Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
A pettyes karvaly mellettem röpül el és vádol, felpanaszolja fecsegésem és őgyelgésem.
Én se lettem csöppet se szelídebb, én is lefordíthatatlan vagyok, A világ tetői fölött harsogom el barbár kiáltásaimat.
A nap végső sugara hátramarad még kedvemért, A többi után és híven, mint a többit, ráveti hasonmásomat az árnyékülte vadonra, Odahívogat a ködbe és homályba.
Elmegyek, mint a levegő, fehér fürtjeimet rázom a szökevény napra, Örvényekbe árasztom húsomat és rostos sávokban hömpölyögtetem. Örökül hagyom magamat a sárnak, hogy kihajtsak a fűből, melyet szeretek, Ha újra szükséged lesz rám, keress csizmatalpad alatt.
Aligha fogod tudni, ki vagyok én és mit jelentek, De én mindazonáltal egészségedre válok majd, És szűröm és erősítem véredet.
Ha nem is találsz rám rögtön, ne veszítsd el bátorságod, Ha egyik helyen nem találsz, keress a másikon,
Csak menni a csillagot követve, Indulni a jászolig, Uram. Menni heteken át, Még mindig messze van. Lángot gyújtani, megvigyázni nagy viharon át, Elolthatatlant, És várni, várni a Királyt.
Pásztor vagy bölcs, Állat, mi az istállót leheletével fűti, Fa, amiből a jászol készült, Puha szalma a krisztustest alatt... Csak Hozzád, Kisded, Utam csak Feléd halad.
Látom a magányt, Az éhséget, halált és háborút, Ígéreted a támaszom, Te vagy az egyetlen kiút. Csak egy szál fehér gyertya, Hitem, pisla fény. Szavad örök áldás, Advent reggelén.
Nem kizárni s elkeríteni, vagy kiszemelni a rosszat félelmes tömegéből (vagy akárcsak megmutatni,)
Hanem hozzátenni, keverni, növelni, kiteljesíteni - és ünnepelni a halhatatlant és a jót.
Büszke ez ének, minden szava, célja, Átfogni tér s idő roppant birodalmait, A fejlődést, a feltüremlőt, a növekvőt és a nemzedékeket.
Kezdve az érett ifjúságtól, s folytatva kitartón, Vándorolva, bámészan, mindennel játszva - harcot, békét, napot és éjt magamba szíva, Soha, még egy órácskára se hagyva félbe a munkám, Bevégeztem most betegen, szegénységben s öregen.
Az életről dalolok - s a halálról íme mégis: Az árny-halál sarkamban lappang, ülő alakomnál, s évek óta - Néha közel húzódik, már-már szemtől szembe.
Találkoztam Walt Whitmannel a szomszédos fán ücsörgött levelek erezetét analizálta fa kérgét gyümölcs formáját hogy miből áll a szél illata Találkoztam Walt Whitmannel kertemben ült és a zöldet figyelte hogy mennyi a távolság fűszál és fűszál közt gilisztáknak regélt a halhatatlanságról égi és földi muzsikusokról Láttam őt egy rozoga buszon öregekkel és fiatalokkal akikkel elhitette hogy szépek párás ablakokra rajzolt furcsa mintát a bozontos szemöldökű sofőrrel órakattogásról társalgott Láttam Walt Whitmant amint a zöldséges ablakában csodálja hosszú ősz szakállát és testének formáját és tartalmát és mosolyog aztán megnézi a járókelőket és ugyanúgy mosolyog Találkoztam Walt Whitmannel a Zöldpiacon függőágyat keresett hogy a szabadban aludjon piros-kék kockás takarójával és egy doboz szivarral karnyújtásnyira Láttam utcai gyerekekkel szökdécselni fel-alá a fák közt a fákon kerítéseken és köveken át Láttam Walt Whitman arcát egy pocsolyából vigyorogni Vele mentem az úton és amikor elfáradtam a hátán vitt Walt Whitmannel kávézom a kávét fahéjjal hintjük meg a cigaretta enyhén édes tenger zaja a fejemben a fejében madár éneke a fejemben a fejében a hangszálaiban időnként meglibben a függöny
az iskolakert kihalt gesztenyéinek feszíti hátát az első szerelem - már ott kijelöltetett ki meddig mehet s mire virradni kezdett elégtünk az álmok rövidzárlatában - érvényesült a lenyelt sírások egyszeregye: gyilkos szavak szövődménye lettél elrontott másolat... az okok elvesztek s amit találtam az mind üres már csak a sérülés örök - gondolj bármit - pedig arra kértél hogy támasszalak majd fel ha szívemben halva talállak
**
mi lesz velünk
nővér jön lázmérőt hoz - elnéző mosoly - riadtan ébredsz kezemben elsüllyed kezed: újabb napot nyelt el a kapkodó emlékezet... de eleven vagy megint kérdezel szaporán mintha sietni kéne (és tényleg sietni kell: már érezni körül a bomló testeket) aztán csak fekszel s az ablakot nézed a messze futó felhőket sápadtan méregeted az utolérhetetlent lám megannyi elszalasztott pillanat előbukkannak a gyerekkori borzas gesztenyék: alattuk csavarogsz felkap a szél s már nem szabadulsz vijjog rikoltoz odakint egy madár nem hallani tőle hogy Isten mit üzen nézel kéken a semmibe s nem tudom mi lesz velünk ha már én sem leszek
