Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Mint kikötött kutya a sívó udvaron, rohanunk a napokkal körbe-körbe. Néha megállunk, tépnénk a láncot , és az eső ha elveri a port, vagy ránk üvölt a gazda, megnyugszunk egy időre. Te szelídebb voltál és kitartóbb az öngyilkolásban. Eltűnni vágytál, nyom se maradjon utánad. De hová lesz a félelem, ha elakad a másodpercek futása? Nem marad ott az éjszakák falában ? A párnában, amely látott tehetetlenül feküdni? Az arcban, amely mégis feléd fordult? A papírban, a tollban? Az utánad nyúló kézben, ami nem ért el? Mert nincsen száj, és nincsen fül. A szoruló torokban elhallgat a fájdalom, s mint kikötött kutya a sívó udvaron, rohan tovább a rémeket szülő nyelvben.
Ha majd mezítláb elmegyek felhőingben a tér felett, Az óbudai fák alatt ha megfordul az út velem, S lábam alá mint fű simul a tejúton a végtelen, Hogy odaát is jó legyen. Ne szánjatok, hogy ennyi volt, Hogy csak ez volt az életem. Láttam fázni egy csillagot és boldognak a gyöngyvirágot.
Napok, napok, öregítők, elmúláshoz szelídítők, olykor olyan kurták vagytok, megmérni két pillanat sok, néha meg egy nap oly nehéz, emészteni év is kevés: napok, napok, öregítők, elmúláshoz szelídítők, szürkék, ködösek, álmosak, deresek, jégvirágosak: vacog a ház, a kert hóvert, kötöd a gyapjú pulóvert, kesztyűt, sapkát, puha sálat vejednek meg unokádnak; napok, napok, öregítők, elmúláshoz szelídítők, józanok és mámorosak, virágportól záporosak: kerted körbe dongó döngi, méh a kökörcsint köszönti, ülsz nyugágyadban és nézdelsz, vidít minden, amit észlelsz, az is, ahogy valahonnan két szerelmes darázs loppal piros pokrócodra pottyan; napok, napok, öregítők, elmúláshoz szelídítők, villámosak, mennydörgősek, szivárvánnyal viselősek, s a hirtelen csöndben, mintha szólongatnának az ősök - - - napok, napok, öregítők, elmúláshoz szelídítők, tudom, nehéz, nagyon nehéz mellen a fej, ölben a kéz, nem érdekel már, mi újság, kihull kezedből az újság, szemüveged szomorúság, s míg pilládra száll a szender, mormolgatod magad elé: istenem, mi is az ember, istenem, mi is az ember! - áldott, ki magában beszél, zenél neki a kert, zenél, megpecsételni a múltat köré piros lombok hullnak: de boldog is, jaj, aki él! ül a szomorúfűz alatt, zizegteti haját a szél, zizegteti haját a szél.
Az apákkal az a baj, hogy rendre elárulják az embert. Hazudják, kezükkel tartanak, ha tanítanak járni, hogy hátulról fogják az ülést a biciklin és veled merülnek víz alá a rémisztő bizonytalanságba. Mire eszmélsz, ők rég ajtófélnél, utcavégen, ülnek medence szélén, hajrát kiabálnak és büszkék, hogy megtanítottak rá, hogyan kell élni kurvaegyedül.
Talán dühömben egyszer építek majd egy házat, amelyben nem terem gond, sem félés, sem alázat. Üvegből lesz palánkja, hogy mindenki belásson és lássa, hogy növök túl a földi elmúláson.
Uj szenteket avatnék boldoggá itt e házban, nem volna benne rejtek, hol a Sátán tanyázna, nem volna zűrzavar sem s nem volna nyugtalanság, sem gyenge, aki lesné az erősebb parancsát.
S nem volna félreértés, nem csapna bele villám, tán nem bimbózna benne könnyet sohsem a pillám. Nem villannának gyilkok szivemen s más szivén át s az áldott csend ölében tán visszahívnám Évát...
Tán visszahívnám Évát, hogy itt megcsöndesüljön és békesóvár szívvel a küszöbömre üljön. És megbékülnék én is, az volna ám az ünnep! Nem volna bűnünk s Isten sem volna, aki büntet.
