Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
És mondd, nálatok vannak-e zuhanyzók, és mint a mulatók egymás mellett sorakoznak, gyere babám, vigadjunk?
És mondd, nálatok van-e mosdó bent a házban, s nem kijártok hugyozni?
„Van-e ott folyó, és földje jó?”
Mondd, kaptok-e enni háromszor? Ja, hogy nem vagytok állatok, akkor ne csodáljátok, hogy a karám mögül azért kiláttok.
Mondd, érted-e, ha beszélek, vagy mutogassam tenyérrel, hogy kenyéren nem él már az ember, csak kalácson? Én nem is csodálom! Két karácsonyt ünnepelni, kétszeresen nem dolgozni, ügyes ez a politika. Akarsz-e, mondd, játszani? Hogy itt a magyar, hol a magyar, bár Angliában több a magyar. És mondd, van-e itt és bárhol legelő, vagy bárki, aki vezet? Mondd, akar-e akárki is játszani vagy szabályokat követni? Mondd, érdekel-e tégedet, vagy csak nemet mondasz mindenre, mert könnyebb hinni bárkinek, mint megoldani egy helyzetet, mondd, érdekel-e tégedet, hogy itt a magyar nem is magyar, és mondd, nálatok laknak-e állatok?
Mindig visszavársz, ahogy az idő pórázon sétáltatja az éjszakát, és túl sós ételedben is folytatódik a tenger, ahogy virágot köp a nyár, szeleburdi, beteg-nyár, szénaboglya-nyár, minden szép, minden csoda, minden költözőmadár, elhagyom fészkem-hazám: de a véletlen a tájra visszajár. Végigszeretni a tájat szemeinkkel, azt kell, oda-vissza, zegzugát, láthatárát, végét, hosszát, a csend visszhangjait hívogatni némán.
Ne repülj el, mert kakasviadalok piciny szívével szeretlek, fölborzolt tollal, nevetségesen, és bezselézem a hajad, és akkor rád szárad a fény, mintha mindig napon volnál, csillogsz szerelmesen.
Úgy vékonyodik az álmunk, ahogy nyúlnak az árnyékok, és szemedben megülnek a lidérces messze-fények, a hajnal már félig csend és félig merénylet, madárlárma és szárnysuhogás, úgy alszol, mint kinek angyaltoll van a párnájába tömve, és szárnymotozás-fehérségben rakod ki képzeletben az összetört Egészt.
Szép, nagy csendesség van körülöttem jó ideje már. Messzire tőlem csak megy tovább az élet, baj, osztozás, iparkodások, és ha néha kicsit felé nézek, elcsudálkozom, hogy az életet most élő emberek milyen gyerekesen kíváncsiak rá, hogy mi fog velük történni holnap vagy holnapután. És furcsa elgondolni, hogy a mostani dolgok a fiatalok számára éppolyan újak és érdekesek, mint nekem a harminc évvel ezelőttiek. Az én mostani látásommal nézve már világos, hogy a sokféle emberi hajszában és változásban nagyon sok a játékos szándék. Ahogy a gyerek azt mondja: boltocskát játszom vagy papát vagy tengeri vihart - úgy játssza belé magát a felnőtt ember is a célratörő, a szorgos, a léha, a szenvedélyes vagy a gyűlölködő szerepébe. Valamivel ki kell töltenie az időt; el kell hitetni magunkkal egy s más dologról egy időre, hogy az fontos. Mert különben egybekulcsolt kezekkel ülnénk az útszélen, és talán ez volna a természetes - minden egyéb csak magahitető fontoskodás.
Az ember jól-rosszul mégiscsak végigjátssza a maga vállalta szerepeket mind sorjában. Csakhogy nem, mint a színpadi, csinált történetekben, egy fő személy szándéka után igazodik a többieké; a valóságban mindenki külön fő személy önmagának, és senki sem vállal mellékes szerepet; magáért magának játszik. Ebből támad a sokféle és véletlen bonyolódás, ami mindnyájunkat végtelen érdekel, amíg benne vagyunk. Ki kit szeret, kit vesz el, mire neveli a gyereket, milyen helyért verekszik a világban, és hogy dől ki. Mikor aztán végigcsinálta az ember, ami tőle telt, s amit az életével általában csinálni lehetett, akkor megnyugodhat, ha van még egy kis ráérő pár esztendeje.
