Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Ha azt hiszed járható utat vágsz sorsod dzsungelében s ezért érdemes volt küzdened vérző, begyógyulatlan sebeket szerezned. Tűrni a fájdalmat, inni a magány boszorkány konyhájában kotyvasztott mérget, mely nem öl rögtön, ereidben egyre mélyebbre hatolva, csörömpölve jut közelebb és közelebb, míg eléri célját és megsemmisít.
Nézz magad mögé, még ösvényt sem látsz, melyen valaki is követhetne. Dudva, gaz, piócák nyüzsögnek lábad taposta mocsárban.
Légy őszinte, mielőtt orra buknál. Megszámolni sem tudod, hány generáció járt előtted, jön utánad, s hitték, hiszik, nekik sikerül szélesebb, járhatóbb utat vágniuk, napfényes tisztásra lelniük.
Nem te haladsz előre. Egyhelyben topogsz, minden ismétlődik. Kegyes, kegyetlen spirál. A Föld forog veled.
hozzávénülök az éveimhez, mert gyereknek lenni nem jó, gyereknek lenni rossz, mert apu mindig részeg, és borfoltos a konyhaabrosz, anyu meg nyitogatja a gázt, hogy felrobbantja a házat, és az iskolában a tanár néni veszi nekem a ceruzákat, hogy elrajzoljam magam, messzire a földtől, nagy kék űrhajókat csináljak felhőkből, s úgy álmodjak, hogy közben ne sírjak, örüljek minden színes papírnak, melyekből majd sárkányt fabrikál a szomszéd bácsi, sárkányt, mely ma messze jár, még emlékét sem látni, mert felnőttnek lenni rossz, nincs apa, anya, és boromtól foltos a konyhaasztal abrosza.
Szeretnéd, hogy ne haljon meg a hajnal? Ne vedd hát el a rózsákba rejtett metaforákat. Mit is kezdenél velük egy ilyen baljóslatú nap után, egy ennyire disszonáns éjjelen, mikor még nincs is igazán kitalálva a holnap?
Majd máskor. Egy másik éjszakán, mikor a réten kibomlik a lehullott holdvirág, s körötte bohém koboldok rázzák szerteszét a margaréták árnyát. Akkor már nem lesz mitől félni, se neked, se nekem: fűzfa-ölű anyám magához emel egy alomszerű pillanatra, s lesznek sokan, akik szavakat hoznak ajándékba, mire kibomlik felhőiből a nap, s lesznek ismét, akik megköszönik a verset, amely valahogy megmaradt a meddő napok után.
Addig várj még. Nem tudhatod, miféle öblöket kell átszínezned rozsdavörösre, miféle tüzeket kell eloltanod, hogy megmaradjon néhány madár. Legjobb volna talán, ha szomjas öleléseket képzelnél el addig, vagy szépen ívelt amforákat, esetleg útjukra indítanád a félig hajtogatott papírhajóimat, melyekkel üzenni akartam volna oly sok év óta már valahova, valamiért, de elfelejtődött aztán az egész.
Szeretnéd, hogy ne haljon meg a hajnal. Most már biztosan tudom. Kitöröltem a kérdőjelet. Összedőlt majd visszaemelt falak emléknyomai a küszöbön, és a terek, mint egy kibetonozatlan alagút, őrzik a láthatatlan hangfoszlányokat, hasonló módon, mint évgyűrűiket a fák, vagy mint a tegnap a holdfogyatkozást. Kinyílhatnak hát a titkos ajtók, messze futó utakat növeszthetnek maguk elé, hiszen olyan langyos és üres ez az ország, hogy már majdnem kihűlnek a szavak is.
El mégsem megyek el. Itt kellene valamit szólnom még, így aztán egyetlen szavamat sem áldozom önként. A hajnal így is, úgy is az újjászületésre vár majd, a holnapot meg kitaláljuk hozzá. Én ezt teszem. Bronzarany rózsabogarak arcom körül a percek, és lassan énekelni kezd a fény is, a hajnali fény, mint eső után néhány részeg rigó. Itt maradok hát, dacosan, pőrén, félrevert szívemben egy dallal, a megszerzett, visszavett szabadság apokalipszisében.
Elvették magyarságomat, mert maguk magyarnak mondták. S ha ők a magyarok: testvérebb a török meg az osztrák.
Elvették játszó kedvemet, mert silány alakításért követelték a tapsot. Aminthogy a tetszés jelének vették, ha a közönség szisszent, felmorajlott.
Elvették az életemet, mert ifjúságom szép sólyommadarára rút kányák bélyegét sütötték, miközben füstifecskének hazudták a maguk egerésző ölyvét.
Most itt állok az ország ajtajában, hol valaha kopogtatnom se kellett, állok a küszöbön, semmit sem érzek, mert elfeledtették velem, hogyan kell megörülni a hazaérkezésnek.
