Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
lassan meghal az, aki soha nem megy útra, aki nem olvas, aki nem hallgat zenét, aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát
lassan meghal az, aki elvesztette önszeretetét, aki nem fogadja más segítségét
lassan szokásainak rabja lett, aki mindig ugyanazt az utat járja, aki soha nem változtat támaszpontot, aki nem meri öltözete színét cserélni vagy soha sem beszél ismeretlenekkel
lassan meghal az, aki elkerüli a szenvedélyt és az izgalom örvénylését, amely a szeme fényét gyújtja és gyógyítja a szív sebeit
lassan meghal az, aki nem tudja célpontját változtatni mikor boldogtalan a munkában vagy szerelmében, aki nem mer veszélyt vállalni az álmai megvalósítására,
élj most! légy merész ma! cselekedj mindjárt!
Ne hagyd magad lassan meghalni! Ne vond magadtól meg a boldogságot!
Nagyon öreg az erdő; s ha március szelén pattantja bimbait a kökény, szépségük oly öreg - Óh, tudod-e, mily vad századokba nyílik vissza a gólyahír?
Nagyon öreg a patak; s a csörge víz, amely azúr egek hidegen alvó bérceiről indul el. annyit jött-ment, tapasztalt volt-nincs utakon, hogy minden cseppje bölcs, mint Salamon.
Nagyon öreg az ember; álmaink édeni meséivel Éva üzen s a csalogányai; életünk: susogó pillanat s ha napunk elköszönt, amaranth-mezőt terít szét az álom és a csönd.
És nap sütött, s őrá zuhant a fénye s rám is, mellette, homokszőnyegen. Hullámok távolodtak, mindig visszatérve kíváncsin a párhoz - hevernek meztelen.
Kevéske hús és oly sok a homokhegy , kevéske idő s elég sok a végtelen, kevéske élet s két életúton megy, fölöttük nap és sötét odalenn.
Nemsokára leszek, mint a hegyek, mint sziklafal, mint éji felhők. Némán tartja majd vállam a kopár, ködlő domboldalakat. Álmom olyan lesz, mint a domboké. csöndem akár a téli lápé, s együtt velük csak várok az időre, csillagképekre, jégvirágra.
Idő, maradj még, vén cigány, egy napra versz sátort csupán?
Maradj velem, kapsz színezüst csengőt a lovadra, csodás-gyönyörűt, s gyűrűt ver az ötvös, aranyat, nagyot, és páva köszönt, és gyerek-dalok, s rózsába füröszt száz drága leány, minek úgy sietni, öreg cigány?
Múlt hét Babylon, múlt éjed Róma, virrad, s a Szent Pál jött íme sorra: és kondul a dóm s gyeplőd feszül - jössz s már tova ily hirtelenű1: városba, amely még születésre vár, újabba, habár ez még sírba se szállt?
Idő, maradj még, vén cigány; egy napra versz sátort csupán?
Petőfit a kíváncsiság vitte előre, engem a dőre kíváncsiság tart itt. Mi lehet ez az emberkísérlet, amivel Isten szórakoztat engem, akár kérem, akár kikérem, úgyis a vége – egy. Céltól a végig, akár a kerti út. Menni kell rajta, oly sok minden lehet: macskám gyíkot, madarat fog, a katica meg tetveket. Hátha marad nekem is valami, ami csakis miattam, tőlem, felém vagy általam; de értelmet ad, amiért fölkeltem már akkor, amikor még nem is sejtettem: ez a nap értem van; és úgy belesimulok, mintha tegnap lett vón, vagy lesz majd holnap is, amikor elsiratom a gyíkot, madarat; végül a macskámat is. Nem tudok vérözönről, megtisztulásról még kevésbé, ítélethez nincsen jogom, se merszem; igazat én is annak adok, kivel legvégül beszélgettem; mert igaz itt mindenki, és legfőképp, aki hallgat, akár a fák, minden erővel a csendben. Mert nem övék a fejszecsapás, a fűrész, a roppanás; de az egekből idehozott zöldek, s odalenn a gyökerek – az alsó vizek üzenete övék, és az emlék is, mikor még derék törzsük megsimítottuk, körültáncoltuk, nem gyümölcsük lestük, de öleltük este bőrüket, mi föl se horzsolta bőrünket.
