Keresés

Részletes keresés

Lutra Creative Commons License 2021.09.30 0 0 96561

Vaskó Ilona

Döntéseink viharában

  Mindig tudni kell változni, változtatni. Az idő örök körforgása sem engedi meg senki számára a megpihenést a mindennapok mókuskerekében. Olykor csak a megszokott rutinunkat kell megváltoztatni, máskor meg az egész életünket más mederbe terelni.
  Évek hosszú során építünk fel egzisztenciát. Hajtjuk magunkat egy kényelmes, szebb lakásért, egy nyaralásért. Gyökereket eresztünk. Aztán ha jön valami új dolog, valami teljesen más, ami azzal járna, hogy a hozzánk közelállók élete is nagyban megváltozna, megállunk, és egy helyben kezdünk el topogni… Mindig bele akarunk kapaszkodni másokba, mások jóváhagyásába, vagy éppen abba, hogy ellenzik majd. Biztosan másokba kell ahhoz kapaszkodnunk, hogy életünket jobbá tehessük? Vagy megfordítom a kérdést: biztosan jogom van megfosztani a másikat attól, hogy továbbfejlődhessen, hogy egy nagyot léphessen?
  Azt gondolom, döntéseink legyenek egyéniek. Önzőek. Vajon mik azok a dolgok, melyek kontroll alatt tartanak, tarthatnak minket? Pro és kontra. Ha őszintén magunkba nézünk, ki kell tudni mondania mind a két félnek azokat a félelmeket, amelyek az egyiket visszatartják, vagy azokat, amelyekkel visszatartják a másikat.
  Ha saját életem zajlását vizsgálom, be kell látnom, hogy sokkal önzőbben és keményebben reagálok helyzetekre. Vagyunk így sokan. A jobb állás, vagy nem jobb, csak egy másabb élet lehetősége, néha bizony elviszi odáig az embert, hogy végső döntéseket kell hoznia. Tudomásul kell venni, hogy vannak emberek, akik tudnak, és mernek egyedül dönteni, akik nem egy másik ember hátán felmászva próbálnak eljutni az önmegvalósítás csúcsára…
  Persze itt felmerül a kérdés, hogy mennyire fontos az a fránya önmegvalósítás. Kinek is fontos az? Hogy valódi szükséglet-e, vagy csak egy jól hangzó divathóbort? És itt feszül mindenkinek a kérdés? Vajon mi teszi az embert igazán boldoggá? Hogy elég-e az, ha csak az alap szükségleteket akarjuk megélni, túlélni a mindennapokat, hogy mindennap van mit enni, inni? Elég, ha tudjuk biztosítani önmagunk reprodukcióját, vagy esetleg még a szaporulatot is fontosnak tartjuk? Vajon a fizikai védettségünk, a kiszámíthatóságunk, és az, hogy biztosítva vagyunk arról, hogy szeretnek minket, az elég mindenkinek?
  Sokan vagyunk olyanok, akik ebből az alapfokú jól működő rendszerből inkább hátrahagyunk párat, és fontosabbnak tartjuk az önmegvalósítás útját. Vajon ez már önzés? Ha igen, akkor hálás vagyok azoknak az önző embereknek, akik szebbé tették a világunkat. Hálás vagyok azoknak, akik önzésükben hátrahagyva érzelmi kötelékeket, inkább változtattak.
  Valóban kétféle ember létezne csak? Az élni vágyók és a túlélők? Hol a határ? Vannak-e középutak? Van-e helyes vagy helytelen döntés? Tartozunk-e bárkinek bármivel? Néha azt érzem, hogy a konvenciók rabjai vagyunk. Ha túl sok időt töltünk konzervatív gondolkodók között, akkor egy idő után meg akarunk felelni az ő elvárásaiknak. Nem merjük feszegetni a határokat, elhisszük, hogy a számukra morális meggondolásból épített kerítéseken nincs kapu, vagy nem lehet átmászni rajtuk.
  Aztán felmerült bennem más kérdés is… Vajon a túlélők, akiknek elég az alapszükségletek megteremtése, nem lehetséges, hogy félelemből, irigységből alkották meg az erkölcsi törvényeket? Vajon nem azért találtak ki bizonyos szerepeket, mert ők csak ennek tudnak megfelelni, és mihelyst előkerül egy másként gondolkodó, akkor fejben fellapozzák eme morális kódexet, és szépen kiválasztják hozzá a megfelelő törvényüket, hogy ezért, és ezért nem dönthetsz másként, nem élhetsz másként?
  Azt hiszem lázadni könnyebb, mint dönteni. Ami a legnehezebb, ha egy döntés hatására megfosztanak bennünket a szerethetőségünktől, amikor számon kérnek tőlünk olyan viselkedési normákat, melyet soha nem ígértünk, melynek soha nem is tudnánk megfelelni. Mi történik ilyenkor? Szépen felvesszük a „HIBÁS” feliratú pólónkat, és továbbállunk. Hátra sem nézve, kicsit tán lehajtott fejjel, hogy valamit megint elrontottunk, valaminek megint nem tudtunk megfelelni. Változtatunk…

