Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Hogy zúg megint, hogy "nemzet!" és "magyar!" és mennyire megint csupán - zsivaj, árverések hang-dühével tele, mennyire csak a nagy száj ereje s a még nagyobbé! mely épp így - kiáltva - árulja el, hogy szóra egyre gyáva. Milyen kavargás, milyen zengzet-orkán az ország parázspirította rostján és tűzpróbáján ! Játék? Ráadás még, míg dől a ház és szerte a határ ég? Mikor lesz vége? Hogy végre a száj kimondhassa, mit kimondani fáj, fáj tudni is, de mely az ajkakon az, ami kapuink előtt a rom -
Ha majd én mondom ezt a szót: magyar, elébe ezt tedd szótlanul magadban: kard-vágta homlok, vér-áztatta haj, földresúlyosult pillantás, lakatlan tanyaházon át söprő zivatar és béna kar és repülő avar módjára forgó eszme-zűrzavar a dúlt agyban, mely csak halált sugall és néma jaj, - de hozzá mégis ezt még: derengő táj, hajnali, régi emlék, amire a sebesült feltekint és élni szeretne megint.
a házhoz amit együtt építettünk nem hívtunk szakembert se kőművest se villanyszerelőt mindent ami van magunk tettük bele vagy hagytuk ki gyertyafénynél ültünk világítás azóta sincs ahogy az alapozás is kiegyensúlyozatlan itt élünk benne ketten egy ideje mindig elkerüljük egymást ahogy én sejtem te a hálószobában ragadtál én legtöbbször az előszobába lépek csak be itt vannak a rossz emlékek hogy folyton várok rád és nem tudunk elindulni emiatt dühös vagyok és mielőtt a sáros cipőm levenném kilépek és soká jövök újra a konyhába szoktam még mert néha elveszítem a fejem és anélkül hogy a kabátot levenném berontok ide és felfalok mindent szerettem veled enni tetszett hogy ízlik a főztöm eszembe jut ekkor is mennyit várattál és ilyenkor még elidőzök az előszobában legyen értelme annak hogy megint itt jártam nappalink nem volt társaságot sosem hívtunk meg örültünk ha végre ketten lehetünk a fürdőszobánkban kád van valamikor meleg víz meg habok amiből csak lábujjak látszódtak ki elég hogy ettől elpiruljak ide azóta be sem léptem hogy utoljára aztán eszembe jutott milyen jókat beszélgettünk itt fejtől lábig és fordítva amíg kihűlt a fürdővíz bemegyek és egy mozdulattal húzom ki a dugót hogy többé legalább itt ne kerülgessük egymást
Ha kérdezed még, hogy hol vagyok, hova vetett a fákat annyi gyűrűvel eljegyző idő, és betévedtél ebbe a versbe, mondom: Ugyanott élek, mint a hegy, szelek találkoznak fölöttem –
Mint egy vadont élem jövőmet, körülvesz, áthat, rám sem ismersz, rügyecske-csontok ágaskodnak föl csodátlanul a homlokomból, riadt regékhez agancsosodom.
Ne célozz hát! követ az erdő. Nem tartozom újabb múltatokhoz. Nem érsz utol sem nyíllal, sem nyeregben, lángnyelvek, füst és pernye-pillék mögöttem, de kitalálok immár,
költözzön bár az Etna utamba, szívja szikessé horizontomat sivatagi csontok napsütése, vagy vakuljon bele óceánba valami ismeretlen szakadék-tűz, magamból elő sem lépve kitalálok.
„Az embereket mindig könnyű a vezérek uralma alá hajtani. Csak annyit kell tenned, hogy elhitesd velük: támadás alatt állnak, el kell ítélned a pacifistákat, amiért hiányzik belőlük a hazafiság és mert veszélyeztetik az országot.”
(Hermann Göring)
Hitesd a bolhát elefántnak vagy vércsének a szúnyogot, tornádónak hitesd a bágyadt alig lengő fuvallatot: s nem előled – hozzád robog kit űzöl, várva, hogy te védd meg. S nyugodtan eltaszíthatod: ellökve is csak téged éltet.
Hitesd: az veszti el hazánkat, ki háború ellen dohog, ki békességről prédikálgat, míg harcba hívnak a dobok. Hallgatja sok lelkes tulok s nem érzi híját lágy kenyérnek, szeme kopogva is lobog, s korgó gyomorral téged éltet.
