Keresés

Részletes keresés

Lutra Creative Commons License 2021.09.12 0 0 96531

Kopriva Nikolett

Elneveztem rólad egy tengert 
                                                       
Elneveztem rólad egy tengert, azt, amelyiket
a házunk mögötti szikláról látni.
Amikor megunjuk a falu csendjét, ott lógatjuk a lábunk,
nézzük, ahogy a felhők a horizontra csöpögnek.
Azt mondtad, nem halhatok meg, közben
a téridőről magyaráztál, és a végtelenről.
Felzúgott egy vonat, pedig itt már rég nincs vasút.

A tenger illata hajnalban az udvarunkban áll.
Olyankor sirályok ülnek a fákra, hallgatják, hogy
sziszeg a távol: valamikor ez is víz volt.

Nem akarom, hogy korábban menj el, mint én, mondtam,
és kaparni kezdtem a sziklát, elrántottad a kezem,
hogy minden összeomolhat: belezuhanunk a tengerbe,
a hullámok felcsapnak a szikla tetejéig, ellepik az udvart,
felkapják a házat, és nem lesz hova visszamennünk.
Nem árultam el, hogy már nem emlékszem, ki voltam azelőtt.

A tenger, amit elneveztem rólad, türkiz, ha esik az eső.
Olyankor bentről nézzük a sirályokat, sóillatú mind,
köröznek a kémény fölött.

Lutra Creative Commons License 2021.09.11 0 0 96530

Vörös István

A szerelem dühe és józansága


               1

Itt ülök íróasztalom mögött.
A február
vaskos szele a kinti fák
között kaszál.

Szoktatom szívemet a zajhoz.
Elég nehéz -
a megszokás csak bajt hoz,
nem gyűlik egybe, ami tovatűnt,
nem számolgatják odafönt:
úgyis kevés.

A törékeny egyensúly megmarad,
ha kihallom a hangodat
az utcazajon át is.
Hiába támad annyi nesz,
téged a csend úgy körbevesz,
mint szívburok a lelket,
mint bőr a gyenge testet,
s nem dicsekedhet
mással: mint az őrület.
De ez is kísérőtünet
ahhoz képest, mit érzek,
nyílnak benned vidékek,
és azáltal, hogy nézed,
a mindent átjáró igézet
felgyújtja, mint egy őrtüzet
a dolgoknak - az ellentétüket.


               2

Ó, mennyire unnálak téged,
hogyha nem érteném beszéded,
ki visszaforgatod a hangot
az önértelmezésen át,
és kongatod, mint nagyharangot,
az éjszakát.

Ki mint SMS, önnön mobiljától,
elválsz tőlem, és légben futsz tova,
aztán hazatérsz a munkából,
együtt főzünk gombából,
retekből és céklából
nemlétező világokat.

Amikor a fizika is kihagy,
csattogva kombinál kisagy,
világértő sejtelem,
hogy mindenképp egy vagy velem!

               3

Szeretlek, mint testet a lélek,
a gyónáshallgatást a pap,
amikor olyan vétkekről beszélnek
neki, miről csak hallgatni szabad,
és belelép a hallgatásba.
A test szava a lelket várja.

Szeretlek, ahogy élni szeretnének,
a múmiák, vámpírok, denevérek,
és akad is egy pillanat,
mikor feltámadni szabad.
Amikor nemlenni tilos.

A szerelmed így otthonos.
Őrzöm, mit elmondtál nekem.
Te vagy a fény edényeken,
a kép az új keretben,
bármit teszel, megújít engem.

A pillanatok köhögve elvonulnak,
ez itt egy szanatórium,
kúrára mennek, nem pedig elmúlnak,
és visszatérnek egyszer, úgy bizony,
bár kell hozzá idő-izom,
mi ellene szegülhet a tanultnak.

Hadd tudjalak téged
jövőnek, jelennek és múltnak.
Beváltható reménynek,
amit a bukáshoz csatoltak,
ha majd abból elég lesz,
legyen ahová nyúljak.

               4

Hát anyag vagyok én,
hogy pillantásod megnyúz,
nyúl vagy talán hiúz,
a húsom kell s a bundám?
Ha azt legalább tudnám,
miért a sok-sok szenvedés,
mit nő mér férfire,
és még észre se vesz.
Miért hideg a szív,
miért remeg a test?

Miért látsz a nőben tökéletest?
Ki, ha boldog, csak néha szív.
Az idegpályáid, mint térképen utak,
boldogan kanyarogjanak!
A csontjaid, mint az adószabályozás,
pontosan értik, mit ér a világ.

A tüdődben a hólyagok,
akár az emberforma gond,
megtelnek külvilággal.
Azért rendelkezel két lábbal,
hogy kirúghass, ha kell
a hámból.

Ember,
a túlvilág az igazából
egy női test:
a méh, hüvely és petefészek.
Ha a nemzésről cseverészek,
fölhangzik érte csereének -
a dallam így tökéletes.
Összeáll gyönyörből, haragból,
sose beszéljek önmagamról,
mert az nagyon lehangol.

Más érzését nem értheted.

