Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
(a categorikus imperativus értelmezésével kapcsolatban)
A Kandúr Örök parancs, hogy egeret egyek, szürke bundájút roppanós csontút, dögre hajszoltat. Sorsa ez, mert hát kárt okoz – mondom én, a Kandúr, védője a háznak, kit egy nyolcfős alomból nagy ügyesen kiemeltek! Tejjel itattak, így nőttem nagyra, növelve karmom, pusztítani ösztön szerint a semmirekellőket.
Az Egér Az én parancsom: mindentől félni, bújni a lyukba, a teli kamra tilalma nekem életre szóló! De én azt régen tudom, bár nem vagyok filozófus és Kant tanítvány, mint Ön, a Kandúr, hogy kései bánat ha nem fogom fel csöppnyi agyammal: népem, a zsákmány nagy veszélyben él, de szaporodunk, évente tízszer! Kandúrból kisebb a felhozatal, és macerásabb!
A Kandúr A választott én vagyok, nálatok százszor erősebb! Apám, nagyapám, és felmenőim közül az összes, törvényünk által felhatalmazva tette a dolgát, és fölötte állunk a cincogó, bamba tömegnek. Éltetek célja, szaporodni és enni halálig, míg a számunkra hatalmat adó, bölcs és szent a törvény. Rágd csak át magad egyszer a „Tiszta ész kritikáján”, Egy régi könyv ez, de ízleni fog, megtölti bendőd magvas tartalma, és meggyőz, Egér, majd igazamról!
Az Egér Az igazadról? Miénk ránk nézve igaz ugyanúgy, és erkölcsi parancsként jobban is funkcionáló, mert nem a pusztítás, de az élet benne a lényeg. Fárasztasz, Kandúr! Hagyj már megtérni lyukamba békén. Az őrzött éléskamrába este majd belopózom a fúrt falon át. Velem tart, hiszen éhes a népem. Lakomázunk, mert bölcs szavaktól egér nem lakik jól. Lásd be, a sokaság ellen nem győzhet az erőszak! Bízd ránk a kamrát, idd langyos tejed, hagyj minket élni, ezer éhezővel szemben meg nem védheted úgysem.
Georg túl őszies ma minden vagy csak én vagyok fáradt s ezért nem látom az eső mögött a nyarakat pedig gyönyörű ez a zuhogás és mi is mi is jaj mit is akartam mondani
Georg nekem túl szép vagy és túlságosan fájnak a verseid nem tehetsz rólam de én sem tehetek semmit érted – itt ősziesedsz soraimban –
gyertyát gyújtok ma este s csillagot képzelek így hiányod helyére s arra gondolok hogy tudsz-e verset írni ott hol valóság a „mozdulatlan lehellete” és minden annyira elmosódott mint ahogy te azt nekem jó előre elképzelted –
Georg ha idegenek szavaim próbáld nem-érteni őket hisz én csak megírtalak mert te is megírtál engem mielőtt egyáltalán élhettem volna s nekem így csak halálod hagytad végtelen kútnak melyből túl nehéz meríteni
hogy bosszú ez vagy igazi ajándék döntsd el te én rád bízom ezt a verset hisz mindig is a legjobb bírám te voltál
Csönd van az éji szobában. A gyertyatartó ezüstje lobog A magányosan busongó Zenélve-ziháló lehelletétől; Igéző rózsa-felleg ár. A kőpadlatú helyiségben Feketélő légyrajok úsznak, S az arany-lángú nap kínjaitól Zsibong a hontalan ember Megmerevült homloka. Mozdulatlan éjszakázik a tenger. Csillagok és fekete csónakok Suhannak át a csatornán. Ó, gyermek, szomorú kacagásod Álmaim árnya között utólért.
A falu főutcáján, hegedűjét maga mellett húzva végigsétált a muzsikáló róka: Kicsiny kalapját meg-megemelve jobbra és balra köszöngetett. Agyonverték, mert azt hitték, veszett. Pedig csak kedves akart lenni, szegény, úgy hitte, így szeretik majd meg az emberek.
Az erdő lakói a bagolyért futottak, mondjon varázsigét az új halottnak. Éledjen fel! De a bagoly homlokán ráncba rándult a bánat. Nincs többé róka, az erdőn már nem muzsikálnak.
Mégis rikoltott:
„Varázslat! Varázslat! Fekete kövön aranyspárga, szürke falon gyilkos strázsa, ki elveszett, megkerülhet, csúf a halál, szép az élet!”
De a róka fel nem ébredt.
Rikoltott újra a bagoly: „Élőt az élőknek, halottaknak holtat! A fák mögött éhes szellemek bujdokolnak, halál után jön az élet.”
De a róka fel nem ébredt.
