Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Ha a világ ily szép, Uram, szemünket ha ott belül örök békéd uralja, egy másik életben adhatsz-e többet? Ezért vagyok féltékeny szemre, arcra, e testre, és mi nyugtot nem talál, Uram, a szívre... s rettent a halál! Miféle más érzékkel láttatod majd e kék eget a hegyeknek fölötte, a roppant tengerárt, a nap sugárát? Érzékeim békéd itt töltse meg, s e kék ég kell, nem vágyom más eget. Ki csak annak a percnek mondja: "Állj meg!", amely elhozta néki a halált, nem értem őt, Uram; én annyi percet állítanék meg mindahány nap, mindet örökké tenni szívemben! S ha már "örökké tenni" - maga a halál? De akkor hát mi is lenne az élet? Csupán az elmúló időnek árnya, távolt közelbe játszó délibáb, a "sok" s "kevés" számlálgatása volna, amely - mert minden minden már - csalárd? Mindegy! Legyen e világ oly sokféle, oly kiterjedt, oly ideiglenes, e föld, és mindazok, mik rajta nőnek, ez itt az én hazám, Uram; és, kérdlek, égi hazám is - nem lehetne ez? Ember vagyok, mértékem emberi, miket hiszek s remélek, mindazokban; s ha itt hitem, reményem nem meri útját folytatni, felrovod majd túlnan? Ott túlnan, lám, az ég s a csillagezrek, - ember maradnék ott is boldogan. Ha alkotásod mind ily szép szememnek, ha szememet érettük teremtetted, becsukjam tán, keresve más hogyant ? Hisz ilyet nem találok semmikor. Uram, te vagy; de azt ki tudja, hol? Mindaz, amit látok, bensőm terád hasonlít; hadd higgyem, itt vagy tehát. S ha amaz óra eljő rettegésben, hogy becsukódik majd e földi szem, Uram, nagyobb szemet nyiss föl nekem, add arcodat szemlélnem véghetetlen! Legyen a halál nagyobb születésem!
Megszokod, mint a falu a harangot. Összenősz vele, mint faág a törzzsel - e rossz bohózattal, melyben mint kerge özvegy, lúdtalpain a halál körbe-körbe szökdel.
Tűz van, esküvő, temetnek, születnek, kitekerik a csirke nyakát levesnek, botrány! bolondság! - sírnak és nevetnek, szaladj játszani! - mondják a gyereknek.
Szaladsz és elesel. Megütöd magad és fáj. Vagy megütöttek? Te ütöttél? Fordulnál vissza? Fogadkozol? Elbújsz? Ugyan már, hova szöknél?!
Majd profitálsz lüktető sebeidből, harci szekered a mezőre hajtod, megdermed hátadon a sós verejték, s látod, ahogy árnyékod túlnő rajtad.
A csábító leszel és az elcsábított is - hogy ne legyen olyan árva az árva. Egymást szorongatják vadul a vágyak, s mindenki máson át marad magára.
Lebontott kályha füstje száll utánad, egy régi fásládának vallanál szerelmet, de jussát követeli minden új nap - tapsolsz a mának és a tegnapot elejted.
Megszokod, mint a falu a harangot, egymás után sírni, nevetni, sírni, ne kérdezd, hogy mire kell, mire kellett sort sor után és sort sor alá írni.
Mint akinek hagyaték az árnyéka, És gönce, miben utcára léphet, Feslett utazótáska rég emésztett konca, Mint akinek hegekről ismerős A térkép, mit elfeküdt, Kinyúlt bőrként hord magán, És a sérthetetlen élet Aura-ábrándja dugába dőlt, Mint akinek kézzel írt végrendelet a délutánja, És most a saját fogyatékában, Akárha sejtjei koldusa lenne, Önmagát keresi, És ahogy az utcán látta, Önnön bajában turkál.
De nincs olyan cété, se emer, Ami az öngyűlölet vagy -sajnálat Őszülő salakjával el tudná hitetni, Hogy már nem elég egy szikra. Meddig hittem én is, a kevélység Elzálogosított szolgája, Hogy meghatároztam magam, Nem üres zsolozsma rólam a leltár, De mára csak a szégyen Zselével kenegetett sebhelye maradt, Hogy valaha könnyedén beszéltem A távlatról, Ami emberi szívvel felfogható.