              5

Te vagy a mindenség s a kezdet,
a változások ünnepelnek,
ezért az állandóság része vagy.
Mikor éjjel kihuny az agy,
akkor jönnek ilyen szavak.

A lét szunyál,
a törvény a kiskapun át
talál utat.
A többség végül magára marad.

Akit hétezer-millió embernek
közönyétől elrejthetsz,
az a tiéd.
És ez nem semmiség.
Valamiség
a sokaság között.
Egymásrautaltságotok örök.

(Hallom, ahogy fölött-
ünk szárnyalnak az ördögök.)

               6

(mellékvágány)

(Visz a vonat, futok előled,
özvegységedre kis előleg.
Milyen együtt, nemcsak utólag
derül ki, közben is adódhat

valami dal, valami szólam.
Talán magamtól meghatódtam?
Talán öröm, ha sírni tudsz már,
mint egy csecsemő. Elporoszkál,
nyomunkba lép egy földi zsoltár.)

Lutra Creative Commons License 2021.09.08 0 0 96529

Tóth Vivien

Vasárnapi ebéd

Szedjük a húslevest, apám néha felbüfög,
anyám a szoba sarkát bámulja, oda kéne elbújnia,
húsz éve tervezi a szökést,
lesi a szemközti házat.
Képzeletben kötelet feszít közénk,
elvégzi az artistaképzést,
lemarad a kötéltánc-workshopról.

Apám kérdezi, hogy megy a suli,
négy éve abbahagytam,
hányas lett a matekod, fiam,
ötös, édesapám, ötös.
Felidézzük az első napot,
büszkén vitt be a suliba.
Megemlékezünk a zsíros mekis kajáról,
amit ajándékba kaptam.

Anyám beül a sarokba,
fejére húzza szoknyáját.
Sikít, hogy őt most nem látja senki,
aztán azért,
hogy miért nem megyünk utána.

Kanalazom a semmit,
mímelem a tésztát,
az apám
a sarokban ülő láthatatlant,
a húslevest,
az ötöst,
a gyerekkortól feszülő öklöm.

Lutra Creative Commons License 2021.09.08 0 0 96528

Pejin Lea

Itt a magyar, hol a magyar

És mondd,
nálatok vannak-e zuhanyzók,
és mint a mulatók
egymás mellett sorakoznak,
gyere babám, vigadjunk?

És mondd, nálatok van-e mosdó
bent a házban, s nem kijártok
hugyozni?

„Van-e ott folyó, és földje jó?”

Mondd, kaptok-e enni háromszor?
Ja, hogy nem vagytok állatok,
akkor ne csodáljátok,
hogy a karám mögül azért kiláttok.

Mondd, érted-e, ha beszélek,
vagy mutogassam tenyérrel,
hogy kenyéren nem él már
az ember, csak kalácson?
Én nem is csodálom!
Két karácsonyt ünnepelni,
kétszeresen nem dolgozni,
ügyes ez a politika.
Akarsz-e, mondd,
játszani?
Hogy itt a magyar,
hol a magyar,
bár Angliában több a magyar.
És mondd, van-e itt és bárhol legelő,
vagy bárki, aki vezet?
Mondd, akar-e akárki is játszani
vagy szabályokat követni?
Mondd, érdekel-e tégedet,
vagy csak nemet mondasz mindenre,
mert könnyebb hinni bárkinek,
mint megoldani egy helyzetet,
mondd, érdekel-e tégedet,
hogy itt a magyar nem is magyar,
és mondd, nálatok laknak-e állatok?

Lutra Creative Commons License 2021.09.08 0 0 96527

Viola Szandra

Nyárvers, avarvers

Mindig visszavársz,
ahogy az idő pórázon sétáltatja az éjszakát,
és túl sós ételedben is folytatódik a tenger,
ahogy virágot köp a nyár,
szeleburdi, beteg-nyár,
szénaboglya-nyár,
minden szép, minden csoda,
minden költözőmadár,
elhagyom fészkem-hazám:
de a véletlen a tájra visszajár.
Végigszeretni a tájat szemeinkkel,
azt kell,
oda-vissza,
zegzugát, láthatárát,
végét, hosszát,
a csend visszhangjait hívogatni némán.

Ne repülj el, mert
kakasviadalok piciny szívével szeretlek,
fölborzolt tollal, nevetségesen,
és bezselézem a hajad,
és akkor rád szárad a fény,
mintha mindig napon volnál,
csillogsz szerelmesen.

Úgy vékonyodik az álmunk,
ahogy nyúlnak az árnyékok,
és szemedben megülnek a lidérces messze-fények,
a hajnal már félig csend és félig merénylet,
madárlárma és szárnysuhogás,
úgy alszol, mint kinek angyaltoll
van a párnájába tömve,
és szárnymotozás-fehérségben
rakod ki képzeletben az összetört Egészt.

Lutra Creative Commons License 2021.09.07 0 0 96526

Szia!:)

Előzmény: Pannika127 (96525)
Pannika127 Creative Commons License 2021.09.07 0 0 96525

Utassy József

Szeptember

 

Csönd. Park. Piros pad.