Szerettem Önt, s e tűnt szerelmem lángja Lelkemben tán nem hunyt ki teljesen; De Önt e szenvedély többé nem bántja; Értem ne fájjon Önnek semmisem. Szerettem Önt némán, nem volt reményem, Hol félőn, hol féltőn gyötört a láz; Szerettem Önt oly őszintén, gyengéden, Mint Isten adja, hogy szeresse más.
Gondolkodóba ejt és vonz az Öreg Marx aki már nem olyan erőszakos és drámai mint az Ifjú Marx s nem is olyan rosszmájú Nehezebb Már nem pamfleteket ír Forrásokat tanulmányoz a British Museumban Mindent ellenőriznie kell sehol sem maradhat hiba nem idézhet hanyagul emlékezetből Késő éjszakáig ül fa-karosszékében és ír a kelleténél több szivart szív az ajtót néha kinyitja halkan a szomszéd szoba felé ahol Jenny Marx lánynevén von Westphalen ki férjénél idősebb épp haját bontja le a tükör előtt Marx gyönyörködve szól Hogy te milyen azután visszatér íróasztalához és így egészen ama napig amikor meghal nem a barikádon gályán hanem ebben a karosszékben
Bízom az Öreg Marxban aki természetesen meg akarja változtatni a világot de meg is akarja érteni Fontosnak tartja a kizsákmányoltak felszabadítását de fontosnak azt is hogy végigírja könyvét a kizsákmányoltak és kizsákmányolók világának mechanizmusáról és szeretné jól férjhez adni a három lányát felvilágosult és megbízható emberekhez és aggódik a beteg Jennyért és az ő egészsége is egyre romlik és nem utazhat újból Karlsbadba mert az osztrákok borsot törnek az orra alá és anyagi okokból is cikkeket kénytelen körmölni a New York Tribune számára és talán épp ezért nem sikerül végigírnia és nagy léptekkel jár föl-alá a Hampstead Heath-on riogatva a verebeket és egyre remélve hogy mégiscsak sikerül
A lehiggadt géniusz látszatra hétköznapi Maga sem ismeri hatalmát Nem hall hangokat Nem lát jeleket Nem nyergel nem lenget nem villámlik Nem ideges Valamivel többet tud mint mások és át akarja adni tudását Sajnálom hogy nem fejezi be könyvét de amennyi elkészült abból is telik jó néhány nemzedékre Csak kiokosodjanak rajta Bízvást reméli hogy meglelik a nyitját
Az Öreg Marx becsüli Shakespeare-t és Aiszkhüloszt de az ő világa nem tragikus Felfedezte hogy nem jó a rend mely uralkodik benne ezért lehetőséget lát egy jobb rend megteremtésére Átadja tudását hogy ezzel esélyt adjon a világnak
Mi,fejlődésben visszamaradt nemzedék, Egymás kis kezét fogjuk, Sétálni megyünk.
Mellettünk fáradtan, hajlott gerinccel mennek el a felnőttek, Az égő bokorból valaki fennen hirdeti: én vagyok a te Urad Istened. S mi egyre csak Egymás kis kezét fogjuk, Sétálni megyünk.
Mellettünk Giordano Brúnó sistereg a máglyán, Amott Galilei vágja ki fortélyos védbeszédét. Mi bezzeg Egymás kis kezét fogjuk, Sétálni megyünk.
Leszállunk a tenger mélyére, halak és algák legyezgetik arcunk, Megrugdossuk az elsüllyedt harangokat, Behatolunk a tengeralattjárók kizsigerelt testébe, Tüdőnk tele vízzel, Áttetszővé válunk akár a polipok, De egyre csak kézenfogva, És sétálni, egyre csak.