És visszahívnám Évát és volna nyugtalanság s a Sátán is bedugná a kapun ujra mancsát, és volna zűrzavar, gond, meg félés és alázat... - És elkergetném Évát s lerombolnám a házat.
- - - - - - - - - - - - - - -
S talán dühömben egyszer még uj házat emelnék, ha lankadó erőmből egy uj ház még kitelnék. Üvegpalánkja lenne, nem csapna bele villám s Évának ujra írnék és ujra visszahívnám.
Zománc-szemek nélkül nincs újjászületés. Valami mindig kimarad a mai napból; holnapra, holnaputánra, „felejtjük” az iszonyatot, a bűnt, a hova-tartozást.
Ennyi maradt a vers: ha már elkezdtük, csak vége lehet, s a lépés, a lépések elmaradnak.
Pusztul minden, de neszünk, kézjegyünk megmaradhat, és kár, fölösleges tömöríteni; át kell lépni az ablakot.
Imádkoznék én hozzád, de tudod, egyáltalán nem hiszek benned. Jobb is így (tényleg), mert ha volnál, akkor feltétlenül gonosznak kellene lenned. úgy meg mi értelme volna az imáknak? Mégis mivel fordulnék én hozzád? Hogy majd mások (mert te ugye éppen nem) megtalálják és visszaadják, amit elvettél tőlem? „Mi az, hogy mit?” Tudod, egyszer a lábam felől érdeklődtem. A szám még mindig csupa vér. Biztos emlékszel, egyszerűen elestem. Tudom, semmiség. A karjaim védekező pózban tompították az esést, azért megütöttem magam, de egy idő után sikerült felülnöm és szégyen volt és körbenéztem és nem volt sehol senki. Isten bizony, így történt. Amennyire tudtam, még ott letöröltem a vért. Rendesen majd megcsinálom otthon.
Mondom neked, hidd csak el jól, alaposan megnéztem. Semmi sincsen odalent, semmi sincs a mélyben. Pedig ha arról volna szó (nem gond), még onnan is kiáltanék én, fel, hozzád, alkudoznék és mutatnám, hogy a hangom milyen tiszta, kérnélek, hogy csak amit nem én hagytam el, ami nem az én pazarolásom, meg ami már nem játék, szóval csak azt adjad vissza. És visszakérném még azt a régi ruhát is, esküdöznék, kitisztítom, nem olyan nagy ám rajta az a folt. Elestem. Semmiség. Más is meghal. Vérzek. Nem tehet róla senki. Véletlen volt.
Mementóként, hogy ne feledjem, nekifeszítve a szoba falának, szavad pengéit körémdobáltad: „– Idefigyelj, te jobb vagy, mint amilyen az ember egyáltalán lehet!”
S én, mint aki megszégyenül, de mégse rezdülve belül, mit is mondhattam volna újra? Hogy megmenekülésem, körüldobált épségem csupa látszat. Nem én lettem különb, a késdobáló félelem, a világ lett silányabb.
Mit mondhatnék? Végtére is veletek együtt bukom el. Nem véd se irgalom, se hit. Hisz még az Isten fia se tudta megváltani a hűség bűneit.
Alkukat kötök a sorssal, s ha kell, a csillagokra is rácáfolok. Ha kell, időt utazok, múlt leszek érted, s azért harcolok, hogy lénye lehess a jövőmnek. Amikor már kemény lesz a lágy - várok rád.
Addig várok rád, míg a csontjaim feladják, s ízületeim elsorvadnak. A kopogó háztető pala akaratai elhasználódnak, s a feladás vizei onnan az esőt homlokomra csorgatják. De miattad, lehet, hogy a földbe akkor is gyökeret verek, s ha ágaimat kapálják az irigyek, csendben leszek akkor is, a bosszúszavak és a lebeszélések mit sem törnek, mit sem aláznak engem, mert ki a célért áldozza fel mindenét, az végül csak nyertes lehet. Ebben kell higgyek, s ezért kell, ezért nem adhatlak fel. Minden drága, és féltett külső kincsemet, mire megjössz, elvitték már tolvajok, kifosztott leszek, s belül is ingatag hanyagság; magammal szemben.