A róka mellé letérdelt a medve, s míg a falubélik rakták a tüzet, hordták máglyának a fát, a medve imádkozott s dalolt, két görbe mancsát az ég felé emelve: „Csatárláncban kerítik be az erdőt, félnek, remegnek a fehér farkasok, a róka meghalt, hegedűjét fején törték széjjel, sziklák mögé bújnak el a szarvasok. A tó is remeg, hullámba magasodnak a pici, kedves habok. Ó, Te, ki ott lebegsz, vagy Ti, kik az égben laktok, segíts, segítsetek meg! Küldjétek ide a hómezőkről őt, ki erős karjával újra átölel, s az iszappá száradó, haldokló forrást sugárzó, tiszta vízzel tölti fel!
Válasz nem jött, de ropogva harsogott a máglya. Visszaindultak az erdőbe az állatok. A medve a róka özvegyét vezette.
És megszólalt a medve, – egészen halkan beszélt, mert nem tudta kitől kérdezze, ilyet nem tud a letört virág, sem az elpusztuló bokor.
Szólt a medve: Ó, Te vagy Ti, mondjátok meg nékem, reám mikor kerül majd a sor?
Folytatódom ott, ahol alszol. Kagyló vagy s becsukódsz. Várom ébredésedet. Évek tűnnek semmibe. Lásd: nem faragtak engem e partra. szobrot verjen a víz. és kíváncsi sem vagyok, egyszer volt gyöngém : kivel élsz? asszonyé vagy? elcsal-e más is? szívedben van-e gyöngy? érdekelt, de fölcseperedtem nem kell visszavegyél. Járok erre-arra, remélek: bíbor mossa körül tompa álmod űzze a hajnal s rámismertet a vágy. Kérve titkon ajkad a csókra (lelkes látogató) megmutattad olykor a kincset - lány voltam: kicsi lány. Nem vihetlek égbe magammal: tettem volna, tudod Néritész. Te boldogan élhetsz. Kagyló vagy. Becsukódsz.
Néhány évet adj még nekem Természet: néma, mohó Istenem, titok, enigma, köd-hús sejtelem, láng-hit, láz, teremtés-türelem. Mielőtt létem abbahagy mágnes-csókommal ráragad hűségem, s nézzek prizma-süveg rózsákkal, mint a kékzománc legyek.
Mert élni, élni, élni jó! Hömpölyögni, mint a folyó, zöld lázzal nőni, mint a fű, a teremtés-tekintetű.
Zokogni, mint a szomjúság, nyögni, mint a télfújta fák agancs-ablakain a fény-dolog: a celofán-szél zúz, átzuhog.
Adj még néhány évet nekem szívembe-rejtett Istenem: lehessen újra énekem, dal, éposz, mámor, értelem.
Néhány egyszerű költemény, világ-varázsból küldemény, mindennapi föltámadás, az életre csodálkozás.
Amit kérek, az nem kevés: világ-súly gyász, bűn, szenvedés, idő-rohadt történelem, mindig láz, sose félelem.
Tűz, jég, dac, csillag-ütközés, fekete vágy, vér-erjedés, halálig tartó szerelem , a test lángja: nemi győzelem.
Mert élni, tenni azt ami nem a semmi, de a valami! Házra rátenni a tetőt. Aztán várni a temetőt.
Aztán majd úgyis földbe szállok, befogadnak az óceánok, mint öreg hajót a dörgő víz-árok, rakétával kilőtt tengeralattjárót.
Tengeralattjáróm deszka-koporsó. Jajtalan süllyedésem az utolsó. S fölöttem a Mindenség virágzik. Földgolyó-síromon szöcske cikázik.
Ha azt hiszed járható utat vágsz sorsod dzsungelében s ezért érdemes volt küzdened vérző, begyógyulatlan sebeket szerezned. Tűrni a fájdalmat, inni a magány boszorkány konyhájában kotyvasztott mérget, mely nem öl rögtön, ereidben egyre mélyebbre hatolva, csörömpölve jut közelebb és közelebb, míg eléri célját és megsemmisít.
Nézz magad mögé, még ösvényt sem látsz, melyen valaki is követhetne. Dudva, gaz, piócák nyüzsögnek lábad taposta mocsárban.
Légy őszinte, mielőtt orra buknál. Megszámolni sem tudod, hány generáció járt előtted, jön utánad, s hitték, hiszik, nekik sikerül szélesebb, járhatóbb utat vágniuk, napfényes tisztásra lelniük.
