Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
két szavad közé nyújtózom, ott a falevél árnyéka mintát rajzol karomra, és a fekete föld nedves illata melegen lebben. nekidőlök betűidnek, hogy hangok nélkül is szó legyen bennem a testtelen gondolat, a kérdés nélküli válasz.
Danaida Úgy borulok eléd, ahogy megszülettem. A fájdalom örök. Márványfényűvé lett testem kővé-vált lelkem fonatai fölött. Kihasított magának az élet. Vésőjét fogta teremtőm keze, s talán hibátlant alkothatott volna, ha lelket nem lehel bele: és a fájdalom örök. Minden más elenyészik bordáim mögött, hol egykor eleven hús lüktetett, de darabokban tépték ki onnan, s maradéka már nem akar új életet. Úgy borulok eléd, ahogy megszülettem. Születés és halál között ördögiek a körök. Csak egy a biztos: a fájdalom örök.
Mindig tudni kell változni, változtatni. Az idő örök körforgása sem engedi meg senki számára a megpihenést a mindennapok mókuskerekében. Olykor csak a megszokott rutinunkat kell megváltoztatni, máskor meg az egész életünket más mederbe terelni. Évek hosszú során építünk fel egzisztenciát. Hajtjuk magunkat egy kényelmes, szebb lakásért, egy nyaralásért. Gyökereket eresztünk. Aztán ha jön valami új dolog, valami teljesen más, ami azzal járna, hogy a hozzánk közelállók élete is nagyban megváltozna, megállunk, és egy helyben kezdünk el topogni… Mindig bele akarunk kapaszkodni másokba, mások jóváhagyásába, vagy éppen abba, hogy ellenzik majd. Biztosan másokba kell ahhoz kapaszkodnunk, hogy életünket jobbá tehessük? Vagy megfordítom a kérdést: biztosan jogom van megfosztani a másikat attól, hogy továbbfejlődhessen, hogy egy nagyot léphessen? Azt gondolom, döntéseink legyenek egyéniek. Önzőek. Vajon mik azok a dolgok, melyek kontroll alatt tartanak, tarthatnak minket? Pro és kontra. Ha őszintén magunkba nézünk, ki kell tudni mondania mind a két félnek azokat a félelmeket, amelyek az egyiket visszatartják, vagy azokat, amelyekkel visszatartják a másikat. Ha saját életem zajlását vizsgálom, be kell látnom, hogy sokkal önzőbben és keményebben reagálok helyzetekre. Vagyunk így sokan. A jobb állás, vagy nem jobb, csak egy másabb élet lehetősége, néha bizony elviszi odáig az embert, hogy végső döntéseket kell hoznia. Tudomásul kell venni, hogy vannak emberek, akik tudnak, és mernek egyedül dönteni, akik nem egy másik ember hátán felmászva próbálnak eljutni az önmegvalósítás csúcsára… Persze itt felmerül a kérdés, hogy mennyire fontos az a fránya önmegvalósítás. Kinek is fontos az? Hogy valódi szükséglet-e, vagy csak egy jól hangzó divathóbort? És itt feszül mindenkinek a kérdés? Vajon mi teszi az embert igazán boldoggá? Hogy elég-e az, ha csak az alap szükségleteket akarjuk megélni, túlélni a mindennapokat, hogy mindennap van mit enni, inni? Elég, ha tudjuk biztosítani önmagunk reprodukcióját, vagy esetleg még a szaporulatot is fontosnak tartjuk? Vajon a fizikai védettségünk, a kiszámíthatóságunk, és az, hogy biztosítva vagyunk arról, hogy szeretnek minket, az elég mindenkinek? Sokan vagyunk olyanok, akik ebből az alapfokú jól működő rendszerből inkább hátrahagyunk párat, és fontosabbnak tartjuk az önmegvalósítás útját. Vajon ez már önzés? Ha igen, akkor hálás vagyok azoknak az önző embereknek, akik szebbé tették a világunkat. Hálás vagyok azoknak, akik önzésükben hátrahagyva érzelmi kötelékeket, inkább változtattak. Valóban kétféle ember létezne csak? Az élni vágyók és a túlélők? Hol a határ? Vannak-e középutak? Van-e helyes vagy helytelen döntés? Tartozunk-e bárkinek bármivel? Néha azt érzem, hogy a konvenciók rabjai vagyunk. Ha túl sok időt töltünk konzervatív gondolkodók között, akkor egy idő után meg akarunk felelni az ő elvárásaiknak. Nem merjük feszegetni a határokat, elhisszük, hogy a