Hitesd, hogy valóság a látszat, élőkép a káprázatod, hitesd: törvényes a gyalázat, az, hogy a közvagyont lopod,
hisz téged szolgál rég a jog, nincs már, ki tyúkszemedre léphet, a nép kábítva tántorog s kifosztva is csak téged éltet.
*
Herceg, hódolni nem tudok, nézd el nekem, hogy nem dicsérlek, a nyelvem srófra nem forog – kitépheted. Némán se éltet.
Hogyha nem volna más semmi, mint a tar tölgyfaágon fellángoló moha, mint nyirkos úton tovagördülő tompa fény, mint a lábadozó mezők első mosolya, hogyha nem volna más semmi, lenni kéne mégis, lenni.
Hogyha nem volna más semmi, mint a melegedő házfalak halk sóhaja, mint a szemhéjam mögött világító vörös, mint egy tipegő gyerek felcsillanó haja, hogyha nem volna más semmi, mégis jónak kéne lenni!
Elpocsékolt nemzedék vagyunk, kik magunkat hagytuk cserben, nemzedékünk lesz az elfelejtett múlt, ha elfogytunk a megírt rendben, hát nem marad utánunk kopjafa mint tisztességes csatában holtnak. Élőnek kihunyt parazsak voltunk, s holtnak se leszünk lángolóbbak.
Elpocsékolt nemzedék vagyunk, egy név és két évszám-adat, nem vívtuk meg saját háborúnk, nem vívtuk meg magunkkal a hadat, hogy jogunkká váljék a felirat mint tisztességes csatában holtnak. Élőnek kihunyt parazsak vagyunk s holtan se leszünk lángolóbbak.
Elpocsékolt nemzedék vagyunk, csak a bátyáink voltak nagyok, kik forgattak egyet szüleink világán, kiket a vész úgy-ahogy meghagyott; lecsukott szemmel mély csendben vártunk mint tisztes, jó csatában a holtak. Éltünkben kihunyt parazsak vagyunk, s holtan se leszünk lángolóbbak.
Akad, aki levelet ír, Felnőtt ember, ki a görccsel!, Megteheti, lerendezi; Nekem ilyen kafkás nincsen.
Megnéztem a temetésen, Jaj, de nagyon öreg apám, Elcsúszott a homlokbőre. Fájt, hogy nem fájt, ilyen lenne, Fiának, ha apja elmegy?
Tőle vártam tanácsokat, Később gesztus, mozdulatlan, Belém írta a hiányát, Tátom számat, nem jön a szó, Tudom, most mit kéne tennem, Mégse teszem, nem jön össze, Kihátrált apám mögülem.
Húsz évvel vagyok öregebb, Jóformán kamasz ha maradt, Mér futottál felelőtlen, Kicsi apám el előlem? Kezed kezdtem szorítani, Szembe véleményt mondani, Elteremteni előled A világot, mihez kellesz, Tudjam honnét, hova menjek.
Batyum tele, mit vegyek ki, Semmit hordok, súlya nehéz, Nincsen apám, nincsen anyám, Egyedül a föld kerekén – Meg kéne teremtsem őket, Igazodni honnét jövök, Igazabbul hova megyek.
Azért sajnálom, hogy egy vén lúzer vagyok, nekem a nap süt nem ragyog, az angyalok sem voltak széparcú szeretők, csak pár kurva, meg néhány feledhető pillanat, most itt szalad velem a vonat, jobbkezem felől a tó kékje, ez a menni, mindig menni kéne mikor megvénül a nyár, rohadjon meg ha fáj, hát fájjon, csak ez a monoton kerékzaj szíven ne találjon.
Apám tanított, hogy szavam legyen emberi, sose bonyolult talmi kiáltás, mely fog közé szorult, lélegzetem legyen fény amivel a sötétben világíthatok, élj gyerek, élj, és ez a legnagyobb titok, és nem kell, hogy neved arannyal falba véssék, elég ha szemedben hullócsillag a mérték, lobbanj, lángolj, egy percre, de sosem örökre, hidd el, néha szükség van ilyen perzselő ködökre, és tudod, az a bizonyos lényeg nem mindig látható, elég ha vizet adsz, ha szomjul a megváltó.
