Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
ne mondd tovább a versnek vége hetyke grófok kúsztak az égre néma zsellérek görnyednek elébük vézna zsebükben véznább aprópénzük csörren a csöndbe pereg a létük
nincs velük senki s ellenük a világ de nem ragadnak egyenes kaszát el is feledték hogy azt is lehet s őseik voltak a keresztesek
haldokló tájon néma a tavasz mondják nyár nem is lesz az ősz örök panasz a tél ahogy kell jeges és havas porrá őrli a csontokat
ne szólj egy szót se a versnek vége nyűtt kalapban sunnyog Dózsa Petőfi népe
vak ispánok hajtják új pokol tüzére tudd Csák Máté földjén sosem lehet béke
ha változás lesz idejében jelzem és nem fogom jelezni azt hogyha nem lesz változás ha idő lesz változásként jelzem ha nem jelzem nem lesz rá idő ha jelzés nem lesz nem lesz változás vagy csak a jelzésre nem jut már idő ha jelzés lesz majd idejében változom és nem változom ha jelzés nem érkezik majd jelzem idejében ha idő nem lesz a változásra és jelezni fogom idejében hogy nem fogom jelezni
néha elgondolkodom, valóban a víz-e az úr, mert páran tivornyáznak tákolt tutajokon, kicsit félve, hogy a tartókötél meglazul. itt régen nincs vihar, se tépett vitorla, a bolha köhög, az oroszlán gyáva, néhány sunyi a markába röhög, ők látják mily szép a király új ruhája. vetkőzzünk mi is pucérra, ne lógjunk ki a sorból, mégis, ha elszakadna a cérna, kortyoljunk valami ócska borból, ez majd összekovácsol minket, bátrak leszünk, ostoba hősök, mert lassan elérjük azt a szintet, mit ránk hagytak a boldogtalan ősök. szolga vagy, az is maradsz, ha nem tetszik csinálj jobbat, legyél szívós mint a tarack, szúrd át bőrét a hatalomnak. alatta levegő, és semmi, olyan akár a felfújt luftballon, és mikor megpróbálsz lélegezni, bűzlik mint a macskaalom. engem nem érdekel, ki jön, megy, marad, a harag rossz tanácsadó, azt tudom az írás megmarad, ami elszáll, az a becsület, a szó. ezért vésem betűim papírra, melyből majd hajóm hajtom, és rábízom a verejtékes áramlatokra, mert mégis csak a víz a hatalom.
Bármerről jössz idegen, nem tudhatod, mit érez az aki e földet lakja, bár néha tépi-tagadja, pedig itt alszik Apja, Édesanyja. Nem tudhatod, később miért köszöni hüppögve minden göröngynek, hogy legkönnyebb álmukat adták nekik.
Bármerről jössz idegen, nem tudhatod mit érez ki mostanában alig magyar, nyüszít akár az űzött vad, pedig ezer éve rohadt rajta a féltő avar. Nem tudhatod, mit érez kinek egyik lába itt, a másik meglazult gyökér, és akár az őseit új hazába visz, mert nincs még ott is többet ér.
És nem tudhatod, mit érez a város reggelente, mikor kelő a Nap végigsimogat ezernyi tűzfalat, csókot dobva rájuk, amitől pár pillanatra buja rúzsfoltosra kenődik vásznuk. Nem tudhatod, mit érez a város este, mikor neonférgek percegve fénybe rántják homlokát, aztán elalszik mint a gyermek, maszatos arcához szorítva a csend-eső szálkás haját.
Bármerről jössz, nem tudhatod, mit érez az, ki hideg formába forró vasat dagaszt, s míg fáradtan szenderül, őrzi a tűz, s mikor szipákolva lehűl az acél, már benne a darab, már benne a kész, csak a kéz erőtlen horpadt mellkasokba új szívek ritmusát verni.
Nem tudhatod, bármerről jössz, mit érez a táj a rágyötört szántások alatt, mikor másnak nő a mag, másnak szökken szárba, és valami furcsa szomorúság kaszálja, csapkodva jobbra balra, tébolyként, öreg szemek alját marva.
Nem tudhatod, mit érzek én, miért halok naponta százszor, s születek százszor újra, mert élni kell bármi áron, szinte belebutulva, ahogy a szavak lassan elsorvadnak számon, akár szegény Hazám hervad virágszál piedesztálon.
Ne félj, a tél ma véget ér, a szürkesége szétszakad, a jégszilánk sem ér szívet, tavasz repes vak ág csúcsán, a nyár rügyekben álmodik.
Tiéd a reggel, és a többi nap, az Isten őrzi gondjaid, a napsütésben új mosoly ígér kemény, de szép jövőt, merész reményt, mi mást akarsz!
Az indulat találja meg a verset? A vers kiáltja: az nem lesz elég… Ki más dühökben él, belénk mar, s a két düh épp kioltja oktalan, külön-külön igaz szavunkat!
