Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Ha menni kell oly jó volna még maradni elüldögélni még egy kicsikét beszélgetni hallgatni erről arról a döntő pillanatot halogatni mely eldöntetett volt már hamarább de most mégis oly jó volna még maradni hogy együtt legyen még a volt a van hogy múljon is maradjon is ami lesz minden legyen minden múlhatatlan és tartson tovább még a lehetetlen az üldögélés és ami lehetne.
Az ember egyre jobban lemenne önmagába, na szép, ez igazán na szép, ott belül egyre jobban Vajdajános, nagyon hideg nyirokba lóg a lába, s az arca nagyon szanaszét.
Ott belül roppant kicsikék az összes angyal, szárnyuk helyén üres lapát, ha mehet is, csak úgy megy önmagához, mint a pincébe szénért menne Freuddal, s egymás kezét szorítanák.
Galamb eszik az aluljáróban, nem látszik, melyik része a feje, melyik a farka, csak az, hogy előre-hátra billen, libikókatest a lábak tengelyén. Ha nagyobb lenne, felülhetne rá két kisgyerek, ha még nagyobb, akkor négy, vagy két kövér, a tollakba kapaszkodnának, megpróbálnák ölelni az óriás nyakat.
Minden libikóka galamb volt egyszer, nem lehet tudni, mikor nőtt akkorára, hogy nem bírta már a fémszárnyakat.
Az embernek is van két lába, mégsem tud csak úgy, előre-hátra, ezért másban keres tengelyeket, sajátjának fogadja a forgató kezet, ha táncol, néha megszédül, elborul, olyankor gurul tovább, padlón, szőnyegen, vagy puha ágyon, majd megakasztja egy fal, rákapaszkodik a paplan, kéz a nyakra, tollas párnákban fetreng, billen, fárad, a jövendő napok szálaiból észrevétlen fészket forgolódik a bizonytalanságnak.
Most már elmondom. Látni sem bírom a szenvedést. Ezért menekültem a kisvárosból nagyvárosba, külvárosból a kertvárosba. De nincsenek sehol igazán biztonságos helyek. A haza már csak ilyen: túl sokat tudsz róla. A kertünk végében ott áll a lépcső, ahonnan az orosz katonák 1944 végén leszivárogtak a Szépvölgyi útra. Ha éjjel felriadok, és elhúzom a függönyt, látom is Kolját vagy Andrjusát, ahogy csendben dülöngélnek a gyümölcsfák között. És én nem tudom eldönteni: gyilkosok-e vagy részeg tinédzserek. No de mit számít, ha reggel úgyis megölnek. Ám mért nem futok el? Talán mert nehéz lenne tökéletesen megtanulni egy másik nyelvet. Mikor rájöttem, hogy soha nem fogok álmodni portugálul, a magyarságommal is gyorsan kibékültem. Annyira ciki volt az ilyesmi a kilencvenes években, hogy már-már jól is esett. No és a szerelem?! Annyira… igen, igen, persze… De vajon mennyire? Tizenöt éve rabolni akartam a játszótérről egy kisgyereket. Gondoltam, pár órára hazaviszem, utána pedig megölöm magam, ha nekem úgysem lehet. Vajon szerelmes voltam-e egy férfiba annyira, mint egy sokáig meg nem született, titkos gyermekbe? És ezzel a titkos tudással foglalkozom a szerelemmel. Trubadúrok? Nem tudja? Leülhet. Egyes. Kedves igazgató úr! Kedves hallgatók! Kedves szerkesztő úr! Kedves Marika néni! Írom én is. Mintha nem unnám őket. Mintha lenne kedvem bármelyik kedveshez. Éjszaka fiatal gyilkosokról olvasok. Settenkedve lopakodnak kisvárosból nagyvárosba, aztán föl a hegyre. És csöndben összesúgnak. Mennyi mocsok! Mennyi hazugság! Mennyi kedves! Kedves kedves! Mi mind szolidárisak vagyunk mindenkivel, zengi a tévé, hirdetik az újságok. Kedves igazgató úr! Kedves hallgatók! Kedves rákom! Kedves halálom! Hogy itt mindenkinek mindig milyen jó a kedve! És csak kerülgetik egymást, mint a hajnal csendjében óvakodó katonák. Az irodalom nem irodalom. Nem a sok kedves, áttetszővé csiszolt mondat szövevénye. Hanem a kijelentések azon része, ami nem fér el sem a rádióban, sem a tévében. Sem a levelekben. A többi… a többi… A torkunkban ragadt mondatok. A gyalázat és a félelem. Amiről örökké álmodunk.
