Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Hogy mondjam el Mindazoknak, akiknek adósa maradtam ezzel Hogy mondjam el, mit férfiúi szemérem nyelve alatt, mint féltve őrzött kincset rejteget, a szót, az igét, mely belőled sarjad, ’s talán a legszentebb? Hogy mondjam el, mit férfiként ostobán restell az ember, mintha csak félne kimondani a szót, mi lehetne lánc, örök kapocs, helyette csak hímez-hámoz, kertel. Hozzám tartozol, mint kikötözött karóhoz a csüngő eperszemek, kimondom hát, bármily nehéz is, kimondom, mint megszeppent kisgyerek, mindig szerettelek.
Csapó Angéla Hamupipő Várom, hogy valaki majd megment. Akkor majd elengedem magam, és mielőtt leesnék, valaki ott lesz. Valaki, aki a mozdulataimat - akár a hajam szálait - számon tartja. Belerakom az életem a tenyerébe. Ő cserébe, mint egy hátizsákot, rám csatolja. Éppen olyan ősz lesz, mint ez. Elbolyongunk benne. Mire hazaérünk, merő csatak leszek és eleven: virradattól napestig, hétfőtől vasárnapig élő.
Addig csak túlélek. Addig nem leszek, csak halálerős.
Nyárközép Megint a kertre nyíló ablak a képkeret: hullámzanak lombjai a nyírnek, zöldarany süveghegy – tuják levéldárdái merednek fürtökben duzzadó tüskés termések fölé – Nyárközépi kertben lüktet az élhető lét velem, bennem a lélek kiáltásmaradéka, s a szóé, – ahogy a gyökerek életnedvei – áramlik, indul növekedésnek a fényben. Ma szélárnyékot választok magamnak, messzire szöknék a szikkasztó magányból. Jobb volna mezítláb hűs vadszegfűs réteket járni, megértést találni idegen szívekben, mint elveszett évek romjai közt üldözni szépnek hitt megéléseim sohasem feledett illúzióit, s józanul belátni, virágzást hoz a nyár, de a sziromláz bársonyos parádéja közben az elmúlás egykedvűsége les ránk: Nyírfalombomban a sok sárgult levélke indulni kész madárraj, előőrse az ősznek, holott még a nyár nyurga fényei kergetőznek.
nos hát igen elvagyok így csendes emlékezésekkel a semmire amikből soha nem nőtt ki semmi ülök a magam kispadján a magam kis háza előtt és csendesen figyelem hogy rohan körülöttem a világ az egyre táguló semmi felé kedvem lenne vele rohanni de köt a házam meg a kispad és ha kiesik egy gyámoltalan gerlefióka a fészekből és pont a lábam elé nem hajolok le megnézni hogy vajon életben maradt-e megmenthető-e benne az a törékeny és tünékeny létezés ami nekem is volt és van is talán még belőle valamennyi felkecmergek a székről közelről nézem a mozdulatlan kis testet és eltemetem a frissen ültetett tuja mellé aminek azt a feladatot szántam hogy kiváltsa a ritkás lombozatúvá vált régit
Vigyázzban állok, mint itt a parton a szálegyenes jegenyék, lecövekelve, moccanatlan. Körben a szántóföld széles mosolya terül a vas hasgatta barázdákra. Nem fájnak neki, de örökre bevésődtek, mint tetovált bőrön a rovátkák. Valamikor én is eggyé leszek ezzel a könnyű derűvel, és lentről kapaszkodom a szerteszét kószáló gyökerekbe. Tudója leszek a titoknak, amit elárulni tiltva vagyon.