Vállamra ejti kezét

a gesztenyefa.

Még bánatom is boldog!

Fölnézek rá, mosolygok.

Lutra Creative Commons License 2021.09.07 0 0 96524

Kaffka Margit

 

Színek és évek

 

1.fejezet

Szép, nagy csendesség van körülöttem jó ideje már. Messzire tőlem csak megy tovább az élet, baj, osztozás, iparkodások, és ha néha kicsit felé nézek, elcsudálkozom, hogy az életet most élő emberek milyen gyerekesen kíváncsiak rá, hogy mi fog velük történni holnap vagy holnapután. És furcsa elgondolni, hogy a mostani dolgok a fiatalok számára éppolyan újak és érdekesek, mint nekem a harminc évvel ezelőttiek. Az én mostani látásommal nézve már világos, hogy a sokféle emberi hajszában és változásban nagyon sok a játékos szándék. Ahogy a gyerek azt mondja: boltocskát játszom vagy papát vagy tengeri vihart - úgy játssza belé magát a felnőtt ember is a célratörő, a szorgos, a léha, a szenvedélyes vagy a gyűlölködő szerepébe. Valamivel ki kell töltenie az időt; el kell hitetni magunkkal egy s más dologról egy időre, hogy az fontos. Mert különben egybekulcsolt kezekkel ülnénk az útszélen, és talán ez volna a természetes - minden egyéb csak magahitető fontoskodás.

Az ember jól-rosszul mégiscsak végigjátssza a maga vállalta szerepeket mind sorjában. Csakhogy nem, mint a színpadi, csinált történetekben, egy fő személy szándéka után igazodik a többieké; a valóságban mindenki külön fő személy önmagának, és senki sem vállal mellékes szerepet; magáért magának játszik. Ebből támad a sokféle és véletlen bonyolódás, ami mindnyájunkat végtelen érdekel, amíg benne vagyunk. Ki kit szeret, kit vesz el, mire neveli a gyereket, milyen helyért verekszik a világban, és hogy dől ki. Mikor aztán végigcsinálta az ember, ami tőle telt, s amit az életével általában csinálni lehetett, akkor megnyugodhat, ha van még egy kis ráérő pár esztendeje.

Hírt adhatok a fiataloknak, akik borzadva félnek tőle: az öregség nem olyan szörnyűséges és határozott rossz, mint ahogy messziről látszik. Egy állapotot nem érez az ember erősebben a másiknál, s nem érzi híját olyan dolgoknak, amikre való hajlandóság kimúlt belőle. Ha tűrhető egészsége van, nem érzi az öregséget a maga testében; kezét, lábát mozgatni tudja - jó kis meleg kávé, takaros szoba, jóízű alvás nagyon jól tud esni; és ezekért az örömekért az ember nem fizet olyan nagy árat, nem kockáztat semmit, ezeket nem kell annyira megszenvedni. Öregasszony vagyok, tavaszkor múltam hatvanesztendős; öreg és magános; de ha visszagondolok, a mostani csendes dolgomnál sok rosszabbat is megértem már, és csak kevés igazán jót; az is csak úgy tűnik, mint az álom. Nem érzem magam sokkal rosszabbul, mint bármikor azelőtt; s ebből remélem, hogy a halál sem lesz közelről olyan rémséges, noha ebben a percben még annak tűnik előttem.

Az öregséget inkább a kívüle való, idegen dolgokban érzi meg az ember. Hogy lassanként lemarad mindenről, és ez nem nyugtalanítja többé, mert az ember nem engedi magát mellőzni, ameddig nagyon nem akarja. A komédia kinn újra kezdődik - ugyanaz a darab, csak más szereposztással, más külső elrendezéssel -, beharangoznak, mennek; és mi nem vagyunk rá többet kíváncsiak. Néha szeretnénk odaszólni: "Hagyjátok abba! Mit változtat, hogy valami így fordul vagy amúgy? Minden egyre megy!" Pedig nincs igazunk, csakhogy ez már az ő színjátékuk. Mi a magunk partnereivel nagyjából ilyenformán játsztuk.

Az embernek nincsenek ilyenkor már kimutatott céljai, szándékai; de ez nem olyan nagy baj, mint a fiatalok hiszik. Ők csak a saját lelkiállapotuk szerint tudják elképzelni az öregkort; pedig már az életben elváltozunk, nem csak a halálban - és én nem felelhetek ma annak a valakinek a tetteiről, akit húsz esztendővel ezelőtt az én nevemen hívtak. Néha egészen úgy tudok rá gondolni, mint egy idegenre. Például az ember liheg és viaskodik a gyerekekért, s azt hiszi, ez mindfogytig így lesz: és valóban, legtöbb öreg a gyerekein át kapcsolódik, úgy-ahogy, az életbe; csakhogy akkor ez még egy kis játszókedv, egy szerepvállalás. Valójában nagyon is messzire mennek az embertől a gyerekei; érdeklődése a sorsuk iránt csak szándék, magaáltatás; ilyenkor már semmi sors, semmi változás nem nagyon új és fontos nekünk. Lehet, más ezzel másképpen van egy kicsit; én nagyon is magamra maradtam.