Gyónok a mindenható istennek, Gyónlak titeket is, testvéreim, Sokszor és sokat vétkeztetek, És látom bennük, Mint őszi verejték kerek csöppjében, Az én igen nagy vétkeim. Gondolattal csináltátok, Szóval, cselekedettel és mulasztással, És az én vétkem, Az én igen nagy vétkem Meg úgy fülel bennük, Ahogy esti gépek dübörgése kuporog, Fájdalomcsillapító nélkül, A kórházi mosoda hajnali hallgatásában. Ahogy az üres infúziós zacskó Ringadoz az állvány menny-magasában.
Akik felfuvalkodottak, Azok helyett félek. Akik nem félnek, Azok helyett megalázom magam. Akik csak úgy emlegetik, Kimondják a főnevet, és semmi, Megint kimondják, és megint semmi, És ekkor nem a semmit látják, Azokért sírok szakadatlan. Hiszen kicsap a szájukon (mint gyomorból a formalinszag, ha bivalyerős a branülbe adott antibiotikum) A dölyf.
És aztán jön, Bugyog föl, A reménykedés ragályos televénye alól, Kibújik a valamikbe vetett hittel A lélek murvás üledékéből, Jön a hit hipó-felhős délibábjával, Magára is veszélyes, Izzad, mint egy téveszme, Miszerint a születésért cserébe, Ellenértékül, Csak mert a napok sora, Így vagy úgy, Imával, jógával, Gyerekkel, hagyománnyal Becsben lenne tartva, Bármi is jár.
És akik azt hiszik, kinevették, Hogy nevettek rajta, Nem félnek tőle, Ők csak, mondják aléltan, A családjukat féltik (a kitalált jóságra, mondja majd egyszer Szent Ágoston, nincs mentség), Áldassanak milliószor, Legyenek ők tudatlan, alávaló szentek, Mint akinek bizomány a lélegzete, És sohasem tudják meg, Hogy ő soha, de soha sincsen kinevetve, És nem azért, mert elvileg Lehetetlen lenne bármit is gondolni róla, De mert, ha egy egészen Kicsit is közel kerülsz hozzá (neki még a karján sem bizsergeti a szőrt a találkozás végleges elektromossága, de te már jobban egyedül vagy, mint aki foganni készül), Semmi másra többé Nem tudsz figyelni. Csak magadra.
Elküldettünk apáink portáiról, ahol már minek is maradtunk volna otthon? A kerítéssel járkálni körül a házon? A csapdával kifogni a falból egy-egy egérlukat? A vályút meg odavezetni néha itatni a kúthoz?
Elbúcsúztak a porban zajongó, egybekényszerült földek, a szél-zeneszóval kapuig kikísért jószágok. S mi lábatlankodtunk volna seprűvel a küszöbön, ahonnan jövő se látszott?
Bezsúfolódtunk a városok emeleteire, idegenek szomszédságába, ahol szólni sincs kihez. S vagyunk az utcák ismeretlenjei, ajtók mögött élők, betonhalmok jött-mentjei,
Elhagyatott, félreeső falvainkat lassan a senki lakja. Az ágyakban betegség nyög. Öregeink egymást takarítják el. Emlékük botorkál csak, tévelyeg még a környékek riadt szagában.
A szív is megállhat egy szóra, s a legfontosabb vonatok. Mindenkiért eljön az óra. Vidéki állomás vagyok: itt találkoznak a halálban a győzelmesen fontosak. Velük a téli képen nyár van, s a nyárból jégremény fakad.
Úgy álmodlak ébren minden este, magamat benned megkeresve, hogy megtalálj, s nevedre mondom: a te gondod összes gondom. Bánatodat gyakran megérzem, tisztességet nem lehet pénzen... de mást igen, mi haszontalan, bár lökném ki magamból magam, hogy legyek mi vagy, szabadság, járom, ne hagyj magamból kitalálnom, ha elfeledsz, meghalok este magamban, tégedet keresve.
s e haladás, belátom, szép siker; már több az autó, mint a parkoló, a hangsorompó ledöntve hever, s lesz nemsoká a Holdon Wurlitzer, de jól jegyezze meg, ki emlékezni fog,
a Kozmosz ura én, a Halál maradok.
Ifjat, merészt ugratni jó szeszély: a hegymászók mállott sziklára lépnek, uszót elvághat vontatókötél, a gyorshajtó az útpadkára térhet, másokkal várok, hadd legyenek vének, amig kedvem szerint eldönti sorsukat ennél infarktus, annál daganat.
