Keresés

Részletes keresés

Lutra Creative Commons License 2019.02.12 0 0 95170

Bertók László

Az idegenvezető elbúcsúzik

Nos, fönt vagyunk a mi kis városunk
legmagasabb pontján, uram,
innen szép minden,
ha távcsöve van,
nehogy elővegye,
tobzódjon a szem a
nagy büdös semmiben
vagyis a végtelenben, uram,
arra van a jövő,
mondhatnám, ugyanaz,
mint amikor a távcsövet
fordítva emeli szeméhez,
s nem hiszi el a messzeséget,
mert már rég belelépett
abba, amit érez,
és mégis futni kezd,
az ott a Béka-hegy vagy Béka-segg,
legalábbis
mi így csúfoljuk, hiszen
a szomszéd város csúcsa,
valamivel
magasabb, mint a miénk, dehát
ők élnek alatta, uram,
egyébként a lakosság apraja-nagyja
emelte azt is, mint tudja,
alföld itt minden,
igazi csúcsot
senkise látott még,
s valószínű, hogy nincsen,
aki ide
följut és lenéz
a nagy büdös semmibe,
az nem élt hiába, uram,
legalábbis így gondolják sokan,
pedig lentről a csúcs
állandó ködbe van,
s innen se látni pontosan,
hogy lent mi van,
merész
Párhuzamosok hozzák-viszik,
hogy is mondjam, tán az időt
onnan ide, innen oda, uram,
s állítólag a végtelenben
találkoznak, tehát
még a ködnek is értelme van,
de már megint mellébeszélek,
látja ott lent
azt a nagy fényességet?
mint a szakadék, vagy a
meztelen női test, olyan,
az a mi tengerünk, uram,
folyamatosan utána töltjük,
merthogy párolog,
hiába
fedtük be műanyaggal,
s kötöttük rá a csatornára,
köteles mindenki
naponta egy pohár vizet,
vagy egyéb folyadékot
belé-engedni,
és mindig zátonyra fut
néhány hajó,
az volna jó,
ha a napsugár még kisebb szögben
érne bennünket,
és befagyna,
akkor talán elnevezhetnénk
Közép-Európai-Jeges-tengernek,
vagy valami hasonlónak, uram,
az idegenforgalom miatt,
s hogy tudjuk a nevét mindannyian,
mit mondjak még?
nagyon csodálkozom,
hogy olyan szótlan,
s láthatja, magam is
rossz formában vagyok, uram,
sajnálom, hogy a saját útikönyvét
otthon felejtette, tehát
nézzen jól a lába alá,
ha leereszkedik,
mert az a sok kis pörsenés,
ami lefelé ködbe vész,
közelről mind csúcs,
és megcsúszik, ha belelép.

Lutra Creative Commons License 2019.02.12 0 1 95169

Agócs Sándor

Mi lesz velünk

tőlem messzire öregszel
alig látlak —
földig mostoha térdemmel
babrálnak

ölelek országutat
vasutat —
szólongatlak kitalállak

poshadt víz a nyál,
nyelem
ünnepre hiányra

álmom didergő kapualj:
vesztett csókok
kihűlt melegágya

Lutra Creative Commons License 2019.02.11 0 0 95168

Kiss Judit Ágnes

indián

Ne kérdezd, hová, az út vezet.
Vakondtúráshoz, hogy nehéz fejed
ráhajtva hallgasd, miként nő a fű,
s bábból a lepkék hogy bújnak elő.

Ne kérdezd, hová, az út vezet.
Talán egy hangyabolyhoz, hogy kezed
csuklóig fúrd bele, és hagyd, hogy fájjon,
hogy érezhesd: még itt vagy a világon.

Ne kérdezd, hová, az út vezet.
Vad erdőbe, hogy végre elfeledd,
honnan jöttél. A fákban nincs harag,
csak válaszolj, ha megszólítanak.

Ne kérdezd, hová, az út vezet.
Mély barlangba, mert ott rejtik neved.
S ha álmaidban egyszer megkapod,
ne szólj, ringasd, mint méh a magzatot.