HAJNAL ÉVA: MORMOLÓ monoton kopogok sorsomon mormolom majdcsakom most itt az alkalom sok már a fájdalom nekem is fáj dalom rímeket mímelek itten egy asztalon morzsákat markolok megdermedt vágyakon játék a rémület neked is átadom bánatom járatott dallamom dúdolom járdák a talpamon hajnalom hallgatom halk nagyon hömpölyög így hagyom sorsod a sorsomon járdám a talpadon rímeken rémület szikláit számolom nincsenek nincsenek vannakot hintenek kínok a kinteken koppannak nincstelen hajnalom hallgatod homlokod gombolom kint-rekedt rímeim monoton mormolom
Állni, megállni egy messzi mólón, szálegyedül egy tengerparti stégen, olyankor, amikor érzés, gondolat, emlék együtt és egyszerre tombol a tékozló tudatban. Igen, félni, rettegni is bátran kell. Békével belátni, hogy szökni, elmenni nem lehet,
az pedig holtbiztos, hogy maradni sem. Az évszakok, évszázadok, évezredek is múló pillanatokból kapnak nagy időket, az emberélet gyorsan elfut, miközben időtlenek a katedrálisok, kolostorok. Ijesztő az, hogy kimondott szavak jelentése csökken és bűnné válik minden beszéd és hazudni könnyebb az életet, a létezést.
Beszéd, megszólalás, megnyilvánulás: kegyetlen kénytelenség. Néha nőket látunk férfiaknak, máskor férfiakat nőknek, de nincs idő arra, hogy a nemek között különbséget tegyek. Az életre sincs elég idő, életünket idő nélkül éljük, hideg terek fagyott falainak négyszögében, ahol szerelmeinket is elfelejtjük.
Könnyű lenni, létezni, de élni nehéz. Ideje eljött a szótlanságnak, bűn lett a Beszéd, vétek, vétkezés a párbeszéd, még akkor is, ha lenne hozzá testvérem, társam, aki kérdéseket tenne, válaszomra se várva. Hirtelen eszembe jut a világ, a valóság, az emberiség. Börtön, fegyház az akaraterő, inkább jobb lenne porig, hamuvá elégni máglyán. Tudom: mindenki mártír.
Elsős gimnazista voltam, szerelmes a lányba, akivel felkonferáltuk az esztrádműsort, aki úgy tudott a szemembe nézni, ahogy csak a nap tudott előtte, hát nem csoda, hogy verseket írtam hozzá, többet, mint ahányszor találkoztam vele. Aztán, amikor megtudtam, nem engem szeret, csak a jó barátom akar lenni, este a kazánunkban eltüzeltem az összes addig írt versemet, de hiába volt az igyekezet, nem számoltam azzal, hogy valamennyit kívülről tudom.
A felnőtté válás pillanata az, amikor először feszül meg az ember gerince a világűrnyi magány súlya alatt. Szép szomorúan körülnéz, és nem lát mást, csak távolban sziporkázó csillagokat: a dölyfös, elérhetetlen, hideg űr párái homlokán kicsapódnak, és fájdalmak közt kiszül magából mindenkit, akiről addig azt hitte, összetartoznak: gondos anyját, hős apját (ha volt olyan), távoli testvért, kedves rokonokat, és fölegyenesedik, mint Atlasz, vállán egyensúlyt keres a mélymagas felelősségtudat. A felnőtt pengeélen táncol, hazudni tanul magának, és ráncos homlokával a halál felé halad.
a négyzetrácsok között arra tanítottak meg hogy hogyan vegyük gyök alá az érzéseinket persze gyerekként az első vizsgánkon mind megbuktunk félévkor azóta nem tudjuk a zárójeleinket felbontani és mindig kimarad valami ahogy te rám nézel és szinkópákat ver a párkányra az eső én görnyedek a leckém fölött a molylepke a szempilláinkra száll és mi magunk közé egyenlőségjelet teszünk
néhány napsugártrapéz a viaszos falakról belenyúl a késő délutánba közöttük érezni az idő hamvasságát most még kedvesen csilingelnek a cukordarabok a hideg kávédban de a szélben száradó ágyneműk már halkan mutatják hogyan múlunk el és lassan kiesünk a ködpára öleléséből hamarosan egyre többször kérdezzük „emlékszel?” nem keretezik majd barackfaágak az évszakokat nem hajtanak rozsdás biciklik a békalencsés tavakhoz és te sem játszod azon a rossz zongorán azt az elkopott allegrettót
Hittem, értem az időt és a teret, mely Isten kezében van, ki állhatatosan erőt, szenvedélyt, tüzet szít szaggatott szívemben, ki a szubsztancia folytonosan változó energiáit szerkeszti az univerzumban; be kellett ismernem: tévedtem. Ebből a rám nehezedő világból én csak a tavaszt értem, az állandó lobogást, a tündöklést, az illatot, az életemet díszítő színeket, és téged, kedvesem, ha a rügyező ágak ragyogásából rám emeled csillag-tekinteted.