Lutra Creative Commons License 2021.09.29 0 0 96560

Györgyi Csaba

Múltjainkon

Latin székében ülve kezével felém int,
Majd az idő ablakán át belép, és érint
Egy nagyon kedves illat. Kicsit várok még,
A jelen vagyok, mi voltál te is nagyon rég.

Finom fonalsorokon át
Már szűri a biztos halált
Egy Végidő Minden Lény.

De én még most is lassítom a percet,
Mely őrzi naplement emlékedet.
Hiszem, hogy a fények tavaihoz
A szél egyszer majd új illatot hoz,
S mi, múltjainkon billegve,
Újra közeledünk egymáshoz.

Lutra Creative Commons License 2021.09.29 0 0 96559

Fekete Anna

Húsvét
 
Nézze, asszonyom, a fiatal férfiakkal
csak a gond van. Nem kár értük,
annyian vannak. Millió könyök, váll,
ököl, szitok, pillantás. Ha nincs háború,
elszaporodnak. Visszabeszélnek,
zaklatják a nőket, letapossák
a szőlőtőkéket, keresik a mennyek
országát, lázadoznak. És még csak
nem is tolvaj az összes. Vannak itt
felforgatók is. Szelíden kezdik,
de végül összezavarnak mindenkit,
és nem hagyják a haldoklókat meghalni.
Lázadnak a természet ellen. Ha rájuk
bíznánk a világot, senki sem halna meg,
és az állatok is visszabeszélnének.
Hát belátja, asszonyom, rendnek kell lenni.
Mindenekelőtt és alapvetően.
Nem engedhetjük, hogy az éj nappallá
változzon, hogy a holtak visszatérjenek,
hogy minden léhűtő biztonságban legyen.
Megértheti, asszonyom, amit meg kell értenie.
Persze, a holttest az öné lesz, mi nem vagyunk
se barbárok, se embertelenek. Pecsétgyűrűt,
láncot, karkötőt rendben visszaszolgáltatunk.
És a töviskoszorút is, ha már így tetszik kérdezni.
Itt, a kipontozott résznél tessék aláírni.

 

 

Lutra Creative Commons License 2021.09.26 0 0 96558

Tönköl József

Nem vagyok jó semmire

Eltemettem magam, pedig tücsök-zenével élek,
nem vagyok jó, nem vagyok jó semmire,
                         egy öreg iszákos nevére se méltó,
véres újholdnál átkozom az évet, miként régen,
bagoly sikoltozik széles kastélyfolyosón,
a június Trianont juttatja eszembe rögtön,
szalmából felcsapó vándormadár fúj lángot,
viszi nyomorultak énekét, a keserű szégyent,
                ami az enyém is, egyszerre lettem vén,
világtalan, csonka, a földrészek útjait bámulom,
nyöszörgök éjszaka, mintha a karom esne le,
                                                           mintha falu siratna,
gonoszkodva dobna a lábam elé halottakat,
kik az arcom nem látják már soha,
és térnek vissza sírkövek, egy fa, egy kertészkert,
hegyoldal, tó, Dévavára, hányszor tévedtem el?
hányszor gyújtottam gyertyát a bűnnek?
                                 városok voltak itt, utcák, kutak,
gyertya-gyöngyös templomok, paloták,
és én itt vagyok, te meg ott, nem élek én már,
madonnás hóba néz a szemem, hogyha rád,
mint fel nem robbant akna, Trianon bennem van,
megkeseredik koponyámban, tüdőmben,
                  úgy beszélek róla, mintha imádkoznék,
olyan fájdalmakkal, amiket korbácsütés okozhat,
megnyomorodott lélekbe, testbe belemarva,
bennem van, aki csak élni, élni akart,
gyűrött térkép fölé hajolva keresgélte az utat,
mely szívén sebet karcolva bukkant elő,
hombárok, fenyőszálak és rozskeresztek mögött.