Lejjebb, lejjebb.
Mi, fejlődésben visszamaradt nemzedék.
Csapatunkban a kis Káin megölte a kis Ábelt, Majd a kis Júdás felkötötte magát a fügefára; Semmiség, Mi egymás kis kezét fogjuk, Sétálni megyünk.
Hogyha nem volna más semmi, mint a tar tölgyfaágon fellángoló moha, mint nyirkos úton tovagördülő tompa fény, mint a lábadozó mezők első mosolya, hogyha nem volna más semmi, lenni kéne mégis, lenni.
Hogyha nem volna más semmi, mint a melegedő házfalak halk sóhaja, mint a szemhéjam mögött világító vörös, mint egy tipegő gyerek felcsillanó haja, hogyha nem volna más semmi, mégis jónak kéne lenni!
lassan szürkévé kopik a víz, alig pára bukdácsol rajta, fényrágta kifli a Margit híd, árnyéka rálöttyen a rakodópartra.
a denevérek, röpke pengék, kaszabolják a sötétet, és ahol az éj bőrét felsebezték, a szél összeölti, mielőtt véreznének.
a szigeten még élnek a virágok, de őszi sál már a futópálya, ülök egy padon, magamra várok, köröttem lábak, illatok dobbanása.
szaladnék én is, ha volna hova, de ostoba szívem ez a város, néha koccan neonfogsora, mikor nekiverődik a házak homlokához.
a kapualjak levegőért hörögnek, majd kiöklendeznek pár hasas kukát, a földszint kettőbe rendőrök jöttek, és elvittek minden gyerekruhát.
ez a város a házam, itt-ott ágyam, utcák, játszóterek, néha sort-állok kígyókonyhámban, hogy babgulyást, kenyeret egyek.
de itt születtem, itthon vagyok, sok rokon, boldog ős Pesterzsébeten, akár izmusaik én is fosztogatok, vasat, rézcsövet a döglött gyártelepen.
mert nincs fűszeres ki hitelt adna, rozsdás rolójukra rohadt a lakat, ócska kályhámon nejlonkanna dorombol, lefetyel boromból, s röhögve ropunk részeg rőzsetáncokat.
Elpocsékolt nemzedék vagyunk, kik magunkat hagytuk cserben, nemzedékünk lesz az elfelejtett múlt, ha elfogytunk a megírt rendben, hát nem marad utánunk kopjafa mint tisztességes csatában holtnak. Élőnek kihunyt parazsak voltunk, s holtnak se leszünk lángolóbbak.
Elpocsékolt nemzedék vagyunk, egy név és két évszám-adat, nem vívtuk meg saját háborúnk, nem vívtuk meg magunkkal a hadat, hogy jogunkká váljék a felirat mint tisztességes csatában holtnak. Élőnek kihunyt parazsak vagyunk s holtan se leszünk lángolóbbak.
Elpocsékolt nemzedék vagyunk, csak a bátyáink voltak nagyok, kik forgattak egyet szüleink világán, kiket a vész úgy-ahogy meghagyott; lecsukott szemmel mély csendben vártunk mint tisztes, jó csatában a holtak. Éltünkben kihunyt parazsak vagyunk, s holtan se leszünk lángolóbbak.
Itt mindenki okos, itt mindenki tud, itt mindenki mondja, hogy „ez tébolyult". Itt mindenki szép, és mindenki jó, de itt mindenki szomszédja alávaló.
Itt mindenki kedves, itt mindenki bájos, itt mindenki szerint az ország A város. Itt senki sem gazdag, itt mindenki szegény, itt jó fizut kapni sehol sem erény.
Itt mindenki szerint mindenki buta, itt mindenki tudja, hogy az elité Buda. Itt mindenki más és különleges, itt mindenki tudja, hogy mi a helyes.