Faj s vallási ügyekben liberális vagyok, adó, hitel vagy társadalmi érdek hidegen hágy, és nyiltan fordulok ellenetek pirulák, hazug érvek, finom szavakkal gyógyító dögészek; Westchester matronái, Bowery fenekek, mind táncoltok velem, ha dobomra verek.
Ki soká nem borul emberi vállra, Ahhoz a fák egyszer közelhajolnak. Ki soká nem figyel emberi szájra, Ahhoz egyszer a falevelek szólnak. Ki soká nem örvend az emberekkel, Egyszer a kertben, harmatkora reggel Megérti, mit csíznek a csíz üzenget, S mit a szél ujja az ágon kipenget.
Ki soká nem olvas emberi könyvet, Az megtanulja, mit a felhők írnak. Ki soká nem lát egy emberi könnyet, Azért az esők patakokat sírnak. Ki földi csókot immár sose kóstol, Arra az ég lehajlik csillagostól, S megérzi egyszer, hogy az Isten szája Csókol a napban le reája.
Emlékszel-e a volt-időre, amikor itt jártam veled? A táncos, mélyzöld fűzfasorra, amit elfújtak a szelek? A virágszirom két fecskére? Verset írtak a víz felett.
Emlékszel-e a gyalogútra, ami minket a Napba vitt? A gyors-hullámú, futó rétre, ahogy fölverte habjait? A vakító, kis pipacs-lángra? Minden éjemben az virít.
Köszönöm, hogy közöttük voltam Ingyenes sírásóként élek, szeretem ezt a mesterséget. Már két világ is meghalt bennem, már kétszer is kellett temetnem. Uram, az én kedvem ne vedd el, engedd, meghalnom szeretettel, befejezném e mesterséget, segíts, hiszen az idő éget! Én e világból jól kilátok, léteznek itt még más világok, az enyém sincs már olyan messze, jó lenne látnom befejezve, legalább azt a privát tervet, hogy ne cipeljek annyi terhet, s tudjam: nem lesz a jövő béklyóm, elfogadja az ajándékom, és kedvvel és köszönve mondjam: köszönöm, hogy közöttük voltam.
Nos, fönt vagyunk a mi kis városunk legmagasabb pontján, uram, innen szép minden, ha távcsöve van, nehogy elővegye, tobzódjon a szem a nagy büdös semmiben vagyis a végtelenben, uram, arra van a jövő, mondhatnám, ugyanaz, mint amikor a távcsövet fordítva emeli szeméhez, s nem hiszi el a messzeséget, mert már rég belelépett abba, amit érez, és mégis futni kezd, az ott a Béka-hegy vagy Béka-segg, legalábbis mi így csúfoljuk, hiszen a szomszéd város csúcsa, valamivel magasabb, mint a miénk, dehát ők élnek alatta, uram, egyébként a lakosság apraja-nagyja emelte azt is, mint tudja, alföld itt minden, igazi csúcsot senkise látott még, s valószínű, hogy nincsen, aki ide följut és lenéz a nagy büdös semmibe, az nem élt hiába, uram, legalábbis így gondolják sokan, pedig lentről a csúcs állandó ködbe van, s innen se látni pontosan, hogy lent mi van, merész Párhuzamosok hozzák-viszik, hogy is mondjam, tán az időt onnan ide, innen oda, uram, s állítólag a végtelenben találkoznak, tehát még a ködnek is értelme van, de már megint mellébeszélek, látja ott lent azt a nagy fényességet? mint a szakadék, vagy a meztelen női test, olyan, az a mi tengerünk, uram, folyamatosan utána töltjük, merthogy párolog, hiába fedtük be műanyaggal, s kötöttük rá a csatornára, köteles mindenki naponta egy pohár vizet, vagy egyéb folyadékot belé-engedni, és mindig zátonyra fut néhány hajó, az volna jó, ha a napsugár még kisebb szögben érne bennünket, és befagyna, akkor talán elnevezhetnénk Közép-Európai-Jeges-tengernek, vagy valami hasonlónak, uram, az idegenforgalom miatt, s hogy tudjuk a nevét mindannyian, mit mondjak még? nagyon csodálkozom, hogy olyan szótlan, s láthatja, magam is rossz formában vagyok, uram, sajnálom, hogy a saját útikönyvét otthon felejtette, tehát nézzen jól a lába alá, ha leereszkedik, mert az a sok kis pörsenés, ami lefelé ködbe vész, közelről mind csúcs, és megcsúszik, ha belelép.
Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik, tudod, lassan minden olyan valóságos lesz, mindennek megismered értelmét, minden olyan félelmesen és unalmasan ismétlődik. Ez is öregség. Mikor már tudod, hogy a pohár semmi más, csak pohár. S egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is... Aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember, részletekben. Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság; s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen. Egy napon felébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél? Amit a nap mutat, pontosan ismered: a tavaszt vagy a telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé, sem rosszat, sem jót... s ez az öregség. Valami él még szívedben, egy emlék, valamilyen homályos életcél, szeretnél viszontlátni valakit, szeretnél megmondani vagy megtudni valamit, s tudod jól, hogy a pillanat majd eljön egy napon, s akkor egyszerre nem is lesz olyan végzetesen fontos megtudni az igazat, és válaszolni reá, mint ezt a várakozás évtizedeiben hitted. Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét... mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak... Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor ez sem fáj már.
Elrepül a madár ha meghalok, kirepül a kalitból holtan is, Tudja vagy nem azután valaki valaha ha valaha voltam is; hogy voltam vagy nem . . . talán nem is voltam; nevem csak álnév, — sosem volt enyém. — Ismeretlen költő névtelen műve: gazdátalan szerzés a költemény, gazdátalan madár, mely él dalában, dalolják még, míg el nem feledik; de más dalokban vissza-visszacsendül mert hogy nem felejtik, akik szeretik ... Az a madár, mely egy szomorúfűzfán fejfába vésve mindjárt égre száll, s leszáll ha, — ha leszáll más szomorúfűzre hogy meg ne fogja a csontkezű Halál; gyűjti mely a dalt, — a némaságot, a csendet, azt a sírit szereti. .. Az szereti azt a kismadarat ki balga hitét a feltámadásba, a másvilági életbe veti, s azt híreszteli hogy a szerelem erősebb a halálnál, mert örök, s hogy a halál csak az élet árnyéka, de él az élet! — nem foghatja rög! A rögből csak táplálkozik az élet, a férfimag és a női pete ,— egyévi levél az egyén az élet égigérő fáján ... Az igazi élet az emberiség élete!.. . Elrepül a madár ha meghalok, de élnek tovább és szállnak szívre, szájról szájra az én dalaim, az én halhatatlan dalosmadaraim.
Ha Krisztus még egy esztendőt megér, nem feszítteti keresztre magát. Leteszi a messiás-csuhát, s halat fog Genezáret taván. Nem szidja a változó szerencsét, s nem dicséri a jó fogást, feje alatt éles kést rejt a rongy, követ dob vissza, s kenyeret eszik. Ha Krisztus még egy esztendőt megér, nem adja át magát az árulónak, és nem vall színt ellensége előtt. Tudja, mikor kell ütni vagy szaladni, tudja, hogy anyja könnye többet ér minden virágesőnél, jó tanácsnál. Asszonyt vesz, s gyermekét megtanítja, hogy jobb a szemet árnyékban tartani, mint jóhiszeműen kerekre nyitni. Ó, harminchárom év villámcsapása irgalmatlan fény, felismerés! Hogy a gonosznak ellent kell állani, s hogy nem a legjobb a gyors mennybemenés.
Mélyen, ott ül a vágyunk Ránk, földi emberekre, ilyenkor, éjjel-tájon, ránk kacsintgat az álom rezgős csillagszemekkel. S szerető szemű lányok lopóznak a szívünkbe. Engem is gyarlóság von ilyenkor, éjjeltájon jól ismert közelükbe, ha a tavasz megmozdul, s kibúj a téli tokból.
De ez az éj megváltó szelekkel csókolt szájon — más ember meg ne szánjon : én nem csókoltam vissza, s lelkem csak félve issza ízét, ám viszont nem mer szeretni : — ez az ember, amíg nagy dolgok hívják aprókban leli írját fájdalmának, vágyának. S mélyen ? — Tesped a bánat.
