Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Szerettem Önt, s e tűnt szerelmem lángja Lelkemben tán nem hunyt ki teljesen; De Önt e szenvedély többé nem bántja; Értem ne fájjon Önnek semmisem. Szerettem Önt némán, nem volt reményem, Hol félőn, hol féltőn gyötört a láz; Szerettem Önt oly őszintén, gyengéden, Mint Isten adja, hogy szeresse más.
Gondolkodóba ejt és vonz az Öreg Marx aki már nem olyan erőszakos és drámai mint az Ifjú Marx s nem is olyan rosszmájú Nehezebb Már nem pamfleteket ír Forrásokat tanulmányoz a British Museumban Mindent ellenőriznie kell sehol sem maradhat hiba nem idézhet hanyagul emlékezetből Késő éjszakáig ül fa-karosszékében és ír a kelleténél több szivart szív az ajtót néha kinyitja halkan a szomszéd szoba felé ahol Jenny Marx lánynevén von Westphalen ki férjénél idősebb épp haját bontja le a tükör előtt Marx gyönyörködve szól Hogy te milyen azután visszatér íróasztalához és így egészen ama napig amikor meghal nem a barikádon gályán hanem ebben a karosszékben
Bízom az Öreg Marxban aki természetesen meg akarja változtatni a világot de meg is akarja érteni Fontosnak tartja a kizsákmányoltak felszabadítását de fontosnak azt is hogy végigírja könyvét a kizsákmányoltak és kizsákmányolók világának mechanizmusáról és szeretné jól férjhez adni a három lányát felvilágosult és megbízható emberekhez és aggódik a beteg Jennyért és az ő egészsége is egyre romlik és nem utazhat újból Karlsbadba mert az osztrákok borsot törnek az orra alá és anyagi okokból is cikkeket kénytelen körmölni a New York Tribune számára és talán épp ezért nem sikerül végigírnia és nagy léptekkel jár föl-alá a Hampstead Heath-on riogatva a verebeket és egyre remélve hogy mégiscsak sikerül
A lehiggadt géniusz látszatra hétköznapi Maga sem ismeri hatalmát Nem hall hangokat Nem lát jeleket Nem nyergel nem lenget nem villámlik Nem ideges Valamivel többet tud mint mások és át akarja adni tudását Sajnálom hogy nem fejezi be könyvét de amennyi elkészült abból is telik jó néhány nemzedékre Csak kiokosodjanak rajta Bízvást reméli hogy meglelik a nyitját
Az Öreg Marx becsüli Shakespeare-t és Aiszkhüloszt de az ő világa nem tragikus Felfedezte hogy nem jó a rend mely uralkodik benne ezért lehetőséget lát egy jobb rend megteremtésére Átadja tudását hogy ezzel esélyt adjon a világnak
Mi,fejlődésben visszamaradt nemzedék, Egymás kis kezét fogjuk, Sétálni megyünk.
Mellettünk fáradtan, hajlott gerinccel mennek el a felnőttek, Az égő bokorból valaki fennen hirdeti: én vagyok a te Urad Istened. S mi egyre csak Egymás kis kezét fogjuk, Sétálni megyünk.
Mellettünk Giordano Brúnó sistereg a máglyán, Amott Galilei vágja ki fortélyos védbeszédét. Mi bezzeg Egymás kis kezét fogjuk, Sétálni megyünk.
Leszállunk a tenger mélyére, halak és algák legyezgetik arcunk, Megrugdossuk az elsüllyedt harangokat, Behatolunk a tengeralattjárók kizsigerelt testébe, Tüdőnk tele vízzel, Áttetszővé válunk akár a polipok, De egyre csak kézenfogva, És sétálni, egyre csak.
Lejjebb, lejjebb.
Mi, fejlődésben visszamaradt nemzedék.
Csapatunkban a kis Káin megölte a kis Ábelt, Majd a kis Júdás felkötötte magát a fügefára; Semmiség, Mi egymás kis kezét fogjuk, Sétálni megyünk.
Hogyha nem volna más semmi, mint a tar tölgyfaágon fellángoló moha, mint nyirkos úton tovagördülő tompa fény, mint a lábadozó mezők első mosolya, hogyha nem volna más semmi, lenni kéne mégis, lenni.