Csak nevess, mikor mások gőgösen eget mérnek, mert tiéd az út, a föld, hová ők rettegve lépnek, ez a talpalatnyi föld, itt minden sors hozzád tartozó, rokon, sok boldog ős, ügyetlen imákat morzsoló csibészek, de ne feledd a mi fajtánk harang a faágon, ha fáj, hát rohadjon meg, engedj, hogy fájjon, az a valami, ott benned, valahol mélyen, dobogjon, őrjöngve, dühödten, mellkasodba el se férjen szíved, tudod, az a hatalmas titokzatos álom, véred ringatta csónak, ha fáj, rohadjon meg, engedd, hogy fájjon.
egy kisfiú sír a szívemben, pedig nem tettem semmi rosszat, lehet fél e sötét veremben, ezért vágok rá széleset hosszat. mert megosztom vele szemem fényét, lássa ő is milyen a világ, mikor a kín hajtogat kétrét, vagy haldoklom akár az eldobott virág. néha próbálom csitítani, éjszakánként meséket álmodok, még nem merem neki elmondani, idekint már rég’ felnőtt vagyok. fekete hajam dér verte át, és kopottas ruhákat hordok, folyton zúgolódom mint szélben a nád, ám biztos érzi ha vérem fortyog. de nem érdekli, hogy szegény lettem, játszani hív: sosem katonásat, ilyenkor boldogok vagyunk mi ketten, és gügyögése édesíti számat. tudom örökre megőrzöm bennem, még az Istennek sem mondom el, most már érzem mit kell tennem, ha sír a szívemen, s nekem énekel.
Csak kölcsön kértek az angyalok mi lesz veled Anyám, ha meghalok, kivel iszod a kávét reggelente, hiába zsongnak bennem bölcsődalok, menni kell mert itt a naplemente. bocsásd meg, hogy gyermek maradtam, síró toporzékoló vásott kölyök, hogy takaróm a csillagos paplan, és még mindig meséd tejéből hörpölök. tudom élni kellene bármi áron, de az ősz szememben otthonra lelt, olyan mint levél a sarkantyús faágon, melyre a köd szürke penészt lehelt. ígérem tavasszal visszajövök Anyám, újra kávét iszunk a teraszon, tudom, nem én leszek csak e versem talán, most bolondozok, s jól megcukrozom. édes legyen minden szó ha olvasod, még itt vagyok nem tűntem el, csak kölcsön vettek az angyalok, hogy én legyek ki az égre az alkonyt festi fel.
választottam néked fodor fehér felhőt eget beborítót csendet bokrosítót választottam néked szép fényes csillagot kényes sugarával átdöfte a felhőt választottam néked görgő teliholdat sík utat hengerelt az éj közepébe mit tettél a holddal kalácsra cserélted foszlós friss kalácsra húsvét asztaláról mi lett a felhővel mint egy öreg paplan hever ágyad mellett örökre lerúgva mivé lett a csillag törött tükördarab próbálja arcodat újra összerakni jaj a hengerelt út a magány egében hová vezet engem hová vezet téged a csend bokraiban zöld tűz rakott fészket a fényes sugáron felszúrt kék bogarak suttogó jég-árnyak kísérnek bennünket bálványos félelmek kapunk elé állnak választottam néked fodor fehér felhőt szomorú-szürkévé színezték az évek választottam néked szép fényes csillagot éjed homlokzatán vakok az ablakok választottam néked görgő teliholdat őrzöm emlékét még pedig nem lesz holnap
ne mondd tovább a versnek vége hetyke grófok kúsztak az égre néma zsellérek görnyednek elébük vézna zsebükben véznább aprópénzük csörren a csöndbe pereg a létük
nincs velük senki s ellenük a világ de nem ragadnak egyenes kaszát el is feledték hogy azt is lehet s őseik voltak a keresztesek
haldokló tájon néma a tavasz mondják nyár nem is lesz az ősz örök panasz a tél ahogy kell jeges és havas porrá őrli a csontokat
ne szólj egy szót se a versnek vége nyűtt kalapban sunnyog Dózsa Petőfi népe
vak ispánok hajtják új pokol tüzére tudd Csák Máté földjén sosem lehet béke
ha változás lesz idejében jelzem és nem fogom jelezni azt hogyha nem lesz változás ha idő lesz változásként jelzem ha nem jelzem nem lesz rá idő ha jelzés nem lesz nem lesz változás vagy csak a jelzésre nem jut már idő ha jelzés lesz majd idejében változom és nem változom ha jelzés nem érkezik majd jelzem idejében ha idő nem lesz a változásra és jelezni fogom idejében hogy nem fogom jelezni
néha elgondolkodom, valóban a víz-e az úr, mert páran tivornyáznak tákolt tutajokon, kicsit félve, hogy a tartókötél meglazul. itt régen nincs vihar, se tépett vitorla, a bolha köhög, az oroszlán gyáva, néhány sunyi a markába röhög, ők látják mily szép a király új ruhája. vetkőzzünk mi is pucérra, ne lógjunk ki a sorból, mégis, ha elszakadna a cérna, kortyoljunk valami ócska borból, ez majd összekovácsol minket, bátrak leszünk, ostoba hősök, mert lassan elérjük azt a szintet, mit ránk hagytak a boldogtalan ősök. szolga vagy, az is maradsz, ha nem tetszik csinálj jobbat, legyél szívós mint a tarack, szúrd át bőrét a hatalomnak. alatta levegő, és semmi, olyan akár a felfújt luftballon, és mikor megpróbálsz lélegezni, bűzlik mint a macskaalom. engem nem érdekel, ki jön, megy, marad, a harag rossz tanácsadó, azt tudom az írás megmarad, ami elszáll, az a becsület, a szó. ezért vésem betűim papírra, melyből majd hajóm hajtom, és rábízom a verejtékes áramlatokra, mert mégis csak a víz a hatalom.