Istennek tudnia kell, hogy számítok rá, hogy szükségem van rá, hogy bízom benne, hogy számíthat rám, hogy szüksége van rám, hogy bízhat bennem, hogy bárhogy is forduljanak a dolgok, nem viselkedhet úgy, mint egy bankvezér, vagy egy miniszterelnök, vagy egy szépségkirálynő, hogy bárhogy is forduljanak a dolgok, nem viselkedhetek úgy, mint egy bankvezér, vagy egy miniszterelnök, vagy egy szépségkirálynő, hogy nem várom tőle, hogy porszívózzon ki mindent, rázza ki a szőnyegeket, járjon úszni, és hagyjon fel a dohányzással, hogy ne várja tőlem, hogy porszívózzak ki mindent, rázzam ki a szőnyegeket, járjak úszni, és hagyjak fel a dohányzással, hogy vegye számításba, hogy nemcsak a jóból származhat jó, ne akarjon tökéletes lenni, és ne akarja a világot se tökéletesnek, hogy számításba veszem, hogy nemcsak a jóból származhat jó, és nem akarok tökéletes lenni, és nem akarom a világot se tökéletesnek, de hogy azért vannak határok, hogy ne higgye, hogy elfelejtem neki a jóvátehetetlen dolgokat, hogy azért vannak határok, hogy nem hiszem, hogy elfelejti nekem a jóvátehetetlen dolgokat, végül, hogy ha senkinek senki, ő biztosan tartozik nekem magával, hogy végül ha senkinek senki, én biztosan tartozom neki magammal.
befejeződött egy befejezetlen magány huszonegy éve kuporgok komoly szerelmed negatívjai mögött – a ciklonok délidejében – kihátrál innen a nyár jégverések tesznek ártalmatlanná minden mozdulatodban elmondom még az utolsó legendákat hajnali dobszó most nehéz ez a rend hiába ülsz a hallgatás holdkrátereiben csuklómon a cirkuszos sebeket hiába bámulod már nincs félelem csak elszabadultak összes emlékeim – elmentél elvitted az éjszaka zenészeit micsoda csata készül e homályban – sínekre hanyatlik szédülő fej – mire megjössz a gótika égbeemelkedik arany madaraid köröznek a fölégetett városok felett túl soká vártam a hóesésre az elektromosság lényegét hiába tudom papírrepülőket hajtogatok nevetésedből a szélbe lököm őket pulzusom ötperces halálakor galambcsőrökben végzet se föld se olajág hallgatnak várnak amíg a pórusokon kivérzik minden idő
Február, te tingli-tangli, koszlott páré, sárparádé! Hol a nyár, hol a jó, holmi hó legalább – gyere szél, fújd ki már a pelyheket, terítsd a városra és válaszolj: mit jelent a mai tájon nem szabad és nem lehet közt csúszkálni, hajléktalan mélyszegények álmait kukalukban kurkászni, miközben hull a, hull a szó: hej, te középosztály! Vályú mellé, gyerünk, nyomakodjál! Kelleti magát a buta puffancs-meták hada oda s vissza, folyvást leplezik (le is) egymást a szóhányók, igaz, nem igaz, ez hazudik, az; kattognak buzgó megmondások, púposodik a meddőhányó, s én is csak itt állok és hányok, mert mást nem tehetek, ebben a lepukkant országban, ezzel a szócifrázó jajgatással, újrázó visszakérdezéssel mire megyek, milyen kényszer hajt egyáltalán? A vers mire futhat ki még – vagy már? (Te február, hol a nyár?)
Féltve őrzöm kétkedésem, nehogy mások is kedvet kapjanak hozzá. Leszoktam, de gondolatban néha még rágyújtok, az égő csikket a Bizományi Áruház portálja előtt pöckölöm el, “tebenned bíztam legvégétől fogva”, dünnyögöm, aztán odalépek mégis, eltaposom. A katasztrófa-helyreállítás a megszállt idő sohasem múló feladata, a madarak egész életük során egyetlen, láthatatlan fészket építenek, a levegőbe – s félelmünk diktálja csak: az építményt szélrohamok szaggathatják szét. A koldusnál papírpénzt váltok apróra, hangszerbeszerzés, érmék csörögnek a mély zsebben, “csirr, csörr”, ritmust és ezerféle megfejtést rejtő üzenet. A februári napsütés hideg árnyékokat tiszteletben tartó fényébe érek, az öreg ott áll a megállóban, mint mindig, odamegyek hozzá, mint mindig, “nem jön a busz”, magyarázom szelíden. Nem válaszol. “Miért tetted ezt?”, kérdem indulatosabban. “Mit?” “Meghaltál.” Rendületlenül mosolyog, mint aki nem hall már semmit, ami nem érdekli. A katasztrófa-helyreállítás azt jelenti, hogy visszatalálunk a megengedhetőnél messzebbre nyúló kétségeinkhez, s úgy nézünk fel a fészekrakókra, minden pillanatban, az égbe, mintha magunkat látnánk.