S a világ utolsó óráján, ha a megrepedt harangot kongatják, minden bizonnyal én már por leszek, egy tömör elhasználódás - Kit érdekel? S a földön szétterült hamumból mikor már lakmároznak a szelek, remélem te addigra fölöttem állsz, s e rémképes várakozásból felébresztesz.
Érted buktam mélyre. (Talán észrevetted.) Alattad az élet. Minden más feletted. Ördög vagyok, akit elvesztett a pokla. Vízhideg szemekben bújok meg napokra. Elhagyott a remény. Vajon hol talál ma? Leszakadt hidamnak ócskavas az álma. Késsé vált a lelked, holnap virradóra rozsdás, nyugvó vérrel regényt metsz a tóra. Át a túlsó partra szűk, híg fény a járda. Elfelejtett út ez: istenfiú-járta. Szavak tengerében szép, rövid a semmi, hogy ne tudjak mást, csak hozzád visszamenni.
„és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, már azt, hogy minden kép és költemény, azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét, a lepke őt és mindhármunkat én." (Szabó Lőrinc)
Nézd Dsuang Dszi, itt e tájat, Ez mind csak kép és költemény. Bár szép, tudod jól, hogy csak látszat, Ahogy nőalakot ölt a fény.
És a fény, lehet csak hírnök, Egy más világból átsugárzik, Ott nem lehet se szép, se szent, Ott nem ragyog és nem hullámzik.
Itt ő a herceg, ő a pápa, Vagy Júlia szobám falán, Egy nő, ki fényes, nem parázna, Egy nő, ki üres vers talán.
S bár én írom, a fény a Mester, Vagy az, ki álmodja a fényt, Ki álmodik, vagy a világra Ír egy hosszú költeményt.
Fele magányom nem adom. Ne hordj parazsat válladon. Méreg a csókom, ne igyad. Ne éleszd halottaimat. Őszintét hogyha szólt a szád, hazug szavam kegyét ne várd. Viselt ruháid le ne vesd, álmaim kútját ne keresd. Ha nincs, ki álmát küldi rád, a délibábot ne imádd; míg muzsikád el nem apad, ne faragj ködből madarat, mi nincs se most, se máskoron. Fele magányom nem adom.
Magam pusztulásán, ily hamar múlásán hogyne búslakodnék? Vajon s merre mennék, mint hívatlan vendég kihez kopogtatnék, kihez kopogtatnék, kiben bizakodnék, sajgó sebeimre balzsamot hol kapnék?
Tűzön-vízen által, sarkamban halállal oltalmat keresnék, testemnek nyugalmat, vétkimre irgalmat oly igen szeretnék, holott megpihennék, étket-italt vennék, egy álló estére mindent elfelednék.
Papírvirág, virág papírból, illat hiánya vár az úton tefeléd, most jégecetté dermednek az órák, különös fátyolban a város, és minden kő amit megérintettél, ótörténet ez, és sose érek el hozzád.
Valaki más az ép bőr rejtekében – A felhám még rózsállón kisimítva És éppen kellőn duzzadó az irha S határon innen és túl annyi éven Az éji krém még ráncait felissza
Az izmok még erősen s villanóan Ugrathatók ha ugratná a reflex Mit tennem kell az még mind rendre meglesz Izomzatommal az vagyok ki voltam Óh merevség ma még be nem rekesztesz
Fogam huszonnégy mint a gyerekeknek De nincs köztük híd idegen anyagból Még a fodrászom is hiába hajszol Festessek már én festetlen leszek meg A romlandóság így van valahogy jól
A konyha ablakában ült három galamb, alant a mélység ásított, szemben a mélyzöld pázsiton, a hepehupa dombokon egy tingli-tangli nyírfa állt, ezüstös hangon furulyált.
A három galamb hallgatott, díszítették az ablakot, néztek a dombra, távoli hegyre, füleltek egyre, pillogtak hátra: be a sárga fényekkel-árnyakkal játszó, kockák közt el-tétova-vázó konyhadélutánba...
