Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Addig várok rád, amíg tudok. Alkukat kötök a sorssal, s ha kell, a csillagokra is rácáfolok. Ha kell, időt utazok, múlt leszek érted, s azért harcolok, hogy lénye lehess a jövőmnek. Amikor már kemény lesz a lágy - várok rád.
Addig várok rád, míg a csontjaim feladják, s ízületeim elsorvadnak. A kopogó háztető pala akaratai elhasználódnak, s a feladás vizei onnan az esőt homlokomra csorgatják. De miattad, lehet, hogy a földbe akkor is gyökeret verek, s ha ágaimat kapálják az irigyek, csendben leszek akkor is, a bosszúszavak és a lebeszélések mit sem törnek, mit sem aláznak engem, mert ki a célért áldozza fel mindenét, az végül csak nyertes lehet. Ebben kell higgyek, s ezért kell, ezért nem adhatlak fel. Minden drága, és féltett külső kincsemet, mire megjössz, elvitték már tolvajok, kifosztott leszek, s belül is ingatag hanyagság; magammal szemben.
S a világ utolsó óráján, ha a megrepedt harangot kongatják, minden bizonnyal én már por leszek, egy tömör elhasználódás - Kit érdekel? S a földön szétterült hamumból mikor már lakmároznak a szelek, remélem te addigra fölöttem állsz, s e rémképes várakozásból felébresztesz.
Elsötétült életemnek napja vagy te mostan, Mert te most is égve-égőn tündökölsz az életemben Egyedül vagy, csodacsillag, hajnaltalan éjjelemben. Most is rólad álmodom, mert rólad álmodoztam.
Álmodoztam éjjelenkint s régi verseimben Minden elment mostanáig, ifjúságom, az is indul. Félve, fájva kérdem én, hogy kell-e élni még azontúl? Dúl e kérdés, bánt e félés, fáj nekem már minden.
Csak te vagy vigasz nekem most. Nézni jó utánad. Utánad már semmi sem jön, énnekem már semmisem kell. Messziről csak érted élek. Téged nézlek tárt szemekkel, Könnytelen. Ha nézhetek rád, akkor bűn a bánat.
Én is iszom és tartok a cirrózistól, meg a ráktól, pedig nem borul fölém óvón a puha diktatúra, ami összetartana a többiekkel, akik szintén, vagy nem éppen azon a szinten. Amikor reggel nyolckor érek haza, az nem a munka miatt van. Nagy a gyanúm, hogy nem is abba döglök majd bele. Magyarországon az ember vagy alkoholista, vagy jól mennek a dolgai, oszť kész. De visszatérve a korábbiakra, vágod? — feltalálták az e-cigit, ergo nem kötelező beledögleni a dohányzásba, vettem is egyet, mégis rágyújtok — fene tudja, hogy van ez. Itt, a mostani demokráciában, szerintem hányingered lenne, és meg lennél hasonulva, bár, lehet, hogy te is libsi vagy jobbos nagyöregként csak a megélhetésért nem írnál két értelmes sort sem. Azt mondják rólad, túl korán mentél el. Karácsonykor összevásárolunk mindenféle bájos szirszart, és azon tűnődünk a feleségemmel, mihez kezdhetnénk, mondjuk, Norvégiában.
Az egykori Blauehahn-Gassén lakom most. Ha esik, a mohával, galambok guanójával és cseréptörmelékkel teli ereszcsatorna hamar túlcsordul, a szomszéd lakásnál ömlik lefelé a niagarai víz. Albérletünk külső faláról vakolatdarabok zuhannak, a mi ereszünk még rendeltetésszerűen működik. A szomszédunkban vendégmunkások laktak, s hogy ne őrüljenek meg a gang betonjára robajló víz zajától, majd a napokig tartó csepegéstől, az eresz alá nejlondarabot feszítettek ki, mely lassan megnyúlt, az alján keletkezett zsebszerűségben fél liternyi víz is összegyűlt. A természetellenes életbölcsőben zöldmoszatok burjánoztak. Aztán az erős szél kiloccsantotta az egész kis univerzumot. Az első perctől Ahab kapitány és a fehér bálna járt eszemben, íme, csöppben a tenger. Szemben a tűzfal, a tűzfalon árnyék, távolabb, oldalt edényes sásliliom. Újra esett, feltelt a lágy műanyag kráter. A moszattáj fölött buborékok. Gyakran vihar. Végül egy nap megjelent a Pequod. Ki állítja, hogy Ahab és a többiek máshol voltak? Én láttam őket a merülő hajón.