Mikor fölébredtem, sötétedett, Alig láttam, és fújt a szél, Éreztem, kint az ég úgy van Tisztára marva, mint sírás Után a szem, és vágytam erre, Mielőtt kihunyna még, pecsétjelem Ebbe a lúggal tisztított fehérbe Beleütni, mintha ettől függene Valami, és mégse hinni el, Csak eljutni az ablakig, mintha egy Állathoz, hogy ne ijedjen fel, És máris elfelejtkezni – hogy Lobogott és senyvedett az ég (roppant Fedélzet), túl hamar sötét lett, Láthatatlan tűz, megreccsent még. De csak az ablak, ahová elértem Végül is, de akkor már nem tudtam, Mit keressek, „egy vitorlást talán?”, Suttogtam rá, de miért pont azt, nyomot Hagyni az ablakon, leheletét, persze az Is elég – és akkor este lett.
És miután ezt a bőrömet megrágják, testem nélkül látom meg az Istent. Jób
Ó a kürtők A halál elmésen kigondolt házain, Mikor Izráel teste szállt feloldva füstben A levegőn keresztül - Egy kéményseprő csillag fogta fel És elfeketedett Vagy talán egy napsugár volt?
Ó a kürtők ! Szabadság útjai Jeremiás meg Jób porának - Ki gondolt ki benneteket s rakott fel követ a kőre Füstszökevények útját?
Ó a halál házai, Berendezve hívogatóan A gazdának, ki vendég volt egyébkor - Ó ti ujjak, Elhelyeztétek a kapu küszöbét Mint kést a halál meg az élet közé -
Ó ti kürtők, Ó ti ujjak, És Izráel teste füstben a levegőn keresztül!
Lenni szomorú üres váza lenni vázában hervadt virágárus lenni apró kis mikrofon lenni felkúszni a vállon lenni letapogatni titkait lenni illattá válni a testén lenni szótlan és ottmaradni lenni megbújni tenyerén lenni testében mikrofon lenni titok lassú végső és ünnepélyes lenni fehér és nevetséges lenni és elmenni lenni csak úgy és észrevétlen –
/2021. március 4-én elhunyt Fabó Kinga költő, nyelvész, esszéista./
kérdezni akartam tőled valamit már nyelvemen volt a kérdés amikor belém nyilallt de hiszen te már nem vagy én csupán élve felejtettelek olyan sokszor szólnék (szólok) hozzád: „hallottad hogy…” „tudod kivel találkoztam ma” önkéntelenül jönnek számra a szavak hiába néma maradok hát némaságod rá a felelet
Hiszen hamu lett, aki Trója vesztét Dalolva nézte Róma lángjait. Hol vannak már, akik megfeszítették A József fiát, a názáretit? Hol Scipio s a sósföldű Karthágó? Mélos után Athén is porba hullt. Mi maradt Dareiosnak gyilkosából? Hol véres, szerelmes gyerekkorunk?
Hol az asszony, aki a pengeélet Szívén próbálva - Nem fáj! - adta át? Diotima, a bölcstestű, mivé lett, S a császárné, aki strichelni járt? Hol van Caesar, aki Bithyniában Politikát alul fekve tanult? És Helené sokférfinyomta ágya? Hol véres, szerelmes gyerekkorunk?
Leolvadt a hegyről az isten arca; Hol a táncos asszony, a krétai? Eltűnt a ló, csak hullám fut a partra. Az olajfaallét ki vágta ki? Hová lettek a férfiak, akiknek Egy volt a világ, és anyjuk a múlt? Hol vannak, kik kérdeztek és feleltek; Hol véres, szerelmes gyerekkorunk?
Ajánlás:
Herceg, hol az első, aki a földet Gömbbé gyúrta? Hová süppedt az út? S amit normálisnak mondtak a bölcsek, . Hol véres, szerelmes gyerekkorunk ?
A tavaszi sugár aranyburokba fonta A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető Selyemgubóiból zománcos fényü pompa, Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.
A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén A park-őrző, borús csillámu rácsvasak Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén, Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.
Egy lány jött az uton, virággal, sok virággal, Mellettem elsuhant, illatja megcsapott, Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal, Eltűnt. Szivem zenélt. Merengve álltam ott.
Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy, Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka, Mint mélyen csillogó, nektár-izű elegy.
Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet Kitágul... rezg, s ha kinyúlik a kéz, A Nap arany almáját a tenyeredben érzed...
Ki tudja, hol állnak a csillagok a Teremtő fenségrendsorában és hol kezdődik a béke s ha tán a föld tragédiája közben a halból véresen kitépett kopoltyú rendeltetett a Kínszenvedés csillagképét rubinpirosával kiegészíteni, a szótlan nyelv első betűjét leírni - A szerelem pillantása persze a csontokat mint villám járja át s elkíséri a holtakat a lélegzetvételen túlra -
de hogy a leváltottak kincseiket hol teszik le, nem ismeretes.
A legsötétebb erdőben elárulja a málnát az illata, de a halottak lelki terhe sosem tűnik fel a keresésnek - és szárnyra kapva mégis beton vagy atomok között remeghet vagy mindig ott, ahol kihagytak egy helyet a szívdobogásnak.