Elveszett szerelem Mintha a világból megszöktek volna a tündérek és hercegnők. Egyre több banya szaladgál mindenhol, és mintha a hercegek is kihalófélben lennének. Divat lett a követelőzés és a bunkóság. Nem tudom mi volt előbb, de mindenki mar mindenkit, aki meg csendesen félrehúzódik, az mindig egyedül marad. A vitatkozásban, az egymás hibáztatásában mindig az a legmegtévesztőbb, hogy azt hiszik, kikerülhet belőle bárki is tisztán. A sárdobálás közben mindenki mocskos lesz. Csak a kezeket érdemes nézni, mert már mindenki sáros, mindenki mocskos, de ahhoz, hogy megdobjunk valakit, bele kell markolni a mocsokba. Akit megdobnak, nem menekül… Mocskos lesz. De a tisztalelkű ember keze mindig tiszta marad. Az nem áll be a sárdobálók közé, csak csendesen félrehúzódik. Így, az utcán lassan-lassan mindenki koszos ruhában sétál, és már képtelenség megkülönböztetni a hazugot, a kevélyt, a rosszindulatút, a csalót az értékes emberektől. És az értékek is devalválódnak mára. Minden kellene egyszerre és semmi se. Mint a Mátyás király mesében, legyen is valaki meg nem is. Szeressen is, meg nem is. Mindenki csak elvár, de adni senki nem akar, csak ultimátumot. Szeretlek, ha… Veled élek, ha… Gyereket szülök neked, ha… Elveszlek feleségül, ha… Sorolhatnám a sok feltételt, amit az emberek úgy hisznek, ha azok beteljesednek, akkor megtalálták az örök boldogságot. Mindeközben a sok megfelelni akarás maga alá gyűri a szerelmet, és elveszik a varázslat. Felnőtt egy olyan generáció, aki gúnyosan nevet az előzékenységen, a bájon, kedvességen. Mára az őszinteség egyenlő lett az ostobasággal. Mindenki manipulálni akar, de azért kellene valaki, akivel lehet dugni is. Már nem szerelmeskednek az emberek, már nem cirógatnak, már csak dugnak. Nem csókolnak kezet, de már szájat sem. A férfiak már nem néznek mélyen egy nő szemébe, és nem simítanak ki kósza hajtincseket az arcok ívéből, és már a nők sem pirulnak el. Ha akad egy-egy pirulós, szégyelli magát. Már mindenki szerepet játszik, és már senki nem tudja, hogy mikor kerül egy olyan tündérrel, herceggel szembe, aki az őszinte szerelemre vágyik. Így otrombán egymásra rontva űzik magukat egymástól egyre távolabb. Nincs kegyelem, nincs megállás. Mára a szerelem nem érték. Nem érték, mert nem kerül semmibe. Egy drága autó, egy drága telefon, táska, kabát, ékszer… ma ez az érték, mert ez látható, nyilvánvaló. Egyre mélyebbre süllyedünk önmagunk mocsarában. Lassan mindenki megteremti magának a pénzzel mérhető értékeket, de amikor belép a lakásába, egyedül van. Nem siet elé senki boldog mosollyal az arcán, hogy Isten hozott! Nem kérdezi senki, hogy ettél-e már, milyen napod volt? Csak a csend van, vagy a tv állandó, szüntelen zúgása…
bakancslista talán már csak azt ha úgy veszem hogy amit még soha érted ha volna még amit szeretnék mielőtt szóval ilyen feladat a semmi felé futó pályán a bátorság próbája mondjuk nem meglátni és nem megszerezni és nem elutazni és nem megkóstolni és nem kipróbálni és nem bevállalni csak annak a lépcsőn ülő asszonynak megsimogatni az arcát vagy megfogni a kezét vagy legalább a szemébe nézni hosszan amikor a farzsebemből előkotrom a százast és beleteszem abba a barna tenyérbe
Lélekzetem gyorsan tűnő ködöt lehell az ablakon; homálya holdja egyre nő, ahogy magamat faggatom. Mi hozhat még nekem vigaszt? Szerelmem is bogozhatatlan, sugárzik mint a fájdalom és éjjelenként fölriaszt.
Kabátom belső balzsebében, épen szívem fölött a tiszta toll. Rosszkedvem füst ott fenn a nyári égen s ki gondol rám, ha most az égre néz? s ki válaszol? magamban van honom. Ablaknál állok, itthon, s mégis úgy, mint hullámverte zátonyon berajzolt testű tengerész.
Kéken lebeg az ég felettem s ázott esernyők bánata csorog bennem ma hajnal óta már. Hiába ég a nap felettem, lehangol, mint a másnapos szakáll.