Aki azt hiszi, hogy az irodalom irodalom, az hülye. (Hervay Gizella: Előszó) Igen, így van, az irodalom nem irodalom. Ütni-vágni kell vele, beverni egy szeget a falba, vagy főbe lőni a zsarnokot végre. A szó sohasem szó, a múlt sohasem múlt, a jövő sohasem jövő. Kérdés, hogy van-e ennek az egésznek logikája. Vagy olyan a világ, mint a hagyma, rétegesen egymásra helyezett maszkok, és végül nincsen arc? Értem én, és nem csupán értem, hanem megértem, vagyis nyilván én is megértem azt a kort. Megérte-e? Ma sem tudom. Kiért nem volt az irodalom irodalom? Érted? Értem? Értünk? Elértünk-e vajon valahova? De ennél is sokkal fontosabb, hogy persze a vers nem vers, nem is volt az soha, és a szabadság sem szabadság, de a diktátor diktátor-e? Mert ha igen, van egy repedés valahol. A hazugság hazugság-e tényleg? Ha igen, meg kell változtatnunk ezt a sommás ítéletet, és részleges lesz minden, amit teljesnek hittünk. Ugyanis ezek szerint a rossz rossz, de a jó nem jó. A rossz a cél, a jó csak eszköze a rossznak. Utoljára 1978-ban találkoztunk Budapesten. Egy hét alatt kétszer is összefutottunk az utcán. Jöttél fel éppen az aluljáróból, én mentem lefelé. Te fel, én le. Megálltunk egy pillanatra. Váltottunk néhány szót. Aztán tovább felfelé, lefelé. Ez sem az volt, ami volt. Se fel, se le. Micsoda hatalmas magány összefutni valakivel egy nyüzsgő metropoliszban kétszer is. Másodszor talán egy könyvesbolt előtt. Akkor most nem magány a magány sem? Nem szerelem a szerelem? Nem gyűlölet a gyűlölet? Vagy mégis? Nem élet az élet, hiába is próbálkozunk? Minden másképpen van? Nem könny a könny? Az árnyék sem árnyék az arcon? Sötét árkok közt napsütötte fűcsomók? Találni kellene egy verset, ami csak vers. De attól félek, nincs ilyen. A választás nem választás. Bármit választasz, úgysem az lesz. Egyszer volt igaz minden. A legvégén. Mert éppen az lett, amit akartál. Nem újabb ablak kifelé. Nem újabb ajtó befelé. Nem felfelé. Nem lefelé. A halál csak halál.
Kifordított idő Szemhéjam alatt az arcod esténként megelevenedik, akár fülemben zengő, monoton hangod. Árnyékom egyre nő, kilóim egyre fogynak. Nem tudok végére járni az üde szorgalomnak. Mivégre a friss nyári reggelek? Nem leszek harmat nélküled. Kezemben tartom a telefont, hogy felhívjalak, de csak magamban ismételgetem, hogy hiányzol, akár a jobb kezem. A csevegés ideje lejárt – nyugtázom érdesen. A csendre kárhozottak mind ingoványos lelkűek.
* Nyelvtörés
Nem tudok megszólalni többé: törnek a szavak. Egyik felük igaz, másik hamis. Kiválogatom az igazakat, de hulló vakolatként morzsolódik le róluk az értelem. Szótagolom, cserélgetem. Puzzle-ként illesztem egymás mögé, hogy őszinte mondatok szülessenek, csupa igaz, kérdőre nem vonható bizonyosság, de ami végül összeáll, azt a nyelvet már nem ismerem, abból nem öltözködhetek. Ma sem tudom, kinél marad a szavak hamis fele és kinél az igaz.