Hogyha nem volna más semmi, mint a melegedő házfalak halk sóhaja, mint a szemhéjam mögött világító vörös, mint egy tipegő gyerek felcsillanó haja, hogyha nem volna más semmi, mégis jónak kéne lenni!
lassan szürkévé kopik a víz, alig pára bukdácsol rajta, fényrágta kifli a Margit híd, árnyéka rálöttyen a rakodópartra.
a denevérek, röpke pengék, kaszabolják a sötétet, és ahol az éj bőrét felsebezték, a szél összeölti, mielőtt véreznének.
a szigeten még élnek a virágok, de őszi sál már a futópálya, ülök egy padon, magamra várok, köröttem lábak, illatok dobbanása.
szaladnék én is, ha volna hova, de ostoba szívem ez a város, néha koccan neonfogsora, mikor nekiverődik a házak homlokához.
a kapualjak levegőért hörögnek, majd kiöklendeznek pár hasas kukát, a földszint kettőbe rendőrök jöttek, és elvittek minden gyerekruhát.
ez a város a házam, itt-ott ágyam, utcák, játszóterek, néha sort-állok kígyókonyhámban, hogy babgulyást, kenyeret egyek.
de itt születtem, itthon vagyok, sok rokon, boldog ős Pesterzsébeten, akár izmusaik én is fosztogatok, vasat, rézcsövet a döglött gyártelepen.
mert nincs fűszeres ki hitelt adna, rozsdás rolójukra rohadt a lakat, ócska kályhámon nejlonkanna dorombol, lefetyel boromból, s röhögve ropunk részeg rőzsetáncokat.
Elpocsékolt nemzedék vagyunk, kik magunkat hagytuk cserben, nemzedékünk lesz az elfelejtett múlt, ha elfogytunk a megírt rendben, hát nem marad utánunk kopjafa mint tisztességes csatában holtnak. Élőnek kihunyt parazsak voltunk, s holtnak se leszünk lángolóbbak.
Elpocsékolt nemzedék vagyunk, egy név és két évszám-adat, nem vívtuk meg saját háborúnk, nem vívtuk meg magunkkal a hadat, hogy jogunkká váljék a felirat mint tisztességes csatában holtnak. Élőnek kihunyt parazsak vagyunk s holtan se leszünk lángolóbbak.
Elpocsékolt nemzedék vagyunk, csak a bátyáink voltak nagyok, kik forgattak egyet szüleink világán, kiket a vész úgy-ahogy meghagyott; lecsukott szemmel mély csendben vártunk mint tisztes, jó csatában a holtak. Éltünkben kihunyt parazsak vagyunk, s holtan se leszünk lángolóbbak.
Itt mindenki okos, itt mindenki tud, itt mindenki mondja, hogy „ez tébolyult". Itt mindenki szép, és mindenki jó, de itt mindenki szomszédja alávaló.
Itt mindenki kedves, itt mindenki bájos, itt mindenki szerint az ország A város. Itt senki sem gazdag, itt mindenki szegény, itt jó fizut kapni sehol sem erény.
Itt mindenki szerint mindenki buta, itt mindenki tudja, hogy az elité Buda. Itt mindenki más és különleges, itt mindenki tudja, hogy mi a helyes.
Itt mindenki néz, itt minden kinéz. Itt mindenki köp, korhol; ítész. Itt mindenki jámbor, és mondja, kibírja. Itt mindenki sorban áll, mint a birka.
Csak egy kés kell egy sima kő kell élével szeretgesd a sziklatömböt míg a szikla visszaölel a kés hangtalanul járjon fénye szelíd legyen szívjon magába rideg gyöngédséget is meg a kezek idegjátékát Minden mi utána jön egyszerű Tőke deszka Csipetnyi só Zöld a szemnek nyugtatóul És babérlevél Minden mi utána jön egyszerű Mert a fűszer a lényeg (Ne feledkezz meg a tálról sem s a színösszeállításról) A tűz ma már nem gond hála Prométheusznak Csak kés legyen meg kő És megadó nyak
Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk. Por és hamu vagyunk. Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek. Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ... Már minden csak dirib-darab, szilánk, avítt kacat A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat. Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt. A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt, Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt És megértették, ahogy a dajkaéneket A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg. Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké, A gyereknek Toldi - t olvasod és azt feleli, oké. A pap már spanyolul morogja koporsónk felett: „ A halál gyötrelmei körülvettek engemet ” Az ohioi bányában megbicsaklik kezed, A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet. A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát, Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát, Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon, A tested is emlékezik, mint távoli rokon. Még felkiáltasz: „ Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...” De már tudod! Igen, lehet ... És fejted a vasat Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már. Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár. A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét, Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét - Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby Fényképe áll az asztalán. Ki volt neki Ady? Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme? „ Az nem lehet, hogy annyi szív ...” Maradj nyugodt. Lehet. Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú üzenetet. Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál, Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál. Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek. Még azt hiszed, élsz? ...Valahol?... És ha máshol nem is.