Egészen bizonyos, hogy panasztalanul mondom ezt; a magányt úgy, mint a céltalanságot. Én, aki valaha úgy szerettem az emberek sokadalmát, aki mindig törekedtem valami után. Most itt ülök csendesen ebben a meleg, pici kertben, vagy nézem a zsalu mögül az akácfalombos utcát, alig járok ki, és hetek is telnek, míg valaki ajtót nyit rám. Szinte korán is van még - gondolom néha -, hogy a világ így leszokjék rólam. De, úgy látszik, erősen elfáradtam.

Tudok sokáig ülni egy helyt, ölembe kulcsolt kézzel; ki hitte volna ezt? Ennek a kis lakásomnak külön kerti ajtaja van egy szűk utcácskára; azon át szoktam templomba járni; a háziakat - módos, öreg svábok - látnom sem kell, ha nem akarom. Segítségre pedig közel vannak és jámbor népek, így ülök néha a tornácban; délutáni, csendes harangszó bong felém a nyári, kék-fehér levegőégen át, és meleg szagú, kis vénasszony-virágaim illatoznak felém a tenyérnyi helyen. Szemben, a szomszéd tűzfala mellett csűsibolya nyílik, errébb egy rezeda- meg egy vaníliaágy, sarkantyúvirág, bazsali, jézusszíve, kakastaréj egy csomóban - a tornác aljában a szegény kis portulák közt néhány piros mályvabokor és három kád virágzó leanderfa. Ezek hajtásait én törtem, más, régi leanderek ágáról, amelyek mind a családomban virultak és nevelődtek. És benn, az egyszoba-konyhányi lakásomban, ami kis limlom ócska bútor: mind az első kelengyémmel kaptam, most negyvenkét esztendeje. Ez is csudálatos! Hogy sok mindent szétdobáltam, elvetettem magamtól az életben, és most - ha biztatnak is a gyerekeim -, ezekért a megszokott, öreg léhendékekért nem fogom soha már elhagyni ezt a kis várost, ezt a zugot. Itt folyt le az életem, mindenki ismer, tud felőlem: nem kell senkinek elölről magyarázni, hogy ki vagyok, és mi jusson élek. A fiatalok és jövevények érdeklődve néznek rám, az a néhány pedig, aki még itt maradt az én régi embereimből - akik szerettek, vagy irigyeltek, vagy bántalmaztak -, most mind megenyhültek irántam szép lassan. Minden úgy összemosódik. Néha olyan elcsodálkozva örvendünk egymásnak, ha a Templom utcán találkozunk, mint messze idegenben egymásra lelő földiek.

Nem mondhatnám, hogy nem hozott nekem nagyon is sok újat ez a néhány esztendő, mióta gond és hajszolódás nélkül élek. Sok mindenre csak most érek rá. Idáig nagyon keveset olvastam, és nagyon kapkodva, most sokkal többhöz hozzájutok a nagy csendességben, és jobban el tudok merülni benne. De tudományos könyvet, újféle írásokat hasztalan próbálnak küldeni a leányaim; ebben nagyon érzem a változást, elidegenedést, habár a nyelvet megértem is. Én már nem fogok újféleképp gondolkozni bizonyos dolgokról, az élet berendezéséről. De költők kitalálásait, jó regényt és effélét csak most szeretem igazán, és csak legutóbb tudom megismerni a jó írást a haszontalantól. Azután még gondolkozni sem szoktam azelőtt három éven se annyit, mint most egyen.

Csak úgy - gondolkozni; és mindig arról: mi hogy volt, és hogyan lehetett volna. Mennyit eltűnődtem így, valósággal visszafelé élek. Mások fiatal éveikben álmodoznak; én mindig nagyon tevékeny voltam, most pótolom ki. Így megváltozik a természet! De ez a mostani mivoltom azért valahogy rejtőzködve mindig élt, lappangott bennem.

Így tudom megérteni, hogy az igazi, nagy dolgoktól, elhatározásoktól mindig visszatartott valami különös gyávaság. Tudom, hogy egypárszor nagyot lendíthettem volna a sorsomon, egészen másfelé... De most már úgyis mindegy volna! Azért így is sok és sokféle jutott ki nekem jóból-rosszból, van min eltöprengeni holtig. Mint valami idegen, tarka képeskönyvet, úgy forgatom, lapozgatom néha a múltamat; s csak egyszer-egyszer jut eszembe: hiszen én voltam ez. Ilyenkor megállok, és azt gondolom: jól van; ami volt, megvolt - de én semmit belőle újra nem kezdenék.

Ahogy így újra meg újra végigélem, végigcsinálom gondolatban a rég elmúlt dolgokat, néha össze is fut a szemem előtt sok összefüggés. Mindennek, ami történik, oly sokféle oka van; nem tudom, mindig a legigazabbat találom-e meg, ha egy okot keresek - és nem tudom, minden apróság éppen úgy történt-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam úgy el azóta, és már magam is hiszem. Hallottam egyszer, hogyha az ember hegyes vidéken jár - néha csak egypár lépést megy odább, és egészen megváltozik szeme előtt a tájkép; völgyek és ormok elhelyezkedése egymáshoz. Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma. Így van ez az eseményekkel is talán; és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről. De akkor annál inkább az enyém - és érdekesebb, tarkább, becsesebb játékszert ennél el sem gondolhatok magamnak. Ilyen harangszós, meleg, magános délutánokon.