Lutra Creative Commons License 2021.09.25 0 0 96557

Csontos Márta

Egy magányos kerekeskút monológja
 
A csönd lassan kúszik a fák között,
feleselni akar velem, megáll egy
pillanatra, a hársfának dől, s a fény
árnyékába teríti színváltós köpenyét,
csalogatja a kóbor madarakat, akiknek
szárnya alatt még ott van az életöröm.
Lent a porban a porcsinok szövőszékén
vastagodik a terjeszkedés, egyre
elszántabban uralják a teret, csak én,
akit árnyék-magasleshez láncolt valami
elérhetetlen utáni vágy, csak én tudom,
hogy hályogos szemmel is felfelé,
napkelet felé igyekezek. Az erdei nimfák
megöregedtek velem, ajkukon megfáradt
a dal, a metsző szél fullánk-lövése
tördeli megfáradt fejemen a cserepet.
 
Az emlékek szétszórva hintáznak
a diófa fonnyadt ágain, a bársonypuha
zöld a dombok oldaláról a temető
kövei közé költözött. A szent porladásba
faltól falig kúszik repedéseimből
a nyirkos lehelet, az elmúlás padlóra
csendesítette az elsorvadt élet-meleget.
 
Homlokomon fázósan rozsdál egy
vaslakat, a kulcs már rég elveszett,
senki nem keresi a durva homokon, valakinek
egyszer mégis meg kell találnia, s vizet kell
fakasztania testemből azon a bizonyos napon.

Lutra Creative Commons License 2021.09.25 0 0 96556

Szilasi Katalin

Uram
 

Uram, te föltámadtál,
de mi csak ponttól-pontig élünk,
nincs időnk, hogy tökéletessé váljunk,
mert minek is, hiszen, hogy mérhetnénk
mi magunkat hozzád.
Csak tátott szájjal állunk,
és bámuljuk bátorságodat,
tőlünk idegen az önfeláldozás.
Ha mégis megpróbálkozik valaki véle,
azt bolondnak tartjuk vagy ravasznak,
hogy tán így akarja kicselezni a halált.
Most, hogy öt sebnél is többől vérzünk,
inkább saját „vegykonyhánkra”
bízzuk magunkat.
„Segíts magadon, az isten is megsegít”,
tartja a mondás.

Pannika127 Creative Commons License 2021.09.24 0 0 96555

Vas István

Mostanában

 

Ha dolgozom, hiába várom,

Egyszer se mégy át a szobámon.

 

Se lágyan pattogó, hibásan görgetett

R betűiden nem derülhetek.

 

Hamutartód is mindig tiszta:

Nem gyűlik benne cigarettacsutka.

 

Nem szídhatlak, mennyit dohányzol.

Elmegyek, akkor is hiányzol.

 

Ha napközben haza igyekszem,

Most nem gondolkodom, otthon leszel-e vagy sem.

 

És hajnali homályban hetek óta

Nem látom hajadat összegubancolódva.

Lutra Creative Commons License 2021.09.23 0 0 96554

Botz Domonkos

Hogy mondjam el
 
                                 Mindazoknak, akiknek adósa maradtam ezzel
 
 
Hogy mondjam el, mit férfiúi
szemérem nyelve alatt, mint
féltve őrzött kincset rejteget,
a szót, az igét, mely belőled
sarjad, ’s talán a legszentebb?
 
Hogy mondjam el, mit férfiként
ostobán restell az ember, mintha
csak félne kimondani a szót, mi
lehetne lánc, örök kapocs, helyette
csak hímez-hámoz, kertel.
 
Hozzám tartozol, mint kikötözött
karóhoz a csüngő eperszemek,
kimondom hát, bármily nehéz is,
kimondom, mint megszeppent
kisgyerek, mindig szerettelek.