Sötét a bánat kútja s mint a jég, de tükrén mégis ott borzong az ég, mélységbe hullott életem elé is így tartja védő két kezét a kék. A bánat így emel fel égre mégis.
(S nem tart soká. Ha rámfigyelsz, majd egyre égibb hangot hall füled. S a végső szó után meséld el, hogy bordán roppantott a rémület.)
Születésnapodra Néha mesélsz, és jórészt elfelejtem. Az öregedés, gondolom ilyenkor, de lehet, hogy mindig ilyen voltam, elveszek a történetek terében, ahogy a valóságos térben is, kilépek a kapun, és biztosan ellenkező irányba indulok el, kelet, nyugat nekem egyre megy, és gimnazista koromban sem tudtam biztosan, hogy az Országház Pesten van-e, vagy Budán, a történeteket is nehezen követem, a filmeket például, vagy legalábbis későn esik le a tantusz, ja, hogy ez most csak emlék? ez húsz éve történt? igen, jó reggelt, nagyokos, aztán persze elfelejtem, nem tudom, mit láttam már, mit olvastam, azt hiszem, csak a dallamra figyelek, ami átlüktet a történeten, az megmarad, mint amikor az ember éjjel fáradtan lehunyja a szemét, és feltolul az előző éji álom, de nem a történet, meg semmi megfogható, hiszen már akkor sem emlékezett rá, csak valami hullám, igen, ami ismerős, amibe jó lesz újra beleereszkedni, hát így, még nem tudom, mit üzen nekem a te történeted, az ötvenéves történet, amiről néha mesélsz, és jórészt elfelejtem, de azt tudom, hogy ismerős a dallam, bár fájdalmas, olykor szenvedélyes, aztán fáradt, a Hold zenéje ez, szóval mesélj tovább, ha elfelejtem is, mert benne élek már ebben az ötven évben, ez lett az otthonom, és ennek a történetnek a hullámaiba vetem bele magam, amikor tökéletes tested ölelem.
Mint búvó patak Közel lakott, benézett hozzám az Isten, elszörnyedt, ő nem ilyen rendet akart, karcoló szavak, sötét árnyak mögött meghúzódó szeretet, mint búvó patak mohás sziklában, úgy csordogál a szerelem ereimben, nem kell a világ, rongyos koldusok hazája, a halottak visszanéznek, s elcsodálkoznak: ím, mi lett az itt hagyott világból, mint feketéllő hó, úgy párolog a szenvedély, rongyos koldusok lézengenek, felteszem sötét napszemüvegem, csak az Isten láthassa, hogy élek.
Bűnrészesek – Füstbe ment terv – kezdte lelkesen a cigány kislány a nagy magyar költő versét. – Látszik rajtad – szólt közbe tanítónk –, látszik rajtad, hogy füstbe mentél. Kitört a röhögés az osztályban. – Füstbe ment terv – ismételte a kislány tisztán, érthetően. – Látszik rajtad – így tanítónk, hamiskás mosolyával. Nagyszerűnek találtuk a viccet, vihogtunk mindannyian. – Füstbe ment terv – artikulálta tisztán a kislány. – Látszik rajtad – tanítónk láthatóan élvezte a sikert. Hahotázva kacagtunk. – Füstbe ment terv! – kiabálta sírva a kislány. – Látszik rajtad – ismételte tanítónk, előre bezsebelve zajos tetszésünket. Fuldokoltunk a röhögéstől. – Füstbe ment teee-eeerv – bégette a kislány az elnyújtott utolsó szót, és hangja kellemetlen magasságba emelkedett. – Látszik rajtad – szólt tanítónk, mintha zabolátlan vihogásunkat vezényelné –, látszik rajtad, hogy füstbe mentél. A kis Lakatos Rózsi padjára borult. Nem mondhatta el a nagy magyar költő versét az anyja iránt érzett szeretetről. Fuldokló zokogása elnyomta fuldokló nyerítésünket. Kilencévesek voltunk, tanító bácsink harminc körül. Harmincnál többen voltunk az osztályban, Rózsi évismétlő. Eltelt egy fél évszázad, mire ma, palántaültetés közben, eszembe villant ez az eset. Akkor nem, amikor évtizedekkel ezelőtt Rózsi halálhírét meghallottam.