Testvéreid szívében élsz?... Nem, rossz álom ez is. Még hallod a hörgő panaszt: „ Testvért testvér elad ...” Egy hang aléltan közbeszól: „ Ne szóljon ajakad ...” S egy másik nyög: „ Nehogy, ki távol sír e nemzeten ...” Még egy hörög: „ Megutálni is kénytelen legyen.” Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t? Vagy: „ Rosszabb voltam mint e z e k ? ...” Magyar voltál,
ezért. És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess. Elmúltak az asztékok is. Majd csak lesz, ami lesz. Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet, A radioaktív hamu mindent betemet.
Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen, Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten, Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség. Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet. Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet. Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat, Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad. Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt - Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet, És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet, És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet, És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk, Látjátok, feleim, szem' tekkel, mik vagyunk? Íme, por és hamu vagyunk.
Szobám falán japán fafaragás lóg, egy gonosz szellem aranylakkal bevont álarca. Részvéttel nézem a kiduzzadó homlokereket, amint mutatják, gonosznak lenni mily megerőltető.
A hegyen túl feltehetően síkság következik. Innét azt nem látni ám a bölcsek és vének így gondolják mivel már apáik is így gondolták és így tanították. Hogy aztán a síkságon túl újabb síkság következne (vagy csupán ugyanaz folytatódik?) esetleg egy másik hegy emelkedne s azon túl megint síkság és megint hegy (és így tovább) ezt még a szent öregek sem állítják teljes bizonyossággal. Csupán arról beszélnek (amennyit látnak) hogy akinek szomorúsága van a hegyen a síkság felé van az indulóban s akinek szomorúsága van a síkon az egyre kapaszkodnék a tetőre.
Ennél többet aztán a bölcs doktorok sem tudnak. S ha mégis tudnak velem nem közölték.
kenyeret teszek az asztalotokra és bort az abroszotokra és örömet a gondjaitokra és verseket a tarsolyotokba és asszonyokat az ágyatokba és otthonokat a házatokba és jó szavakat a szájatokba és tenyeremet a markotokba
hogy úgy fogadhassatok majd lelkeim ahogyan én fogadnálak benneteket
Ha én egyszer Isten volnék így szólanék hatodnapon: teremtsünk embert saját képünkre és hasonlatosságunkra.
Ugyanezért esőt bocsátanék a föld porára sarat szereznék így és abból emberi formát gyúrnék valamint lelket lehelnék beléje végül - elnevezném Ádámnak s néki adnám a Paradicsomot - laknia.
Majdan álmot bocsátanék eme Ádámra kimetszeném egy oldalbordáját s ezen bordát sárba göngyölvén formálnék e sárból nem embert ellenben asszonyt formálnék belőle s nem lehelnék beléje lelket - feledékeny Isten aki volnék. Mindazonáltal Ádámnak adnám eme szép formát, az asszonyt, akit Évának neveznék.
S növelnék nekik örömükre s élvezetükre borízű almafákat, töméntelen almafákat, ám egyiknek gyümölcsétől tiltanám az embert meg az asszonyát. S ezt a fát és gyümölcsét tiltott fának és tiltott gyümölcsnek nevezném. Ám bocsátanák szívükbe állhatatlanságot valamint engedetlenséget is elméjükbe hogy áthágván a parancsot éljenek a tilalmas gyümölccsel. S ezen tettüket bűnnek nevezném el.
Ezen bűnükért pedig igazságot - tehát büntetést osztván - kiűzném az embert meg az asszonyt a Paradicsomból - mellékbüntetésként. Ugyancsak mellékbüntetésként reájuk szabnám hogy arcuk verejtékével keressék kenyerüket s halálnak halálával haljanak, úgy ők, mint késő unokáik, az idők végezetéig.
Főbüntetésként pedig arra ítélném ezen Ádámot, hogy míg csak él, halála órájáig azt az elvesztett oldalbordát keresse mindhiába - valamint késő fiai is mindhiába. Az asszonyt pedig főbüntetésként tudatlansággal jutalmaznám, hogy halála órájáig, míg csak él, még késő leányaiban se sejtse - honnét is vétetett?