Ne félj, a tél ma véget ér, a pengeélű törmelék se ér el. A tiszta vers a csend királya, üzen, de néma, mint az Űr maga, tavasz repes, de vár a nyár, az ősz is.
Szembe jött velem az utcán egy öregasszony, lassított, megállt, mint aki régi ismerőst lát, de nem biztos benne.
Fehér ruhájában olyan volt, mint egy belső nélküli paplanhuzat, fehér és gyűrött. Láthatóan megszédült, mintha nem tudta volna, hogy épp hol van. Azt hiszem tényleg nem tudta.
Nehezen vette a levegőt, egy sóhaj, mint valami fátyol, az arcára hullott. A szája széle remegett és azt suttogta nekem: nincs tovább…
A buszmegállóból néhányan odaléptek hozzá, kérdezgették, hogy jól van-e, de a néni csak engem figyelt, kicsit előre hajolt, mintha egy ablakon nézett volna ki, tőlem várt valami választ.
Száraz, kékes-szürke szemeiben ekkor megjelent a gyerekkori arcom. Főztem Neked, amit szeretsz, mondta halkan.
Lehajoltam hozzá. Átöleltem. Az öleléstől megnyugodott. Visszaölelt. Keze hideg volt, csontos és erőtlen, mint az őszi napfény.
Úgy gondolnak ránk a kései utódok, mint rottyokra, akik hitetlenkedve nézték, amint a bulldózerek sorra tarolták a gyárakat, házakat, együtt, s földönfutókká lettek saját földjükön.
S bár megtörtént, most mért kellene hagynunk, hogy történetünket szétnyiszálják ollóikkal, mint filmszalagokat, s újra ragasszák tetszésük szerint, hogy unokáink ne is tudjanak rólunk, éltünk-holtunk-időnkről semmit, sőt, meg se szülessenek lehetőleg?
(a categorikus imperativus értelmezésével kapcsolatban)
A Kandúr Örök parancs, hogy egeret egyek, szürke bundájút roppanós csontút, dögre hajszoltat. Sorsa ez, mert hát kárt okoz – mondom én, a Kandúr, védője a háznak, kit egy nyolcfős alomból nagy ügyesen kiemeltek! Tejjel itattak, így nőttem nagyra, növelve karmom, pusztítani ösztön szerint a semmirekellőket.
Az Egér Az én parancsom: mindentől félni, bújni a lyukba, a teli kamra tilalma nekem életre szóló! De én azt régen tudom, bár nem vagyok filozófus és Kant tanítvány, mint Ön, a Kandúr, hogy kései bánat ha nem fogom fel csöppnyi agyammal: népem, a zsákmány nagy veszélyben él, de szaporodunk, évente tízszer! Kandúrból kisebb a felhozatal, és macerásabb!
A Kandúr A választott én vagyok, nálatok százszor erősebb! Apám, nagyapám, és felmenőim közül az összes, törvényünk által felhatalmazva tette a dolgát, és fölötte állunk a cincogó, bamba tömegnek. Éltetek célja, szaporodni és enni halálig, míg a számunkra hatalmat adó, bölcs és szent a törvény. Rágd csak át magad egyszer a „Tiszta ész kritikáján”, Egy régi könyv ez, de ízleni fog, megtölti bendőd magvas tartalma, és meggyőz, Egér, majd igazamról!
Az Egér Az igazadról? Miénk ránk nézve igaz ugyanúgy, és erkölcsi parancsként jobban is funkcionáló, mert nem a pusztítás, de az élet benne a lényeg. Fárasztasz, Kandúr! Hagyj már megtérni lyukamba békén. Az őrzött éléskamrába este majd belopózom a fúrt falon át. Velem tart, hiszen éhes a népem. Lakomázunk, mert bölcs szavaktól egér nem lakik jól. Lásd be, a sokaság ellen nem győzhet az erőszak! Bízd ránk a kamrát, idd langyos tejed, hagyj minket élni, ezer éhezővel szemben meg nem védheted úgysem.