számukra morális meggondolásból épített kerítéseken nincs kapu, vagy nem lehet átmászni rajtuk. Aztán felmerült bennem más kérdés is… Vajon a túlélők, akiknek elég az alapszükségletek megteremtése, nem lehetséges, hogy félelemből, irigységből alkották meg az erkölcsi törvényeket? Vajon nem azért találtak ki bizonyos szerepeket, mert ők csak ennek tudnak megfelelni, és mihelyst előkerül egy másként gondolkodó, akkor fejben fellapozzák eme morális kódexet, és szépen kiválasztják hozzá a megfelelő törvényüket, hogy ezért, és ezért nem dönthetsz másként, nem élhetsz másként? Azt hiszem lázadni könnyebb, mint dönteni. Ami a legnehezebb, ha egy döntés hatására megfosztanak bennünket a szerethetőségünktől, amikor számon kérnek tőlünk olyan viselkedési normákat, melyet soha nem ígértünk, melynek soha nem is tudnánk megfelelni. Mi történik ilyenkor? Szépen felvesszük a „HIBÁS” feliratú pólónkat, és továbbállunk. Hátra sem nézve, kicsit tán lehajtott fejjel, hogy valamit megint elrontottunk, valaminek megint nem tudtunk megfelelni. Változtatunk…
Latin székében ülve kezével felém int, Majd az idő ablakán át belép, és érint Egy nagyon kedves illat. Kicsit várok még, A jelen vagyok, mi voltál te is nagyon rég.
Finom fonalsorokon át Már szűri a biztos halált Egy Végidő Minden Lény.
De én még most is lassítom a percet, Mely őrzi naplement emlékedet. Hiszem, hogy a fények tavaihoz A szél egyszer majd új illatot hoz, S mi, múltjainkon billegve, Újra közeledünk egymáshoz.
Húsvét Nézze, asszonyom, a fiatal férfiakkal csak a gond van. Nem kár értük, annyian vannak. Millió könyök, váll, ököl, szitok, pillantás. Ha nincs háború, elszaporodnak. Visszabeszélnek, zaklatják a nőket, letapossák a szőlőtőkéket, keresik a mennyek országát, lázadoznak. És még csak nem is tolvaj az összes. Vannak itt felforgatók is. Szelíden kezdik, de végül összezavarnak mindenkit, és nem hagyják a haldoklókat meghalni. Lázadnak a természet ellen. Ha rájuk bíznánk a világot, senki sem halna meg, és az állatok is visszabeszélnének. Hát belátja, asszonyom, rendnek kell lenni. Mindenekelőtt és alapvetően. Nem engedhetjük, hogy az éj nappallá változzon, hogy a holtak visszatérjenek, hogy minden léhűtő biztonságban legyen. Megértheti, asszonyom, amit meg kell értenie. Persze, a holttest az öné lesz, mi nem vagyunk se barbárok, se embertelenek. Pecsétgyűrűt, láncot, karkötőt rendben visszaszolgáltatunk. És a töviskoszorút is, ha már így tetszik kérdezni. Itt, a kipontozott résznél tessék aláírni.
Eltemettem magam, pedig tücsök-zenével élek, nem vagyok jó, nem vagyok jó semmire, egy öreg iszákos nevére se méltó, véres újholdnál átkozom az évet, miként régen, bagoly sikoltozik széles kastélyfolyosón, a június Trianont juttatja eszembe rögtön, szalmából felcsapó vándormadár fúj lángot, viszi nyomorultak énekét, a keserű szégyent, ami az enyém is, egyszerre lettem vén, világtalan, csonka, a földrészek útjait bámulom, nyöszörgök éjszaka, mintha a karom esne le, mintha falu siratna, gonoszkodva dobna a lábam elé halottakat, kik az arcom nem látják már soha, és térnek vissza sírkövek, egy fa, egy kertészkert, hegyoldal, tó, Dévavára, hányszor tévedtem el? hányszor gyújtottam gyertyát a bűnnek? városok voltak itt, utcák, kutak, gyertya-gyöngyös templomok, paloták, és én itt vagyok, te meg ott, nem élek én már, madonnás hóba néz a szemem, hogyha rád, mint fel nem robbant akna, Trianon bennem van, megkeseredik koponyámban, tüdőmben, úgy beszélek róla, mintha imádkoznék, olyan fájdalmakkal, amiket korbácsütés okozhat, megnyomorodott lélekbe, testbe belemarva, bennem van, aki csak élni, élni akart, gyűrött térkép fölé hajolva keresgélte az utat, mely szívén sebet karcolva bukkant elő, hombárok, fenyőszálak és rozskeresztek mögött.