Lutra Creative Commons License 2019.02.11 0 0 95167

Oláh András

sírodat rázom

Utassy József versére


szemfedőlapod bárki ha lerántja
tekints le Petőfi felboncolt hazádra

mit neked - írtad - zord Kárpátok bérce
(visszacseng Trianon lidérces szikéje)

mit neked cenzúra - kék szalag sem kell
-melleden tüdővész-égette rendjel

a jognak nincs asztala - nincs ami gátol -
vért köhögsz fuldokolsz mégis a mától

nincs bőség (kosár sincs: ellopták régen
és ne hidd hogy arcukat égeti szégyen)

sírodat Petőfi hiába rázom
sírod sincs s eszméd is elvetélt álom

Lutra Creative Commons License 2019.02.10 0 0 95166

Márai Sándor

 

A gyertyák csonkig égnek

 

/részlet/

 

.......................................

 

  Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik, tudod, lassan minden olyan valóságos lesz, mindennek megismered értelmét, minden olyan félelmesen és unalmasan ismétlődik. Ez is öregség. Mikor már tudod, hogy a pohár semmi más, csak pohár. S egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is... Aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember, részletekben. Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság; s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen. Egy napon felébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél? Amit a nap mutat, pontosan ismered: a tavaszt vagy a telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé, sem rosszat, sem jót... s ez az öregség. Valami él még szívedben, egy emlék, valamilyen homályos életcél, szeretnél viszontlátni valakit, szeretnél megmondani vagy megtudni valamit, s tudod jól, hogy a pillanat majd eljön egy napon, s akkor egyszerre nem is lesz olyan végzetesen fontos megtudni az igazat, és válaszolni reá, mint ezt a várakozás évtizedeiben hitted. Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét... mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak... Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor ez sem fáj már.

 

.......................................

Lutra Creative Commons License 2019.02.10 0 0 95165

Erdélyi József

Elrepül a madár

Elrepül a madár ha meghalok,
kirepül a kalitból holtan is,
Tudja vagy nem azután valaki
valaha ha valaha voltam is;
hogy voltam vagy nem . . . talán nem is voltam;
nevem csak álnév, — sosem volt enyém. —
Ismeretlen költő névtelen műve:
gazdátalan szerzés a költemény,
gazdátalan madár, mely él dalában,
dalolják még, míg el nem feledik;
de más dalokban vissza-visszacsendül
mert hogy nem felejtik, akik szeretik ...
Az a madár, mely egy szomorúfűzfán
fejfába vésve mindjárt égre száll,
s leszáll ha, — ha leszáll más szomorúfűzre
hogy meg ne fogja a csontkezű Halál;
gyűjti mely a dalt, — a némaságot,
a csendet, azt a sírit szereti. ..
Az szereti azt a kismadarat
ki balga hitét a feltámadásba,
a másvilági életbe veti,
s azt híreszteli hogy a szerelem
erősebb a halálnál, mert örök,
s hogy a halál csak az élet árnyéka,
de él az élet! — nem foghatja rög!
A rögből csak táplálkozik az élet,
a férfimag és a női pete ,—
egyévi levél az egyén az élet
égigérő fáján ... Az igazi
élet az emberiség élete!.. .
Elrepül a madár ha meghalok,
de élnek tovább és szállnak szívre,
szájról szájra az én dalaim,
az én halhatatlan
dalosmadaraim.

Lutra Creative Commons License 2019.02.09 0 0 95164

László Noémi

Levélregény

A Galéria árnyékában ültem,
néztem, hogyan lüktet a tér.
Fehér-fekete-szürke volt a város,
mint képernyőn egy sietős levél.

Köd ül az úton, apád jár eszedben,
a Rádayban új kocsmát avatnak,
borzas galambok tanyáznak a gangon,
eső esett, majdnem betört egy ablak,

tanítasz, olvasol, csomagban könyv jött,
zsenik csevegnek vendégségben nálad,
az ismerősök furcsán méregetnek,
dadogsz, feszengsz, vonogatod a vállad...

Őszvégi, sűrű adatforgalomban
a kultúrzsongás jótékonyan elnyel:
két szépen süllyedő talán-szerelmes,
bizonyság helyett félidézetekkel,

hogy másról a ruha, rólunk a máz
kerül le szemtől szemben állva.
Lassan hat óra lesz, megérkezel.
A nap szédítő fényt vet a világra.