Most állj meg itt, és nézd a láthatárt. Mint kisgyermek egy nagy pohár tejet, úgy iszom tápláló szerelmedet, és szétterjedsz bennem, te hófehér: te leszel már ereimben a vér, s te az eszmélet, te a kábulat, te a világot rendező tudat, míg lassan végleg átalakulok és élni már csak általad tudok: járni csak úgy, ha te is lépsz velem, szólni, ha te szólítasz nevemen, látni, ha két szemed el nem bocsát, s kibírni ezt az örvénylő csodát csak úgy, ha sodrását te csitítod, te bizonyos cél, te tömény titok.
Ne less mögé, hisz úgyis tudhatod, mi más: a szó a csönd ruhája csak. A szó a dísz, a csábító, kacér selyem, s a csönd a vér, a hús, a csont, a csönd a test, a néma lüktetés, a lét.
Ha néha szóba rejtezik, csak mint, ha nő incselkedik, tréfál velünk, s hogy vetkezhessen, öltözik, mert szűnni vágyna csak szünös-szüntelenül: s a csönd is éppen ezt teszi.
A csönd a test, öröm és nyűg és fájdalom, az öntudatlan élet ő: a Semmi teste, néma változás, anyag. S a szó a csönd ruhája csak, s a csönd a test, a néma lüktetés, a lét.
Hát még lehet? Mégis lehet? Lehet? Virágos isten küldött tégedet! Megint veled? veled, veled, veled? Az ócska sláger-dallam is nevet, sajnos, a vénkisasszony is nevet, mi tagadás, a bácsi is nevet nevet, nevet, hogy lehet, hogy veled, megint veled, hogy azértis, lehet, hogy tiporjuk vakon az éveket, külön-külön, mégis veled, veled, a metrólépcsőn ifjú szédület röpít és részegít, s az is nevet és csúfolódón nyelvet öltöget, azt mondja mégis, hogy lehet, lehet, bócorgok majd, vénasszony, nélküled, és zörgő szíved is szeret, szeret, s már nem számoljuk rég az éveket, már rég nem tudjuk, mi is lehetett, kicsoda játszott velem és veled, csak azt tudjuk, hogy lehet még, lehet - sors ez? vagy harc? szerelem? szeretet? Majd vénülök magamban, nem veled, mint olvasón, morzsolok éveket, pereg a múlt, a majdnem-lehetett, és minden éjszakám veled, neked, és minden reggelem neked, veled, és mindig nélküled és nélküled, halálos ágyamon, ott is veled. Lehet, lehet, lehet? Már nem lehet. Amire nem jutott szavam neked,
Mióta készülök, hogy elmondjam neked, amit csak sejtenél, amit nem lehet. (Mindenkinek és senkinek.) Ami nem több, csupán készülődés vagy készenlét, hogy egyszer talán... Mert amit lehet, talán nem érdemes, leporolni a (vélt vagy valós) lényeget, csak összefűzni sok-sok kicsi részletet, cserélgetni az épp meglévő készletet. Mit is mondhatnék, ha fárasztó volt a nap, ülünk a kádban, két kopott ruhadarab mosás közben, ázatag, összetartanak a szépen szakadozgató haboldalak. Miként ha álomba boruló nyírfaág, kezed hanyatlóban, és külön párna vár, de ettől még nem vagy teljesen más világ, hiába nem tudok beszélni most veled, elhallgat a vers is, álmosan, nélküled.
Alkonyi tenger ez a tenger, Arany-kék s merő rőt színekkel, S márvány taréjú hab alatt Félistenek és cethalak. Nézem a párás távolt, s látom: Bíborba játszó amforákon, Mint elkanyargó szürke szál, Ifjúságomnak füstje száll. Hajómon drágagyöngy és mirrha, Mégis a szívem mintha-mintha Árvább volna, mint akkoron Sósvizes, izmos hajnalon. Lelkem már istenekkel terhes, De kalóz-szellő sohsem verdes Hajóm vásznán és nem izén, Hogy új kaland vár új vizen. Zöld szemeivel száz sziget Lothossal élni nem hitet, E hűvös alkony-ég alatt Nincs mámor már, csak gondolat. Nem fáj a seb, hogy: nem lehet! Nem űz a szomj, mely kergetett! Nincs könnyem: - tudom, mindhiába, Nem érek többé Ithakába.