Mélyen, ott ül a vágyunk valami szépre, másra — nem futó feledésre, s meg-meglendül a szárnya, s felbolygatja rakásra csipegetett kedvünket. Borzongunk, s rádobáljuk, takarni, egyre-másra, lopkodott életünket, de nem vigasztal minket, csak, mint a sebesültek :
Hogy annyi nőre vágytam, a bejárható Kitörési útvonalak természetét jellemezte, Nem engem, a börtön alaprajzát. Mert végtére is Mi a szerelem, ha nem rejtekajtó? S a vágy, hogy rátaláljunk, Szabadulás művészete, szökés; és folyton visszazuhannunk Is csak az itteni gravitáció jellegéről mond valamit, Meg hogy akkor más kiutat kell keresni, mert a hús Cserben hagy, csapdába ejt, nem kijárat, hanem a kriptából előleg, Noha kezdetben többnek látszott.
Az anima semmire nem törekszik, mégis mindent elér, Innen a hitele. Mutatja az utat, Jó és rossz egy neki, noha akarattal nem okoz bajt, Csak hív a helytállás közepette, egyre halkabban, Ám lankadatlanul. Ő kalauzol el Romlandó másaihoz, maga romolhatatlan, Hogy belsőből külsővé váljék, alakot keres magának, Mert a változatlanságban van valami szegényes, Vezetőd tévutakon; rá ismersz folyton, minden nevetésben És sírásban, elbűvölő akaratlanok leányára, akinek lényege, Hogy oly kedves legyen hozzád, amilyen te sose voltál magadhoz, Ezért kerested pont őt, aki adni megtanít, És nincstelent, megtanít elfogadni.
Noha nem volt pontos elképzelésem, mi a feladatom, Igyekeztem rugalmasan kitérni előle, és biztosan másutt Kötöttem ki, nem ahová a szelek hajtottak volna, Navigálva kényszeresen, ezzel a szabad akaratnak Nevezett valamivel, ami akár a szextáns, Úgy működik, ha a kételyt leeszi róla a rozsda; Mi pedig érezzük még a konstellációkat, De erejük már meghalad. A belső csillagképek Mindenórás világa, mindenki feje fölött Ugyanaz az égbolt, a tudattalan görbülete, Szerepharcra boldogság akarása, legmagasabban pedig Az üdvharc, de mind csak tájékozódás, kanyar az útvesztőben Egy beépített akarat iránytűjét követve, Hogy van kijárat, csak a fonalat kell megtalálni ismét, Ebben a fáklyátlan sötétben. Mert hajózni kell, nem élni.
Barackot, meggyet, szilvát zabáltam egy férfi helyett, azt mondja ez a dudvás, csalános örökélet. Hiába borult érte virágba a kezem, Hiába feszített maga alá a Nap. Hiába könyörögtem olyan hangosan, hogy fölvertem álmukból a lelenc isteneket. Azt mondják a madarak nem ott van a Gellérthegy ahol én kerestem. Nem ott van a Duna, te is máshol vagy, nem fekszel itt mellettem, kerüljelek már téged is, mint a tükröket, meneküljek tőled. Ha a verseket ledobhatnám mint a szoknyát, ha valaki leemelné őket a világ tetejéről, mint tortáról a marcipánhuszárt. . . de a versek szerelmes csillagok, nincs testük, árnyékuk, helyük, olyanok mint én. Meg a fényeskedő ribanc angyalok. De én elkísérem a szeretőjéig, elkísérik a nyári dobok, csak az egész tavasz az én ágyam legyen, csak fájjon már egy kicsit a szíve, holnapra igaz lesz amit ma hazudtam. Ne kérdezz, ne sírj, ne érts meg. Nekem sem beszélhet már senki a fájdalomról. Nem énekelhet. A fájdalom néma mint a halál. Majd visszatérek mint a kutyák, sántán, megőszülten.
*
Visszatérsz hogy ne csak élni, meghalni se legyen már miért, hogy ezután se lásd az arcokat, ne lásd a fegyvereket, szóljon suttogva a parancs: ne zavard a mosolygást! Hogy több legyen a jóltartott, tenyésztett bámészkodó, és érkezzen a büdös levegő hermetikusan elzárt vagonokban, érkezzen postagalambbal, érkezzen borítékban, és késsel támadj megint a karácsonyra, és hulljon a hó, hulljon még négyezer évig, és hulljon feketén szívedről hazádra a káromkodás.
Itt te nem lehetsz kenyérosztó.
*
Egyszer majd hajnalt hordunk újra a szívünk alatt, a költők álomtól véres arccal ébrednek, úgy állnak az emberek elé, újra parancsolnak és rendelkeznek, és gyönyörű lesz újra mint egy palotában lépdelni a lángok között, porrá égni mosolyogva.