Lutra Creative Commons License 2019.02.08 0 0 95163

Mezey Katalin

Ha Krisztus
még egy esztendőt megér

Ha Krisztus még egy esztendőt megér,
nem feszítteti keresztre magát.
Leteszi a messiás-csuhát,
s halat fog Genezáret taván.
Nem szidja a változó szerencsét,
s nem dicséri a jó fogást,
feje alatt éles kést rejt a rongy,
követ dob vissza, s kenyeret eszik.
Ha Krisztus még egy esztendőt megér,
nem adja át magát az árulónak,
és nem vall színt ellensége előtt.
Tudja, mikor kell ütni vagy szaladni,
tudja, hogy anyja könnye többet ér
minden virágesőnél, jó tanácsnál.
Asszonyt vesz, s gyermekét megtanítja,
hogy jobb a szemet árnyékban tartani,
mint jóhiszeműen kerekre nyitni.
Ó, harminchárom év villámcsapása
irgalmatlan fény, felismerés!
Hogy a gonosznak ellent kell állani,
s hogy nem a legjobb a gyors mennybemenés.

ehmianév Creative Commons License 2019.02.07 0 0 95162

Ingeborg Bachmann: Elidegenedés

 

Én már nem tudok fákat látni a fákban.

Az ágaknak nincs levelük, mit a szélbe tartanának.

A gyümölcsök édesek, de szeretetnek híján.

Még csak jól sem lakatnak.

Mi lesz ebből, mondd?

Szemem elől menekül az erdő,

fülem elől a madarak szájukat csukják,

rét nekem nem lészen ágyam.

Elteltem az idővel

és éhezem rá.

Mi lesz ebből, mondd?

 

Éjjel tüzek fognak égni a hegyeken.

Elinduljak-e, közeledjem-e újra mindenekhez?

 

Én már egyetlen útban sem tudok utat látni.

(Adamik Lajos fordítása)

 

Lutra Creative Commons License 2019.02.06 0 0 95161

Kalász László

Mélyen ott ül a vágyunk

Mélyen, ott ül a vágyunk
Ránk, földi emberekre,
ilyenkor, éjjel-tájon,
ránk kacsintgat az álom
rezgős csillagszemekkel.
S szerető szemű lányok
lopóznak a szívünkbe.
Engem is gyarlóság von
ilyenkor, éjjeltájon
jól ismert közelükbe,
ha a tavasz megmozdul,
s kibúj a téli tokból.

De ez az éj megváltó
szelekkel csókolt szájon —
más ember meg ne szánjon :
én nem csókoltam vissza,
s lelkem csak félve issza
ízét, ám viszont nem mer
szeretni : — ez az ember,
amíg nagy dolgok hívják
aprókban leli írját
fájdalmának, vágyának.
S mélyen ? — Tesped a bánat.

Mélyen, ott ül a vágyunk
valami szépre, másra —
nem futó feledésre,
s meg-meglendül a szárnya,
s felbolygatja rakásra
csipegetett kedvünket.
Borzongunk, s rádobáljuk,
takarni, egyre-másra,
lopkodott életünket,
de nem vigasztal minket,
csak, mint a sebesültek :

ajándékokat rágunk,
bár őrjít csonkaságunk.

Lutra Creative Commons License 2019.02.06 0 0 95160

Darányi Sándor

Ariadné

Hogy annyi nőre vágytam, a bejárható
Kitörési útvonalak természetét jellemezte,
Nem engem, a börtön alaprajzát. Mert végtére is
Mi a szerelem, ha nem rejtekajtó? S a vágy, hogy rátaláljunk,
Szabadulás művészete, szökés; és folyton visszazuhannunk
Is csak az itteni gravitáció jellegéről mond valamit,
Meg hogy akkor más kiutat kell keresni, mert a hús
Cserben hagy, csapdába ejt, nem kijárat, hanem a kriptából előleg,
Noha kezdetben többnek látszott.

