Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Elsős gimnazista voltam, szerelmes a lányba, akivel felkonferáltuk az esztrádműsort, aki úgy tudott a szemembe nézni, ahogy csak a nap tudott előtte, hát nem csoda, hogy verseket írtam hozzá, többet, mint ahányszor találkoztam vele. Aztán, amikor megtudtam, nem engem szeret, csak a jó barátom akar lenni, este a kazánunkban eltüzeltem az összes addig írt versemet, de hiába volt az igyekezet, nem számoltam azzal, hogy valamennyit kívülről tudom.
A felnőtté válás pillanata az, amikor először feszül meg az ember gerince a világűrnyi magány súlya alatt. Szép szomorúan körülnéz, és nem lát mást, csak távolban sziporkázó csillagokat: a dölyfös, elérhetetlen, hideg űr párái homlokán kicsapódnak, és fájdalmak közt kiszül magából mindenkit, akiről addig azt hitte, összetartoznak: gondos anyját, hős apját (ha volt olyan), távoli testvért, kedves rokonokat, és fölegyenesedik, mint Atlasz, vállán egyensúlyt keres a mélymagas felelősségtudat. A felnőtt pengeélen táncol, hazudni tanul magának, és ráncos homlokával a halál felé halad.
a négyzetrácsok között arra tanítottak meg hogy hogyan vegyük gyök alá az érzéseinket persze gyerekként az első vizsgánkon mind megbuktunk félévkor azóta nem tudjuk a zárójeleinket felbontani és mindig kimarad valami ahogy te rám nézel és szinkópákat ver a párkányra az eső én görnyedek a leckém fölött a molylepke a szempilláinkra száll és mi magunk közé egyenlőségjelet teszünk
néhány napsugártrapéz a viaszos falakról belenyúl a késő délutánba közöttük érezni az idő hamvasságát most még kedvesen csilingelnek a cukordarabok a hideg kávédban de a szélben száradó ágyneműk már halkan mutatják hogyan múlunk el és lassan kiesünk a ködpára öleléséből hamarosan egyre többször kérdezzük „emlékszel?” nem keretezik majd barackfaágak az évszakokat nem hajtanak rozsdás biciklik a békalencsés tavakhoz és te sem játszod azon a rossz zongorán azt az elkopott allegrettót
Hittem, értem az időt és a teret, mely Isten kezében van, ki állhatatosan erőt, szenvedélyt, tüzet szít szaggatott szívemben, ki a szubsztancia folytonosan változó energiáit szerkeszti az univerzumban; be kellett ismernem: tévedtem. Ebből a rám nehezedő világból én csak a tavaszt értem, az állandó lobogást, a tündöklést, az illatot, az életemet díszítő színeket, és téged, kedvesem, ha a rügyező ágak ragyogásából rám emeled csillag-tekinteted.
Annyi bizonytalanság van ebben. A vérsejtek ugyan felrúgnak minden szabályt, de engedik, hadd körmöljek egy sírfeliratot. A listámon csak két szó maradt: fájdalom és halál.
A kórházban a folyosó másik oldalán volt egy férfi, ugyanazzal a betegséggel. Mivel a vérsejtjei pusztulása felgyorsult, láthattam, rövidesen mivé leszek. Az éjeket és nappalokat ágy-óceánon töltötte, s bár öntudatlan volt, néha nyögdécselt. Két szót tudott kimondani: fájdalom és halál. Tőle ered az én utolsó listám.
A fájdalom egyszerűvé teszi az életemet, a halál elveszi tőlem mindazt, ami nem volt az enyém. /Turczi István ford./
Mondtam, vigyázz Magadra, késő a szó ilyenkor, lopakodó, szennyes sejtek csőcseléke támad, mint meggypiros parazsunkra a tél, szelíd merénylet ködbetűnően… Pattog a szó a semmi szirtjei közt, visszhanggá foszlik, nincs is üzenet. Szavad emelnéd, nyelved a szörnyé, fejed lehajtod, ében éj sikálja véres ablakodat… Sötét a város, sötét a szív. Hallgatnak a hosszú éjszakák. Hallgatnak a slágerrádiók. Hallgat sötéten a hajnal, ami jön még: gödrök, ráncok, tegnap, tegnapelőtt.
Ennyi volt. A nap lenyugszik, este lesz, fehér palackba zárt idő nemes penészben: életed. A tények kőkemények, fogy a tört fény, este van, földig ér az ének.
Marad szép tiszta hangod, emlékeid szépen elosztod: jut a kopott házak falára, jut a sárba fojtott imákba, jut a roncsolt romos világra, jut sírköved három sorára.
A legtöbb ember itt maszkabált játszik: szülő, főnök, barát készteti erre, vagy ennen megalkuvása. Így semerre nincsen kiút, s az arc csak ritkán látszik a hazug maszk mögül: valami kerge szívkiöntő berúgáskor. A másik megrémül tőle, s otthagyja. Leverve e csődön eljut az öngyilkosságig. Így nyüvik éltük földi bugyorokban - egyes osztályon, néha elektrosokkal józanítva. De akkor is szállni vágyik mind és ledobni végre azt a maszkot: cinikus álságot, beidegzett ballasztot.