Orcámat pedig minden időkre elfordítanám tükrömtől, hogy ne lássam többé képmásomat, melynek hasonlatosságára embert teremtettem egykoron.
már nem szeretni kéne ami elmúlt már elhagyni a régit ami holt a szemet azért nyitva hagyni mégis a szívet zárni mégse valami bolt mert nem szabad a non stop nyitva tartás mert nem szabad az állandóan fáj az eltelt idő lassan halmozódik és elfogy a szív a vese vagy a máj jaj édesanyám olyan egyedül vagy olyan egyedül vagyok hogy jaj a térdemért az alázatosságért folyik valami háború vagy harc de nem tudok más lenni csak az apu az ő tartása tart az igaza már nem tudom hogy hol laktok de kérlek még utoljára hadd menjek haza
Szemetet gyűjtöttünk a kilencvenes években, főleg leveleket, természetesen nem szelektíven, az ABC-ben mosolygós bilétákkal hívtuk fel a kisváros lakóinak figyelmét az egészséges élelmiszerekre, és ha ránk szisszentek a vitaminok, már tudtuk, hogy nem csókolom, hanem jó napot kívánok, a túlélőtáborba így jutottunk el.
A táborhelyhez vezető úton aztán a legnagyobb éneklés dacára már bele akartam dögleni a sárba, és a sátorban csak én háltam plüssállatokkal. Másnap a csapatom pontot vesztett miattam, mert még rögzítőkötéllel sem próbálkoztam meg a sziklamászással. Mégis, a legélénkebb emlékem, hogy nem tudom,
hogy nem tudtam a választ. Kérdezték, merre van észak, hogyan született a Mátra, melyik patakban fészkel a szalamandrák királya, és én megrántottam a vállam. Oly kisszerű voltam, levél, mely el nem válik az ágtól, és hálás, mint egy mamusz.
A miocén kori vulkánosság mementójának levegője helyett csak szívtam, szívtam magamba mámorító jelentéktelenségem.
Hogy ízlett végre az étel, hogy faltam aznap este!
És így, hogy nem volt már lényeges, magától értetődővé vált túlélésem.
A buszon hazafelé minden egyes döccenésnél vidáman én is döccentem egyet.
Otthon azonban vártak már rám a könyvek, és ahogy újra és újra kézbe vettem őket, egyre hisztérikusabban kutattam a titkos, csak nekem szánt jelet, és követeltem egy teremtő istent, hogy korhű ruhákba öltöztessen minden egyes reggel.
nem kell megrémülni van ahol az út szélén üres azok a részek kimaradtak a teremtésből oda nem ástak kincset nem temetkeztek
az utasokon ilyenkor eluralkodik egy legyőzhetetlen közlésvágy és épp időben elkapják a tekintetüket
nem kell megrémülni de ezek egészen tenyérnyi helyek mégis érintetlenek
van ahol az út szélén üres ne félj de ne feledd pillantásod akár jámbor, bamba tested te magad kényszerítetted pedig a kutya sem piszkít oda
és ettől nem vagy különleges mert amit láttál arra nincsenek szavak úgysem és ahogy a tested az idegrendszereddel kapcsolódni próbálna a végtelenhez elönt az iszonyat hogy még nincs vége a teremtésnek
Mert tudom, hogy tudod, szeretlek, s tudod, hogy tudom, szeretsz, már nem a csillagok közt kereslek, de ott, ahol lehetsz, konyhában, ágyban - nem holdfényparton, de ott, ahol megjöhetsz, mégis, egyetlen csodámnak tartom, hogy szeretlek, s te szeretsz.
Istennel játszom. S már mióta játszik az Isten velem. Karácsony este van. Ezer év óta. Ülünk egy csöndes szegleten valamelyik világ zugában. Játszom Istennel s ő velem.
Csillagok, játékvonatok futnak közöttünk, s körbe-körbe. A halál áll és szalutál. Vén bakter, háborúkkal megtömte föld-csibukját, s most nem pipál. Áll a halál és szalutál.
Talán most kéne neki szólni. De szívem szúr. Torkom szorul. Adja vissza! De a szám néma: halálul, se gyerekkorul nem tudok. S nincs csoda-morféma. Torkom szúr. Szívem szorul.