Egy magányos kerekeskút monológja A csönd lassan kúszik a fák között, feleselni akar velem, megáll egy pillanatra, a hársfának dől, s a fény árnyékába teríti színváltós köpenyét, csalogatja a kóbor madarakat, akiknek szárnya alatt még ott van az életöröm. Lent a porban a porcsinok szövőszékén vastagodik a terjeszkedés, egyre elszántabban uralják a teret, csak én, akit árnyék-magasleshez láncolt valami elérhetetlen utáni vágy, csak én tudom, hogy hályogos szemmel is felfelé, napkelet felé igyekezek. Az erdei nimfák megöregedtek velem, ajkukon megfáradt a dal, a metsző szél fullánk-lövése tördeli megfáradt fejemen a cserepet. Az emlékek szétszórva hintáznak a diófa fonnyadt ágain, a bársonypuha zöld a dombok oldaláról a temető kövei közé költözött. A szent porladásba faltól falig kúszik repedéseimből a nyirkos lehelet, az elmúlás padlóra csendesítette az elsorvadt élet-meleget. Homlokomon fázósan rozsdál egy vaslakat, a kulcs már rég elveszett, senki nem keresi a durva homokon, valakinek egyszer mégis meg kell találnia, s vizet kell fakasztania testemből azon a bizonyos napon.
Uram, te föltámadtál, de mi csak ponttól-pontig élünk, nincs időnk, hogy tökéletessé váljunk, mert minek is, hiszen, hogy mérhetnénk mi magunkat hozzád. Csak tátott szájjal állunk, és bámuljuk bátorságodat, tőlünk idegen az önfeláldozás. Ha mégis megpróbálkozik valaki véle, azt bolondnak tartjuk vagy ravasznak, hogy tán így akarja kicselezni a halált. Most, hogy öt sebnél is többől vérzünk, inkább saját „vegykonyhánkra” bízzuk magunkat. „Segíts magadon, az isten is megsegít”, tartja a mondás.
Hogy mondjam el Mindazoknak, akiknek adósa maradtam ezzel Hogy mondjam el, mit férfiúi szemérem nyelve alatt, mint féltve őrzött kincset rejteget, a szót, az igét, mely belőled sarjad, ’s talán a legszentebb? Hogy mondjam el, mit férfiként ostobán restell az ember, mintha csak félne kimondani a szót, mi lehetne lánc, örök kapocs, helyette csak hímez-hámoz, kertel. Hozzám tartozol, mint kikötözött karóhoz a csüngő eperszemek, kimondom hát, bármily nehéz is, kimondom, mint megszeppent kisgyerek, mindig szerettelek.
Csapó Angéla Hamupipő Várom, hogy valaki majd megment. Akkor majd elengedem magam, és mielőtt leesnék, valaki ott lesz. Valaki, aki a mozdulataimat - akár a hajam szálait - számon tartja. Belerakom az életem a tenyerébe. Ő cserébe, mint egy hátizsákot, rám csatolja. Éppen olyan ősz lesz, mint ez. Elbolyongunk benne. Mire hazaérünk, merő csatak leszek és eleven: virradattól napestig, hétfőtől vasárnapig élő.
Addig csak túlélek. Addig nem leszek, csak halálerős.
Nyárközép Megint a kertre nyíló ablak a képkeret: hullámzanak lombjai a nyírnek, zöldarany süveghegy – tuják levéldárdái merednek fürtökben duzzadó tüskés termések fölé – Nyárközépi kertben lüktet az élhető lét velem, bennem a lélek kiáltásmaradéka, s a szóé, – ahogy a gyökerek életnedvei – áramlik, indul növekedésnek a fényben. Ma szélárnyékot választok magamnak, messzire szöknék a szikkasztó magányból. Jobb volna mezítláb hűs vadszegfűs réteket járni, megértést találni idegen szívekben, mint elveszett évek romjai közt üldözni szépnek hitt megéléseim sohasem feledett illúzióit, s józanul belátni, virágzást hoz a nyár, de a sziromláz bársonyos parádéja közben az elmúlás egykedvűsége les ránk: Nyírfalombomban a sok sárgult levélke indulni kész madárraj, előőrse az ősznek, holott még a nyár nyurga fényei kergetőznek.