Félig-írt gyűrt levelekkel akár az ősz cégére, halántékod vágóasztalán egy nyár arany-kattanásai egy mosoly kampója szívedben, fanyar tolongó zűrzavar –
Majd elcsitul emlékké éhezik arcod izomláza mosolyba fárad megint
Nem apokrif. Nem háború Mindenki támadjon fel. Aki nem hallja, amit mondok, aki csak sejti, amit mondok: támadjon fel. Aki fiatalon halt meg, aki öregen, aki meg akart halni, aki nem. Támadjon fel. Járkáljon vígan az Andrássy úton, sörözzön Prágában, miccsezzen Bukarestben, áztassa lábát tengerekben, és aztán, csak úgy, mintha mi se történt volna, mintha ez természetes lenne, mert egyébként az, nagyon is az: támadjon fel. Akit szeretnek: feltámad, akit nem szeretnek: feltámad. Egyetlen szó elég a feltámadáshoz. Mondja ki a szót és: támadjon fel. A másik testben, a régi testben, a soha el sem képzelt testben: támadjon fel. Gondolja el, miként kell, az élőknek mutatni, miként kell: támadjon fel. Aki él még: támadjon fel. Aki él már: támadjon fel. Aki a bokrokat nyírja, aki a számlákat írja: támadjon fel. Attól, hogy falak omlanak: ez nem egy vesztes háború. Attól, hogy falak emelkednek: ez nem egy vesztes háború. Attól, hogy tenger kettéválik, sivatag homokja szilárdul, attól, hogy leszakad az ég: ez nem egy vesztes háború. Mindenki támadjon fel. Ez nem egy vesztes háború. Nincs többé vesztes és győztes, nincs többé harag és béke, nincs többé élet és halál, mindenki támadjon fel. Ha nem él: ki tudja mondani. Ha él: ki tudja mondani. Elég egy apokrif: „Fel!”
Ahonnan tekintetét elviszi: mint ollóval metszett patyolat elvágott függönyként zuhan le járdára roggyan a vakolat s alóla magasba riadnak a Falfestés Alatti Madarak. Ím vasló hever az utcán négy lába égnek mered. Megy tovább: amerre elhalad kóc sercen bent a tükrökön s Szent Elmô tüze játszogat ugrál a csipkebokrokon nyelvecskék csiklandják belülről a megskalpolt vörös házakat. Kiér a térre ahol széthasadt vasszobor fekszik hallgatag hanyatt bezúzott arcában két bogyó úgy remeg mint forró vaslapon hideg eperszemek! talpa érzi, a teret benőtte rég a Fű. Ott áll a városban egyedül valaki gégéjén kaparász arcán felborult fűmosoly begörbült ujjal hegedül koponyatornácára dér zuhog kinőnek rajta agyar-jégcsapok érzi lábát benőtte már a Fű s arcában két kavics úgy ragyog mint forró vaslapon hideg eperszemek.