---------

Lutra Creative Commons License 2021.09.06 0 0 96523

Böszörményi Zoltán

Randevú

Valahol megállok és várok reád.
Az ívlámpa alatt, mely a pózna tetején
fényt liheg, a tó felé kacsint,
több mindent akar egyszerre megvilágítani,
mint a szív,
ha frissen szerzett örömmel jóllakik,
kapkod ide-oda, és mohó nyugtalansággal
szeretne betelni.
Betelni, örökre.
Betelni vele ideiglenesen,
s átugrani a lépéstelen pillanatig,
a  szürke árok felett
a fejüket csóváló fűzfákig,
a néma homályig, hol az est tigrisei
fényezik szemüket, s a vér illatát szippantják
tágra nyílt orrlikaikba, ne csak sejtelem,
éhség korbácsolta kíváncsiság űzze őket,
a génekbe kódolt vadászösztön kényszere,
hanem a halált okozó harapások átgondolatlan
vadsága, a ragadozó légies, szökkenő kegyetlensége,
a türelmetlen remegés lángja,
ha szalmába kap sárgáslila fénye,
mint nyíló állkapocs ráharap mindenre,
mi elébe hull.
Fölényesen, férfi-gőggel futkos a szél körülöttem.
Valahol megállok, és várok rád.
Addig, míg beteljesülsz.

Lutra Creative Commons License 2021.09.06 0 0 96522

Walt Whitman

Ének magamról


/részlet/

....................................

                                              52
 

A pettyes karvaly mellettem röpül el és vádol, felpanaszolja fecsegésem és őgyelgésem.

Én se lettem csöppet se szelídebb, én is lefordíthatatlan vagyok,
A világ tetői fölött harsogom el barbár kiáltásaimat.

A nap végső sugara hátramarad még kedvemért,
A többi után és híven, mint a többit, ráveti hasonmásomat az árnyékülte vadonra,
Odahívogat a ködbe és homályba.

Elmegyek, mint a levegő, fehér fürtjeimet rázom a szökevény napra,
Örvényekbe árasztom húsomat és rostos sávokban hömpölyögtetem.
Örökül hagyom magamat a sárnak, hogy kihajtsak a fűből, melyet szeretek,
Ha újra szükséged lesz rám, keress csizmatalpad alatt.

Aligha fogod tudni, ki vagyok én és mit jelentek,
De én mindazonáltal egészségedre válok majd,
És szűröm és erősítem véredet.

Ha nem is találsz rám rögtön, ne veszítsd el bátorságod,
Ha egyik helyen nem találsz, keress a másikon,

Valahol megállok, és várok reád.

/Gáspár Endre ford./

Lutra Creative Commons License 2021.09.06 0 0 96521

Lovas Sz. Judit

Változás

Úgy lett amint vártam,
összemosódtál bennem másokkal,
látom az árnyékodat lehullani,
és megnő tőle a hatalmam.

Titkolom, mennyire értek
a bennem megépült térhez,
tiszta, világos, magja van.
Ott, ahol elsötétül
a tekintetem, kezdődsz el te.

Fák suttogásává esel össze,
parányi leszel, metaforákra
felfűzhető fogalom,
nyugodt, mint az esti erdők,
s mint a gondosan
bekerített otthonom.

Apró dolgokat
veszek magamhoz,
beismerem,
tetteim csak
motorikus mozdulatok.

Megremeg a hangom.
Az erdő sűrűjéből kiszűrődik,
mit mondtál,
amikor fogtad a vállam.

Szellemeket rakok össze belőle.
Előbb fák suttogásából, majd
az ágak közül kiszűrődő fényből.

Néha jó kedvem lesz tőlük
nem békesség ez,
csak kíváncsiság, játék,
közben tanulok nem visszanézni.

Lutra Creative Commons License 2021.09.06 0 0 96520

Lőrincz P. Gabriella

Adventi ima

Csak menni a csillagot követve,
Indulni a jászolig, Uram.
Menni heteken át,
Még mindig messze van.
Lángot gyújtani, megvigyázni nagy viharon át,
Elolthatatlant,
És várni, várni a Királyt.


Pásztor vagy bölcs,
Állat, mi az istállót leheletével fűti,
Fa, amiből a jászol készült,
Puha szalma a krisztustest alatt...
Csak Hozzád, Kisded,
Utam csak Feléd halad.


Látom a magányt,
Az éhséget, halált és háborút,
Ígéreted a támaszom,
Te vagy az egyetlen kiút.
Csak egy szál fehér gyertya,
Hitem, pisla fény.
Szavad örök áldás,
Advent reggelén.