S mintha csak értene, megmozdul Isten. A végtelen hiány. A világűr helyébe a nincsen valami mássá visszaáll. Katonaköpenytejút, s egy szó. Fekete luk a homlokán.
Közben az idő zuhog zölden. Karácsony van. Mint valaha. De valami szívemben csörren. Ránézek. S már sehova. Előttem, mögöttem, köröttem felemelt karral áll a fa.
Egy szép reggelre gondolok, és mosolygok és meghalok. Kéklett az ég, sütött a nap; mentem sötét fenyők alatt. Kezemet fogta jó apám; sárgarigó fütyölt a fán. Sárga rigó, huncut rigó, azt fütyölte, hogy élni jó; hogy élni jó, hogy élni szép, ha fogják az ember kezét.
Jó lenni nagynak, kicsinek, mindennek és mindenkinek, sárgarigónak legkivált, nagy kertben élni nyáron át, fenyőre szállni rangosan, fütyölni szépen, hangosan, hirdetni vígan szerteszét, hogy élni jó, hogy élni szép, ha fogják az ember kezét.
Egy szép reggelre gondolok, és mosolygok és meghalok. Kék lesz az ég, ragyog a nap; megyek magas fenyők alatt kezemet fogja holt apám, s megszólal egy rigó a fán. Azt mondja majd az a rigó, hogy élni szép, hogy élni jó, de halni szebb, de halni jobb, s én mosolygok és meghalok.
Olvasnék bár a szörnyek evolúciójáról, míg ki nem betűzöm a tükröt, semmit sem értek belőlük: magamból. És ha Igéből forrásoznak is szavaim, de amit megcselekszem, zavaros víz és sárba fúló jószág, hiába veszem számra a múlhatatlanság hitét. És ha elmorzsol is esténként sejtről sejtre egy igazabb lét, szerelem pedig nincsen énbennem, kormok gyújtogatója vagyok. A szerelem benső démonoknak tesz ígéretet, hogy mától nem kísértem őket; és tengerek alá rejt titkokat, hogy a halak megtalálhassák; és együtt örvend mások szerelmével, mint a lélek szegénye, aki toronyszobában nevelkedett, de onnan völgyek koldusaira ejtette könnyét. A szerelem hű a változáshoz, mert angyallal szövetkezik a jóra: ránk, akik nem vagyunk jók. Mert nem ismerjük ki magunkat a világból, de a világ fények színe elé bocsátja a vakot is. Mikor felnőtt voltam, úgy hajlottam, mint a komótos hegyek, és úgy vett szállást bennem a gondolat, ahogy az éjszaka húzza meg magát elhagyott vedreinkben. Minekutána te gyermekké tettél, elhagytam a felnőtthöz sem illő dolgokat. Mert most látunk, de akkor meglátnak minket holtiglan. Most azért megmarad a hit, remény, szeretet; ezek között pedig legnagyobb a szerelem.
hol vannak az egykori férfiak akikre főztél akikre mostál és megadóan tűrted ápolatlanságukat lábszagukat nagyképűségeiket önimádatukat borgőzös leheletüket átlátszó magyarázkodásaikat hol vannak a férfiak akik sosem hoztak virágot neked akiket hiába vártál akik ünnepi tortádban oltották el cigijüket akik elhagytak akik akkor tettek magukévá amikor nem volt rá kedved akik elaludtak amikor vágy gyötört látod: a tavalyi levelek szétporladnak a fán maradt alma összezsugorodott a megfagyott gyep zöldellni kezd újra rügyeket bontott a sárga rózsa fészkét javítja a gólya az előbújt bogarak legyek feltöltődnek a nap sugaraival a változás szele megsimogatja az ébredezőket a sokkarú isten öleléséből te is kibontakozol hátat fordítasz tükörképednek
Elcsordogált már sokféle század az uszály seggét a Duna nyaldossa, majd köpköd kifelé a parti kövekre, a város szennyesét – ebben a mocskos vízben – bizony hiába mossa.
„A költő sose lódít” – lódítja a költő, csak az összegyűlt nyálát nyeli, mondjuk, ha megkínálják, miért ne? Az élet lehetőségekkel teli.
Van gyógyír arra, még az sem kell, hogy nagyon fájjon, Nincsenek hősök köztünk, arra ott a mozivászon.
Hűvös mélyben eszméletlen, fekszünk, mint kavics a mederágyban, „egymás nélkül sötétben vagyunk” a reménytelen áramlásban.