Szőcs Gézának odaátra Látjátok ellenfeleim egymásnak lelki szemével, nem vagyunk érdemesek a sok értő s féltve kimondott látnoki szóra, mivel a rövid lét jó szakaszán is sok boldogtalan arcát tartja felénk áruló csókra a megalkuvó Élet, s ahogy itt máris megtörik az elég jól indult, ápoltabb hexameter, megtörik, megtöretik lelkünk is, szemünk könnyel árad, valahonnan a sírból feltör az „íme, hát meglelted hazádat”. És ennyi. Csakugyan ennyi? Énnél többek már ne merjünk lenni? Világnak világa, virágnak virága, világnak virága, száz sebből vérző nyelv, melyet halálra karcol a durva szó, mint ahogy „tengerből szájbaver a só”…? Ó, én édes Uram, egyetlenegy fiam, ezt is bejelentés nélkül tetted, a halált szamizdatra vetted, bár Lukács szerint Simeon nem halhat meg addig, míg a Megváltót nem látta… És te láttad? Látni láttad, hiszen meghallgatta imádat, az Esti imát, nagy formájú versed, amelyben fontos volt még Istent keresned, földi szolgája csak Neki lenned, utána epekedned, mert akkor már sebet ejtett a Hiánya, ólomlábakon lépkedő bánat foglalta el elhagyott s megtalált hazádat. Egy vágtató ló alatt döngött a föld, amelyen elhaladt, de odalent gyökerek hálózzák be a végtelent, s az orfeuszi erők, kérgesre repesztik a fordított alvilági mezőt, csupán Cselényi pingponglabdája pörög át az elíziumi másvilágba, fúródik át a Földön s már ott pattog Ausztráliában, vagy máris meccslabdára szervál egy pöttyös állatkerti szervál, mint a ragadozók általában! Hát ilyen a képzelet. Menekvés az ördögi szenvedély, ha a szeretet a bőrön fekély. Nem tudom folytatni. Nem akarom. Nem lehet. Most összegezni kellene az együtt töltött éveket, az egyre szűkülő korokat, köröket, az egyre arcpirítóbb s fogcsikorgatóbb örömöket, de a kezdet némaságát is, a csendet, melyben az egyetértés csillagpermete reszket, nagy Éjszakákban hamvas asszonyi combok, közöttük a jövő puhán lányokra – s fiúkra! – bomlott, vak bizakodás és baráti alázat, míg a test szemérmes versbe vetkezve lázad, s a lélek úgyis mindent elvisel, a türelem megtermi gyümölcsét, mely hol keserű, hol keserédes, hisz az árulás nemcsak a Getszemáni kertben lehetséges! Tehetségünket Istentől kapjuk, de lelkünk gyakran az ördögnek eladjuk – s efféle közhelyek. Hogy élni csakis menthetetlenül lehet. Most itt úgyis mind kihaltak és sivárak az utcák, álarc nélkül nem járnak, csupán a terroristák, s ha majd beoltanak az élet örömével, ott lesz a kiválasztott nép, hol a Sátán – jobbján az ismeretlen hőssel – testamentumot gépel… Ahol egykor eszmei s elvi csaták dúltak, mára a lehallgatások is mind elavultak, s a síkos világvégi járdán, mint gyönyörkerti kígyó, csúszik felénk magabiztosan az oltásjárvány. Hát erről maradtál le végleg, meggyorsítva hazajáró lépted, odaát keresve – fönt-e? lent-e? – utolsó utáni biztos menedéked. Vagy Te mentél át a vízen? Akármerre is, csak az emeljen rád elsőnek kezet, akit megfertőzött már a szeretet!
meghosszabbított bálvány azt mondják mindez már a teremtés utáni salakanyagból készült azért sír visít könyörög esedezik reszket és vágyakozik folyton folyvást azért vak és süket miként a lárva és tör megannyi eszközzel esetlenül magasra vagy fennebb a napvilágra önmaga halálát ezért féli és követeli könnyű szívvel a másokét ezért fürdik meg mindig fejtetőig a bűnben és törölközik végig aztán felfrissülve a jósággal ezért lett önmaga istene meghosszabbított bálvány akit titokban imád azt mondják neked kell magadnál jobban szeretned őt és megválthatja sorsát odaát egyetlenegy imád
Kezdet A napból szívok most erőt, túlélni nagy bajunk, az életet, mit nagyba unt mindenki, s most halállal telt a föld. Egy titkos jel jelent meg a kapun, minek a létezését el se hittem volna: itt válik majd a valótlan valóra. A lét magát most azzal óvja, a végtől a kezdethez visszafut. Nincs, aki tudja, hogy ez nem kiút, az áltudást a fejünkből kiszórja, és baj a bajra, jó a jóra jut, megalapítja, amit rég az ég elénk tett le, mint találós mesét. Hogy ne fejtsék meg, az a sorsa.
Húsvét karantén idején Lappangva jön most a tragédia, a házunkban is meghalt már egy ember, nem sokat kezdhetsz még a félelemmel, hisz megszoktuk, hogy halandók vagyunk. A gyorsaságát meg kell vonnia, ha kikapcsol, s újra indul agyunk, ki túl nagyot tervezni végre nem mer. Mi hátán vitt bennünket, most megunt – az értelmes történelem. Marad a sok kérdés, a nem s igen, a talán és a nem tudom, a belobbanó félelem, a józanság harmadnapon, hogy nem érdemes feltámadni se. Az öröklétnek ez a képlete.