Pannika127 Creative Commons License 2021.09.04 0 0 96519

Gyurkovics Tibor

Fényből-árnyékból

 

Fényből árnyékból álló test vagy

halálos repülő

indokolatlan benned ami ember

indokolatlan ami nő

örökös tűzkarokba fognak

az égig érő kínjaid

de a földön az agyonégett földön

örökké emel valakid

röpülj vagy sírj a könnyeidnek

arcomra hullik harmata

röpülj röpülj én tartalak

mint ha az isten tartana.

Lutra Creative Commons License 2021.09.03 0 0 96518

Walt Whitman

A "Fűszálak" értelme

Nem kizárni s elkeríteni, vagy kiszemelni a rosszat
félelmes tömegéből (vagy akárcsak megmutatni,)

Hanem hozzátenni, keverni, növelni, kiteljesíteni - és
ünnepelni a halhatatlant és a jót.

Büszke ez ének, minden szava, célja,
Átfogni tér s idő roppant birodalmait,
A fejlődést, a feltüremlőt, a növekvőt és a
nemzedékeket.

Kezdve az érett ifjúságtól, s folytatva kitartón,
Vándorolva, bámészan, mindennel játszva - harcot,
békét, napot és éjt magamba szíva,
Soha, még egy órácskára se hagyva félbe a munkám,
Bevégeztem most betegen, szegénységben s öregen.

Az életről dalolok - s a halálról íme mégis:
Az árny-halál sarkamban lappang, ülő alakomnál, s
évek óta -
Néha közel húzódik, már-már szemtől szembe.

/Lator László ford./

Lutra Creative Commons License 2021.09.02 0 0 96516

Kopriva Nikolett

Érintkezések

Találkoztam Walt Whitmannel
a szomszédos fán ücsörgött
levelek erezetét analizálta
fa kérgét gyümölcs formáját
hogy miből áll a szél illata
Találkoztam Walt Whitmannel
kertemben ült és a zöldet figyelte
hogy mennyi a távolság fűszál és fűszál közt
gilisztáknak regélt a halhatatlanságról
égi és földi muzsikusokról
Láttam őt egy rozoga buszon
öregekkel és fiatalokkal
akikkel elhitette hogy szépek
párás ablakokra rajzolt furcsa mintát
a bozontos szemöldökű sofőrrel
órakattogásról társalgott
Láttam Walt Whitmant amint
a zöldséges ablakában csodálja
hosszú ősz szakállát
és testének formáját és tartalmát
és mosolyog aztán megnézi a járókelőket
és ugyanúgy mosolyog
Találkoztam Walt Whitmannel a Zöldpiacon
függőágyat keresett hogy a szabadban aludjon
piros-kék kockás takarójával és
egy doboz szivarral karnyújtásnyira
Láttam utcai gyerekekkel
szökdécselni fel-alá a fák közt a fákon
kerítéseken és köveken át
Láttam Walt Whitman arcát
egy pocsolyából vigyorogni
Vele mentem az úton
és amikor elfáradtam a hátán vitt
Walt Whitmannel kávézom a kávét fahéjjal
hintjük meg a cigaretta enyhén édes
tenger zaja a fejemben a fejében
madár éneke
a fejemben a fejében a hangszálaiban
időnként meglibben a függöny

Lutra Creative Commons License 2021.09.02 0 0 96515

Oláh András

elrontott másolat

az iskolakert kihalt gesztenyéinek
feszíti hátát az első szerelem -
már ott kijelöltetett ki meddig mehet
s mire virradni kezdett
elégtünk az álmok rövidzárlatában
- érvényesült a lenyelt sírások egyszeregye:
gyilkos szavak szövődménye lettél
elrontott másolat... az okok elvesztek
s amit találtam az mind üres már
csak a sérülés örök - gondolj bármit -
pedig arra kértél hogy támasszalak
majd fel ha szívemben halva talállak


                         **


mi lesz velünk

nővér jön lázmérőt hoz - elnéző mosoly -
riadtan ébredsz kezemben elsüllyed
kezed: újabb napot nyelt el a kapkodó
emlékezet... de eleven vagy megint
kérdezel szaporán mintha sietni kéne
(és tényleg sietni kell: már érezni körül
a bomló testeket) aztán csak fekszel
s az ablakot nézed a messze futó felhőket
sápadtan méregeted az utolérhetetlent
lám megannyi elszalasztott pillanat
előbukkannak a gyerekkori borzas
gesztenyék: alattuk csavarogsz
felkap a szél s már nem szabadulsz
vijjog rikoltoz odakint egy madár
nem hallani tőle hogy Isten mit üzen
nézel kéken a semmibe s nem tudom
mi lesz velünk ha már én sem leszek


                         **

akkor is

maradtál fájdalom - letörölt ékezet -
ablaknyi rés helyett elbillent képkeret

vonatod most is a szívemben zakatol
sok révült mosolyú emléket letarol

hiány van és sötét - kafkai fájdalom -
kihűltek a szavak s bennünk sincs irgalom

s ha elvérzünk is a hideg vágányokon
a végítéletet akkor se vedd zokon

s ha majd a másik part kontúrja felragyog
ne felejtsd el hogy én akkor is ott vagyok

Lutra Creative Commons License 2021.09.01 0 1 96514

Jó, hogy látlak!:)