Mulandóság Minden csak por, magány és vágyak. Minden csak éj, homály, szorongás. Minden csak űr, céltalan imbolygás ezen a földön.
Üres kezek simogatják a szelet,
vak szemek figyelnek nem tudva, hogy vakok, a lábak mindig ugyanarra járnak újra meg újra.
Látatlan látunk és ködben bolyongunk.
Vagyunk, és nem tudjuk, kik vagyunk. Van bennünk, van az örök lángból, de csak tükörkép. Örök őszben hullanak ránk a napok. Álmok között illan az élet minden dolga. Eljön egy éjjel a halál. És hallgatja a bennünket kitöltő csöndet.
Ez a pillanat nem merül feledésbe így üresen ahogy az árnyak visszaadták üresen ahogy kivetették magukból az órák ez a szegény pillanat csak az én gyengeségemben talált helyet és lemeztelenítette lemeztelenítette a szárnyak vére nincsenek szemei hogy emlékezzen a régi gyötrelmekre vagy ajkai hogy magába szívja az erőszak nektárját és elveszett a fagyott harangtornyok énekében.
Vigyázz rá, te lélekben vak lány nyújtsd át neki tűzbe fagyott hajadat szorítsd magadhoz te félelem kicsi szobra mutasd meg neki a lábaid előtt reszkető világot ahol fecskék haldokolnak és rázkódnak a jövőtől való félelmükben. Mondd el neki, hogy a tenger sóhajai benedvesítik az egyetlen szót amiért érdemes élni.
De a semmi izzadó pillanata visszahúzódott a sors barlangjába nincsenek kezei hogy azt mondja, soha nincsenek kezei hogy pillangót ajándékozzon halott gyerekeknek.
Buddha akartam lenni, és meg akartam menteni a világot.
Kietlen közönnyel forog a mennybolt, és hordalékot is hoz bőven. Vas és gyémánt hull időnként az égből. Az istenek is forognak fenn, a távoli űrállomáson, nevetnek, és szánakoznak rajtunk létrehozóink, szükség esetén állítanak életünkön és génjeinken. Halhatatlanságuk és tudásuk emeli őket fölénk, de saját testükből és szellemükből gyúrtak minket, halandó másolatukat. Régebben még leszálltak közénk, de már nem jönnek, mert elvetettük a sulykot. Magunkkal végzünk, vagy ők törölnek el, ki tudja? Az istenek közönnyel hullatták vas és gyémánt könnyeik, arcukon termőre fordult az idő. Fénylő aranykorunk sötétlő vaskorba hanyatlott, és összeomlott a védelem.
„amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor. 12:10) a kegyhelyek, a mágikus terek zarándokai törekednek így, mert szívja őket tűzön-vízen át valamely bűvös erő, oda tart mind, aki elesett, aki vesztes, odaszippantja, odatapasztja törődött vándorait megszentelt magaslatokhoz, mélységéhez erdőknek, a csalitos tájnak, így jövök én is még mindig Hozzád, s az erőtlenségből is támad erő, a tompa némaságba forduló megszólal: hozná párnám, takaróm, fölállni se képes bár egyedül, máskor szinte mozdulatlan; aki kívül maradt már mindenen, ilyen; ketten két oldalról emelik, harmadikunk szemből tartja, érzem, gyengülő vállamba a remegő két kéz ahogy’ kapaszkodik: erőtelenbe az erőtelen
Elneveztem rólad egy tengert Elneveztem rólad egy tengert, azt, amelyiket a házunk mögötti szikláról látni. Amikor megunjuk a falu csendjét, ott lógatjuk a lábunk, nézzük, ahogy a felhők a horizontra csöpögnek. Azt mondtad, nem halhatok meg, közben a téridőről magyaráztál, és a végtelenről. Felzúgott egy vonat, pedig itt már rég nincs vasút.
A tenger illata hajnalban az udvarunkban áll. Olyankor sirályok ülnek a fákra, hallgatják, hogy sziszeg a távol: valamikor ez is víz volt.