A tanítványok gyakran és hosszan faggatták Homéroszt Műveiről, hogyan is kell érteni őket, Ő pedig örömest fedezte fel újra meg újra magát, És felmagasztalva nem sajnált soha sem bort, sem pecsenyét. Egy lakomán, hús és bor közben szóba került az a Hitvány fecsegő Therszitész, ki a gyűlésben felállt, És kihasználva a nagyok viszályát a koncért, Így szólt: Nézzétek a népek pásztorát, ki gyapjúkat nyírja, És leöli juhait, mint teszik azt a juhászok. Azzal a zsoldosok véres és csupasz kezeit Véresen és csupaszon megmutatta a zsoldosoknak. Hogy állunk ezzel a Therszitésszel, mester, Kérdezték a tanítványok, miért adsz igaz szót a szájába, És cáfolod meg aztán a saját szavaiddal? Hogy kedvében járjak a fejedelmeknek, Mert éhezem, mondta Homérosz. És mivel vered el éhedet, tán a babérkoszorúval? Azzal is, mondta a mester, ám a babért Nem becsülöm többre, mint a húsos fazekat. 2.
Úgy mondják, a tanítványok közt volt egy azonban, Egy okos ifjú, egy minden lébe kanál, akinek nem Volt ez a példa elég, s a folyó partjára leülve ott faggatta a Mestert, hogy mire vélje a választ, amit a többieknek adott. Végigmérve az ifjat, szólt az öreg mosolyogva: Nyílvessző az igazság, és a lövésznek is árthat, Hogyha az íj húrját túlzottan megfeszítette! A nyíl nádba Takarva is nyíl marad, és az igazság hazugságba öltöztetve is igazság, Mert a lövészét túléli az íja, mondta felállva a mester.
rügy alakban a gyávához, aki maga is Rómába akar menni
éjjel léptem hozzá. a sarkában jártam: neonfényű utcákon heteken át, hogy fülébe közelről súgjam,
azt mondjam, tudja, hova mennék, és hogy nincs értelme tagadni, akarja, hallom ám azt is, amit ő kimondani nem mer, a fedetlen bőre ezer szóval felér, és a riadalom, a tagadás, már bocsásson meg, de gyerekes játék.
azt mondjam, tudja, hogy szeretné ő is Rómát, csak most még fél, hogy baj éri az úton, hát ez természetes, de ezért vagyok én itt, hogy a döntéseket, amelyek nehezek lehetnek, bonyolultak talán, én hozzam meg.
*
én így tanultam a nyelvet: szavaidban mindig legyen szorongás, így tudsz majd szorongatni másokat, de igazadhoz jobban illik, ha kérkedő nem leszel. mert az ostoba őz sem fut a zaj felé, arra megy, ahol finom rügyeket szagol. finom rügy legyél hát, fán túli ésszel, biztos magadban, mert amit az őz akar, te azt döntése előtt jóval tudhatod. és rügyként félj a harapástól, de fán túli testtel, hogy fájjon az őznek amit képzel, hogy majd okoz.
Felmentés Nem vall ellenem semmi, csak a magam vádja, ezer szabad lehetőség között bolyongok tétovázva. Kellek magamnak, jöttömre beindul létem hullámzása, próbálom cellám falát feltörni, nem lehetek a magam fekete báránya. Bennem szeretem magam, sorsom zárt egyenlet, a hiányzó ismeretlen helyén, talán mégis létezik, mi lehet.
* Torzó Túl az égen, a szemembe lopakodó kék lángjában te ülsz Uram, s ha jól látom, kezedben megfeszül a virág. Árnyékod hideg leple alatt nem érzem öled melegét, s a felhígult magasságban tüntetően hátat fordítasz nekem. Nem látod? – térden csúszva nem lehetek próféta. Nem tudok beléd kapaszkodni, egy udvari bolondnak nincs kegyelem.