Hogy zúg megint, hogy "nemzet!" és "magyar!" és mennyire megint csupán - zsivaj, árverések hang-dühével tele, mennyire csak a nagy száj ereje s a még nagyobbé! mely épp így - kiáltva - árulja el, hogy szóra egyre gyáva. Milyen kavargás, milyen zengzet-orkán az ország parázspirította rostján és tűzpróbáján ! Játék? Ráadás még, míg dől a ház és szerte a határ ég? Mikor lesz vége? Hogy végre a száj kimondhassa, mit kimondani fáj, fáj tudni is, de mely az ajkakon az, ami kapuink előtt a rom -
Ha majd én mondom ezt a szót: magyar, elébe ezt tedd szótlanul magadban: kard-vágta homlok, vér-áztatta haj, földresúlyosult pillantás, lakatlan tanyaházon át söprő zivatar és béna kar és repülő avar módjára forgó eszme-zűrzavar a dúlt agyban, mely csak halált sugall és néma jaj, - de hozzá mégis ezt még: derengő táj, hajnali, régi emlék, amire a sebesült feltekint és élni szeretne megint.
a házhoz amit együtt építettünk nem hívtunk szakembert se kőművest se villanyszerelőt mindent ami van magunk tettük bele vagy hagytuk ki gyertyafénynél ültünk világítás azóta sincs ahogy az alapozás is kiegyensúlyozatlan itt élünk benne ketten egy ideje mindig elkerüljük egymást ahogy én sejtem te a hálószobában ragadtál én legtöbbször az előszobába lépek csak be itt vannak a rossz emlékek hogy folyton várok rád és nem tudunk elindulni emiatt dühös vagyok és mielőtt a sáros cipőm levenném kilépek és soká jövök újra a konyhába szoktam még mert néha elveszítem a fejem és anélkül hogy a kabátot levenném berontok ide és felfalok mindent szerettem veled enni tetszett hogy ízlik a főztöm eszembe jut ekkor is mennyit várattál és ilyenkor még elidőzök az előszobában legyen értelme annak hogy megint itt jártam nappalink nem volt társaságot sosem hívtunk meg örültünk ha végre ketten lehetünk a fürdőszobánkban kád van valamikor meleg víz meg habok amiből csak lábujjak látszódtak ki elég hogy ettől elpiruljak ide azóta be sem léptem hogy utoljára aztán eszembe jutott milyen jókat beszélgettünk itt fejtől lábig és fordítva amíg kihűlt a fürdővíz bemegyek és egy mozdulattal húzom ki a dugót hogy többé legalább itt ne kerülgessük egymást
Ha kérdezed még, hogy hol vagyok, hova vetett a fákat annyi gyűrűvel eljegyző idő, és betévedtél ebbe a versbe, mondom: Ugyanott élek, mint a hegy, szelek találkoznak fölöttem –
Mint egy vadont élem jövőmet, körülvesz, áthat, rám sem ismersz, rügyecske-csontok ágaskodnak föl csodátlanul a homlokomból, riadt regékhez agancsosodom.
Ne célozz hát! követ az erdő. Nem tartozom újabb múltatokhoz. Nem érsz utol sem nyíllal, sem nyeregben, lángnyelvek, füst és pernye-pillék mögöttem, de kitalálok immár,
költözzön bár az Etna utamba, szívja szikessé horizontomat sivatagi csontok napsütése, vagy vakuljon bele óceánba valami ismeretlen szakadék-tűz, magamból elő sem lépve kitalálok.
„Az embereket mindig könnyű a vezérek uralma alá hajtani. Csak annyit kell tenned, hogy elhitesd velük: támadás alatt állnak, el kell ítélned a pacifistákat, amiért hiányzik belőlük a hazafiság és mert veszélyeztetik az országot.”
(Hermann Göring)
Hitesd a bolhát elefántnak vagy vércsének a szúnyogot, tornádónak hitesd a bágyadt alig lengő fuvallatot: s nem előled – hozzád robog kit űzöl, várva, hogy te védd meg. S nyugodtan eltaszíthatod: ellökve is csak téged éltet.
Hitesd: az veszti el hazánkat, ki háború ellen dohog, ki békességről prédikálgat, míg harcba hívnak a dobok. Hallgatja sok lelkes tulok s nem érzi híját lágy kenyérnek, szeme kopogva is lobog, s korgó gyomorral téged éltet.