nos hát igen elvagyok így csendes emlékezésekkel a semmire amikből soha nem nőtt ki semmi ülök a magam kispadján a magam kis háza előtt és csendesen figyelem hogy rohan körülöttem a világ az egyre táguló semmi felé kedvem lenne vele rohanni de köt a házam meg a kispad és ha kiesik egy gyámoltalan gerlefióka a fészekből és pont a lábam elé nem hajolok le megnézni hogy vajon életben maradt-e megmenthető-e benne az a törékeny és tünékeny létezés ami nekem is volt és van is talán még belőle valamennyi felkecmergek a székről közelről nézem a mozdulatlan kis testet és eltemetem a frissen ültetett tuja mellé aminek azt a feladatot szántam hogy kiváltsa a ritkás lombozatúvá vált régit
Vigyázzban állok, mint itt a parton a szálegyenes jegenyék, lecövekelve, moccanatlan. Körben a szántóföld széles mosolya terül a vas hasgatta barázdákra. Nem fájnak neki, de örökre bevésődtek, mint tetovált bőrön a rovátkák. Valamikor én is eggyé leszek ezzel a könnyű derűvel, és lentről kapaszkodom a szerteszét kószáló gyökerekbe. Tudója leszek a titoknak, amit elárulni tiltva vagyon.
Elveszett szerelem Mintha a világból megszöktek volna a tündérek és hercegnők. Egyre több banya szaladgál mindenhol, és mintha a hercegek is kihalófélben lennének. Divat lett a követelőzés és a bunkóság. Nem tudom mi volt előbb, de mindenki mar mindenkit, aki meg csendesen félrehúzódik, az mindig egyedül marad. A vitatkozásban, az egymás hibáztatásában mindig az a legmegtévesztőbb, hogy azt hiszik, kikerülhet belőle bárki is tisztán. A sárdobálás közben mindenki mocskos lesz. Csak a kezeket érdemes nézni, mert már mindenki sáros, mindenki mocskos, de ahhoz, hogy megdobjunk valakit, bele kell markolni a mocsokba. Akit megdobnak, nem menekül… Mocskos lesz. De a tisztalelkű ember keze mindig tiszta marad. Az nem áll be a sárdobálók közé, csak csendesen félrehúzódik. Így, az utcán lassan-lassan mindenki koszos ruhában sétál, és már képtelenség megkülönböztetni a hazugot, a kevélyt, a rosszindulatút, a csalót az értékes emberektől. És az értékek is devalválódnak mára. Minden kellene egyszerre és semmi se. Mint a Mátyás király mesében, legyen is valaki meg nem is. Szeressen is, meg nem is. Mindenki csak elvár, de adni senki nem akar, csak ultimátumot. Szeretlek, ha… Veled élek, ha… Gyereket szülök neked, ha… Elveszlek feleségül, ha… Sorolhatnám a sok feltételt, amit az emberek úgy hisznek, ha azok beteljesednek, akkor megtalálták az örök boldogságot. Mindeközben a sok megfelelni akarás maga alá gyűri a szerelmet, és elveszik a varázslat. Felnőtt egy olyan generáció, aki gúnyosan nevet az előzékenységen, a bájon, kedvességen. Mára az őszinteség egyenlő lett az ostobasággal. Mindenki manipulálni akar, de azért kellene valaki, akivel lehet dugni is. Már nem szerelmeskednek az emberek, már nem cirógatnak, már csak dugnak. Nem csókolnak kezet, de már szájat sem. A férfiak már nem néznek mélyen egy nő szemébe, és nem simítanak ki kósza hajtincseket az arcok ívéből, és már a nők sem pirulnak el. Ha akad egy-egy pirulós, szégyelli magát. Már mindenki szerepet játszik, és már senki nem tudja, hogy mikor kerül egy olyan tündérrel, herceggel szembe, aki az őszinte szerelemre vágyik. Így otrombán egymásra rontva űzik magukat egymástól egyre távolabb. Nincs kegyelem, nincs megállás. Mára a szerelem nem érték. Nem érték, mert nem kerül semmibe. Egy drága autó, egy drága telefon, táska, kabát, ékszer… ma ez az érték, mert ez látható, nyilvánvaló. Egyre mélyebbre süllyedünk önmagunk mocsarában. Lassan mindenki megteremti magának a pénzzel mérhető értékeket, de amikor belép a lakásába, egyedül van. Nem siet elé senki boldog mosollyal az arcán, hogy Isten hozott! Nem kérdezi senki, hogy ettél-e már, milyen napod volt? Csak a csend van, vagy a tv állandó, szüntelen zúgása…