Nem akarom, hogy korábban menj el, mint én, mondtam, és kaparni kezdtem a sziklát, elrántottad a kezem, hogy minden összeomolhat: belezuhanunk a tengerbe, a hullámok felcsapnak a szikla tetejéig, ellepik az udvart, felkapják a házat, és nem lesz hova visszamennünk. Nem árultam el, hogy már nem emlékszem, ki voltam azelőtt.
A tenger, amit elneveztem rólad, türkiz, ha esik az eső. Olyankor bentről nézzük a sirályokat, sóillatú mind, köröznek a kémény fölött.
Itt ülök íróasztalom mögött. A február vaskos szele a kinti fák között kaszál.
Szoktatom szívemet a zajhoz. Elég nehéz - a megszokás csak bajt hoz, nem gyűlik egybe, ami tovatűnt, nem számolgatják odafönt: úgyis kevés.
A törékeny egyensúly megmarad, ha kihallom a hangodat az utcazajon át is. Hiába támad annyi nesz, téged a csend úgy körbevesz, mint szívburok a lelket, mint bőr a gyenge testet, s nem dicsekedhet mással: mint az őrület. De ez is kísérőtünet ahhoz képest, mit érzek, nyílnak benned vidékek, és azáltal, hogy nézed, a mindent átjáró igézet felgyújtja, mint egy őrtüzet a dolgoknak - az ellentétüket.
2
Ó, mennyire unnálak téged, hogyha nem érteném beszéded, ki visszaforgatod a hangot az önértelmezésen át, és kongatod, mint nagyharangot, az éjszakát.
Ki mint SMS, önnön mobiljától, elválsz tőlem, és légben futsz tova, aztán hazatérsz a munkából, együtt főzünk gombából, retekből és céklából nemlétező világokat.
Amikor a fizika is kihagy, csattogva kombinál kisagy, világértő sejtelem, hogy mindenképp egy vagy velem!
3
Szeretlek, mint testet a lélek, a gyónáshallgatást a pap, amikor olyan vétkekről beszélnek neki, miről csak hallgatni szabad, és belelép a hallgatásba. A test szava a lelket várja.
Szeretlek, ahogy élni szeretnének, a múmiák, vámpírok, denevérek, és akad is egy pillanat, mikor feltámadni szabad. Amikor nemlenni tilos.
A szerelmed így otthonos. Őrzöm, mit elmondtál nekem. Te vagy a fény edényeken, a kép az új keretben, bármit teszel, megújít engem.
A pillanatok köhögve elvonulnak, ez itt egy szanatórium, kúrára mennek, nem pedig elmúlnak, és visszatérnek egyszer, úgy bizony, bár kell hozzá idő-izom, mi ellene szegülhet a tanultnak.
Hadd tudjalak téged jövőnek, jelennek és múltnak. Beváltható reménynek, amit a bukáshoz csatoltak, ha majd abból elég lesz, legyen ahová nyúljak.
4
Hát anyag vagyok én, hogy pillantásod megnyúz, nyúl vagy talán hiúz, a húsom kell s a bundám? Ha azt legalább tudnám, miért a sok-sok szenvedés, mit nő mér férfire, és még észre se vesz. Miért hideg a szív, miért remeg a test?
Miért látsz a nőben tökéletest? Ki, ha boldog, csak néha szív. Az idegpályáid, mint térképen utak, boldogan kanyarogjanak! A csontjaid, mint az adószabályozás, pontosan értik, mit ér a világ.
A tüdődben a hólyagok, akár az emberforma gond, megtelnek külvilággal. Azért rendelkezel két lábbal, hogy kirúghass, ha kell a hámból.
Ember, a túlvilág az igazából egy női test: a méh, hüvely és petefészek. Ha a nemzésről cseverészek, fölhangzik érte csereének - a dallam így tökéletes. Összeáll gyönyörből, haragból, sose beszéljek önmagamról, mert az nagyon lehangol.
Más érzését nem értheted.
5
Te vagy a mindenség s a kezdet, a változások ünnepelnek, ezért az állandóság része vagy. Mikor éjjel kihuny az agy, akkor jönnek ilyen szavak.
