Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Február, te tingli-tangli, koszlott páré, sárparádé! Hol a nyár, hol a jó, holmi hó legalább – gyere szél, fújd ki már a pelyheket, terítsd a városra és válaszolj: mit jelent a mai tájon nem szabad és nem lehet közt csúszkálni, hajléktalan mélyszegények álmait kukalukban kurkászni, miközben hull a, hull a szó: hej, te középosztály! Vályú mellé, gyerünk, nyomakodjál! Kelleti magát a buta puffancs-meták hada oda s vissza, folyvást leplezik (le is) egymást a szóhányók, igaz, nem igaz, ez hazudik, az; kattognak buzgó megmondások, púposodik a meddőhányó, s én is csak itt állok és hányok, mert mást nem tehetek, ebben a lepukkant országban, ezzel a szócifrázó jajgatással, újrázó visszakérdezéssel mire megyek, milyen kényszer hajt egyáltalán? A vers mire futhat ki még – vagy már? (Te február, hol a nyár?)
Féltve őrzöm kétkedésem, nehogy mások is kedvet kapjanak hozzá. Leszoktam, de gondolatban néha még rágyújtok, az égő csikket a Bizományi Áruház portálja előtt pöckölöm el, “tebenned bíztam legvégétől fogva”, dünnyögöm, aztán odalépek mégis, eltaposom. A katasztrófa-helyreállítás a megszállt idő sohasem múló feladata, a madarak egész életük során egyetlen, láthatatlan fészket építenek, a levegőbe – s félelmünk diktálja csak: az építményt szélrohamok szaggathatják szét. A koldusnál papírpénzt váltok apróra, hangszerbeszerzés, érmék csörögnek a mély zsebben, “csirr, csörr”, ritmust és ezerféle megfejtést rejtő üzenet. A februári napsütés hideg árnyékokat tiszteletben tartó fényébe érek, az öreg ott áll a megállóban, mint mindig, odamegyek hozzá, mint mindig, “nem jön a busz”, magyarázom szelíden. Nem válaszol. “Miért tetted ezt?”, kérdem indulatosabban. “Mit?” “Meghaltál.” Rendületlenül mosolyog, mint aki nem hall már semmit, ami nem érdekli. A katasztrófa-helyreállítás azt jelenti, hogy visszatalálunk a megengedhetőnél messzebbre nyúló kétségeinkhez, s úgy nézünk fel a fészekrakókra, minden pillanatban, az égbe, mintha magunkat látnánk.
Mikor fölébredtem, sötétedett, Alig láttam, és fújt a szél, Éreztem, kint az ég úgy van Tisztára marva, mint sírás Után a szem, és vágytam erre, Mielőtt kihunyna még, pecsétjelem Ebbe a lúggal tisztított fehérbe Beleütni, mintha ettől függene Valami, és mégse hinni el, Csak eljutni az ablakig, mintha egy Állathoz, hogy ne ijedjen fel, És máris elfelejtkezni – hogy Lobogott és senyvedett az ég (roppant Fedélzet), túl hamar sötét lett, Láthatatlan tűz, megreccsent még. De csak az ablak, ahová elértem Végül is, de akkor már nem tudtam, Mit keressek, „egy vitorlást talán?”, Suttogtam rá, de miért pont azt, nyomot Hagyni az ablakon, leheletét, persze az Is elég – és akkor este lett.
És miután ezt a bőrömet megrágják, testem nélkül látom meg az Istent. Jób
Ó a kürtők A halál elmésen kigondolt házain, Mikor Izráel teste szállt feloldva füstben A levegőn keresztül - Egy kéményseprő csillag fogta fel És elfeketedett Vagy talán egy napsugár volt?
Ó a kürtők ! Szabadság útjai Jeremiás meg Jób porának - Ki gondolt ki benneteket s rakott fel követ a kőre Füstszökevények útját?
Ó a halál házai, Berendezve hívogatóan A gazdának, ki vendég volt egyébkor - Ó ti ujjak, Elhelyeztétek a kapu küszöbét Mint kést a halál meg az élet közé -
Ó ti kürtők, Ó ti ujjak, És Izráel teste füstben a levegőn keresztül!
Lenni szomorú üres váza lenni vázában hervadt virágárus lenni apró kis mikrofon lenni felkúszni a vállon lenni letapogatni titkait lenni illattá válni a testén lenni szótlan és ottmaradni lenni megbújni tenyerén lenni testében mikrofon lenni titok lassú végső és ünnepélyes lenni fehér és nevetséges lenni és elmenni lenni csak úgy és észrevétlen –
/2021. március 4-én elhunyt Fabó Kinga költő, nyelvész, esszéista./
kérdezni akartam tőled valamit már nyelvemen volt a kérdés amikor belém nyilallt de hiszen te már nem vagy én csupán élve felejtettelek olyan sokszor szólnék (szólok) hozzád: „hallottad hogy…” „tudod kivel találkoztam ma” önkéntelenül jönnek számra a szavak hiába néma maradok hát némaságod rá a felelet
Hiszen hamu lett, aki Trója vesztét Dalolva nézte Róma lángjait. Hol vannak már, akik megfeszítették A József fiát, a názáretit? Hol Scipio s a sósföldű Karthágó? Mélos után Athén is porba hullt. Mi maradt Dareiosnak gyilkosából? Hol véres, szerelmes gyerekkorunk?
Hol az asszony, aki a pengeélet Szívén próbálva - Nem fáj! - adta át? Diotima, a bölcstestű, mivé lett, S a császárné, aki strichelni járt? Hol van Caesar, aki Bithyniában Politikát alul fekve tanult? És Helené sokférfinyomta ágya? Hol véres, szerelmes gyerekkorunk?