Az anima semmire nem törekszik, mégis mindent elér,
Innen a hitele. Mutatja az utat,
Jó és rossz egy neki, noha akarattal nem okoz bajt,
Csak hív a helytállás közepette, egyre halkabban,
Ám lankadatlanul. Ő kalauzol el
Romlandó másaihoz, maga romolhatatlan,
Hogy belsőből külsővé váljék, alakot keres magának,
Mert a változatlanságban van valami szegényes,
Vezetőd tévutakon; rá ismersz folyton, minden nevetésben
És sírásban, elbűvölő akaratlanok leányára, akinek lényege,
Hogy oly kedves legyen hozzád, amilyen te sose voltál magadhoz,
Ezért kerested pont őt, aki adni megtanít,
És nincstelent, megtanít elfogadni.

Noha nem volt pontos elképzelésem, mi a feladatom,
Igyekeztem rugalmasan kitérni előle, és biztosan másutt
Kötöttem ki, nem ahová a szelek hajtottak volna,
Navigálva kényszeresen, ezzel a szabad akaratnak
Nevezett valamivel, ami akár a szextáns,
Úgy működik, ha a kételyt leeszi róla a rozsda;
Mi pedig érezzük még a konstellációkat,
De erejük már meghalad. A belső csillagképek
Mindenórás világa, mindenki feje fölött
Ugyanaz az égbolt, a tudattalan görbülete,
Szerepharcra boldogság akarása, legmagasabban pedig
Az üdvharc, de mind csak tájékozódás, kanyar az útvesztőben
Egy beépített akarat iránytűjét követve,
Hogy van kijárat, csak a fonalat kell megtalálni ismét,
Ebben a fáklyátlan sötétben. Mert hajózni kell, nem élni.

Lutra Creative Commons License 2019.02.05 0 0 95159

Köllő Csongor

Végrendelet

Földi javaim, lám,
mind a tietek,
csak az emlékem,
csak azt az egyet
ne adjátok senkinek.

Lutra Creative Commons License 2019.02.05 0 0 95158

Tóth Erzsébet

Összetört vers

                            Húgomnak

Barackot, meggyet,
szilvát zabáltam egy férfi helyett,
azt mondja ez a dudvás, csalános örökélet.
Hiába borult érte virágba a kezem,
Hiába feszített maga alá a Nap.
Hiába könyörögtem olyan hangosan,
hogy fölvertem álmukból a lelenc isteneket.
Azt mondják a madarak
nem ott van a Gellérthegy ahol én kerestem.
Nem ott van a Duna,
te is máshol vagy, nem fekszel itt mellettem,
kerüljelek már téged is, mint a tükröket,
meneküljek tőled.
Ha a verseket ledobhatnám mint a szoknyát,
ha valaki leemelné őket a világ tetejéről,
mint tortáról a marcipánhuszárt. . .
de a versek szerelmes csillagok,
nincs testük, árnyékuk, helyük,
olyanok mint én.
Meg a fényeskedő ribanc angyalok.
De én elkísérem a szeretőjéig,
elkísérik a nyári dobok,
csak az egész tavasz az én ágyam legyen,
csak fájjon már egy kicsit a szíve,
holnapra igaz lesz amit ma hazudtam.
Ne kérdezz, ne sírj, ne érts meg.
Nekem sem beszélhet már senki a fájdalomról.
Nem énekelhet. A fájdalom néma mint a halál.
Majd visszatérek mint a kutyák, sántán, megőszülten.

                              *

Visszatérsz
hogy ne csak élni, meghalni se legyen már miért,
hogy ezután se lásd az arcokat, ne lásd a fegyvereket,
szóljon suttogva a parancs: ne zavard a mosolygást!
Hogy több legyen a jóltartott,
tenyésztett bámészkodó, és érkezzen a büdös levegő
hermetikusan elzárt vagonokban,
érkezzen postagalambbal, érkezzen borítékban,
és késsel támadj megint a karácsonyra,
és hulljon a hó, hulljon még négyezer évig,
és hulljon feketén szívedről hazádra a káromkodás.

Itt te nem lehetsz kenyérosztó.