bakancslista talán már csak azt ha úgy veszem hogy amit még soha érted ha volna még amit szeretnék mielőtt szóval ilyen feladat a semmi felé futó pályán a bátorság próbája mondjuk nem meglátni és nem megszerezni és nem elutazni és nem megkóstolni és nem kipróbálni és nem bevállalni csak annak a lépcsőn ülő asszonynak megsimogatni az arcát vagy megfogni a kezét vagy legalább a szemébe nézni hosszan amikor a farzsebemből előkotrom a százast és beleteszem abba a barna tenyérbe
Lélekzetem gyorsan tűnő ködöt lehell az ablakon; homálya holdja egyre nő, ahogy magamat faggatom. Mi hozhat még nekem vigaszt? Szerelmem is bogozhatatlan, sugárzik mint a fájdalom és éjjelenként fölriaszt.
Kabátom belső balzsebében, épen szívem fölött a tiszta toll. Rosszkedvem füst ott fenn a nyári égen s ki gondol rám, ha most az égre néz? s ki válaszol? magamban van honom. Ablaknál állok, itthon, s mégis úgy, mint hullámverte zátonyon berajzolt testű tengerész.
Kéken lebeg az ég felettem s ázott esernyők bánata csorog bennem ma hajnal óta már. Hiába ég a nap felettem, lehangol, mint a másnapos szakáll.
Sötét a bánat kútja s mint a jég, de tükrén mégis ott borzong az ég, mélységbe hullott életem elé is így tartja védő két kezét a kék. A bánat így emel fel égre mégis.
(S nem tart soká. Ha rámfigyelsz, majd egyre égibb hangot hall füled. S a végső szó után meséld el, hogy bordán roppantott a rémület.)
Születésnapodra Néha mesélsz, és jórészt elfelejtem. Az öregedés, gondolom ilyenkor, de lehet, hogy mindig ilyen voltam, elveszek a történetek terében, ahogy a valóságos térben is, kilépek a kapun, és biztosan ellenkező irányba indulok el, kelet, nyugat nekem egyre megy, és gimnazista koromban sem tudtam biztosan, hogy az Országház Pesten van-e, vagy Budán, a történeteket is nehezen követem, a filmeket például, vagy legalábbis későn esik le a tantusz, ja, hogy ez most csak emlék? ez húsz éve történt? igen, jó reggelt, nagyokos, aztán persze elfelejtem, nem tudom, mit láttam már, mit olvastam, azt hiszem, csak a dallamra figyelek, ami átlüktet a történeten, az megmarad, mint amikor az ember éjjel fáradtan lehunyja a szemét, és feltolul az előző éji álom, de nem a történet, meg semmi megfogható, hiszen már akkor sem emlékezett rá, csak valami hullám, igen, ami ismerős, amibe jó lesz újra beleereszkedni, hát így, még nem tudom, mit üzen nekem a te történeted, az ötvenéves történet, amiről néha mesélsz, és jórészt elfelejtem, de azt tudom, hogy ismerős a dallam, bár fájdalmas, olykor szenvedélyes, aztán fáradt, a Hold zenéje ez, szóval mesélj tovább, ha elfelejtem is, mert benne élek már ebben az ötven évben, ez lett az otthonom, és ennek a történetnek a hullámaiba vetem bele magam, amikor tökéletes tested ölelem.
Mint búvó patak Közel lakott, benézett hozzám az Isten, elszörnyedt, ő nem ilyen rendet akart, karcoló szavak, sötét árnyak mögött meghúzódó szeretet, mint búvó patak mohás sziklában, úgy csordogál a szerelem ereimben, nem kell a világ, rongyos koldusok hazája, a halottak visszanéznek, s elcsodálkoznak: ím, mi lett az itt hagyott világból, mint feketéllő hó, úgy párolog a szenvedély, rongyos koldusok lézengenek, felteszem sötét napszemüvegem, csak az Isten láthassa, hogy élek.