Hírt adhatok a fiataloknak, akik borzadva félnek tőle: az öregség nem olyan szörnyűséges és határozott rossz, mint ahogy messziről látszik. Egy állapotot nem érez az ember erősebben a másiknál, s nem érzi híját olyan dolgoknak, amikre való hajlandóság kimúlt belőle. Ha tűrhető egészsége van, nem érzi az öregséget a maga testében; kezét, lábát mozgatni tudja - jó kis meleg kávé, takaros szoba, jóízű alvás nagyon jól tud esni; és ezekért az örömekért az ember nem fizet olyan nagy árat, nem kockáztat semmit, ezeket nem kell annyira megszenvedni. Öregasszony vagyok, tavaszkor múltam hatvanesztendős; öreg és magános; de ha visszagondolok, a mostani csendes dolgomnál sok rosszabbat is megértem már, és csak kevés igazán jót; az is csak úgy tűnik, mint az álom. Nem érzem magam sokkal rosszabbul, mint bármikor azelőtt; s ebből remélem, hogy a halál sem lesz közelről olyan rémséges, noha ebben a percben még annak tűnik előttem.
Az öregséget inkább a kívüle való, idegen dolgokban érzi meg az ember. Hogy lassanként lemarad mindenről, és ez nem nyugtalanítja többé, mert az ember nem engedi magát mellőzni, ameddig nagyon nem akarja. A komédia kinn újra kezdődik - ugyanaz a darab, csak más szereposztással, más külső elrendezéssel -, beharangoznak, mennek; és mi nem vagyunk rá többet kíváncsiak. Néha szeretnénk odaszólni: "Hagyjátok abba! Mit változtat, hogy valami így fordul vagy amúgy? Minden egyre megy!" Pedig nincs igazunk, csakhogy ez már az ő színjátékuk. Mi a magunk partnereivel nagyjából ilyenformán játsztuk.
Az embernek nincsenek ilyenkor már kimutatott céljai, szándékai; de ez nem olyan nagy baj, mint a fiatalok hiszik. Ők csak a saját lelkiállapotuk szerint tudják elképzelni az öregkort; pedig már az életben elváltozunk, nem csak a halálban - és én nem felelhetek ma annak a valakinek a tetteiről, akit húsz esztendővel ezelőtt az én nevemen hívtak. Néha egészen úgy tudok rá gondolni, mint egy idegenre. Például az ember liheg és viaskodik a gyerekekért, s azt hiszi, ez mindfogytig így lesz: és valóban, legtöbb öreg a gyerekein át kapcsolódik, úgy-ahogy, az életbe; csakhogy akkor ez még egy kis játszókedv, egy szerepvállalás. Valójában nagyon is messzire mennek az embertől a gyerekei; érdeklődése a sorsuk iránt csak szándék, magaáltatás; ilyenkor már semmi sors, semmi változás nem nagyon új és fontos nekünk. Lehet, más ezzel másképpen van egy kicsit; én nagyon is magamra maradtam.
Egészen bizonyos, hogy panasztalanul mondom ezt; a magányt úgy, mint a céltalanságot. Én, aki valaha úgy szerettem az emberek sokadalmát, aki mindig törekedtem valami után. Most itt ülök csendesen ebben a meleg, pici kertben, vagy nézem a zsalu mögül az akácfalombos utcát, alig járok ki, és hetek is telnek, míg valaki ajtót nyit rám. Szinte korán is van még - gondolom néha -, hogy a világ így leszokjék rólam. De, úgy látszik, erősen elfáradtam.
Tudok sokáig ülni egy helyt, ölembe kulcsolt kézzel; ki hitte volna ezt? Ennek a kis lakásomnak külön kerti ajtaja van egy szűk utcácskára; azon át szoktam templomba járni; a háziakat - módos, öreg svábok - látnom sem kell, ha nem akarom. Segítségre pedig közel vannak és jámbor népek, így ülök néha a tornácban; délutáni, csendes harangszó bong felém a nyári, kék-fehér levegőégen át, és meleg szagú, kis vénasszony-virágaim illatoznak felém a tenyérnyi helyen. Szemben, a szomszéd tűzfala mellett csűsibolya nyílik, errébb egy rezeda- meg egy vaníliaágy, sarkantyúvirág, bazsali, jézusszíve, kakastaréj egy csomóban - a tornác aljában a szegény kis portulák közt néhány piros mályvabokor és három kád virágzó leanderfa. Ezek hajtásait én törtem, más, régi leanderek ágáról, amelyek mind a családomban virultak és nevelődtek. És benn, az egyszoba-konyhányi lakásomban, ami kis limlom ócska bútor: mind az első kelengyémmel kaptam, most negyvenkét esztendeje. Ez is csudálatos! Hogy sok mindent szétdobáltam, elvetettem magamtól az életben, és most - ha biztatnak is a gyerekeim -, ezekért a megszokott, öreg léhendékekért nem fogom soha már elhagyni ezt a kis várost, ezt a zugot. Itt folyt le az életem, mindenki ismer, tud felőlem: nem kell senkinek elölről magyarázni, hogy ki vagyok, és mi jusson élek. A fiatalok és jövevények érdeklődve néznek rám, az a néhány pedig, aki még itt maradt az én régi embereimből - akik szerettek, vagy irigyeltek, vagy bántalmaztak -, most mind megenyhültek irántam szép lassan. Minden úgy összemosódik. Néha olyan elcsodálkozva örvendünk egymásnak, ha a Templom utcán találkozunk, mint messze idegenben egymásra lelő földiek.