Nem te haladsz előre. Egyhelyben topogsz, minden ismétlődik. Kegyes, kegyetlen spirál. A Föld forog veled.
hozzávénülök az éveimhez, mert gyereknek lenni nem jó, gyereknek lenni rossz, mert apu mindig részeg, és borfoltos a konyhaabrosz, anyu meg nyitogatja a gázt, hogy felrobbantja a házat, és az iskolában a tanár néni veszi nekem a ceruzákat, hogy elrajzoljam magam, messzire a földtől, nagy kék űrhajókat csináljak felhőkből, s úgy álmodjak, hogy közben ne sírjak, örüljek minden színes papírnak, melyekből majd sárkányt fabrikál a szomszéd bácsi, sárkányt, mely ma messze jár, még emlékét sem látni, mert felnőttnek lenni rossz, nincs apa, anya, és boromtól foltos a konyhaasztal abrosza.
Szeretnéd, hogy ne haljon meg a hajnal? Ne vedd hát el a rózsákba rejtett metaforákat. Mit is kezdenél velük egy ilyen baljóslatú nap után, egy ennyire disszonáns éjjelen, mikor még nincs is igazán kitalálva a holnap?
Majd máskor. Egy másik éjszakán, mikor a réten kibomlik a lehullott holdvirág, s körötte bohém koboldok rázzák szerteszét a margaréták árnyát. Akkor már nem lesz mitől félni, se neked, se nekem: fűzfa-ölű anyám magához emel egy alomszerű pillanatra, s lesznek sokan, akik szavakat hoznak ajándékba, mire kibomlik felhőiből a nap, s lesznek ismét, akik megköszönik a verset, amely valahogy megmaradt a meddő napok után.
Addig várj még. Nem tudhatod, miféle öblöket kell átszínezned rozsdavörösre, miféle tüzeket kell eloltanod, hogy megmaradjon néhány madár. Legjobb volna talán, ha szomjas öleléseket képzelnél el addig, vagy szépen ívelt amforákat, esetleg útjukra indítanád a félig hajtogatott papírhajóimat, melyekkel üzenni akartam volna oly sok év óta már valahova, valamiért, de elfelejtődött aztán az egész.
Szeretnéd, hogy ne haljon meg a hajnal. Most már biztosan tudom. Kitöröltem a kérdőjelet. Összedőlt majd visszaemelt falak emléknyomai a küszöbön, és a terek, mint egy kibetonozatlan alagút, őrzik a láthatatlan hangfoszlányokat, hasonló módon, mint évgyűrűiket a fák, vagy mint a tegnap a holdfogyatkozást. Kinyílhatnak hát a titkos ajtók, messze futó utakat növeszthetnek maguk elé, hiszen olyan langyos és üres ez az ország, hogy már majdnem kihűlnek a szavak is.
El mégsem megyek el. Itt kellene valamit szólnom még, így aztán egyetlen szavamat sem áldozom önként. A hajnal így is, úgy is az újjászületésre vár majd, a holnapot meg kitaláljuk hozzá. Én ezt teszem. Bronzarany rózsabogarak arcom körül a percek, és lassan énekelni kezd a fény is, a hajnali fény, mint eső után néhány részeg rigó. Itt maradok hát, dacosan, pőrén, félrevert szívemben egy dallal, a megszerzett, visszavett szabadság apokalipszisében.
Elvették magyarságomat, mert maguk magyarnak mondták. S ha ők a magyarok: testvérebb a török meg az osztrák.
Elvették játszó kedvemet, mert silány alakításért követelték a tapsot. Aminthogy a tetszés jelének vették, ha a közönség szisszent, felmorajlott.
Elvették az életemet, mert ifjúságom szép sólyommadarára rút kányák bélyegét sütötték, miközben füstifecskének hazudták a maguk egerésző ölyvét.
Most itt állok az ország ajtajában, hol valaha kopogtatnom se kellett, állok a küszöbön, semmit sem érzek, mert elfeledtették velem, hogyan kell megörülni a hazaérkezésnek.
Istennek tudnia kell, hogy számítok rá, hogy szükségem van rá, hogy bízom benne, hogy számíthat rám, hogy szüksége van rám, hogy bízhat bennem, hogy bárhogy is forduljanak a dolgok, nem viselkedhet úgy, mint egy bankvezér, vagy egy miniszterelnök, vagy egy szépségkirálynő, hogy bárhogy is forduljanak a dolgok, nem viselkedhetek úgy, mint egy bankvezér, vagy egy miniszterelnök, vagy egy szépségkirálynő, hogy nem várom tőle, hogy porszívózzon ki mindent, rázza ki a szőnyegeket, járjon úszni, és hagyjon fel a dohányzással, hogy ne várja tőlem, hogy porszívózzak ki mindent, rázzam ki a szőnyegeket, járjak úszni, és hagyjak fel a dohányzással, hogy vegye számításba, hogy nemcsak a jóból származhat jó, ne akarjon tökéletes lenni, és ne akarja a világot se tökéletesnek, hogy számításba veszem, hogy nemcsak a jóból származhat jó, és nem akarok tökéletes lenni, és nem akarom a világot se tökéletesnek, de hogy azért vannak határok, hogy ne higgye, hogy elfelejtem neki a jóvátehetetlen dolgokat, hogy azért vannak határok, hogy nem hiszem, hogy elfelejti nekem a jóvátehetetlen dolgokat, végül, hogy ha senkinek senki, ő biztosan tartozik nekem magával, hogy végül ha senkinek senki, én biztosan tartozom neki magammal.
