Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Érted buktam mélyre. (Talán észrevetted.) Alattad az élet. Minden más feletted. Ördög vagyok, akit elvesztett a pokla. Vízhideg szemekben bújok meg napokra. Elhagyott a remény. Vajon hol talál ma? Leszakadt hidamnak ócskavas az álma. Késsé vált a lelked, holnap virradóra rozsdás, nyugvó vérrel regényt metsz a tóra. Át a túlsó partra szűk, híg fény a járda. Elfelejtett út ez: istenfiú-járta. Szavak tengerében szép, rövid a semmi, hogy ne tudjak mást, csak hozzád visszamenni.
„és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, már azt, hogy minden kép és költemény, azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét, a lepke őt és mindhármunkat én." (Szabó Lőrinc)
Nézd Dsuang Dszi, itt e tájat, Ez mind csak kép és költemény. Bár szép, tudod jól, hogy csak látszat, Ahogy nőalakot ölt a fény.
És a fény, lehet csak hírnök, Egy más világból átsugárzik, Ott nem lehet se szép, se szent, Ott nem ragyog és nem hullámzik.
Itt ő a herceg, ő a pápa, Vagy Júlia szobám falán, Egy nő, ki fényes, nem parázna, Egy nő, ki üres vers talán.
S bár én írom, a fény a Mester, Vagy az, ki álmodja a fényt, Ki álmodik, vagy a világra Ír egy hosszú költeményt.
Fele magányom nem adom. Ne hordj parazsat válladon. Méreg a csókom, ne igyad. Ne éleszd halottaimat. Őszintét hogyha szólt a szád, hazug szavam kegyét ne várd. Viselt ruháid le ne vesd, álmaim kútját ne keresd. Ha nincs, ki álmát küldi rád, a délibábot ne imádd; míg muzsikád el nem apad, ne faragj ködből madarat, mi nincs se most, se máskoron. Fele magányom nem adom.
Magam pusztulásán, ily hamar múlásán hogyne búslakodnék? Vajon s merre mennék, mint hívatlan vendég kihez kopogtatnék, kihez kopogtatnék, kiben bizakodnék, sajgó sebeimre balzsamot hol kapnék?
Tűzön-vízen által, sarkamban halállal oltalmat keresnék, testemnek nyugalmat, vétkimre irgalmat oly igen szeretnék, holott megpihennék, étket-italt vennék, egy álló estére mindent elfelednék.
Papírvirág, virág papírból, illat hiánya vár az úton tefeléd, most jégecetté dermednek az órák, különös fátyolban a város, és minden kő amit megérintettél, ótörténet ez, és sose érek el hozzád.
Valaki más az ép bőr rejtekében – A felhám még rózsállón kisimítva És éppen kellőn duzzadó az irha S határon innen és túl annyi éven Az éji krém még ráncait felissza
Az izmok még erősen s villanóan Ugrathatók ha ugratná a reflex Mit tennem kell az még mind rendre meglesz Izomzatommal az vagyok ki voltam Óh merevség ma még be nem rekesztesz
Fogam huszonnégy mint a gyerekeknek De nincs köztük híd idegen anyagból Még a fodrászom is hiába hajszol Festessek már én festetlen leszek meg A romlandóság így van valahogy jól
A konyha ablakában ült három galamb, alant a mélység ásított, szemben a mélyzöld pázsiton, a hepehupa dombokon egy tingli-tangli nyírfa állt, ezüstös hangon furulyált.
A három galamb hallgatott, díszítették az ablakot, néztek a dombra, távoli hegyre, füleltek egyre, pillogtak hátra: be a sárga fényekkel-árnyakkal játszó, kockák közt el-tétova-vázó konyhadélutánba...
S a három galamb oly néma volt, szemben a nyírfa így dalolt: szálljatok erre, három galambok, három szépek, galambfehér a nyírfehérhez – Se dal, se tánc, se szó, se más a három szárnyast rá nem bírja, hiába illegsz, drága nyírfa, hiába szól a szél, a nyár, a nyír – a három galamb az ablakban: papír!
Tudod-e, mit teszel? Mikor csalóra adod a voksod: tudod-e, mit teszel? Mikor a karvalyt hattyúnak mondod: tudod-e, mit teszel? Mikor sugárként hódolsz a ködnek: tudod-e, mit teszel? Mikor nem sírsz, ha másokat ölnek: tudod-e, mit teszel? Mikor gyáván vagy színlelve tapsolsz: tudod-e, mit teszel? Mikor botlás csak, hogy igazat szólsz: tudod-e, mit teszel? Mikor mosolygod csak, ami sanda: tudod-e, mit teszel? Mikor süketvak vagy készakarva: tudod-e, mit teszel? Mikor nem hallod kételyedet meg s nem nézed azt, mi kínos szemednek: tudod-e, mit teszel? Ha tudod – sírig élj megvetésben. Ha nem – megbocsát Isten. De én nem.
Beszél velem az Isten oly egyszerűen mintha te ülnél itt mellettem, barátom - s már érzem Isten halk szava ez osztanom kell nekem is a halam, kenyerem, a saját életem.