Előzmény: ehmianév (96513)
ehmianév Creative Commons License 2021.09.01 0 0 96513

HAJNAL ÉVA: MORMOLÓ
monoton kopogok sorsomon
mormolom majdcsakom
most itt az alkalom
sok már a fájdalom
nekem is fáj dalom
rímeket mímelek
itten egy asztalon
morzsákat markolok
megdermedt vágyakon
játék a rémület
neked is átadom bánatom
járatott dallamom dúdolom
járdák a talpamon
hajnalom hallgatom
halk nagyon
hömpölyög
így hagyom
sorsod a sorsomon
járdám a talpadon
rímeken rémület
szikláit számolom
nincsenek nincsenek
vannakot hintenek
kínok a kinteken
koppannak nincstelen
hajnalom hallgatod
homlokod gombolom
kint-rekedt rímeim
monoton mormolom

Lutra Creative Commons License 2021.09.01 0 0 96512

Dobai Péter

Privát metafizika

Állni, megállni egy messzi mólón,
szálegyedül egy tengerparti stégen,
olyankor, amikor érzés, gondolat, emlék
együtt és egyszerre tombol a tékozló tudatban.
Igen, félni, rettegni is bátran kell.
Békével belátni, hogy szökni, elmenni nem lehet,

az pedig holtbiztos, hogy maradni sem.
Az évszakok, évszázadok, évezredek
is múló pillanatokból kapnak nagy időket,
az emberélet gyorsan elfut,
miközben időtlenek a katedrálisok, kolostorok.
Ijesztő az, hogy kimondott szavak jelentése
csökken és bűnné válik minden beszéd
és hazudni könnyebb az életet, a létezést.

Beszéd, megszólalás, megnyilvánulás: kegyetlen kénytelenség.
Néha nőket látunk férfiaknak, máskor férfiakat nőknek,
de nincs idő arra, hogy a nemek között különbséget tegyek.
Az életre sincs elég idő, életünket idő nélkül éljük, hideg terek
fagyott falainak négyszögében, ahol szerelmeinket is elfelejtjük.

Könnyű lenni, létezni, de élni nehéz.
Ideje eljött a szótlanságnak,
bűn lett a Beszéd,
vétek, vétkezés a párbeszéd,
még akkor is, ha lenne hozzá testvérem, társam,
aki kérdéseket tenne, válaszomra se várva.
Hirtelen eszembe jut a világ, a valóság, az emberiség.
Börtön, fegyház az akaraterő, inkább jobb lenne
porig, hamuvá elégni máglyán. Tudom: mindenki mártír.

Lutra Creative Commons License 2021.08.31 0 0 96511

Fellinger Károly

Emlék az elégetett versről

Elsős gimnazista voltam,
szerelmes a lányba,
akivel felkonferáltuk
az esztrádműsort,
aki úgy tudott
a szemembe nézni,
ahogy csak a nap
tudott előtte,
hát nem csoda, hogy
verseket
írtam hozzá,
többet, mint ahányszor
találkoztam vele.
Aztán, amikor
megtudtam,
nem engem szeret,
csak a jó barátom
akar lenni,
este a kazánunkban
eltüzeltem az összes
addig írt versemet,
de hiába volt az igyekezet,
nem számoltam azzal,
hogy valamennyit
kívülről tudom.

Lutra Creative Commons License 2021.08.31 0 0 96510

Czilli Aranka Ágota

Átalakulás

A felnőtté válás pillanata az,
amikor először feszül meg az ember
gerince a világűrnyi magány súlya alatt.
Szép szomorúan körülnéz,
és nem lát mást, csak távolban
sziporkázó csillagokat:
a dölyfös, elérhetetlen, hideg űr
párái homlokán kicsapódnak,
és fájdalmak közt kiszül magából mindenkit,
akiről addig azt hitte, összetartoznak:
gondos anyját, hős apját (ha volt olyan),
távoli testvért, kedves rokonokat,
és fölegyenesedik, mint Atlasz,
vállán egyensúlyt keres
a mélymagas felelősségtudat.
A felnőtt pengeélen táncol,
hazudni tanul magának,
és ráncos homlokával a halál felé halad.

Lutra Creative Commons License 2021.08.31 0 0 96509

Tóth Fanni

többismeretlen

a négyzetrácsok között arra tanítottak meg
hogy hogyan vegyük gyök alá az érzéseinket
persze gyerekként az első vizsgánkon
mind megbuktunk félévkor
azóta nem tudjuk a zárójeleinket felbontani
és mindig kimarad valami
ahogy te rám nézel
és szinkópákat ver a párkányra az eső
én görnyedek a leckém fölött
a molylepke a szempilláinkra száll
és mi magunk közé egyenlőségjelet teszünk

Lutra Creative Commons License 2021.08.31 0 0 96508

Tóth Fanni


sötétedik a tónál


néhány napsugártrapéz
a viaszos falakról belenyúl a késő délutánba
közöttük érezni az idő hamvasságát
most még kedvesen csilingelnek
a cukordarabok a hideg kávédban
de a szélben száradó ágyneműk
már halkan mutatják hogyan múlunk el
és lassan kiesünk a ködpára öleléséből
hamarosan egyre többször kérdezzük
„emlékszel?”
nem keretezik majd barackfaágak az évszakokat
nem hajtanak rozsdás biciklik a békalencsés tavakhoz
és te sem játszod azon a rossz zongorán
azt az elkopott allegrettót