Hitesd, hogy valóság a látszat, élőkép a káprázatod, hitesd: törvényes a gyalázat, az, hogy a közvagyont lopod,
hisz téged szolgál rég a jog, nincs már, ki tyúkszemedre léphet, a nép kábítva tántorog s kifosztva is csak téged éltet.
*
Herceg, hódolni nem tudok, nézd el nekem, hogy nem dicsérlek, a nyelvem srófra nem forog – kitépheted. Némán se éltet.
Hogyha nem volna más semmi, mint a tar tölgyfaágon fellángoló moha, mint nyirkos úton tovagördülő tompa fény, mint a lábadozó mezők első mosolya, hogyha nem volna más semmi, lenni kéne mégis, lenni.
Hogyha nem volna más semmi, mint a melegedő házfalak halk sóhaja, mint a szemhéjam mögött világító vörös, mint egy tipegő gyerek felcsillanó haja, hogyha nem volna más semmi, mégis jónak kéne lenni!
Elpocsékolt nemzedék vagyunk, kik magunkat hagytuk cserben, nemzedékünk lesz az elfelejtett múlt, ha elfogytunk a megírt rendben, hát nem marad utánunk kopjafa mint tisztességes csatában holtnak. Élőnek kihunyt parazsak voltunk, s holtnak se leszünk lángolóbbak.
Elpocsékolt nemzedék vagyunk, egy név és két évszám-adat, nem vívtuk meg saját háborúnk, nem vívtuk meg magunkkal a hadat, hogy jogunkká váljék a felirat mint tisztességes csatában holtnak. Élőnek kihunyt parazsak vagyunk s holtan se leszünk lángolóbbak.
Elpocsékolt nemzedék vagyunk, csak a bátyáink voltak nagyok, kik forgattak egyet szüleink világán, kiket a vész úgy-ahogy meghagyott; lecsukott szemmel mély csendben vártunk mint tisztes, jó csatában a holtak. Éltünkben kihunyt parazsak vagyunk, s holtan se leszünk lángolóbbak.
Akad, aki levelet ír, Felnőtt ember, ki a görccsel!, Megteheti, lerendezi; Nekem ilyen kafkás nincsen.
Megnéztem a temetésen, Jaj, de nagyon öreg apám, Elcsúszott a homlokbőre. Fájt, hogy nem fájt, ilyen lenne, Fiának, ha apja elmegy?
Tőle vártam tanácsokat, Később gesztus, mozdulatlan, Belém írta a hiányát, Tátom számat, nem jön a szó, Tudom, most mit kéne tennem, Mégse teszem, nem jön össze, Kihátrált apám mögülem.
Húsz évvel vagyok öregebb, Jóformán kamasz ha maradt, Mér futottál felelőtlen, Kicsi apám el előlem? Kezed kezdtem szorítani, Szembe véleményt mondani, Elteremteni előled A világot, mihez kellesz, Tudjam honnét, hova menjek.
Batyum tele, mit vegyek ki, Semmit hordok, súlya nehéz, Nincsen apám, nincsen anyám, Egyedül a föld kerekén – Meg kéne teremtsem őket, Igazodni honnét jövök, Igazabbul hova megyek.
Azért sajnálom, hogy egy vén lúzer vagyok, nekem a nap süt nem ragyog, az angyalok sem voltak széparcú szeretők, csak pár kurva, meg néhány feledhető pillanat, most itt szalad velem a vonat, jobbkezem felől a tó kékje, ez a menni, mindig menni kéne mikor megvénül a nyár, rohadjon meg ha fáj, hát fájjon, csak ez a monoton kerékzaj szíven ne találjon.
Apám tanított, hogy szavam legyen emberi, sose bonyolult talmi kiáltás, mely fog közé szorult, lélegzetem legyen fény amivel a sötétben világíthatok, élj gyerek, élj, és ez a legnagyobb titok, és nem kell, hogy neved arannyal falba véssék, elég ha szemedben hullócsillag a mérték, lobbanj, lángolj, egy percre, de sosem örökre, hidd el, néha szükség van ilyen perzselő ködökre, és tudod, az a bizonyos lényeg nem mindig látható, elég ha vizet adsz, ha szomjul a megváltó.
