Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Lenni szomorú üres váza lenni vázában hervadt virágárus lenni apró kis mikrofon lenni felkúszni a vállon lenni letapogatni titkait lenni illattá válni a testén lenni szótlan és ottmaradni lenni megbújni tenyerén lenni testében mikrofon lenni titok lassú végső és ünnepélyes lenni fehér és nevetséges lenni és elmenni lenni csak úgy és észrevétlen –
/2021. március 4-én elhunyt Fabó Kinga költő, nyelvész, esszéista./
kérdezni akartam tőled valamit már nyelvemen volt a kérdés amikor belém nyilallt de hiszen te már nem vagy én csupán élve felejtettelek olyan sokszor szólnék (szólok) hozzád: „hallottad hogy…” „tudod kivel találkoztam ma” önkéntelenül jönnek számra a szavak hiába néma maradok hát némaságod rá a felelet
Hiszen hamu lett, aki Trója vesztét Dalolva nézte Róma lángjait. Hol vannak már, akik megfeszítették A József fiát, a názáretit? Hol Scipio s a sósföldű Karthágó? Mélos után Athén is porba hullt. Mi maradt Dareiosnak gyilkosából? Hol véres, szerelmes gyerekkorunk?
Hol az asszony, aki a pengeélet Szívén próbálva - Nem fáj! - adta át? Diotima, a bölcstestű, mivé lett, S a császárné, aki strichelni járt? Hol van Caesar, aki Bithyniában Politikát alul fekve tanult? És Helené sokférfinyomta ágya? Hol véres, szerelmes gyerekkorunk?
Leolvadt a hegyről az isten arca; Hol a táncos asszony, a krétai? Eltűnt a ló, csak hullám fut a partra. Az olajfaallét ki vágta ki? Hová lettek a férfiak, akiknek Egy volt a világ, és anyjuk a múlt? Hol vannak, kik kérdeztek és feleltek; Hol véres, szerelmes gyerekkorunk?
Ajánlás:
Herceg, hol az első, aki a földet Gömbbé gyúrta? Hová süppedt az út? S amit normálisnak mondtak a bölcsek, . Hol véres, szerelmes gyerekkorunk ?
A tavaszi sugár aranyburokba fonta A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető Selyemgubóiból zománcos fényü pompa, Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.
A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén A park-őrző, borús csillámu rácsvasak Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén, Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.
Egy lány jött az uton, virággal, sok virággal, Mellettem elsuhant, illatja megcsapott, Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal, Eltűnt. Szivem zenélt. Merengve álltam ott.
Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy, Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka, Mint mélyen csillogó, nektár-izű elegy.
Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet Kitágul... rezg, s ha kinyúlik a kéz, A Nap arany almáját a tenyeredben érzed...
Ki tudja, hol állnak a csillagok a Teremtő fenségrendsorában és hol kezdődik a béke s ha tán a föld tragédiája közben a halból véresen kitépett kopoltyú rendeltetett a Kínszenvedés csillagképét rubinpirosával kiegészíteni, a szótlan nyelv első betűjét leírni - A szerelem pillantása persze a csontokat mint villám járja át s elkíséri a holtakat a lélegzetvételen túlra -
de hogy a leváltottak kincseiket hol teszik le, nem ismeretes.
A legsötétebb erdőben elárulja a málnát az illata, de a halottak lelki terhe sosem tűnik fel a keresésnek - és szárnyra kapva mégis beton vagy atomok között remeghet vagy mindig ott, ahol kihagytak egy helyet a szívdobogásnak.
Már végleg téged hordlak a szememben, Mióta abszurd angyalként előttem Ezen a foszló, végtelen napon Megjelentél, hogy - ma már jól tudom - Kiments a végső némaságból engem.
Hurcolnak hullámos vizek, Énünkből kék forrás ered; Ki tudja, milyen part a szerelem? Én nem gyújtogató szemed, Nem is bronzszobor testedet: Homlokodon a ráncot szeretem.
Mint a dió, magamba kövesedtem, Az életem csupán irodalom - Nézlek belül, s nincs más mit mondanom Latinul akár, vagy dal-keresetlen: Már végleg téged hordlak a szememben.
Igen különbözőek a különböző korok verekedési szokásai és lehetőségei. Nagypapa mesélte, hogy amikor Oxfordban tanult ( ott folytatta tanulmányait ) , meghítta a kenti herceg vacsorálni, s mivel érkeztekor éppen senki nem tartókodott a kastélyban, senki, vagyis a személyzet, kért egy lovat, s kilovagolt, hogy addig is teljék az idö. Egy sövényhez együtt érkezett valami idegen lovassal, olyannyira együtt, hogy összeütköztek. Az idegen, egy nagypám korú ifjú, dühösen hordta le őt, majd felszólította, hogy szálljon le a lóról.
- kérem, uram. Mit óhajt?