                              *

Egyszer majd
hajnalt hordunk újra a szívünk alatt,
a költők álomtól véres arccal ébrednek,
úgy állnak az emberek elé,
újra parancsolnak és rendelkeznek,
és gyönyörű lesz újra
mint egy palotában lépdelni a lángok között,
porrá égni mosolyogva.

ehmianév Creative Commons License 2019.02.05 0 0 95157

Szilágyi Domokos: Megvert az Isten

(Kézirattöredék)

 

Megvert az Isten
élettel. 
Meg a szerelem: 
élnem kell. 
Meg a halál is: 
félnem kell. 
Megvert az Isten 
élettel.

 

Meg a poézis 
vallással. 
Meg a muzsika 
hallással. 
Meg az éj éber 
alvással. 
Meg a szerelem 
egymással. 
 

 

Fekszem, virrasztok 
megverten. 
Balekség díját 
megnyertem. 
Ostobaságét, 
én, marha. 
Lettem ilyen kész- 
akarva. 
 

 

Lettem, hát lettem, 
nyöghetem. 
Nincs piros ászom, 
tök hetem, 
tüdőm akár ki- 
köphetem – 
lettem és tettem – 
nyöghetem. 
 

 

Lettem, hogy legyek 
végtére 
ország-világnak 
cégére; 
ki tudja, ilyen 
cég ér-e 
bármit is – járjunk 
végére. 
 

 

Föld alatt dől el, 
nem másutt, 
föld felett, füstben – 
nincs már út, 
akadjon az, ki 
megértse, 
ne vélje, hogy csak 
azért se. 
 

 

Függök a légben, 
és a föld közt – 
választhaték vón jobb 
időközt? 
Mindegy. Hisz nem én 
választék. 
Legfönnebb, hogy nincs 
választék 
 

 

hajamban – ez is 
valami. 
Ki tud mindent meg- 
vallani? 
Ki tud mindent meg- 
hallani? 
Vagyok. És ez is 
valami.

Lutra Creative Commons License 2019.02.03 0 0 95156

Raffai Sarolta

Valamikor, valamikor

Alig hiszem, hogy emlékeznél:
a kert, a rét rideg —halott.
Más hajnalba fordul az éjjel,
nem úgy, mint régen forgatott.

A permet összegyűjthetetlen,
a harmat páraként csapong,
búnak barázda —rengetegbe:
s én látásuk se vállalom.

Az időzített szerkezetben
csörömpölés robban naponta,
minden nyüszítő hajnalon.

Mosolygásod fel nem piroslik:
magáért rebben, mint a szégyen.
Hogy ujjak érintették egymást
valamikor, valamikor —
én sem emlékszem.

Lutra Creative Commons License 2019.02.03 0 0 95155

Keresztes Ágnes

Virágének

Aki kopog, az a szél csak,
levél ha jön, falevél csak,
homlokomat felhő lakja,
csillagom bujkál alatta.

Forgolódom csupa sebben;
soha még keservesebben,
uramisten, ilyen hosszan
még sohasem várakoztam!

Ha nem nyílhat boldog tőről,
terem a virág erőből —
hiába hogy sírva alszom,
nevetéssel szám bevarrom.

Mit is mondjak, ha nem érted:
csaláningben jártam érted,
madár vagyok, aki társul
téged választ, vagy elárvul.

Lutra Creative Commons License 2019.02.02 0 0 95154

Nagyálmos Ildikó

Állapot

Félek magamban megtalálni
mindent mi te vagy, mi én vagyok,
hogy mondjam el, míg velem hálnak
ördögök, szürke angyalok,
hogy te vagy a tavasz,
minden, mi élet
te vagy a gyönyör, vágy, öröm...
minden te vagy, a nyár, az ősz is,
magamból beléd költözöm.
Félek kutatni benn, a létben
valami újszerű anyag fogan,
nem ismerem, idegen tőlem,
téged kereslek, téged, Uram.
Míg odakint sűrű cseppekben esik,
idebent farkasok, s disznók hada,
űznek messzire, féltő karodba,
téged keresni, benned magam.
Félek tőled messzire lenni,
hol bántanak, s én nem bánthatok,
gondolatban gyakran hozzád szököm.

Szükségszerű az állapot.

Lutra Creative Commons License 2019.02.02 0 0 95153

Kiss Tamás

Úgy várom...

Úgy várom nyárra az enyhe őszt,
s a lucskos őszre a telet,
legjobban mégis a tavaszt,
a napot, fényt, a meleget.