Lutra Creative Commons License 2021.09.23 0 0 96553

Benyó Tamás

Kikötő
 
Kikötő vagyok, hajók menedéke
Kicsik és nagyok koptatják partomat
Maradok mozdulatlan
Évszázadok, évezredek óta
Ellenállok viharnak, jégnek
Kereskedők mohó harácsolásának
Kikötő vagyok, sóhajok menedéke

Lutra Creative Commons License 2021.09.21 0 0 96552

Csapó Angéla
 
 Hamupipő
 
Várom, hogy valaki majd megment.
Akkor majd elengedem magam,
és mielőtt leesnék, valaki ott lesz.
Valaki, aki a mozdulataimat -
akár a hajam szálait - számon tartja.
Belerakom az életem a tenyerébe.
Ő cserébe, mint egy hátizsákot, rám csatolja.
Éppen olyan ősz lesz, mint ez.
Elbolyongunk benne. Mire hazaérünk,
merő csatak leszek
és eleven: virradattól napestig,
hétfőtől vasárnapig élő.

Addig csak túlélek.
Addig nem leszek,
csak halálerős.

Lutra Creative Commons License 2021.09.21 0 0 96551

Koosán Ildikó

Nyárközép
 
Megint a kertre nyíló ablak a képkeret:
hullámzanak lombjai a nyírnek, zöldarany
süveghegy – tuják levéldárdái merednek
fürtökben duzzadó tüskés termések fölé –
Nyárközépi kertben lüktet az élhető lét
velem, bennem a lélek kiáltásmaradéka,
s a szóé, – ahogy a gyökerek életnedvei –
áramlik, indul növekedésnek a fényben.
Ma szélárnyékot választok magamnak,
messzire szöknék a szikkasztó magány­­ból.
 
Jobb volna mezítláb hűs vadszegfűs réteket
járni, megértést találni idegen szívekben,
mint elveszett évek romjai közt üldözni
szépnek hitt megéléseim sohasem feledett
illúzióit, s józanul belátni, virágzást hoz a
nyár, de a sziromláz bársonyos parádéja
közben az elmúlás egykedvűsége les ránk:
Nyírfalombomban a sok sárgult levélke
indulni kész madárraj, előőrse az ősznek,
holott még a nyár nyurga fényei kergetőznek.

Lutra Creative Commons License 2021.09.21 0 0 96550

Czékmány Sándor

nos hát igen
 
elvagyok így csendes emlékezésekkel a semmire
amikből soha nem nőtt ki semmi
ülök a magam kispadján a magam kis háza előtt
és csendesen figyelem hogy rohan körülöttem a világ
az egyre táguló semmi felé
kedvem lenne vele rohanni de köt a házam meg a kispad
és ha kiesik egy gyámoltalan gerlefióka a fészekből
és pont a lábam elé
nem hajolok le megnézni hogy vajon életben maradt-e
megmenthető-e benne az a törékeny és tünékeny létezés
ami nekem is volt és van is talán még belőle valamennyi
felkecmergek a székről közelről nézem a mozdulatlan kis testet
és eltemetem a frissen ültetett tuja mellé
aminek azt a feladatot szántam hogy kiváltsa a ritkás lombozatúvá
vált régit  

Lutra Creative Commons License 2021.09.19 0 0 96549

Szilasi Katalin

Vigyázzban állok

Vigyázzban állok,
mint itt a parton
a szálegyenes jegenyék,
lecövekelve, moccanatlan.
Körben a szántóföld
széles mosolya terül
a vas hasgatta barázdákra.
Nem fájnak neki, de örökre
bevésődtek, mint tetovált
bőrön a rovátkák.
Valamikor én is eggyé leszek
ezzel a könnyű derűvel,
és lentről kapaszkodom
a szerteszét kószáló gyökerekbe.
Tudója leszek a titoknak,
amit elárulni tiltva vagyon.