Georg túl őszies ma minden vagy csak én vagyok fáradt s ezért nem látom az eső mögött a nyarakat pedig gyönyörű ez a zuhogás és mi is mi is jaj mit is akartam mondani
Georg nekem túl szép vagy és túlságosan fájnak a verseid nem tehetsz rólam de én sem tehetek semmit érted – itt ősziesedsz soraimban –
gyertyát gyújtok ma este s csillagot képzelek így hiányod helyére s arra gondolok hogy tudsz-e verset írni ott hol valóság a „mozdulatlan lehellete” és minden annyira elmosódott mint ahogy te azt nekem jó előre elképzelted –
Georg ha idegenek szavaim próbáld nem-érteni őket hisz én csak megírtalak mert te is megírtál engem mielőtt egyáltalán élhettem volna s nekem így csak halálod hagytad végtelen kútnak melyből túl nehéz meríteni
hogy bosszú ez vagy igazi ajándék döntsd el te én rád bízom ezt a verset hisz mindig is a legjobb bírám te voltál
Csönd van az éji szobában. A gyertyatartó ezüstje lobog A magányosan busongó Zenélve-ziháló lehelletétől; Igéző rózsa-felleg ár. A kőpadlatú helyiségben Feketélő légyrajok úsznak, S az arany-lángú nap kínjaitól Zsibong a hontalan ember Megmerevült homloka. Mozdulatlan éjszakázik a tenger. Csillagok és fekete csónakok Suhannak át a csatornán. Ó, gyermek, szomorú kacagásod Álmaim árnya között utólért.
A falu főutcáján, hegedűjét maga mellett húzva végigsétált a muzsikáló róka: Kicsiny kalapját meg-megemelve jobbra és balra köszöngetett. Agyonverték, mert azt hitték, veszett. Pedig csak kedves akart lenni, szegény, úgy hitte, így szeretik majd meg az emberek.
Az erdő lakói a bagolyért futottak, mondjon varázsigét az új halottnak. Éledjen fel! De a bagoly homlokán ráncba rándult a bánat. Nincs többé róka, az erdőn már nem muzsikálnak.
Mégis rikoltott:
„Varázslat! Varázslat! Fekete kövön aranyspárga, szürke falon gyilkos strázsa, ki elveszett, megkerülhet, csúf a halál, szép az élet!”
De a róka fel nem ébredt.
Rikoltott újra a bagoly: „Élőt az élőknek, halottaknak holtat! A fák mögött éhes szellemek bujdokolnak, halál után jön az élet.”
De a róka fel nem ébredt.
A róka mellé letérdelt a medve, s míg a falubélik rakták a tüzet, hordták máglyának a fát, a medve imádkozott s dalolt, két görbe mancsát az ég felé emelve: „Csatárláncban kerítik be az erdőt, félnek, remegnek a fehér farkasok, a róka meghalt, hegedűjét fején törték széjjel, sziklák mögé bújnak el a szarvasok. A tó is remeg, hullámba magasodnak a pici, kedves habok. Ó, Te, ki ott lebegsz, vagy Ti, kik az égben laktok, segíts, segítsetek meg! Küldjétek ide a hómezőkről őt, ki erős karjával újra átölel, s az iszappá száradó, haldokló forrást sugárzó, tiszta vízzel tölti fel!
Válasz nem jött, de ropogva harsogott a máglya. Visszaindultak az erdőbe az állatok. A medve a róka özvegyét vezette.
És megszólalt a medve, – egészen halkan beszélt, mert nem tudta kitől kérdezze, ilyet nem tud a letört virág, sem az elpusztuló bokor.
Szólt a medve: Ó, Te vagy Ti, mondjátok meg nékem, reám mikor kerül majd a sor?
Folytatódom ott, ahol alszol. Kagyló vagy s becsukódsz. Várom ébredésedet. Évek tűnnek semmibe. Lásd: nem faragtak engem e partra. szobrot verjen a víz. és kíváncsi sem vagyok, egyszer volt gyöngém : kivel élsz? asszonyé vagy? elcsal-e más is? szívedben van-e gyöngy? érdekelt, de fölcseperedtem nem kell visszavegyél. Járok erre-arra, remélek: bíbor mossa körül tompa álmod űzze a hajnal s rámismertet a vágy. Kérve titkon ajkad a csókra (lelkes látogató) megmutattad olykor a kincset - lány voltam: kicsi lány. Nem vihetlek égbe magammal: tettem volna, tudod Néritész. Te boldogan élhetsz. Kagyló vagy. Becsukódsz.
Néhány évet adj még nekem Természet: néma, mohó Istenem, titok, enigma, köd-hús sejtelem, láng-hit, láz, teremtés-türelem. Mielőtt létem abbahagy mágnes-csókommal ráragad hűségem, s nézzek prizma-süveg rózsákkal, mint a kékzománc legyek.
Mert élni, élni, élni jó! Hömpölyögni, mint a folyó, zöld lázzal nőni, mint a fű, a teremtés-tekintetű.
Zokogni, mint a szomjúság, nyögni, mint a télfújta fák agancs-ablakain a fény-dolog: a celofán-szél zúz, átzuhog.
Adj még néhány évet nekem szívembe-rejtett Istenem: lehessen újra énekem, dal, éposz, mámor, értelem.
Néhány egyszerű költemény, világ-varázsból küldemény, mindennapi föltámadás, az életre csodálkozás.
Amit kérek, az nem kevés: világ-súly gyász, bűn, szenvedés, idő-rohadt történelem, mindig láz, sose félelem.