Most már hívhatom fűnek is föloldotta a föld neve alól a tenyere is névtelen már nem halott a gyökerek lenyúlnak érte fölsegítik arc nélkül áll a fában most már hívhatom fának is elsötétített város a szeme a szeme kő alatti fény ne sírjatok testvéreim
A pokol térélmény. A mennyország is. Kétféle tér. A mennyország szabad, a másikra lefele látunk, mint egy alagsori szobába, föntről lefele látunk, mintha egy lépcsőházból kukucskálnánk lefele egy akarattal nyitva hagyott (felejtett?) alagsori szobának ajtaján át. Ott az történik, ami épp nekem kibírhatatlan. Talán nem egyéb, kibontanak egy rongyosládát, lemérik, hány kiló egy hattyú, vagy ezerszeres ismétlésben olyasmiről beszélnek azzal az egyetlen lénnyel, kit szeretek, miről se írni, se beszélni nem lehet, nem szabad.
Ha sz6lnod kell, szólj. Mindegy, hogy kinek. örülj, ha találsz megértő szívet. De hogyha nem, végy egy követ elő, és mondd annak, csak mondd. Hallod, te kő?
ne mondd tovább a versnek vége hetyke grófok kúsztak az égre néma zsellérek görnyednek elébük vézna zsebükben véznább aprópénzük csörren a csöndbe pereg a létük
nincs velük senki s ellenük a világ de nem ragadnak egyenes kaszát el is feledték hogy azt is lehet s őseik voltak a keresztesek
haldokló tájon néma a tavasz mondják nyár nem is lesz az ősz örök panasz a tél ahogy kell jeges és havas porrá őrli a csontokat
ne szólj egy szót se a versnek vége nyűtt kalapban sunnyog Dózsa Petőfi népe
vak ispánok hajtják új pokol tüzére tudd Csák Máté földjén sosem lehet béke
A falon megjelenő árnyék egy este így szólt a gnómhoz:
A legelőket felszámolták, a pásztorokat közrefogták, a nyájakat elhajtották, a legelőket felszámolták. Az utakat eltorlaszolják, az utasokat elrabolják, az utasteret lefoglalják, a határokat kijjebb tolják.
A színeket összemossák, a végnapokat elnapolják, ha szembejönnek, nem köszönnek, egy hegyesszöggel embert ölnek…
Nekik mindig a sok az, ami kevés, nekem a kevés túlontúl is elég. Mert övék a van, és enyém a nincs, övék a jelen, és övék a kincs, övék a kincs, a nyár, ami nincs, a sose volt, és sose lesz – izzó napkorong odafenn.
Nem azt a telet telelem.
Hogyan értsük hát meg egymást?
Szavaikat nem én rakom össze, értük nem én felelek (szolganép, hogyha terelek), valamit mégis mondanom kellene róluk, azt, amit, (nekem nagyon is egyre megy, ki amit akar, hallja meg) de nem tudhatom, kit mi érint meg, mikor komoly vagy miért vicces, ki kihez társul vagy nem társul, mit miért tesz, és merre indul – mint ahogy végső soron ők, az élők sem tudhatják, életük majd kinek a kezébe hull,
Jól van anyu ne tegyél szemrehányást tudom hogy rég el kellett volna jönnöm de most itt vagyok hát akkor hadd üljek kicsit nyugodtan nem akarok arra gondolni mennyi mindent csinálhatnék ezalatt az idő alatt amíg itt ülök te tudod egy anyának mindig rengeteg dolga van te két gyereket neveltél nekem három van és magam vagyok igen egyedül mert én mertem továbblépni pedig az én férjem is azt mondta hogy nem engedi el a gyerekeket csak én nem hagytam magam és utána az önérzetével fel lehetett törölni a padlót te nem tudtad megtenni szép voltál és gyönge apu volt erős helyetted is olyan erős volt hogy még nekem is el kellett futnom ha nem akartam belehalni de szabad lettem hogy milyen áron azt ne kérdezd megfizettem mindenért és megéltem a jég hátán is ahogy te már akkor mondtad mikor kislány voltam. Most még maradok egy kicsit de aztán el kell mennem legközelebb ígérem hamarabb jövök és ne panaszkodj te igazán ráérsz különben is az nem igazi hogy csak meghallgatsz és mégsem mondasz semmit lassan negyvennégy éve pedig én szívesen meghallgatnálak. Na jól van tényleg mennem kell leteszem ide a virágokat tudom hogy nem a kedvenced a szalmavirág de mit tegyek ha egyszer az istennek sem fér el más ezen a vacak márványlapon.
Dicsőség-harsogó jövendő századok s egy új, magasztos emberfaj miatt elvették tőlem az atyai dáridók víg serlegét s a méltóságomat.