Lutra Creative Commons License 2021.09.19 0 0 96548

Vaskó Ilona

Elveszett szerelem
 
Mintha a világból megszöktek volna a tündérek és hercegnők. Egyre több banya szaladgál mindenhol, és mintha a hercegek is kihalófélben lennének. Divat lett a követelőzés és a bunkóság.
Nem tudom mi volt előbb, de mindenki mar mindenkit, aki meg csendesen félrehúzódik, az mindig egyedül marad. A vitatkozásban, az egymás hibáztatásában mindig az a legmegtévesztőbb, hogy azt hiszik, kikerülhet belőle bárki is tisztán. A sárdobálás közben mindenki mocskos lesz.
Csak a kezeket érdemes nézni, mert már mindenki sáros, mindenki mocskos, de ahhoz, hogy megdobjunk valakit, bele kell markolni a mocsokba. Akit megdobnak, nem menekül… Mocskos lesz. De a tisztalelkű ember keze mindig tiszta marad. Az nem áll be a sárdobálók közé, csak csendesen félrehúzódik.
Így, az utcán lassan-lassan mindenki koszos ruhában sétál, és már képtelenség megkülönböztetni a hazugot, a kevélyt, a rosszindulatút, a csalót az értékes emberektől. És az értékek is devalválódnak mára. Minden kellene egyszerre és semmi se. Mint a Mátyás király mesében, legyen is valaki meg nem is. Szeressen is, meg nem is. Mindenki csak elvár, de adni senki nem akar, csak ultimátumot.
Szeretlek, ha… Veled élek, ha… Gyereket szülök neked, ha… Elveszlek feleségül, ha… Sorolhatnám a sok feltételt, amit az emberek úgy hisznek, ha azok beteljesednek, akkor megtalálták az örök boldogságot. Mindeközben a sok megfelelni akarás maga alá gyűri a szerelmet, és elveszik a varázslat.
Felnőtt egy olyan generáció, aki gúnyosan nevet az előzékenységen, a bájon, kedvességen. Mára az őszinteség egyenlő lett az ostobasággal. Mindenki manipulálni akar, de azért kellene valaki, akivel lehet dugni is. Már nem szerelmeskednek az emberek, már nem cirógatnak, már csak dugnak. Nem csókolnak kezet, de már szájat sem.
A férfiak már nem néznek mélyen egy nő szemébe, és nem simítanak ki kósza hajtincseket az arcok ívéből, és már a nők sem pirulnak el. Ha akad egy-egy pirulós, szégyelli magát. Már mindenki szerepet játszik, és már senki nem tudja, hogy mikor kerül egy olyan tündérrel, herceggel szembe, aki az őszinte szerelemre vágyik. Így otrombán egymásra rontva űzik magukat egymástól egyre távolabb.
Nincs kegyelem, nincs megállás. Mára a szerelem nem érték. Nem érték, mert nem kerül semmibe. Egy drága autó, egy drága telefon, táska, kabát, ékszer… ma ez az érték, mert ez látható, nyilvánvaló. Egyre mélyebbre süllyedünk önmagunk mocsarában. Lassan mindenki megteremti magának a pénzzel mérhető értékeket, de amikor belép a lakásába, egyedül van. Nem siet elé senki boldog mosollyal az arcán, hogy Isten hozott! Nem kérdezi senki, hogy ettél-e már, milyen napod volt? Csak a csend van, vagy a tv állandó, szüntelen zúgása…

A szerelem elveszett.

Lutra Creative Commons License 2021.09.17 0 0 96547

Szilvási Pál

bakancslista
 
talán már csak azt
ha úgy veszem hogy amit még soha
érted ha volna még amit
szeretnék mielőtt
szóval ilyen feladat
a semmi felé futó pályán
a bátorság próbája mondjuk
nem meglátni és nem megszerezni
és nem elutazni és nem megkóstolni
és nem kipróbálni és nem bevállalni
csak annak a lépcsőn ülő asszonynak
megsimogatni az arcát vagy
megfogni a kezét vagy legalább
a szemébe nézni hosszan amikor
a farzsebemből előkotrom a százast
és beleteszem abba a barna tenyérbe

Lutra Creative Commons License 2021.09.16 0 0 96546

Radnóti Miklós

Ha rámfigyelsz

Lélekzetem gyorsan tűnő
ködöt lehell az ablakon;
homálya holdja egyre nő,
ahogy magamat faggatom.
Mi hozhat még nekem vigaszt?
Szerelmem is bogozhatatlan,
sugárzik mint a fájdalom
és éjjelenként fölriaszt.

Kabátom belső balzsebében,
épen szívem fölött a tiszta toll.
Rosszkedvem füst ott fenn a nyári égen
s ki gondol rám, ha most az égre néz?
s ki válaszol? magamban van honom.
Ablaknál állok, itthon, s mégis úgy,
mint hullámverte zátonyon
berajzolt testű tengerész.

Kéken lebeg az ég felettem
s ázott esernyők bánata csorog
bennem ma hajnal óta már.
Hiába ég a nap felettem,
lehangol, mint a másnapos szakáll.

Sötét a bánat kútja s mint a jég,
de tükrén mégis ott borzong az ég,
mélységbe hullott életem elé is
így tartja védő két kezét a kék.
A bánat így emel fel égre mégis.

(S nem tart soká. Ha rámfigyelsz,
majd egyre égibb hangot hall füled.
S a végső szó után meséld el,
hogy bordán roppantott a rémület.)