Lutra Creative Commons License 2021.08.31 0 0 96507

Böszörményi Zoltán

Csillag-tekinteted

Hittem, értem az időt és a teret,
mely Isten kezében van,
ki állhatatosan erőt,
szenvedélyt,
tüzet szít szaggatott szívemben,
ki a szubsztancia
folytonosan változó energiáit
szerkeszti az univerzumban;
be kellett ismernem: tévedtem.
Ebből a rám nehezedő világból
én csak a tavaszt értem,
az állandó lobogást, a tündöklést,
az illatot,
az életemet díszítő színeket,
és téged, kedvesem,
ha a rügyező ágak ragyogásából
rám emeled csillag-tekinteted.

Lutra Creative Commons License 2021.08.30 0 0 96506

Philip Hodgins

Az utolsó lista

Annyi bizonytalanság van ebben.
A vérsejtek ugyan felrúgnak minden szabályt,
de engedik, hadd körmöljek egy sírfeliratot.
A listámon csak két szó maradt: fájdalom és halál.

A kórházban a folyosó másik oldalán
volt egy férfi, ugyanazzal a betegséggel.
Mivel a vérsejtjei pusztulása felgyorsult,
láthattam, rövidesen mivé leszek.
 
Az éjeket és nappalokat ágy-óceánon töltötte,
s bár öntudatlan volt, néha nyögdécselt.
Két szót tudott kimondani: fájdalom és halál.
Tőle ered az én utolsó listám.

A fájdalom egyszerűvé teszi az életemet,
a halál elveszi tőlem mindazt, ami nem volt az enyém.
 
/Turczi István ford./

Lutra Creative Commons License 2021.08.30 0 0 96505

Diószegi Szabó Pál

Zongorád...

Zongorád, ha lennék,
leülnél elébem?
Dallamot se kell már
ujjaidtól kérnem.

Megszólaltatsz engem,
kotta nélkül játszol.
Finom billentyűkön
simítanál? Hányszor?

Zongorád, ha lennék,
hozzám érne lábad;
közel, megérezném
illatod, hajszálad.

Szavakban, ha játszunk
a pillanatra, szépet.
Hangokat keresnél?
Feketét? Fehéret?

Zongorád, ha lennék
szemed felragyogna?
Hányszor lenne kedved
újabb darabokra?

Mint a kotta szárban,
ott leszek most dallam;
játssz le minden este,
messziről is halljam!

Lutra Creative Commons License 2021.08.29 0 0 96504

Radnai István

Ellepi hajamat a hó

hátha még néha meglep a tavasz
kihajtó rügyeim görbe ágaim
madarak lepik el de ugyanaz
a dal többé ahol a csend ágya ring

ugyanaz a csalogány a csalit
árvaságából nem menekül hozzám
akit ellep a köd mely elvakít
remény nem derül felkap őszi orkán

mint dőre pöndör faleveleket
már ellenállni parancsnak nem képes
kezemen ráncok közt kék erezet
üres tenyéren a sorsom is kétes

meglep-e még tavaszi virágzás
a küszöbön kialszik a lámpás

Lutra Creative Commons License 2021.08.29 0 0 96503

Filip Tamás

Sötétben éli

Keress helyettem valakit.
Találj meg engem más helyett.
A szerep engem alakít,
ha taps szól, nem hajtok fejet.

Én az vagyok, ki nem lakik,
úton van, mint egy üzenet,
nem mondhatja, megszoktam itt.
Ha érkezik, tovább mehet.

Nem első és nem századik,
nem kérdés, és nem felelet.
Tud várni ítéletnapig,
és azon is túl, ha lehet.

Akit az élet megvakít,
sötétben éli álmait.

Lutra Creative Commons License 2021.08.29 0 0 96502

Rakovszky Zsuzsa

Dal

Nem adtad semmi áron
ma már ingyen se kell
idő fogytán az éhség
magát fogyasztja el

A polcokon ha mézre
ha hűlt helyére lel
ha így ha úgy az éhség
magát emészti fel

Időnk majd evvel-avval
mi haszna megterít
telhetett volna jobban
ha rosszul is telik

Hiányával betelten
tegyem most már hova
kellett hiába kellett
most már ugyan soha

Lutra Creative Commons License 2021.08.29 0 0 96501

Simonyi Imre

Kopogtatás

Most már azt hiszem
hogy mégiscsak a szél volt.

Vagy talán
annyira szerettem volna
hogy legyen bár akárki
- de ha már senki
hát akkor legalább a szél?

Ám úgy látszik
hogy mégiscsak a szél lehetett
senki más
- legfeljebb a gesztenye gallya
csapódhatott az ablakhoz.

Mert ha te lettél volna
akkor másodszor is kopogtatsz.

- Vagy pedig egyszer sem.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!