- Verekedni uram, azt óhajtom. - Azzal nekiesett nagyapámnak a lovaglóostorral. Ő kissé meghökkent e szokatlan szigetországi fegyvernemen , de tőle telhetően alkalmazkodott a körülményekhez, az idegen pálya sajátosságaihoz, és csépelte szorgalmasan az ismeretlent vissza. Este a vacsoránál azután (újra) találkoztak, a kenti herceg szívélyesen biccentett.
- Kedves barátom. Mintha már találkoztunk volna.
- Mintha - erősítette meg nagypám a szívélyes házigazda föltételezését.
Ha menni kell oly jó volna még maradni elüldögélni még egy kicsikét beszélgetni hallgatni erről arról a döntő pillanatot halogatni mely eldöntetett volt már hamarább de most mégis oly jó volna még maradni hogy együtt legyen még a volt a van hogy múljon is maradjon is ami lesz minden legyen minden múlhatatlan és tartson tovább még a lehetetlen az üldögélés és ami lehetne.
Az ember egyre jobban lemenne önmagába, na szép, ez igazán na szép, ott belül egyre jobban Vajdajános, nagyon hideg nyirokba lóg a lába, s az arca nagyon szanaszét.
Ott belül roppant kicsikék az összes angyal, szárnyuk helyén üres lapát, ha mehet is, csak úgy megy önmagához, mint a pincébe szénért menne Freuddal, s egymás kezét szorítanák.
Galamb eszik az aluljáróban, nem látszik, melyik része a feje, melyik a farka, csak az, hogy előre-hátra billen, libikókatest a lábak tengelyén. Ha nagyobb lenne, felülhetne rá két kisgyerek, ha még nagyobb, akkor négy, vagy két kövér, a tollakba kapaszkodnának, megpróbálnák ölelni az óriás nyakat.
Minden libikóka galamb volt egyszer, nem lehet tudni, mikor nőtt akkorára, hogy nem bírta már a fémszárnyakat.
Az embernek is van két lába, mégsem tud csak úgy, előre-hátra, ezért másban keres tengelyeket, sajátjának fogadja a forgató kezet, ha táncol, néha megszédül, elborul, olyankor gurul tovább, padlón, szőnyegen, vagy puha ágyon, majd megakasztja egy fal, rákapaszkodik a paplan, kéz a nyakra, tollas párnákban fetreng, billen, fárad, a jövendő napok szálaiból észrevétlen fészket forgolódik a bizonytalanságnak.
Most már elmondom. Látni sem bírom a szenvedést. Ezért menekültem a kisvárosból nagyvárosba, külvárosból a kertvárosba. De nincsenek sehol igazán biztonságos helyek. A haza már csak ilyen: túl sokat tudsz róla. A kertünk végében ott áll a lépcső, ahonnan az orosz katonák 1944 végén leszivárogtak a Szépvölgyi útra. Ha éjjel felriadok, és elhúzom a függönyt, látom is Kolját vagy Andrjusát, ahogy csendben dülöngélnek a gyümölcsfák között. És én nem tudom eldönteni: gyilkosok-e vagy részeg tinédzserek. No de mit számít, ha reggel úgyis megölnek. Ám mért nem futok el? Talán mert nehéz lenne tökéletesen megtanulni egy másik nyelvet. Mikor rájöttem, hogy soha nem fogok álmodni portugálul, a magyarságommal is gyorsan kibékültem. Annyira ciki volt az ilyesmi a kilencvenes években, hogy már-már jól is esett. No és a szerelem?! Annyira… igen, igen, persze… De vajon mennyire? Tizenöt éve rabolni akartam a játszótérről egy kisgyereket. Gondoltam, pár órára hazaviszem, utána pedig megölöm magam, ha nekem úgysem lehet. Vajon szerelmes voltam-e egy férfiba annyira, mint egy sokáig meg nem született, titkos gyermekbe? És ezzel a titkos tudással foglalkozom a szerelemmel. Trubadúrok? Nem tudja? Leülhet. Egyes. Kedves igazgató úr! Kedves hallgatók! Kedves szerkesztő úr! Kedves Marika néni! Írom én is. Mintha nem unnám őket. Mintha lenne kedvem bármelyik kedveshez. Éjszaka fiatal gyilkosokról olvasok. Settenkedve lopakodnak kisvárosból nagyvárosba, aztán föl a hegyre. És csöndben összesúgnak. Mennyi mocsok! Mennyi hazugság! Mennyi kedves! Kedves kedves! Mi mind szolidárisak vagyunk mindenkivel, zengi a tévé, hirdetik az újságok. Kedves igazgató úr! Kedves hallgatók! Kedves rákom! Kedves halálom! Hogy itt mindenkinek mindig milyen jó a kedve! És csak kerülgetik egymást, mint a hajnal csendjében óvakodó katonák. Az irodalom nem irodalom. Nem a sok kedves, áttetszővé csiszolt mondat szövevénye. Hanem a kijelentések azon része, ami nem fér el sem a rádióban, sem a tévében. Sem a levelekben. A többi… a többi… A torkunkban ragadt mondatok. A gyalázat és a félelem. Amiről örökké álmodunk.