Tűz, jég, dac, csillag-ütközés, fekete vágy, vér-erjedés, halálig tartó szerelem , a test lángja: nemi győzelem.
Mert élni, tenni azt ami nem a semmi, de a valami! Házra rátenni a tetőt. Aztán várni a temetőt.
Aztán majd úgyis földbe szállok, befogadnak az óceánok, mint öreg hajót a dörgő víz-árok, rakétával kilőtt tengeralattjárót.
Tengeralattjáróm deszka-koporsó. Jajtalan süllyedésem az utolsó. S fölöttem a Mindenség virágzik. Földgolyó-síromon szöcske cikázik.
Ha azt hiszed járható utat vágsz sorsod dzsungelében s ezért érdemes volt küzdened vérző, begyógyulatlan sebeket szerezned. Tűrni a fájdalmat, inni a magány boszorkány konyhájában kotyvasztott mérget, mely nem öl rögtön, ereidben egyre mélyebbre hatolva, csörömpölve jut közelebb és közelebb, míg eléri célját és megsemmisít.
Nézz magad mögé, még ösvényt sem látsz, melyen valaki is követhetne. Dudva, gaz, piócák nyüzsögnek lábad taposta mocsárban.
Légy őszinte, mielőtt orra buknál. Megszámolni sem tudod, hány generáció járt előtted, jön utánad, s hitték, hiszik, nekik sikerül szélesebb, járhatóbb utat vágniuk, napfényes tisztásra lelniük.
Nem te haladsz előre. Egyhelyben topogsz, minden ismétlődik. Kegyes, kegyetlen spirál. A Föld forog veled.
hozzávénülök az éveimhez, mert gyereknek lenni nem jó, gyereknek lenni rossz, mert apu mindig részeg, és borfoltos a konyhaabrosz, anyu meg nyitogatja a gázt, hogy felrobbantja a házat, és az iskolában a tanár néni veszi nekem a ceruzákat, hogy elrajzoljam magam, messzire a földtől, nagy kék űrhajókat csináljak felhőkből, s úgy álmodjak, hogy közben ne sírjak, örüljek minden színes papírnak, melyekből majd sárkányt fabrikál a szomszéd bácsi, sárkányt, mely ma messze jár, még emlékét sem látni, mert felnőttnek lenni rossz, nincs apa, anya, és boromtól foltos a konyhaasztal abrosza.
Szeretnéd, hogy ne haljon meg a hajnal? Ne vedd hát el a rózsákba rejtett metaforákat. Mit is kezdenél velük egy ilyen baljóslatú nap után, egy ennyire disszonáns éjjelen, mikor még nincs is igazán kitalálva a holnap?
Majd máskor. Egy másik éjszakán, mikor a réten kibomlik a lehullott holdvirág, s körötte bohém koboldok rázzák szerteszét a margaréták árnyát. Akkor már nem lesz mitől félni, se neked, se nekem: fűzfa-ölű anyám magához emel egy alomszerű pillanatra, s lesznek sokan, akik szavakat hoznak ajándékba, mire kibomlik felhőiből a nap, s lesznek ismét, akik megköszönik a verset, amely valahogy megmaradt a meddő napok után.
Addig várj még. Nem tudhatod, miféle öblöket kell átszínezned rozsdavörösre, miféle tüzeket kell eloltanod, hogy megmaradjon néhány madár. Legjobb volna talán, ha szomjas öleléseket képzelnél el addig, vagy szépen ívelt amforákat, esetleg útjukra indítanád a félig hajtogatott papírhajóimat, melyekkel üzenni akartam volna oly sok év óta már valahova, valamiért, de elfelejtődött aztán az egész.
Szeretnéd, hogy ne haljon meg a hajnal. Most már biztosan tudom. Kitöröltem a kérdőjelet. Összedőlt majd visszaemelt falak emléknyomai a küszöbön, és a terek, mint egy kibetonozatlan alagút, őrzik a láthatatlan hangfoszlányokat, hasonló módon, mint évgyűrűiket a fák, vagy mint a tegnap a holdfogyatkozást. Kinyílhatnak hát a titkos ajtók, messze futó utakat növeszthetnek maguk elé, hiszen olyan langyos és üres ez az ország, hogy már majdnem kihűlnek a szavak is.
El mégsem megyek el. Itt kellene valamit szólnom még, így aztán egyetlen szavamat sem áldozom önként. A hajnal így is, úgy is az újjászületésre vár majd, a holnapot meg kitaláljuk hozzá. Én ezt teszem. Bronzarany rózsabogarak arcom körül a percek, és lassan énekelni kezd a fény is, a hajnali fény, mint eső után néhány részeg rigó. Itt maradok hát, dacosan, pőrén, félrevert szívemben egy dallal, a megszerzett, visszavett szabadság apokalipszisében.