Leolvadt a hegyről az isten arca; Hol a táncos asszony, a krétai? Eltűnt a ló, csak hullám fut a partra. Az olajfaallét ki vágta ki? Hová lettek a férfiak, akiknek Egy volt a világ, és anyjuk a múlt? Hol vannak, kik kérdeztek és feleltek; Hol véres, szerelmes gyerekkorunk?
Ajánlás:
Herceg, hol az első, aki a földet Gömbbé gyúrta? Hová süppedt az út? S amit normálisnak mondtak a bölcsek, . Hol véres, szerelmes gyerekkorunk ?
A tavaszi sugár aranyburokba fonta A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető Selyemgubóiból zománcos fényü pompa, Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.
A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén A park-őrző, borús csillámu rácsvasak Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén, Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.
Egy lány jött az uton, virággal, sok virággal, Mellettem elsuhant, illatja megcsapott, Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal, Eltűnt. Szivem zenélt. Merengve álltam ott.
Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy, Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka, Mint mélyen csillogó, nektár-izű elegy.
Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet Kitágul... rezg, s ha kinyúlik a kéz, A Nap arany almáját a tenyeredben érzed...
Ki tudja, hol állnak a csillagok a Teremtő fenségrendsorában és hol kezdődik a béke s ha tán a föld tragédiája közben a halból véresen kitépett kopoltyú rendeltetett a Kínszenvedés csillagképét rubinpirosával kiegészíteni, a szótlan nyelv első betűjét leírni - A szerelem pillantása persze a csontokat mint villám járja át s elkíséri a holtakat a lélegzetvételen túlra -
de hogy a leváltottak kincseiket hol teszik le, nem ismeretes.
A legsötétebb erdőben elárulja a málnát az illata, de a halottak lelki terhe sosem tűnik fel a keresésnek - és szárnyra kapva mégis beton vagy atomok között remeghet vagy mindig ott, ahol kihagytak egy helyet a szívdobogásnak.
Már végleg téged hordlak a szememben, Mióta abszurd angyalként előttem Ezen a foszló, végtelen napon Megjelentél, hogy - ma már jól tudom - Kiments a végső némaságból engem.
Hurcolnak hullámos vizek, Énünkből kék forrás ered; Ki tudja, milyen part a szerelem? Én nem gyújtogató szemed, Nem is bronzszobor testedet: Homlokodon a ráncot szeretem.
Mint a dió, magamba kövesedtem, Az életem csupán irodalom - Nézlek belül, s nincs más mit mondanom Latinul akár, vagy dal-keresetlen: Már végleg téged hordlak a szememben.
Igen különbözőek a különböző korok verekedési szokásai és lehetőségei. Nagypapa mesélte, hogy amikor Oxfordban tanult ( ott folytatta tanulmányait ) , meghítta a kenti herceg vacsorálni, s mivel érkeztekor éppen senki nem tartókodott a kastélyban, senki, vagyis a személyzet, kért egy lovat, s kilovagolt, hogy addig is teljék az idö. Egy sövényhez együtt érkezett valami idegen lovassal, olyannyira együtt, hogy összeütköztek. Az idegen, egy nagypám korú ifjú, dühösen hordta le őt, majd felszólította, hogy szálljon le a lóról.
- kérem, uram. Mit óhajt?
- Verekedni uram, azt óhajtom. - Azzal nekiesett nagyapámnak a lovaglóostorral. Ő kissé meghökkent e szokatlan szigetországi fegyvernemen , de tőle telhetően alkalmazkodott a körülményekhez, az idegen pálya sajátosságaihoz, és csépelte szorgalmasan az ismeretlent vissza. Este a vacsoránál azután (újra) találkoztak, a kenti herceg szívélyesen biccentett.
- Kedves barátom. Mintha már találkoztunk volna.
- Mintha - erősítette meg nagypám a szívélyes házigazda föltételezését.
Ha menni kell oly jó volna még maradni elüldögélni még egy kicsikét beszélgetni hallgatni erről arról a döntő pillanatot halogatni mely eldöntetett volt már hamarább de most mégis oly jó volna még maradni hogy együtt legyen még a volt a van hogy múljon is maradjon is ami lesz minden legyen minden múlhatatlan és tartson tovább még a lehetetlen az üldögélés és ami lehetne.
Az ember egyre jobban lemenne önmagába, na szép, ez igazán na szép, ott belül egyre jobban Vajdajános, nagyon hideg nyirokba lóg a lába, s az arca nagyon szanaszét.
Ott belül roppant kicsikék az összes angyal, szárnyuk helyén üres lapát, ha mehet is, csak úgy megy önmagához, mint a pincébe szénért menne Freuddal, s egymás kezét szorítanák.
Galamb eszik az aluljáróban, nem látszik, melyik része a feje, melyik a farka, csak az, hogy előre-hátra billen, libikókatest a lábak tengelyén. Ha nagyobb lenne, felülhetne rá két kisgyerek, ha még nagyobb, akkor négy, vagy két kövér, a tollakba kapaszkodnának, megpróbálnák ölelni az óriás nyakat.
Minden libikóka galamb volt egyszer, nem lehet tudni, mikor nőtt akkorára, hogy nem bírta már a fémszárnyakat.
Az embernek is van két lába, mégsem tud csak úgy, előre-hátra, ezért másban keres tengelyeket, sajátjának fogadja a forgató kezet, ha táncol, néha megszédül, elborul, olyankor gurul tovább, padlón, szőnyegen, vagy puha ágyon, majd megakasztja egy fal, rákapaszkodik a paplan, kéz a nyakra, tollas párnákban fetreng, billen, fárad, a jövendő napok szálaiból észrevétlen fészket forgolódik a bizonytalanságnak.