Annyi bizonytalanság van ebben. A vérsejtek ugyan felrúgnak minden szabályt, de engedik, hadd körmöljek egy sírfeliratot. A listámon csak két szó maradt: fájdalom és halál.
A kórházban a folyosó másik oldalán volt egy férfi, ugyanazzal a betegséggel. Mivel a vérsejtjei pusztulása felgyorsult, láthattam, rövidesen mivé leszek. Az éjeket és nappalokat ágy-óceánon töltötte, s bár öntudatlan volt, néha nyögdécselt. Két szót tudott kimondani: fájdalom és halál. Tőle ered az én utolsó listám.
A fájdalom egyszerűvé teszi az életemet, a halál elveszi tőlem mindazt, ami nem volt az enyém. /Turczi István ford./
Mondtam, vigyázz Magadra, késő a szó ilyenkor, lopakodó, szennyes sejtek csőcseléke támad, mint meggypiros parazsunkra a tél, szelíd merénylet ködbetűnően… Pattog a szó a semmi szirtjei közt, visszhanggá foszlik, nincs is üzenet. Szavad emelnéd, nyelved a szörnyé, fejed lehajtod, ében éj sikálja véres ablakodat… Sötét a város, sötét a szív. Hallgatnak a hosszú éjszakák. Hallgatnak a slágerrádiók. Hallgat sötéten a hajnal, ami jön még: gödrök, ráncok, tegnap, tegnapelőtt.
Ennyi volt. A nap lenyugszik, este lesz, fehér palackba zárt idő nemes penészben: életed. A tények kőkemények, fogy a tört fény, este van, földig ér az ének.
Marad szép tiszta hangod, emlékeid szépen elosztod: jut a kopott házak falára, jut a sárba fojtott imákba, jut a roncsolt romos világra, jut sírköved három sorára.
A legtöbb ember itt maszkabált játszik: szülő, főnök, barát készteti erre, vagy ennen megalkuvása. Így semerre nincsen kiút, s az arc csak ritkán látszik a hazug maszk mögül: valami kerge szívkiöntő berúgáskor. A másik megrémül tőle, s otthagyja. Leverve e csődön eljut az öngyilkosságig. Így nyüvik éltük földi bugyorokban - egyes osztályon, néha elektrosokkal józanítva. De akkor is szállni vágyik mind és ledobni végre azt a maszkot: cinikus álságot, beidegzett ballasztot.
Most már hívhatom fűnek is föloldotta a föld neve alól a tenyere is névtelen már nem halott a gyökerek lenyúlnak érte fölsegítik arc nélkül áll a fában most már hívhatom fának is elsötétített város a szeme a szeme kő alatti fény ne sírjatok testvéreim
A pokol térélmény. A mennyország is. Kétféle tér. A mennyország szabad, a másikra lefele látunk, mint egy alagsori szobába, föntről lefele látunk, mintha egy lépcsőházból kukucskálnánk lefele egy akarattal nyitva hagyott (felejtett?) alagsori szobának ajtaján át. Ott az történik, ami épp nekem kibírhatatlan. Talán nem egyéb, kibontanak egy rongyosládát, lemérik, hány kiló egy hattyú, vagy ezerszeres ismétlésben olyasmiről beszélnek azzal az egyetlen lénnyel, kit szeretek, miről se írni, se beszélni nem lehet, nem szabad.
Ha sz6lnod kell, szólj. Mindegy, hogy kinek. örülj, ha találsz megértő szívet. De hogyha nem, végy egy követ elő, és mondd annak, csak mondd. Hallod, te kő?
ne mondd tovább a versnek vége hetyke grófok kúsztak az égre néma zsellérek görnyednek elébük vézna zsebükben véznább aprópénzük csörren a csöndbe pereg a létük
nincs velük senki s ellenük a világ de nem ragadnak egyenes kaszát el is feledték hogy azt is lehet s őseik voltak a keresztesek
haldokló tájon néma a tavasz mondják nyár nem is lesz az ősz örök panasz a tél ahogy kell jeges és havas porrá őrli a csontokat
ne szólj egy szót se a versnek vége nyűtt kalapban sunnyog Dózsa Petőfi népe
vak ispánok hajtják új pokol tüzére tudd Csák Máté földjén sosem lehet béke