Bűnrészesek – Füstbe ment terv – kezdte lelkesen a cigány kislány a nagy magyar költő versét. – Látszik rajtad – szólt közbe tanítónk –, látszik rajtad, hogy füstbe mentél. Kitört a röhögés az osztályban. – Füstbe ment terv – ismételte a kislány tisztán, érthetően. – Látszik rajtad – így tanítónk, hamiskás mosolyával. Nagyszerűnek találtuk a viccet, vihogtunk mindannyian. – Füstbe ment terv – artikulálta tisztán a kislány. – Látszik rajtad – tanítónk láthatóan élvezte a sikert. Hahotázva kacagtunk. – Füstbe ment terv! – kiabálta sírva a kislány. – Látszik rajtad – ismételte tanítónk, előre bezsebelve zajos tetszésünket. Fuldokoltunk a röhögéstől. – Füstbe ment teee-eeerv – bégette a kislány az elnyújtott utolsó szót, és hangja kellemetlen magasságba emelkedett. – Látszik rajtad – szólt tanítónk, mintha zabolátlan vihogásunkat vezényelné –, látszik rajtad, hogy füstbe mentél. A kis Lakatos Rózsi padjára borult. Nem mondhatta el a nagy magyar költő versét az anyja iránt érzett szeretetről. Fuldokló zokogása elnyomta fuldokló nyerítésünket. Kilencévesek voltunk, tanító bácsink harminc körül. Harmincnál többen voltunk az osztályban, Rózsi évismétlő. Eltelt egy fél évszázad, mire ma, palántaültetés közben, eszembe villant ez az eset. Akkor nem, amikor évtizedekkel ezelőtt Rózsi halálhírét meghallottam.
Mulandóság Minden csak por, magány és vágyak. Minden csak éj, homály, szorongás. Minden csak űr, céltalan imbolygás ezen a földön.
Üres kezek simogatják a szelet,
vak szemek figyelnek nem tudva, hogy vakok, a lábak mindig ugyanarra járnak újra meg újra.
Látatlan látunk és ködben bolyongunk.
Vagyunk, és nem tudjuk, kik vagyunk. Van bennünk, van az örök lángból, de csak tükörkép. Örök őszben hullanak ránk a napok. Álmok között illan az élet minden dolga. Eljön egy éjjel a halál. És hallgatja a bennünket kitöltő csöndet.
Ez a pillanat nem merül feledésbe így üresen ahogy az árnyak visszaadták üresen ahogy kivetették magukból az órák ez a szegény pillanat csak az én gyengeségemben talált helyet és lemeztelenítette lemeztelenítette a szárnyak vére nincsenek szemei hogy emlékezzen a régi gyötrelmekre vagy ajkai hogy magába szívja az erőszak nektárját és elveszett a fagyott harangtornyok énekében.
Vigyázz rá, te lélekben vak lány nyújtsd át neki tűzbe fagyott hajadat szorítsd magadhoz te félelem kicsi szobra mutasd meg neki a lábaid előtt reszkető világot ahol fecskék haldokolnak és rázkódnak a jövőtől való félelmükben. Mondd el neki, hogy a tenger sóhajai benedvesítik az egyetlen szót amiért érdemes élni.
De a semmi izzadó pillanata visszahúzódott a sors barlangjába nincsenek kezei hogy azt mondja, soha nincsenek kezei hogy pillangót ajándékozzon halott gyerekeknek.
Buddha akartam lenni, és meg akartam menteni a világot.
Kietlen közönnyel forog a mennybolt, és hordalékot is hoz bőven. Vas és gyémánt hull időnként az égből. Az istenek is forognak fenn, a távoli űrállomáson, nevetnek, és szánakoznak rajtunk létrehozóink, szükség esetén állítanak életünkön és génjeinken. Halhatatlanságuk és tudásuk emeli őket fölénk, de saját testükből és szellemükből gyúrtak minket, halandó másolatukat. Régebben még leszálltak közénk, de már nem jönnek, mert elvetettük a sulykot. Magunkkal végzünk, vagy ők törölnek el, ki tudja? Az istenek közönnyel hullatták vas és gyémánt könnyeik, arcukon termőre fordult az idő. Fénylő aranykorunk sötétlő vaskorba hanyatlott, és összeomlott a védelem.