Lutra Creative Commons License 2021.09.16 0 0 96544

Radnóti Miklós

Dicséret

Fénylő ajkadon bujdokoló nap
a mosolyod; szelíden süt rám és meleg.
Hangodra kölyökként sikoltanak
a záporoktól megdagadt kis csermelyek.

Pillantásodtól nő a fű, kihajt
a száraz ág és tőled piroslik a vér.
Ha meghalsz, meghalok; porainkból
egyszerre sodor majd forgó tornyot a szél.

Pannika127 Creative Commons License 2021.09.15 0 0 96543

Dobozi Eszter

 

A hely

 

Még egyszer a loncot! Sátoros ívét

bokornak, ágnak; áttetsző fehéren

még egyszer a bűvös kelyheket! Í”-ként

kiáltó szálacskáikkal: ledérek,

ahogy kiintenek szirom-ruhájuk

fedezékéből a porzók. Enyészhet

lomb, a mézes íz itt marad utánuk

orrban-ízlésben. Csak egyszer add még

csikorduló kavics jaját alájuk,

ahogy futok fától fáig. A vadméh

dongásától teljes ég aranyát add!

Hívóbb, fontosabb nem lehet a hajlék

sem annál, ahogy odaszív, s magában

tart a kert. Addig élek én, amíg van

hely, amely húz s eltakar, mint a szárnyak.

 

 

Lutra Creative Commons License 2021.09.15 0 0 96542

Szilvási Pál

Születésnapodra
 
Néha mesélsz, és jórészt elfelejtem. Az öregedés,
gondolom ilyenkor, de lehet, hogy mindig ilyen voltam,
elveszek a történetek terében, ahogy a valóságos térben is,
kilépek a kapun, és biztosan ellenkező irányba indulok el,
kelet, nyugat nekem egyre megy, és gimnazista koromban sem tudtam biztosan,
hogy az Országház Pesten van-e, vagy Budán,
a történeteket is nehezen követem, a filmeket például,
vagy legalábbis későn esik le a tantusz, ja, hogy ez most csak emlék?
ez húsz éve történt? igen, jó reggelt, nagyokos, aztán persze
elfelejtem, nem tudom, mit láttam már, mit olvastam,
azt hiszem, csak a dallamra figyelek, ami átlüktet a történeten,
az megmarad, mint amikor az ember éjjel fáradtan lehunyja a szemét,
és feltolul az előző éji álom, de nem a történet, meg semmi megfogható,
hiszen már akkor sem emlékezett rá, csak valami hullám, igen,
ami ismerős, amibe jó lesz újra beleereszkedni, hát így,
még nem tudom, mit üzen nekem a te történeted,
az ötvenéves történet, amiről néha mesélsz, és jórészt
elfelejtem, de azt tudom, hogy ismerős a dallam,
bár fájdalmas, olykor szenvedélyes, aztán fáradt,
a Hold zenéje ez, szóval mesélj tovább, ha elfelejtem is,
mert benne élek már ebben az ötven évben, ez lett
az otthonom, és ennek a történetnek a hullámaiba vetem bele magam,
amikor tökéletes tested ölelem.

Lutra Creative Commons License 2021.09.14 0 0 96541

Szente B. Levente

halkan, mint a szép szavak
 
halkan, mint a szép szavak,
elfogynak a falvak, elapadnak kutak,
a könnyek,
tavak.

mint cipők alatt a vándorút,
elvadulnak a kertben a fák,
megszűnnek a fohászok,
az esti imák.

az elhagyott házak repedezett falain, tégláin,
csipkés mintát ölt a moha, a szulák, a vadvirág –
az ember több,
mint aki ölelésre vár.

halk emlék már minden, mint a régi szép szavak.
felnőnek bennünk a gyermekek.
dobozban maradnak a fényképek.
nevünk a csönd lesz, a sóhaj, a jaj.

Lutra Creative Commons License 2021.09.14 0 0 96540

Dudás Éva

Mint búvó patak
 
Közel lakott, benézett hozzám az Isten,
elszörnyedt, ő nem ilyen rendet akart,
karcoló szavak, sötét árnyak mögött meghúzódó szeretet,
mint búvó patak mohás sziklában,
úgy csordogál a szerelem ereimben,
nem kell a világ, rongyos koldusok hazája,
a halottak visszanéznek, s elcsodálkoznak:
ím, mi lett az itt hagyott világból,
mint feketéllő hó, úgy párolog a szenvedély,
rongyos koldusok lézengenek,
felteszem sötét napszemüvegem,
csak az Isten láthassa, hogy élek.