Ez a farkasölő eb-éra letepert, de vérem szerint farkas nem vagyok, gyűrj inkább engem a szibériai sztyepp kabátujjába, mint egy sityakot, –
hogy gyáva korcsokat s szennyet ne lássak én, s kerékbetört és véres csontokat, s mint csillagok, a kék rókák felém éjente szűz fénnyel ragyogjanak.
Vezess az éjbe, hol a Jenyiszej folyik, s eléri a fenyő a csillagot, mert farkas nem vagyok se vér, se szív szerint, s csak egyenrangú gyilkolhat meg ott.
Azon a bizonyos napon összegyűltek mind a Városban élő levéltárosok. Nos, uraim, mondta a legokosabb és legöregebb, fogjunk hozzá, hogy átadjuk a jövő számára a múlt fontosnak ítélt feljegyzéseit.
(Mi, kintiek, csak időt kértünk volna még, de az már nincs nekik…)
A levéltárosok pontosak és nagyon öregek. A Központi Tanácsterem erkélyén állva a lenti bámész tömeghez szólt a legöregebb:
Itt egy város állt valamikor, egy faragott kő és egy élő járda, melynek medrébe belegázolt a rákövetkező minden század…
Hát emlékezetünkben így maradjon meg: azok a kedélyes régi emberek, akikkel a múlt itt most eltemetve lesz, kutyáikat láncon tartották, kupáikat fenékig itták, robotpilótát még nem ismertek, a főtéri péktől friss perecet vettek…
Az Öregek Tanácsa a lerakat helyéül a város szélén álló odvas, öreg fát jelölte meg.
Tekintsük tehát ezt a fát emlékműnek, rajta minden egyes ránc, kéregbarázda, akár egy gramofonlemez, a múlt valamely eseményét örökíti meg. Egy kozmikus tű talán majd leolvashatja róla, ha a mi időnk letűnt, és telni fog felvonóra…
Nos, minden jövendők embere, jól figyelj, minden egyes ránc, kéregbarázda, akár egy gramofonlemez, mögötte hosszú-hosszú gondolatjel, mert sokáig aludni fog e tetthely: előtte hosszú-hosszú gondolatjel –
Így szólt az öreg levéltáros, s tán búcsút inthetett, mert végleg eltávoztak ő s a többiek.
És azóta is csak állunk itt kinn, mi kintiek. Időt számolunk, várunk tanácstalanul. Ahogy a száradó fa öregszik, elbutul.
Sétálok a parkban föl-le, s fészekrabló utcakölykök bozótban kisrigót ölve búnak tőlem. Mind lapul, csak egy szól, ki nyelvet öltött: „Öregúr! Fut a nyúl!”
Mint vén Toldit víg apródok, csúfolnak a vásott kölykök. Én botommal forgolódok erre-arra s konokul zeng a négy kis faun vagy ördög: „Öregúr! Fut a nyúl!”
Nincs bosszuló buzogányom s így: vaktában – bottal persze – végigvágok a virányon, melyből szakadatlanul harsog a négy kis faun verse: „Öregúr! Fut a nyúl!”
Bosszant s fáj, mert igazuk van! Fut az élet, fut a Május, szirmot szórva minden zugban; visszahívhatatlanul fut a varázspálcás mágus. Fut a fény, fut a nyúl.
Fut a szépség, az ifjúság, fut a jókedv, móka tőlem. Másnak viszik szívem jussát, s kamasz-múltam komiszul nyelvet ölt rám tüntetően: „Öregúr! Fut a nyúl!”
Tavaszodni vágytam mint a téli fák. Ők virultak – s lelkem nem lett virág-hinta, fészek-bölcső! Alkonyul! Tavasz volna – s minden untat. „Öregúr! Fut a nyúl!”
Szögre akasztották a becsületet. Vége. Most időlegesen vége. Érezhetetlen. Hölgyeim és uraim, tisztelt publikum! Elvették, eltűnt a polcokról az unikum, az öröm, a hit. Csak rút arcú adat van. Se munka, se kenyér! S hazug az akarat. Áltörvény nótáját húzza a hatalom, s járom nyakunkon az etika-hurok.
Akasszatok engem is fel! Hamar halál sorsot! Ne lássa utódom, agóniám! Roncsember harangom! Akasszatok engem is fel! Vesztett hitű sorsom: Becsülettel lógni a bitófán, nem tartozni hazugokhoz.
Se munka, se kenyér! S hazug az akarat. Hazug-tükröknek hazug a mosolya. Kordába terelték, moslékszabadságba, őstiszteletünket megvetés árkába.
Visszavonult az ember. Az arcátlan világból. Tobzódik habzó szájjal az álság, igazáról. Akasszatok mindenkit fel! Szögre lelki törvényekkel, tajtékzik bozótgazdaság, számokba esett szerelemmel.
Megszűnt mi emberré tette az embert? Vasfogú rozsda védi a gazembert? Se munka, se kenyér! S hazug az akarat. Sorvasztó orv tervek, hirtelen statútum, hemzseg lázongva a lelkeknek sarca: Se ember! Se Isten! A természet arca pusztít majd a túlburjánzott bűnhalmazon, és szélre akassza minden bűnhatalom zászlaját!