Érteni a tárgyak üzenetét: a fotel, amiben ülhetett volna, a mosogatóban hagyott tányérok, akár rétegek a szívben. Egy szárnyasajtó üvegén át az erkélyre látok. A vákuumból kilépve elér valami kamasz szél; csipeszmagányban száradnak kinn a gondolatok.
ha majd minden kisbalázsnak bealszik a mamája ha majd nem lesz erőszak az együttélés szabálya ha majd prímán megférnek a bringák közt a rollerek ha majd szépen elhúznak a picsába a pollenek ha majd nem lesz veszélyben a visszaszólás szabadsága ha majd nem lesz akadály a ruházatom szakadtsága ha majd nem fog megbűnhődni mindenki csak az az egy ha majd minden hajléktalan besokall és hazamegy ha majd nem lesz pokol ez az úgynevezett kánaán ha majd nem lesz olyanom hogy bár a halál várna rám ha majd nem kell kalkulálni börtönnel se kárhozattal ha majd nem kell kivárni a rendezői változattal ha majd nem lesz az a híres jogbiztonság lufi ha majd nem lesz hazánk legszebb rózsaszála pufi ha majd nem kell minden szabad helyre brendet építeni ha majd nem lesz mit a magunk ocsmányságán szépíteni ha majd nem a tartózkodá- sunkkal fogunk tüntetni ha majd nem lesz egyszerűbb az áldozatot büntetni ha majd minden kisiskolás úszkálhat az usziban ha majd nem fog harminc ezüst csörögni egy pusziban ha majd nem kell viselni a könnyítések terhét ha majd nem lesz tizenhárom- ezer forint per hét ha majd nem kell hülyeségből történelmet írni ha majd nem kell egyeseknek erőn felül bírni ha majd nem lesz élet-halál ura minden helyi jegyző ha majd nem küld mindnyájunkat padlóra egy hülye edző ha majd minden kiakolbó- lított birka beint ha majd nem kell cuccolni és dobbantani megint ha majd nem lesz bagatell hogy mi zajlik a végeken ha majd nem lesz menő dolog babrálni a tényeken ha majd nem a krisnásokhoz jár a haza ebédre ha majd nem lesz minden oldal jelszavakkal levédve ha majd nem lesz elegáns a másik felet kitakarni ha majd nem lesz nehéz ennyi gyökér közül kit akarni ha majd nem lesz lezárva a szabad sajtó útja ha majd nem lesz telerondít- va a múltnak kútja ha majd lesz más opció mint döglött nyúl vagy öreg róka ha majd minden eszkimóra jut egy nagyon kövér fóka ha majd nem kell gonosztevők emlékének adózni ha majd újra jogom lesz még jól oda se bagózni ha majd frankón elmennek a fehérvári huszárok ha majd nem lesz árulás ha úgy döntök hogy kiszállok ha majd nem fog napról napra durvulni a tardi helyzet ha majd nem fog falnak vinni minket ez a fura szerzet ha majd nem lesz komilfó a tizenkilen- cedik század ha majd minden kor a saját rossz költői ellen lázad ha majd nem kell dalolni a sár helyett az azúrról ha majd nem kell kanadáig menekülni hazulról ha majd nem lesz alku tárgya minden jogos járandóság ha majd nem lesz nemzetmentő taktika a várandósság ha majd nem vész minden görcsös igyekezet kárba ha majd hamupipőke is ellóghat a bálba ha majd nem lesz etalon a Lánykérés a havason ha majd nem lesz hungarista hecckampány az avason ha majd nem lesz egyre cifrább ez a cifra nyomorúság ha majd lesz itt vidámság is nem csak mindig szomorúság ha majd újra mókusokkal lesz tele a tabán ha majd nem lesz probléma hogy romungró a babám ha majd lustán ont az élet uncsi online mémeket ha majd nem lát a gyanútlan szemlélődő rémeket ha majd élünk mint a marci hevesen és gondtalanul ha majd senki se jár köztünk se pórul se hontalanul ha majd végre szabadság lesz hétvége és nyugi apa mosdik anya főz és tévét néz a hugi jövünk-megyünk teszünk-veszünk pirkadattól estig kenesétől kapuvárig palkonyától pestig lesz még egy kis ez meg az de amúgy minden klappol s ránk is vár egy hosszú boldog derékfájós aggkor akkor