befejeződött egy befejezetlen magány huszonegy éve kuporgok komoly szerelmed negatívjai mögött – a ciklonok délidejében – kihátrál innen a nyár jégverések tesznek ártalmatlanná minden mozdulatodban elmondom még az utolsó legendákat hajnali dobszó most nehéz ez a rend hiába ülsz a hallgatás holdkrátereiben csuklómon a cirkuszos sebeket hiába bámulod már nincs félelem csak elszabadultak összes emlékeim – elmentél elvitted az éjszaka zenészeit micsoda csata készül e homályban – sínekre hanyatlik szédülő fej – mire megjössz a gótika égbeemelkedik arany madaraid köröznek a fölégetett városok felett túl soká vártam a hóesésre az elektromosság lényegét hiába tudom papírrepülőket hajtogatok nevetésedből a szélbe lököm őket pulzusom ötperces halálakor galambcsőrökben végzet se föld se olajág hallgatnak várnak amíg a pórusokon kivérzik minden idő
Február, te tingli-tangli, koszlott páré, sárparádé! Hol a nyár, hol a jó, holmi hó legalább – gyere szél, fújd ki már a pelyheket, terítsd a városra és válaszolj: mit jelent a mai tájon nem szabad és nem lehet közt csúszkálni, hajléktalan mélyszegények álmait kukalukban kurkászni, miközben hull a, hull a szó: hej, te középosztály! Vályú mellé, gyerünk, nyomakodjál! Kelleti magát a buta puffancs-meták hada oda s vissza, folyvást leplezik (le is) egymást a szóhányók, igaz, nem igaz, ez hazudik, az; kattognak buzgó megmondások, púposodik a meddőhányó, s én is csak itt állok és hányok, mert mást nem tehetek, ebben a lepukkant országban, ezzel a szócifrázó jajgatással, újrázó visszakérdezéssel mire megyek, milyen kényszer hajt egyáltalán? A vers mire futhat ki még – vagy már? (Te február, hol a nyár?)
Féltve őrzöm kétkedésem, nehogy mások is kedvet kapjanak hozzá. Leszoktam, de gondolatban néha még rágyújtok, az égő csikket a Bizományi Áruház portálja előtt pöckölöm el, “tebenned bíztam legvégétől fogva”, dünnyögöm, aztán odalépek mégis, eltaposom. A katasztrófa-helyreállítás a megszállt idő sohasem múló feladata, a madarak egész életük során egyetlen, láthatatlan fészket építenek, a levegőbe – s félelmünk diktálja csak: az építményt szélrohamok szaggathatják szét. A koldusnál papírpénzt váltok apróra, hangszerbeszerzés, érmék csörögnek a mély zsebben, “csirr, csörr”, ritmust és ezerféle megfejtést rejtő üzenet. A februári napsütés hideg árnyékokat tiszteletben tartó fényébe érek, az öreg ott áll a megállóban, mint mindig, odamegyek hozzá, mint mindig, “nem jön a busz”, magyarázom szelíden. Nem válaszol. “Miért tetted ezt?”, kérdem indulatosabban. “Mit?” “Meghaltál.” Rendületlenül mosolyog, mint aki nem hall már semmit, ami nem érdekli. A katasztrófa-helyreállítás azt jelenti, hogy visszatalálunk a megengedhetőnél messzebbre nyúló kétségeinkhez, s úgy nézünk fel a fészekrakókra, minden pillanatban, az égbe, mintha magunkat látnánk.
Mikor fölébredtem, sötétedett, Alig láttam, és fújt a szél, Éreztem, kint az ég úgy van Tisztára marva, mint sírás Után a szem, és vágytam erre, Mielőtt kihunyna még, pecsétjelem Ebbe a lúggal tisztított fehérbe Beleütni, mintha ettől függene Valami, és mégse hinni el, Csak eljutni az ablakig, mintha egy Állathoz, hogy ne ijedjen fel, És máris elfelejtkezni – hogy Lobogott és senyvedett az ég (roppant Fedélzet), túl hamar sötét lett, Láthatatlan tűz, megreccsent még. De csak az ablak, ahová elértem Végül is, de akkor már nem tudtam, Mit keressek, „egy vitorlást talán?”, Suttogtam rá, de miért pont azt, nyomot Hagyni az ablakon, leheletét, persze az Is elég – és akkor este lett.