Lutra Creative Commons License 2021.09.14 0 0 96539

Pataki Edit

Bűnrészesek
 
– Füstbe ment terv – kezdte lelkesen a cigány kislány a nagy magyar költő versét.
– Látszik rajtad – szólt közbe tanítónk –, látszik rajtad, hogy füstbe mentél.
Kitört a röhögés az osztályban.
– Füstbe ment terv – ismételte a kislány tisztán, érthetően.
– Látszik rajtad – így tanítónk, hamiskás mosolyával.
Nagyszerűnek találtuk a viccet, vihogtunk mindannyian.
– Füstbe ment terv – artikulálta tisztán a kislány.
– Látszik rajtad – tanítónk láthatóan élvezte a sikert.
Hahotázva kacagtunk.
– Füstbe ment terv! – kiabálta sírva a kislány.
– Látszik rajtad – ismételte tanítónk, előre bezsebelve zajos tetszésünket.
Fuldokoltunk a röhögéstől.
– Füstbe ment teee-eeerv – bégette a kislány az elnyújtott utolsó szót, és hangja kellemetlen magasságba emelkedett.
– Látszik rajtad – szólt tanítónk, mintha zabolátlan vihogásunkat vezényelné –, látszik rajtad, hogy füstbe mentél.
A kis Lakatos Rózsi padjára borult. Nem mondhatta el a nagy magyar költő versét az anyja iránt érzett szeretetről.
Fuldokló zokogása elnyomta fuldokló nyerítésünket.
Kilencévesek voltunk, tanító bácsink harminc körül. Harmincnál többen voltunk az osztályban, Rózsi évismétlő.
Eltelt egy fél évszázad, mire ma, palántaültetés közben, eszembe villant ez az eset.  Akkor nem, amikor évtizedekkel ezelőtt Rózsi halálhírét meghallottam.

Lutra Creative Commons License 2021.09.13 0 0 96538

Clara Janés Nadal

Mulandóság
           
Minden csak por, magány és vágyak.
Minden csak éj, homály, szorongás.
Minden csak űr, céltalan imbolygás
ezen a földön.

Üres kezek simogatják a szelet,

vak szemek figyelnek nem tudva, hogy vakok,
a lábak mindig ugyanarra járnak
újra meg újra.

Látatlan látunk és ködben bolyongunk.

Vagyunk, és nem tudjuk, kik vagyunk.
Van bennünk, van az örök lángból,
de csak tükörkép.
Örök őszben hullanak ránk a napok.
Álmok között illan az élet minden dolga.
Eljön egy éjjel a halál. És hallgatja
a bennünket kitöltő csöndet.

(Benyhe István fordítása)

Lutra Creative Commons License 2021.09.13 0 0 96537

Köszönöm! Neked is hasonló jókat kívánok!:)

Előzmény: Pannika127 (96536)
Pannika127 Creative Commons License 2021.09.13 0 0 96536

Szép szeptembert, kellemes hetet, Lutra! :-)

 

Arany János

ŐSZ FELÉ

 

Oh, mint szeretném újra élni

 Az ifjuság arany korát,

Még egyszer újra átremélni

 Hosszú reményeim sorát, -

Hévvel haladni a tetőnek,

 Borítaná bár köd, homály -

Míg fénybe' most, a lejövőnek

 Ragyogva, de mögötte áll!

 

(1862 körül)

Előzmény: Lutra (96526)
Lutra Creative Commons License 2021.09.12 0 0 96535

Alejandra Pizarnik

A sötétre várva

Ez a pillanat nem merül feledésbe
így üresen ahogy az árnyak visszaadták
üresen ahogy kivetették magukból az órák
ez a szegény pillanat csak az én gyengeségemben talált helyet
és lemeztelenítette lemeztelenítette a szárnyak vére
nincsenek szemei hogy emlékezzen a régi gyötrelmekre
vagy ajkai hogy magába szívja az erőszak nektárját
és elveszett a fagyott harangtornyok énekében.

Vigyázz rá, te lélekben vak lány
nyújtsd át neki tűzbe fagyott hajadat
szorítsd magadhoz te félelem kicsi szobra
mutasd meg neki a lábaid előtt reszkető világot
ahol fecskék haldokolnak
és rázkódnak a jövőtől való félelmükben.
Mondd el neki, hogy a tenger sóhajai
benedvesítik az egyetlen szót
amiért érdemes élni.