Nem mondhatnám, hogy nem hozott nekem nagyon is sok újat ez a néhány esztendő, mióta gond és hajszolódás nélkül élek. Sok mindenre csak most érek rá. Idáig nagyon keveset olvastam, és nagyon kapkodva, most sokkal többhöz hozzájutok a nagy csendességben, és jobban el tudok merülni benne. De tudományos könyvet, újféle írásokat hasztalan próbálnak küldeni a leányaim; ebben nagyon érzem a változást, elidegenedést, habár a nyelvet megértem is. Én már nem fogok újféleképp gondolkozni bizonyos dolgokról, az élet berendezéséről. De költők kitalálásait, jó regényt és effélét csak most szeretem igazán, és csak legutóbb tudom megismerni a jó írást a haszontalantól. Azután még gondolkozni sem szoktam azelőtt három éven se annyit, mint most egyen.
Csak úgy - gondolkozni; és mindig arról: mi hogy volt, és hogyan lehetett volna. Mennyit eltűnődtem így, valósággal visszafelé élek. Mások fiatal éveikben álmodoznak; én mindig nagyon tevékeny voltam, most pótolom ki. Így megváltozik a természet! De ez a mostani mivoltom azért valahogy rejtőzködve mindig élt, lappangott bennem.
Így tudom megérteni, hogy az igazi, nagy dolgoktól, elhatározásoktól mindig visszatartott valami különös gyávaság. Tudom, hogy egypárszor nagyot lendíthettem volna a sorsomon, egészen másfelé... De most már úgyis mindegy volna! Azért így is sok és sokféle jutott ki nekem jóból-rosszból, van min eltöprengeni holtig. Mint valami idegen, tarka képeskönyvet, úgy forgatom, lapozgatom néha a múltamat; s csak egyszer-egyszer jut eszembe: hiszen én voltam ez. Ilyenkor megállok, és azt gondolom: jól van; ami volt, megvolt - de én semmit belőle újra nem kezdenék.
Ahogy így újra meg újra végigélem, végigcsinálom gondolatban a rég elmúlt dolgokat, néha össze is fut a szemem előtt sok összefüggés. Mindennek, ami történik, oly sokféle oka van; nem tudom, mindig a legigazabbat találom-e meg, ha egy okot keresek - és nem tudom, minden apróság éppen úgy történt-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam úgy el azóta, és már magam is hiszem. Hallottam egyszer, hogyha az ember hegyes vidéken jár - néha csak egypár lépést megy odább, és egészen megváltozik szeme előtt a tájkép; völgyek és ormok elhelyezkedése egymáshoz. Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma. Így van ez az eseményekkel is talán; és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről. De akkor annál inkább az enyém - és érdekesebb, tarkább, becsesebb játékszert ennél el sem gondolhatok magamnak. Ilyen harangszós, meleg, magános délutánokon.
Valahol megállok és várok reád. Az ívlámpa alatt, mely a pózna tetején fényt liheg, a tó felé kacsint, több mindent akar egyszerre megvilágítani, mint a szív, ha frissen szerzett örömmel jóllakik, kapkod ide-oda, és mohó nyugtalansággal szeretne betelni. Betelni, örökre. Betelni vele ideiglenesen, s átugrani a lépéstelen pillanatig, a szürke árok felett a fejüket csóváló fűzfákig, a néma homályig, hol az est tigrisei fényezik szemüket, s a vér illatát szippantják tágra nyílt orrlikaikba, ne csak sejtelem, éhség korbácsolta kíváncsiság űzze őket, a génekbe kódolt vadászösztön kényszere, hanem a halált okozó harapások átgondolatlan vadsága, a ragadozó légies, szökkenő kegyetlensége, a türelmetlen remegés lángja, ha szalmába kap sárgáslila fénye, mint nyíló állkapocs ráharap mindenre, mi elébe hull. Fölényesen, férfi-gőggel futkos a szél körülöttem. Valahol megállok, és várok rád. Addig, míg beteljesülsz.