S a három galamb oly néma volt, szemben a nyírfa így dalolt: szálljatok erre, három galambok, három szépek, galambfehér a nyírfehérhez – Se dal, se tánc, se szó, se más a három szárnyast rá nem bírja, hiába illegsz, drága nyírfa, hiába szól a szél, a nyár, a nyír – a három galamb az ablakban: papír!
Tudod-e, mit teszel? Mikor csalóra adod a voksod: tudod-e, mit teszel? Mikor a karvalyt hattyúnak mondod: tudod-e, mit teszel? Mikor sugárként hódolsz a ködnek: tudod-e, mit teszel? Mikor nem sírsz, ha másokat ölnek: tudod-e, mit teszel? Mikor gyáván vagy színlelve tapsolsz: tudod-e, mit teszel? Mikor botlás csak, hogy igazat szólsz: tudod-e, mit teszel? Mikor mosolygod csak, ami sanda: tudod-e, mit teszel? Mikor süketvak vagy készakarva: tudod-e, mit teszel? Mikor nem hallod kételyedet meg s nem nézed azt, mi kínos szemednek: tudod-e, mit teszel? Ha tudod – sírig élj megvetésben. Ha nem – megbocsát Isten. De én nem.
Beszél velem az Isten oly egyszerűen mintha te ülnél itt mellettem, barátom - s már érzem Isten halk szava ez osztanom kell nekem is a halam, kenyerem, a saját életem.
Öltöztess fel! Hisz meztelen vagyok. Nincs rajtam se cipő, se ruha. Hol vannak? Ne kérdezd! Nem tudom belepte mind a feledés pora. Jöttömben vesztek el, mind a hosszú úton, lassan vettem le csipkét, díszeket, akartam, egyszerűen, pőrén láss, úgy, ahogy azt csak neked lehet. Nézz rám! Itt vagyok. Minden nélkül tisztán Bár itt-ott néhol sebhelyek… Lassan fordulok, ne csak szemből láss! Most a távolba révedek. Tán menni kéne, hisz itt hideg van, s nem feltétlen a tél miatt, lehetne nyár, akkor is fáznék, lehetne ruhám, az sem vigasz. Öltöztess fel! Kérlek, most az egyszer! Tégy rám Napot, Holdat, kék eget, legalább akkor legyek neked szép, mielőtt örökre elmegyek.
Csak egy tál gyümölcs, letört rőt faág, lehullt piros bogyó. Csak sápadt napkorong, ónszürke felhők az égen, kergetőző avar a réten. Csak az ősz, a nyár múlása köszönt be reggelente az ablakrésen. Csak a haj ezüstje, bús szarkaláb mosoly, zengését vesztett hang, térden heverésző könyv, elmorzsolt harmat az arcon. Csak az élet kondulása az elhaló estharangban: csak ennyi vagy. Nézd: ott a dér ezüstje mögött az út vége beletűnik a kéklő messzeségbe.
A vers szemedbe néz egy múlt világból, de a jelenben elfordítod fejed? Babrálsz semmivel, látszat-gondolattal, - elgörbültek a volt egyenesek.
Erkölcsében oly görbe lett az ország! Görbe szolgahát és tolvaj görbe kéz... S nem mondja ki senki, hogy görbe úton hatalmat nyert hazugság oly merész?
A vers szemedbe néz egy múlt időből, s csak bámulsz, bár világos, mint a nap: miként egykor, Trianon-csapdaúton, honfitársaid is kifosztanak!
A vers szemedbe néz, kérdez: - Magyar vagy? Ember legyél, és - emberként légy magyar! A vers - igazság. Múltadból kiált át: - Bűnt és bűnöst ítéljen el a dal!
A vers - igazság. Nem hízeleg rossznak. Tükrén Tudással úgy egyesül a Hit, hogy érzed: ott isten feletti Isten, -s világa csak Szépséget istenít!
Miért kell nekem minduntalan a vers, mikor cérnavékony már a hang? Mit akarok, hiszen olcsó a tisztesség és tömött erszénnyel sétál a bitang!
Mégis kell, - sőt ezért kell - a vers, mert könnyeket szikkaszt puha kezével, akár a szél. S egy áldott pillanatban ölében elringat, mint a puhasodrású habokból kilépő jóságos tündér.