De a semmi izzadó pillanata
visszahúzódott a sors barlangjába
nincsenek kezei hogy azt mondja, soha
nincsenek kezei hogy pillangót ajándékozzon
halott gyerekeknek.

/Izsó Zita ford./

Lutra Creative Commons License 2021.09.12 0 0 96534

Fábián István

Tartozás

A záporos, sáros esték
küszöbén elgáncsolt holna-
pok voltak a jelenlét.

Mintha az elmúlt nap
a másnappal összehajolna,
mintha az éj magába holna.

Temetetlen nappalok virrasztják
az estét: látszottak csak,
voltak a lét és a nemlét:

bábu, angyalnak szarulábú,
ördögnek szépszárnyú tollas,

szemükben a megtartó kérdés:
hol lesz: az öröklét hol lesz?

Lutra Creative Commons License 2021.09.12 0 0 96533

Tóth Imre

Közöny

Buddha akartam lenni, és meg akartam
menteni a világot.

Kietlen közönnyel forog a mennybolt, és
hordalékot is hoz bőven.
Vas és gyémánt hull időnként az égből.
Az istenek is forognak fenn, a távoli űrállomáson,
nevetnek, és szánakoznak rajtunk létrehozóink,
szükség esetén állítanak életünkön és génjeinken.
Halhatatlanságuk és tudásuk emeli őket fölénk,
de saját testükből és szellemükből gyúrtak minket,
halandó másolatukat.
Régebben még leszálltak közénk, de már nem
jönnek, mert elvetettük a sulykot.
Magunkkal végzünk, vagy ők törölnek el, ki tudja?
Az istenek közönnyel hullatták vas és
gyémánt  könnyeik,
arcukon termőre fordult az idő.
Fénylő aranykorunk sötétlő vaskorba
hanyatlott, és  összeomlott a védelem.

Lutra Creative Commons License 2021.09.12 0 0 96532

Dobozi Eszter

Így jövök én is még mindig Hozzád

                        „amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős”
                           (2Kor. 12:10)  
                           
a kegyhelyek, a mágikus terek
zarándokai törekednek így,
mert szívja őket tűzön-vízen át
valamely bűvös erő, oda tart
mind, aki elesett, aki vesztes,
odaszippantja, odatapasztja
törődött vándorait megszentelt
magaslatokhoz, mélységéhez
erdőknek, a csalitos tájnak,
így jövök én is még mindig Hozzád,
s az erőtlenségből is támad erő,
a tompa némaságba forduló
megszólal: hozná párnám, takaróm,
fölállni se képes bár egyedül,
máskor szinte mozdulatlan; aki
kívül maradt már mindenen, ilyen;
ketten két oldalról emelik,
harmadikunk szemből tartja, érzem,
gyengülő vállamba a remegő
két kéz ahogy’ kapaszkodik:
erőtelenbe az erőtelen

Lutra Creative Commons License 2021.09.12 0 0 96531

Kopriva Nikolett

Elneveztem rólad egy tengert 
                                                       
Elneveztem rólad egy tengert, azt, amelyiket
a házunk mögötti szikláról látni.
Amikor megunjuk a falu csendjét, ott lógatjuk a lábunk,
nézzük, ahogy a felhők a horizontra csöpögnek.
Azt mondtad, nem halhatok meg, közben
a téridőről magyaráztál, és a végtelenről.
Felzúgott egy vonat, pedig itt már rég nincs vasút.

A tenger illata hajnalban az udvarunkban áll.
Olyankor sirályok ülnek a fákra, hallgatják, hogy
sziszeg a távol: valamikor ez is víz volt.

Nem akarom, hogy korábban menj el, mint én, mondtam,
és kaparni kezdtem a sziklát, elrántottad a kezem,
hogy minden összeomolhat: belezuhanunk a tengerbe,
a hullámok felcsapnak a szikla tetejéig, ellepik az udvart,
felkapják a házat, és nem lesz hova visszamennünk.
Nem árultam el, hogy már nem emlékszem, ki voltam azelőtt.

A tenger, amit elneveztem rólad, türkiz, ha esik az eső.
Olyankor bentről nézzük a sirályokat, sóillatú mind,
köröznek a kémény fölött.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!