A pettyes karvaly mellettem röpül el és vádol, felpanaszolja fecsegésem és őgyelgésem.
Én se lettem csöppet se szelídebb, én is lefordíthatatlan vagyok, A világ tetői fölött harsogom el barbár kiáltásaimat.
A nap végső sugara hátramarad még kedvemért, A többi után és híven, mint a többit, ráveti hasonmásomat az árnyékülte vadonra, Odahívogat a ködbe és homályba.
Elmegyek, mint a levegő, fehér fürtjeimet rázom a szökevény napra, Örvényekbe árasztom húsomat és rostos sávokban hömpölyögtetem. Örökül hagyom magamat a sárnak, hogy kihajtsak a fűből, melyet szeretek, Ha újra szükséged lesz rám, keress csizmatalpad alatt.
Aligha fogod tudni, ki vagyok én és mit jelentek, De én mindazonáltal egészségedre válok majd, És szűröm és erősítem véredet.
Ha nem is találsz rám rögtön, ne veszítsd el bátorságod, Ha egyik helyen nem találsz, keress a másikon,
Csak menni a csillagot követve, Indulni a jászolig, Uram. Menni heteken át, Még mindig messze van. Lángot gyújtani, megvigyázni nagy viharon át, Elolthatatlant, És várni, várni a Királyt.
Pásztor vagy bölcs, Állat, mi az istállót leheletével fűti, Fa, amiből a jászol készült, Puha szalma a krisztustest alatt... Csak Hozzád, Kisded, Utam csak Feléd halad.
Látom a magányt, Az éhséget, halált és háborút, Ígéreted a támaszom, Te vagy az egyetlen kiút. Csak egy szál fehér gyertya, Hitem, pisla fény. Szavad örök áldás, Advent reggelén.
Nem kizárni s elkeríteni, vagy kiszemelni a rosszat félelmes tömegéből (vagy akárcsak megmutatni,)
Hanem hozzátenni, keverni, növelni, kiteljesíteni - és ünnepelni a halhatatlant és a jót.
Büszke ez ének, minden szava, célja, Átfogni tér s idő roppant birodalmait, A fejlődést, a feltüremlőt, a növekvőt és a nemzedékeket.
Kezdve az érett ifjúságtól, s folytatva kitartón, Vándorolva, bámészan, mindennel játszva - harcot, békét, napot és éjt magamba szíva, Soha, még egy órácskára se hagyva félbe a munkám, Bevégeztem most betegen, szegénységben s öregen.
Az életről dalolok - s a halálról íme mégis: Az árny-halál sarkamban lappang, ülő alakomnál, s évek óta - Néha közel húzódik, már-már szemtől szembe.