Csak nevess, mikor mások gőgösen eget mérnek, mert tiéd az út, a föld, hová ők rettegve lépnek, ez a talpalatnyi föld, itt minden sors hozzád tartozó, rokon, sok boldog ős, ügyetlen imákat morzsoló csibészek, de ne feledd a mi fajtánk harang a faágon, ha fáj, hát rohadjon meg, engedj, hogy fájjon, az a valami, ott benned, valahol mélyen, dobogjon, őrjöngve, dühödten, mellkasodba el se férjen szíved, tudod, az a hatalmas titokzatos álom, véred ringatta csónak, ha fáj, rohadjon meg, engedd, hogy fájjon.
egy kisfiú sír a szívemben, pedig nem tettem semmi rosszat, lehet fél e sötét veremben, ezért vágok rá széleset hosszat. mert megosztom vele szemem fényét, lássa ő is milyen a világ, mikor a kín hajtogat kétrét, vagy haldoklom akár az eldobott virág. néha próbálom csitítani, éjszakánként meséket álmodok, még nem merem neki elmondani, idekint már rég’ felnőtt vagyok. fekete hajam dér verte át, és kopottas ruhákat hordok, folyton zúgolódom mint szélben a nád, ám biztos érzi ha vérem fortyog. de nem érdekli, hogy szegény lettem, játszani hív: sosem katonásat, ilyenkor boldogok vagyunk mi ketten, és gügyögése édesíti számat. tudom örökre megőrzöm bennem, még az Istennek sem mondom el, most már érzem mit kell tennem, ha sír a szívemen, s nekem énekel.
Csak kölcsön kértek az angyalok mi lesz veled Anyám, ha meghalok, kivel iszod a kávét reggelente, hiába zsongnak bennem bölcsődalok, menni kell mert itt a naplemente. bocsásd meg, hogy gyermek maradtam, síró toporzékoló vásott kölyök, hogy takaróm a csillagos paplan, és még mindig meséd tejéből hörpölök. tudom élni kellene bármi áron, de az ősz szememben otthonra lelt, olyan mint levél a sarkantyús faágon, melyre a köd szürke penészt lehelt. ígérem tavasszal visszajövök Anyám, újra kávét iszunk a teraszon, tudom, nem én leszek csak e versem talán, most bolondozok, s jól megcukrozom. édes legyen minden szó ha olvasod, még itt vagyok nem tűntem el, csak kölcsön vettek az angyalok, hogy én legyek ki az égre az alkonyt festi fel.
választottam néked fodor fehér felhőt eget beborítót csendet bokrosítót választottam néked szép fényes csillagot kényes sugarával átdöfte a felhőt választottam néked görgő teliholdat sík utat hengerelt az éj közepébe mit tettél a holddal kalácsra cserélted foszlós friss kalácsra húsvét asztaláról mi lett a felhővel mint egy öreg paplan hever ágyad mellett örökre lerúgva mivé lett a csillag törött tükördarab próbálja arcodat újra összerakni jaj a hengerelt út a magány egében hová vezet engem hová vezet téged a csend bokraiban zöld tűz rakott fészket a fényes sugáron felszúrt kék bogarak suttogó jég-árnyak kísérnek bennünket bálványos félelmek kapunk elé állnak választottam néked fodor fehér felhőt szomorú-szürkévé színezték az évek választottam néked szép fényes csillagot éjed homlokzatán vakok az ablakok választottam néked görgő teliholdat őrzöm emlékét még pedig nem lesz holnap
ne mondd tovább a versnek vége hetyke grófok kúsztak az égre néma zsellérek görnyednek elébük vézna zsebükben véznább aprópénzük csörren a csöndbe pereg a létük
nincs velük senki s ellenük a világ de nem ragadnak egyenes kaszát el is feledték hogy azt is lehet s őseik voltak a keresztesek
haldokló tájon néma a tavasz mondják nyár nem is lesz az ősz örök panasz a tél ahogy kell jeges és havas porrá őrli a csontokat
ne szólj egy szót se a versnek vége nyűtt kalapban sunnyog Dózsa Petőfi népe
vak ispánok hajtják új pokol tüzére tudd Csák Máté földjén sosem lehet béke
ha változás lesz idejében jelzem és nem fogom jelezni azt hogyha nem lesz változás ha idő lesz változásként jelzem ha nem jelzem nem lesz rá idő ha jelzés nem lesz nem lesz változás vagy csak a jelzésre nem jut már idő ha jelzés lesz majd idejében változom és nem változom ha jelzés nem érkezik majd jelzem idejében ha idő nem lesz a változásra és jelezni fogom idejében hogy nem fogom jelezni