Itt mindenki néz, itt minden kinéz. Itt mindenki köp, korhol; ítész. Itt mindenki jámbor, és mondja, kibírja. Itt mindenki sorban áll, mint a birka.
Csak egy kés kell egy sima kő kell élével szeretgesd a sziklatömböt míg a szikla visszaölel a kés hangtalanul járjon fénye szelíd legyen szívjon magába rideg gyöngédséget is meg a kezek idegjátékát Minden mi utána jön egyszerű Tőke deszka Csipetnyi só Zöld a szemnek nyugtatóul És babérlevél Minden mi utána jön egyszerű Mert a fűszer a lényeg (Ne feledkezz meg a tálról sem s a színösszeállításról) A tűz ma már nem gond hála Prométheusznak Csak kés legyen meg kő És megadó nyak
Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk. Por és hamu vagyunk. Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek. Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ... Már minden csak dirib-darab, szilánk, avítt kacat A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat. Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt. A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt, Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt És megértették, ahogy a dajkaéneket A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg. Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké, A gyereknek Toldi - t olvasod és azt feleli, oké. A pap már spanyolul morogja koporsónk felett: „ A halál gyötrelmei körülvettek engemet ” Az ohioi bányában megbicsaklik kezed, A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet. A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát, Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát, Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon, A tested is emlékezik, mint távoli rokon. Még felkiáltasz: „ Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...” De már tudod! Igen, lehet ... És fejted a vasat Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már. Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár. A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét, Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét - Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby Fényképe áll az asztalán. Ki volt neki Ady? Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme? „ Az nem lehet, hogy annyi szív ...” Maradj nyugodt. Lehet. Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú üzenetet. Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál, Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál. Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek. Még azt hiszed, élsz? ...Valahol?... És ha máshol nem is.
Testvéreid szívében élsz?... Nem, rossz álom ez is. Még hallod a hörgő panaszt: „ Testvért testvér elad ...” Egy hang aléltan közbeszól: „ Ne szóljon ajakad ...” S egy másik nyög: „ Nehogy, ki távol sír e nemzeten ...” Még egy hörög: „ Megutálni is kénytelen legyen.” Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t? Vagy: „ Rosszabb voltam mint e z e k ? ...” Magyar voltál,
ezért. És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess. Elmúltak az asztékok is. Majd csak lesz, ami lesz. Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet, A radioaktív hamu mindent betemet.
Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen, Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten, Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség. Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet. Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet. Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat, Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad. Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt - Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet, És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet, És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet, És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk, Látjátok, feleim, szem' tekkel, mik vagyunk? Íme, por és hamu vagyunk.
Szobám falán japán fafaragás lóg, egy gonosz szellem aranylakkal bevont álarca. Részvéttel nézem a kiduzzadó homlokereket, amint mutatják, gonosznak lenni mily megerőltető.
A hegyen túl feltehetően síkság következik. Innét azt nem látni ám a bölcsek és vének így gondolják mivel már apáik is így gondolták és így tanították. Hogy aztán a síkságon túl újabb síkság következne (vagy csupán ugyanaz folytatódik?) esetleg egy másik hegy emelkedne s azon túl megint síkság és megint hegy (és így tovább) ezt még a szent öregek sem állítják teljes bizonyossággal. Csupán arról beszélnek (amennyit látnak) hogy akinek szomorúsága van a hegyen a síkság felé van az indulóban s akinek szomorúsága van a síkon az egyre kapaszkodnék a tetőre.
Ennél többet aztán a bölcs doktorok sem tudnak. S ha mégis tudnak velem nem közölték.
kenyeret teszek az asztalotokra és bort az abroszotokra és örömet a gondjaitokra és verseket a tarsolyotokba és asszonyokat az ágyatokba és otthonokat a házatokba és jó szavakat a szájatokba és tenyeremet a markotokba
hogy úgy fogadhassatok majd lelkeim ahogyan én fogadnálak benneteket