Bármerről jössz idegen, nem tudhatod, mit érez az aki e földet lakja, bár néha tépi-tagadja, pedig itt alszik Apja, Édesanyja. Nem tudhatod, később miért köszöni hüppögve minden göröngynek, hogy legkönnyebb álmukat adták nekik.
Bármerről jössz idegen, nem tudhatod mit érez ki mostanában alig magyar, nyüszít akár az űzött vad, pedig ezer éve rohadt rajta a féltő avar. Nem tudhatod, mit érez kinek egyik lába itt, a másik meglazult gyökér, és akár az őseit új hazába visz, mert nincs még ott is többet ér.
És nem tudhatod, mit érez a város reggelente, mikor kelő a Nap végigsimogat ezernyi tűzfalat, csókot dobva rájuk, amitől pár pillanatra buja rúzsfoltosra kenődik vásznuk. Nem tudhatod, mit érez a város este, mikor neonférgek percegve fénybe rántják homlokát, aztán elalszik mint a gyermek, maszatos arcához szorítva a csend-eső szálkás haját.
Bármerről jössz, nem tudhatod, mit érez az, ki hideg formába forró vasat dagaszt, s míg fáradtan szenderül, őrzi a tűz, s mikor szipákolva lehűl az acél, már benne a darab, már benne a kész, csak a kéz erőtlen horpadt mellkasokba új szívek ritmusát verni.
Nem tudhatod, bármerről jössz, mit érez a táj a rágyötört szántások alatt, mikor másnak nő a mag, másnak szökken szárba, és valami furcsa szomorúság kaszálja, csapkodva jobbra balra, tébolyként, öreg szemek alját marva.
Nem tudhatod, mit érzek én, miért halok naponta százszor, s születek százszor újra, mert élni kell bármi áron, szinte belebutulva, ahogy a szavak lassan elsorvadnak számon, akár szegény Hazám hervad virágszál piedesztálon.
Ne félj, a tél ma véget ér, a szürkesége szétszakad, a jégszilánk sem ér szívet, tavasz repes vak ág csúcsán, a nyár rügyekben álmodik.
Tiéd a reggel, és a többi nap, az Isten őrzi gondjaid, a napsütésben új mosoly ígér kemény, de szép jövőt, merész reményt, mi mást akarsz!
Az indulat találja meg a verset? A vers kiáltja: az nem lesz elég… Ki más dühökben él, belénk mar, s a két düh épp kioltja oktalan, külön-külön igaz szavunkat!
Ne félj, a tél ma véget ér, a pengeélű törmelék se ér el. A tiszta vers a csend királya, üzen, de néma, mint az Űr maga, tavasz repes, de vár a nyár, az ősz is.
Szembe jött velem az utcán egy öregasszony, lassított, megállt, mint aki régi ismerőst lát, de nem biztos benne.
Fehér ruhájában olyan volt, mint egy belső nélküli paplanhuzat, fehér és gyűrött. Láthatóan megszédült, mintha nem tudta volna, hogy épp hol van. Azt hiszem tényleg nem tudta.
Nehezen vette a levegőt, egy sóhaj, mint valami fátyol, az arcára hullott. A szája széle remegett és azt suttogta nekem: nincs tovább…
A buszmegállóból néhányan odaléptek hozzá, kérdezgették, hogy jól van-e, de a néni csak engem figyelt, kicsit előre hajolt, mintha egy ablakon nézett volna ki, tőlem várt valami választ.
Száraz, kékes-szürke szemeiben ekkor megjelent a gyerekkori arcom. Főztem Neked, amit szeretsz, mondta halkan.