Öltöztess fel! Hisz meztelen vagyok. Nincs rajtam se cipő, se ruha. Hol vannak? Ne kérdezd! Nem tudom belepte mind a feledés pora. Jöttömben vesztek el, mind a hosszú úton, lassan vettem le csipkét, díszeket, akartam, egyszerűen, pőrén láss, úgy, ahogy azt csak neked lehet. Nézz rám! Itt vagyok. Minden nélkül tisztán Bár itt-ott néhol sebhelyek… Lassan fordulok, ne csak szemből láss! Most a távolba révedek. Tán menni kéne, hisz itt hideg van, s nem feltétlen a tél miatt, lehetne nyár, akkor is fáznék, lehetne ruhám, az sem vigasz. Öltöztess fel! Kérlek, most az egyszer! Tégy rám Napot, Holdat, kék eget, legalább akkor legyek neked szép, mielőtt örökre elmegyek.
Csak egy tál gyümölcs, letört rőt faág, lehullt piros bogyó. Csak sápadt napkorong, ónszürke felhők az égen, kergetőző avar a réten. Csak az ősz, a nyár múlása köszönt be reggelente az ablakrésen. Csak a haj ezüstje, bús szarkaláb mosoly, zengését vesztett hang, térden heverésző könyv, elmorzsolt harmat az arcon. Csak az élet kondulása az elhaló estharangban: csak ennyi vagy. Nézd: ott a dér ezüstje mögött az út vége beletűnik a kéklő messzeségbe.
A vers szemedbe néz egy múlt világból, de a jelenben elfordítod fejed? Babrálsz semmivel, látszat-gondolattal, - elgörbültek a volt egyenesek.
Erkölcsében oly görbe lett az ország! Görbe szolgahát és tolvaj görbe kéz... S nem mondja ki senki, hogy görbe úton hatalmat nyert hazugság oly merész?
A vers szemedbe néz egy múlt időből, s csak bámulsz, bár világos, mint a nap: miként egykor, Trianon-csapdaúton, honfitársaid is kifosztanak!
A vers szemedbe néz, kérdez: - Magyar vagy? Ember legyél, és - emberként légy magyar! A vers - igazság. Múltadból kiált át: - Bűnt és bűnöst ítéljen el a dal!
A vers - igazság. Nem hízeleg rossznak. Tükrén Tudással úgy egyesül a Hit, hogy érzed: ott isten feletti Isten, -s világa csak Szépséget istenít!
Miért kell nekem minduntalan a vers, mikor cérnavékony már a hang? Mit akarok, hiszen olcsó a tisztesség és tömött erszénnyel sétál a bitang!
Mégis kell, - sőt ezért kell - a vers, mert könnyeket szikkaszt puha kezével, akár a szél. S egy áldott pillanatban ölében elringat, mint a puhasodrású habokból kilépő jóságos tündér.
Azt hiszed drágám, az a régi dallam elnémulhat? Többé nem énekel? Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó, Nincs hatalom, mivel ne bírna el. Kettőnk testéből két szép fa eredt. ők mindketten megjegyezték a dalt. Nem szállt tova, mint langyos fellegek, s ajkaikon aratnak diadalt.
Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt. Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass! Fiaim, rátok nézek holdsugárból, s nevetek, ha köröz a réti sas. Amíg szerettek, akárhol kerestek, én ott leszek: megleltek, így ígérem, búvár vagyok, elbújtam bú elől, s nevetésem felcseng, mint egy érem. Amíg szerettek, ahányszor kerestek szólítotok, annyiszor nézek vissza, felelek is az állatok szavával, a sose múló szeretet szavával, míg érintésem könnyetek felissza.
Olyan nehéz még nélkületek élnem, nem ízlelni édeset meg keserűt. De ott leszek a házban. Láttok engem? Én szólok, ha a tücsök hegedül.
Riong a régi réquiem, temetkezik a föld, erdők palástja mégse gyászt: új színt új színre ölt. Ma százezernyi szín nevet, rikít, sikít, kiált, ma van a színek ünnepe: szín-bacchanáliák. És minden percbe más a szín, s perc múlva más megint, – de jaj, ha erre jő az Ősz, egyszerre csendet int… Itt járok nesztelen, fehéren, csak a haraszt zörög; itt ellentét az én ruhám, s ez ellentét örök. Az Ősz minden színt megrabol: s az Élet csupa szín; és ott, amerre megjelen, szívekbe szánt a kín. Az Ősz minden színt megrabol, csak engem el nem ér: mert téli színhez már nem ért, s az én színem fehér. … De most… épp erre jár az Ősz: picinyke pillanat… Eltűnt a szín, s a levelek zörögve hullanak. A fák közt nyargalász az Ősz… s ahogy meglát, megáll. Ölében rablott kincsei: a nagy szín-karnevál. „Lovag, vezess váradba el s mutasd meg kincseid…” – S ő szólt: „Mindennap affelé vezetnek lépteid…”