Aki azt hiszi, hogy az irodalom irodalom, az hülye. (Hervay Gizella: Előszó) Igen, így van, az irodalom nem irodalom. Ütni-vágni kell vele, beverni egy szeget a falba, vagy főbe lőni a zsarnokot végre. A szó sohasem szó, a múlt sohasem múlt, a jövő sohasem jövő. Kérdés, hogy van-e ennek az egésznek logikája. Vagy olyan a világ, mint a hagyma, rétegesen egymásra helyezett maszkok, és végül nincsen arc? Értem én, és nem csupán értem, hanem megértem, vagyis nyilván én is megértem azt a kort. Megérte-e? Ma sem tudom. Kiért nem volt az irodalom irodalom? Érted? Értem? Értünk? Elértünk-e vajon valahova? De ennél is sokkal fontosabb, hogy persze a vers nem vers, nem is volt az soha, és a szabadság sem szabadság, de a diktátor diktátor-e? Mert ha igen, van egy repedés valahol. A hazugság hazugság-e tényleg? Ha igen, meg kell változtatnunk ezt a sommás ítéletet, és részleges lesz minden, amit teljesnek hittünk. Ugyanis ezek szerint a rossz rossz, de a jó nem jó. A rossz a cél, a jó csak eszköze a rossznak. Utoljára 1978-ban találkoztunk Budapesten. Egy hét alatt kétszer is összefutottunk az utcán. Jöttél fel éppen az aluljáróból, én mentem lefelé. Te fel, én le. Megálltunk egy pillanatra. Váltottunk néhány szót. Aztán tovább felfelé, lefelé. Ez sem az volt, ami volt. Se fel, se le. Micsoda hatalmas magány összefutni valakivel egy nyüzsgő metropoliszban kétszer is. Másodszor talán egy könyvesbolt előtt. Akkor most nem magány a magány sem? Nem szerelem a szerelem? Nem gyűlölet a gyűlölet? Vagy mégis? Nem élet az élet, hiába is próbálkozunk? Minden másképpen van? Nem könny a könny? Az árnyék sem árnyék az arcon? Sötét árkok közt napsütötte fűcsomók? Találni kellene egy verset, ami csak vers. De attól félek, nincs ilyen. A választás nem választás. Bármit választasz, úgysem az lesz. Egyszer volt igaz minden. A legvégén. Mert éppen az lett, amit akartál. Nem újabb ablak kifelé. Nem újabb ajtó befelé. Nem felfelé. Nem lefelé. A halál csak halál.
Kifordított idő Szemhéjam alatt az arcod esténként megelevenedik, akár fülemben zengő, monoton hangod. Árnyékom egyre nő, kilóim egyre fogynak. Nem tudok végére járni az üde szorgalomnak. Mivégre a friss nyári reggelek? Nem leszek harmat nélküled. Kezemben tartom a telefont, hogy felhívjalak, de csak magamban ismételgetem, hogy hiányzol, akár a jobb kezem. A csevegés ideje lejárt – nyugtázom érdesen. A csendre kárhozottak mind ingoványos lelkűek.
* Nyelvtörés
Nem tudok megszólalni többé: törnek a szavak. Egyik felük igaz, másik hamis. Kiválogatom az igazakat, de hulló vakolatként morzsolódik le róluk az értelem. Szótagolom, cserélgetem. Puzzle-ként illesztem egymás mögé, hogy őszinte mondatok szülessenek, csupa igaz, kérdőre nem vonható bizonyosság, de ami végül összeáll, azt a nyelvet már nem ismerem, abból nem öltözködhetek. Ma sem tudom, kinél marad a szavak hamis fele és kinél az igaz.
Most állj meg itt, és nézd a láthatárt. Mint kisgyermek egy nagy pohár tejet, úgy iszom tápláló szerelmedet, és szétterjedsz bennem, te hófehér: te leszel már ereimben a vér, s te az eszmélet, te a kábulat, te a világot rendező tudat, míg lassan végleg átalakulok és élni már csak általad tudok: járni csak úgy, ha te is lépsz velem, szólni, ha te szólítasz nevemen, látni, ha két szemed el nem bocsát, s kibírni ezt az örvénylő csodát csak úgy, ha sodrását te csitítod, te bizonyos cél, te tömény titok.
Ne less mögé, hisz úgyis tudhatod, mi más: a szó a csönd ruhája csak. A szó a dísz, a csábító, kacér selyem, s a csönd a vér, a hús, a csont, a csönd a test, a néma lüktetés, a lét.
Ha néha szóba rejtezik, csak mint, ha nő incselkedik, tréfál velünk, s hogy vetkezhessen, öltözik, mert szűnni vágyna csak szünös-szüntelenül: s a csönd is éppen ezt teszi.
A csönd a test, öröm és nyűg és fájdalom, az öntudatlan élet ő: a Semmi teste, néma változás, anyag. S a szó a csönd ruhája csak, s a csönd a test, a néma lüktetés, a lét.