Elhátráltam már a falig. Feltartott kezekkel állingálok, mintha még bármire is várnék. Néha elbóbiskolok, mint hámban a lovak, s miként az Isten is szokott.
*
(Jelentés)
A tegnap is boldog voltam, megállás nélkül hajnaltól estelig.
Holnap is boldog leszek, megállás nélkül hajnaltól estelig.
Ámde! Kegyes hozzám az Úr: Ma végre szabadnapos vagyok.
*
(Utóirat egy nemzedékhez)
Volhattunk mi ugyan, barátaim, a harmadik, a legkisebbik fiú, túl a vaserdőn, rézerdőn, túl az üveghegyen s az Óperencián sem a szépséges királyleány, sem a felekirályság nem jutott ki nekünk, csak folyást ugyanaz a hétfejű, szörnyszülött jelen idő, a rohadt életbe, barátaim, a rohadt életbe!...
*
(Mint Jézus.)
Átleskelődtem a jövőbe. Sehol senkit nem láttam, csak az Istent. Ott álldogált egymagában, mint Jézus Pilátus előtt.
*
(Az élet peremén...)
Az élet peremén, ahol lakom, minden kerek, csodás! Tavasz van, nyár, ősz, tél, egyre megy: minden nap jár a Mikulás. Kisuvickolva izgul szívem, mint kis cipőm is hajdanán, s pottyangat belé sült galamb, és lepkeszárny és sült banán, s naná, hogy arany alma is és hamuban sült cipó Tapsikol bennem boldogan a sok, gyerekkori cipő.
Ha a jelen kapuja már lezárta félénk utamat, s víg szárnyként üdezöld selyemleveleket lenget a Május, a szomszéd mondja-e majd, „olyasvalaki volt, ki észrevette ezt”? Ha szürkület hív el, mikor, mint néma szemhéjvillanás, a széltépett hegyi bozót árnyaiból előbukkan az ölyv, azt véli a vadász, „e látványt élete során ismerte jól.” Ha pilleteli, langyos éj sötétjében búcsúzom, míg lopva szeli át a sün a pázsitot, azt mondják, „az volt a célja, hogy az ily ártatlan lényeket ne érje bántalom, de értük nem sokat tehetett; s most halott.” S ha békém eljötte után kiállnak majd a kapuba, s rájuk ragyog a tél csillagsűrű ege, ’ eszükbe jut-e, kik arcom nem látják már soha, „nyitva volt az ilyen csodákra a szeme”? S mondja-e valaki, ha az estben értem szól a harang, s kongásába futó szél hasít szünetet, míg nem kél újra, mint új harangé, a hang, „nem hallja már, de míg élt, észrevette ezt”?
Csendes, langyos eső suttog az ablakon, lengő ághegyeken penget a cinke már, túlról hótalanul néz le a hosszu hát s jég nem zajlik a Kis-Dunán.
Hívj, hívj, halk suhogás. Vártalak, indulok. Kedves permeteged mossa meg arcomat. Hetvenhét tavaszom lelke lebeg körül, hogyha hűsödet érzem.
Nemcsak réti gyepek sejtik, amit hozol, s ázottan neszelő tágszemű szarvasok: vén szívvel magam is értem a suttogást: - Szép tavaszt hozok. Ember, élj!
A hidak felgyulladtak a jöttödre, és a vizek mélyéről felkiabáltál, hogy sosem lesz béke benned. Megkerültél engem, ezért bezártam bűvköreimet, magadra maradtál és a csöndben lassan megfeledkeztél arról, aki voltál. Távolról se vagy az, akinek gondolod magad, békülési kísérleteid velem szánalmas kísérleteid az azonosulásra, hogy olyan legyél, mint én, amikor pontosan tudod, a friss széna szagával mindig több vagyok nálad. Virágot csomóz a bokádra egy könnyű tekintet, ott várlak, ahol sohasem járhatsz, megbékélve a könnyű éggel és a verebekkel, lebetonozom neked a látványt, hogy biztonságban érezd magad.