Találkoztam Walt Whitmannel a szomszédos fán ücsörgött levelek erezetét analizálta fa kérgét gyümölcs formáját hogy miből áll a szél illata Találkoztam Walt Whitmannel kertemben ült és a zöldet figyelte hogy mennyi a távolság fűszál és fűszál közt gilisztáknak regélt a halhatatlanságról égi és földi muzsikusokról Láttam őt egy rozoga buszon öregekkel és fiatalokkal akikkel elhitette hogy szépek párás ablakokra rajzolt furcsa mintát a bozontos szemöldökű sofőrrel órakattogásról társalgott Láttam Walt Whitmant amint a zöldséges ablakában csodálja hosszú ősz szakállát és testének formáját és tartalmát és mosolyog aztán megnézi a járókelőket és ugyanúgy mosolyog Találkoztam Walt Whitmannel a Zöldpiacon függőágyat keresett hogy a szabadban aludjon piros-kék kockás takarójával és egy doboz szivarral karnyújtásnyira Láttam utcai gyerekekkel szökdécselni fel-alá a fák közt a fákon kerítéseken és köveken át Láttam Walt Whitman arcát egy pocsolyából vigyorogni Vele mentem az úton és amikor elfáradtam a hátán vitt Walt Whitmannel kávézom a kávét fahéjjal hintjük meg a cigaretta enyhén édes tenger zaja a fejemben a fejében madár éneke a fejemben a fejében a hangszálaiban időnként meglibben a függöny
az iskolakert kihalt gesztenyéinek feszíti hátát az első szerelem - már ott kijelöltetett ki meddig mehet s mire virradni kezdett elégtünk az álmok rövidzárlatában - érvényesült a lenyelt sírások egyszeregye: gyilkos szavak szövődménye lettél elrontott másolat... az okok elvesztek s amit találtam az mind üres már csak a sérülés örök - gondolj bármit - pedig arra kértél hogy támasszalak majd fel ha szívemben halva talállak
**
mi lesz velünk
nővér jön lázmérőt hoz - elnéző mosoly - riadtan ébredsz kezemben elsüllyed kezed: újabb napot nyelt el a kapkodó emlékezet... de eleven vagy megint kérdezel szaporán mintha sietni kéne (és tényleg sietni kell: már érezni körül a bomló testeket) aztán csak fekszel s az ablakot nézed a messze futó felhőket sápadtan méregeted az utolérhetetlent lám megannyi elszalasztott pillanat előbukkannak a gyerekkori borzas gesztenyék: alattuk csavarogsz felkap a szél s már nem szabadulsz vijjog rikoltoz odakint egy madár nem hallani tőle hogy Isten mit üzen nézel kéken a semmibe s nem tudom mi lesz velünk ha már én sem leszek
HAJNAL ÉVA: MORMOLÓ monoton kopogok sorsomon mormolom majdcsakom most itt az alkalom sok már a fájdalom nekem is fáj dalom rímeket mímelek itten egy asztalon morzsákat markolok megdermedt vágyakon játék a rémület neked is átadom bánatom járatott dallamom dúdolom járdák a talpamon hajnalom hallgatom halk nagyon hömpölyög így hagyom sorsod a sorsomon járdám a talpadon rímeken rémület szikláit számolom nincsenek nincsenek vannakot hintenek kínok a kinteken koppannak nincstelen hajnalom hallgatod homlokod gombolom kint-rekedt rímeim monoton mormolom
Állni, megállni egy messzi mólón, szálegyedül egy tengerparti stégen, olyankor, amikor érzés, gondolat, emlék együtt és egyszerre tombol a tékozló tudatban. Igen, félni, rettegni is bátran kell. Békével belátni, hogy szökni, elmenni nem lehet,
az pedig holtbiztos, hogy maradni sem. Az évszakok, évszázadok, évezredek is múló pillanatokból kapnak nagy időket, az emberélet gyorsan elfut, miközben időtlenek a katedrálisok, kolostorok. Ijesztő az, hogy kimondott szavak jelentése csökken és bűnné válik minden beszéd és hazudni könnyebb az életet, a létezést.
Beszéd, megszólalás, megnyilvánulás: kegyetlen kénytelenség. Néha nőket látunk férfiaknak, máskor férfiakat nőknek, de nincs idő arra, hogy a nemek között különbséget tegyek. Az életre sincs elég idő, életünket idő nélkül éljük, hideg terek fagyott falainak négyszögében, ahol szerelmeinket is elfelejtjük.
Könnyű lenni, létezni, de élni nehéz. Ideje eljött a szótlanságnak, bűn lett a Beszéd, vétek, vétkezés a párbeszéd, még akkor is, ha lenne hozzá testvérem, társam, aki kérdéseket tenne, válaszomra se várva. Hirtelen eszembe jut a világ, a valóság, az emberiség. Börtön, fegyház az akaraterő, inkább jobb lenne porig, hamuvá elégni máglyán. Tudom: mindenki mártír.
Elsős gimnazista voltam, szerelmes a lányba, akivel felkonferáltuk az esztrádműsort, aki úgy tudott a szemembe nézni, ahogy csak a nap tudott előtte, hát nem csoda, hogy verseket írtam hozzá, többet, mint ahányszor találkoztam vele. Aztán, amikor megtudtam, nem engem szeret, csak a jó barátom akar lenni, este a kazánunkban eltüzeltem az összes addig írt versemet, de hiába volt az igyekezet, nem számoltam azzal, hogy valamennyit kívülről tudom.