Lehajoltam hozzá. Átöleltem. Az öleléstől megnyugodott. Visszaölelt. Keze hideg volt, csontos és erőtlen, mint az őszi napfény.
Úgy gondolnak ránk a kései utódok, mint rottyokra, akik hitetlenkedve nézték, amint a bulldózerek sorra tarolták a gyárakat, házakat, együtt, s földönfutókká lettek saját földjükön.
S bár megtörtént, most mért kellene hagynunk, hogy történetünket szétnyiszálják ollóikkal, mint filmszalagokat, s újra ragasszák tetszésük szerint, hogy unokáink ne is tudjanak rólunk, éltünk-holtunk-időnkről semmit, sőt, meg se szülessenek lehetőleg?
(a categorikus imperativus értelmezésével kapcsolatban)
A Kandúr Örök parancs, hogy egeret egyek, szürke bundájút roppanós csontút, dögre hajszoltat. Sorsa ez, mert hát kárt okoz – mondom én, a Kandúr, védője a háznak, kit egy nyolcfős alomból nagy ügyesen kiemeltek! Tejjel itattak, így nőttem nagyra, növelve karmom, pusztítani ösztön szerint a semmirekellőket.
Az Egér Az én parancsom: mindentől félni, bújni a lyukba, a teli kamra tilalma nekem életre szóló! De én azt régen tudom, bár nem vagyok filozófus és Kant tanítvány, mint Ön, a Kandúr, hogy kései bánat ha nem fogom fel csöppnyi agyammal: népem, a zsákmány nagy veszélyben él, de szaporodunk, évente tízszer! Kandúrból kisebb a felhozatal, és macerásabb!
A Kandúr A választott én vagyok, nálatok százszor erősebb! Apám, nagyapám, és felmenőim közül az összes, törvényünk által felhatalmazva tette a dolgát, és fölötte állunk a cincogó, bamba tömegnek. Éltetek célja, szaporodni és enni halálig, míg a számunkra hatalmat adó, bölcs és szent a törvény. Rágd csak át magad egyszer a „Tiszta ész kritikáján”, Egy régi könyv ez, de ízleni fog, megtölti bendőd magvas tartalma, és meggyőz, Egér, majd igazamról!
Az Egér Az igazadról? Miénk ránk nézve igaz ugyanúgy, és erkölcsi parancsként jobban is funkcionáló, mert nem a pusztítás, de az élet benne a lényeg. Fárasztasz, Kandúr! Hagyj már megtérni lyukamba békén. Az őrzött éléskamrába este majd belopózom a fúrt falon át. Velem tart, hiszen éhes a népem. Lakomázunk, mert bölcs szavaktól egér nem lakik jól. Lásd be, a sokaság ellen nem győzhet az erőszak! Bízd ránk a kamrát, idd langyos tejed, hagyj minket élni, ezer éhezővel szemben meg nem védheted úgysem.
Georg túl őszies ma minden vagy csak én vagyok fáradt s ezért nem látom az eső mögött a nyarakat pedig gyönyörű ez a zuhogás és mi is mi is jaj mit is akartam mondani
Georg nekem túl szép vagy és túlságosan fájnak a verseid nem tehetsz rólam de én sem tehetek semmit érted – itt ősziesedsz soraimban –
gyertyát gyújtok ma este s csillagot képzelek így hiányod helyére s arra gondolok hogy tudsz-e verset írni ott hol valóság a „mozdulatlan lehellete” és minden annyira elmosódott mint ahogy te azt nekem jó előre elképzelted –
Georg ha idegenek szavaim próbáld nem-érteni őket hisz én csak megírtalak mert te is megírtál engem mielőtt egyáltalán élhettem volna s nekem így csak halálod hagytad végtelen kútnak melyből túl nehéz meríteni
hogy bosszú ez vagy igazi ajándék döntsd el te én rád bízom ezt a verset hisz mindig is a legjobb bírám te voltál
Csönd van az éji szobában. A gyertyatartó ezüstje lobog A magányosan busongó Zenélve-ziháló lehelletétől; Igéző rózsa-felleg ár. A kőpadlatú helyiségben Feketélő légyrajok úsznak, S az arany-lángú nap kínjaitól Zsibong a hontalan ember Megmerevült homloka. Mozdulatlan éjszakázik a tenger. Csillagok és fekete csónakok Suhannak át a csatornán. Ó, gyermek, szomorú kacagásod Álmaim árnya között utólért.