A lét szunyál, a törvény a kiskapun át talál utat. A többség végül magára marad.
Akit hétezer-millió embernek közönyétől elrejthetsz, az a tiéd. És ez nem semmiség. Valamiség a sokaság között. Egymásrautaltságotok örök.
(Hallom, ahogy fölött- ünk szárnyalnak az ördögök.)
6
(mellékvágány)
(Visz a vonat, futok előled, özvegységedre kis előleg. Milyen együtt, nemcsak utólag derül ki, közben is adódhat
valami dal, valami szólam. Talán magamtól meghatódtam? Talán öröm, ha sírni tudsz már, mint egy csecsemő. Elporoszkál, nyomunkba lép egy földi zsoltár.)
Szedjük a húslevest, apám néha felbüfög, anyám a szoba sarkát bámulja, oda kéne elbújnia, húsz éve tervezi a szökést, lesi a szemközti házat. Képzeletben kötelet feszít közénk, elvégzi az artistaképzést, lemarad a kötéltánc-workshopról.
Apám kérdezi, hogy megy a suli, négy éve abbahagytam, hányas lett a matekod, fiam, ötös, édesapám, ötös. Felidézzük az első napot, büszkén vitt be a suliba. Megemlékezünk a zsíros mekis kajáról, amit ajándékba kaptam.
Anyám beül a sarokba, fejére húzza szoknyáját. Sikít, hogy őt most nem látja senki, aztán azért, hogy miért nem megyünk utána.
Kanalazom a semmit, mímelem a tésztát, az apám a sarokban ülő láthatatlant, a húslevest, az ötöst, a gyerekkortól feszülő öklöm.
És mondd, nálatok vannak-e zuhanyzók, és mint a mulatók egymás mellett sorakoznak, gyere babám, vigadjunk?
És mondd, nálatok van-e mosdó bent a házban, s nem kijártok hugyozni?
„Van-e ott folyó, és földje jó?”
Mondd, kaptok-e enni háromszor? Ja, hogy nem vagytok állatok, akkor ne csodáljátok, hogy a karám mögül azért kiláttok.
Mondd, érted-e, ha beszélek, vagy mutogassam tenyérrel, hogy kenyéren nem él már az ember, csak kalácson? Én nem is csodálom! Két karácsonyt ünnepelni, kétszeresen nem dolgozni, ügyes ez a politika. Akarsz-e, mondd, játszani? Hogy itt a magyar, hol a magyar, bár Angliában több a magyar. És mondd, van-e itt és bárhol legelő, vagy bárki, aki vezet? Mondd, akar-e akárki is játszani vagy szabályokat követni? Mondd, érdekel-e tégedet, vagy csak nemet mondasz mindenre, mert könnyebb hinni bárkinek, mint megoldani egy helyzetet, mondd, érdekel-e tégedet, hogy itt a magyar nem is magyar, és mondd, nálatok laknak-e állatok?
Mindig visszavársz, ahogy az idő pórázon sétáltatja az éjszakát, és túl sós ételedben is folytatódik a tenger, ahogy virágot köp a nyár, szeleburdi, beteg-nyár, szénaboglya-nyár, minden szép, minden csoda, minden költözőmadár, elhagyom fészkem-hazám: de a véletlen a tájra visszajár. Végigszeretni a tájat szemeinkkel, azt kell, oda-vissza, zegzugát, láthatárát, végét, hosszát, a csend visszhangjait hívogatni némán.
Ne repülj el, mert kakasviadalok piciny szívével szeretlek, fölborzolt tollal, nevetségesen, és bezselézem a hajad, és akkor rád szárad a fény, mintha mindig napon volnál, csillogsz szerelmesen.
Úgy vékonyodik az álmunk, ahogy nyúlnak az árnyékok, és szemedben megülnek a lidérces messze-fények, a hajnal már félig csend és félig merénylet, madárlárma és szárnysuhogás, úgy alszol, mint kinek angyaltoll van a párnájába tömve, és szárnymotozás-fehérségben rakod ki képzeletben az összetört Egészt.