A felnőtté válás pillanata az, amikor először feszül meg az ember gerince a világűrnyi magány súlya alatt. Szép szomorúan körülnéz, és nem lát mást, csak távolban sziporkázó csillagokat: a dölyfös, elérhetetlen, hideg űr párái homlokán kicsapódnak, és fájdalmak közt kiszül magából mindenkit, akiről addig azt hitte, összetartoznak: gondos anyját, hős apját (ha volt olyan), távoli testvért, kedves rokonokat, és fölegyenesedik, mint Atlasz, vállán egyensúlyt keres a mélymagas felelősségtudat. A felnőtt pengeélen táncol, hazudni tanul magának, és ráncos homlokával a halál felé halad.
a négyzetrácsok között arra tanítottak meg hogy hogyan vegyük gyök alá az érzéseinket persze gyerekként az első vizsgánkon mind megbuktunk félévkor azóta nem tudjuk a zárójeleinket felbontani és mindig kimarad valami ahogy te rám nézel és szinkópákat ver a párkányra az eső én görnyedek a leckém fölött a molylepke a szempilláinkra száll és mi magunk közé egyenlőségjelet teszünk
néhány napsugártrapéz a viaszos falakról belenyúl a késő délutánba közöttük érezni az idő hamvasságát most még kedvesen csilingelnek a cukordarabok a hideg kávédban de a szélben száradó ágyneműk már halkan mutatják hogyan múlunk el és lassan kiesünk a ködpára öleléséből hamarosan egyre többször kérdezzük „emlékszel?” nem keretezik majd barackfaágak az évszakokat nem hajtanak rozsdás biciklik a békalencsés tavakhoz és te sem játszod azon a rossz zongorán azt az elkopott allegrettót
Hittem, értem az időt és a teret, mely Isten kezében van, ki állhatatosan erőt, szenvedélyt, tüzet szít szaggatott szívemben, ki a szubsztancia folytonosan változó energiáit szerkeszti az univerzumban; be kellett ismernem: tévedtem. Ebből a rám nehezedő világból én csak a tavaszt értem, az állandó lobogást, a tündöklést, az illatot, az életemet díszítő színeket, és téged, kedvesem, ha a rügyező ágak ragyogásából rám emeled csillag-tekinteted.
Annyi bizonytalanság van ebben. A vérsejtek ugyan felrúgnak minden szabályt, de engedik, hadd körmöljek egy sírfeliratot. A listámon csak két szó maradt: fájdalom és halál.
A kórházban a folyosó másik oldalán volt egy férfi, ugyanazzal a betegséggel. Mivel a vérsejtjei pusztulása felgyorsult, láthattam, rövidesen mivé leszek. Az éjeket és nappalokat ágy-óceánon töltötte, s bár öntudatlan volt, néha nyögdécselt. Két szót tudott kimondani: fájdalom és halál. Tőle ered az én utolsó listám.
A fájdalom egyszerűvé teszi az életemet, a halál elveszi tőlem mindazt, ami nem volt az enyém. /Turczi István ford./
Mondtam, vigyázz Magadra, késő a szó ilyenkor, lopakodó, szennyes sejtek csőcseléke támad, mint meggypiros parazsunkra a tél, szelíd merénylet ködbetűnően… Pattog a szó a semmi szirtjei közt, visszhanggá foszlik, nincs is üzenet. Szavad emelnéd, nyelved a szörnyé, fejed lehajtod, ében éj sikálja véres ablakodat… Sötét a város, sötét a szív. Hallgatnak a hosszú éjszakák. Hallgatnak a slágerrádiók. Hallgat sötéten a hajnal, ami jön még: gödrök, ráncok, tegnap, tegnapelőtt.
Ennyi volt. A nap lenyugszik, este lesz, fehér palackba zárt idő nemes penészben: életed. A tények kőkemények, fogy a tört fény, este van, földig ér az ének.
Marad szép tiszta hangod, emlékeid szépen elosztod: jut a kopott házak falára, jut a sárba fojtott imákba, jut a roncsolt romos világra, jut sírköved három sorára.
A legtöbb ember itt maszkabált játszik: szülő, főnök, barát készteti erre, vagy ennen megalkuvása. Így semerre nincsen kiút, s az arc csak ritkán látszik a hazug maszk mögül: valami kerge szívkiöntő berúgáskor. A másik megrémül tőle, s otthagyja. Leverve e csődön eljut az öngyilkosságig. Így nyüvik éltük földi bugyorokban - egyes osztályon, néha elektrosokkal józanítva. De akkor is szállni vágyik mind és ledobni végre azt a maszkot: cinikus álságot, beidegzett ballasztot.