Így élek hosszú évek óta,
ebben lelek vigaszt csupán,
hogy mint a rab, számlálgatom:
jön egyik a másik után.

Így élek én már évek óta,
sohasem azzal, ami van,
csak ami lesz. De már tudom
s élvezem, hogy csalom magam.

Tán nem csalás a csikók futása,
s kezünkben a virágos ág,
kék ég, a zöld lombok között,
a visszatűnő ifjúság?

Lutra Creative Commons License 2019.02.01 0 0 95152

Bálint Tamás

Ajánlom magam

Öreg volnék, bár még keveset éltem,
nem hagytak a nagyok érvényesülni,
s nem tettem nagyot, mi kedvem lehűti.
Az élettől sokat sohase kértem.

Akartam persze váltani világot,
váltani szót és álmokat valóra,
nem aprópénzre, nem is csillogóra,
csak megmutatni annak, aki bántott:

a századnak, sorsnak s irigykedőknek,
mielőtt testem ravatalra tennék,
s foguk túl korán diadalra fennék,
hozzájuk vágnám, utánam ha jönnek:

- Vigyétek sírbarántó varjatok,
most verset írok, ne zavarjatok. -

Lutra Creative Commons License 2019.02.01 0 0 95151

Szentmártoni János

Szonáta

Gyújtsd föl az örömöt bennem,
a kapcsolót én nem találom;
tán észre sem veszel, ha erre jársz,
oly árnyékba borít halálom;

minden csak messziről lobog fel,
a tűz melegét el nem érem;
nem pazaroltam magamat rosszra,
csupán csak Urukban éltem,

amit helyesnek és szépnek láttam,
lassan rádöbbentem - nem lehet,
közben észrevétlen kispóroltam
csaknem mindenből a szívemet,

minek is tartogattam?, hiszen
nem tudtam használni semmire,
még magam elől is rejtegettem,
s honnan most elővenném - hűlt helye;

megválthat-e engem bárki?,
kihámozhat-e éjszakámból?;
aki erősnek hitte magát,
már csak az emléke lángol;

aki szabadnak hitte magát,
délibáb-kalitkában ázik,
mindig a másban, az újban
próbált eljutni önmagáig;

én meg önmagamon túl
sajnos sohasem jutottam,
fejemben világ épülhetett,
kockaként pörög most unottan;

gyerekként minden más volt,
madarak énekeltek rólam,
átáramolt rajtam a szépség,
s én boldog hangszere voltam,

gyerekként még minden más volt,
Isten bokájánál ültem -
de a halál odvas tövében
leroskadtam megszégyenülten;

azóta dacból, szorongásból
falakat hordok csak össze,
ne is lássam kudarcom bűnét,
eltöröljem mindörökre:

hogy nem tudtam senkit megtartani,
ki az életnek megtartott engem,
a remény füvét nem leltem sehol,
hangszerből faragott koporsó lettem -

a dermedt ürességben gyertyát
éget a bor, a holdarcú vers - hárman,
csalóka fényünknél raboskodom,
a teremtés ízével számban...

Tán észre sem veszel, ha erre jársz,
oly árnyékba borít halálom,
gyújtsd föl az örömöt bennem,
a kapcsolót én nem találom.

 

 

Lutra Creative Commons License 2019.01.31 0 0 95150

Raffai Sarolta

Ég, föld között

De ostobán lebegtem én is
ég, föld között, ketrecbe zártan.

Kis embervakarcsok. Kis álmok.
Kis vonzások, kis taszítások —
a kultúrpolgár lencsébe nézett,
gépe szüntelen kattogott.

Hamis hangok az ámulatban,
a kötelezőnek ítéltben,
mert nem lehet hasztalan mégsem
hallhatóan ha meghatódol...

De tőlem ki várhatja el,
hogy zergenyomra lessek bárhol!
Hogy megrettenjek, kapaszkodjam
illendően kibámészkodva
a lassan sikló kalodából?

Hogy csúcsot másszak lelkesedve,
belé reszkessek: ez a látvány!
S hogy lélegzetem visszafogjam,
csak itt? Csak ezért? Ennyiért?

Szívek mély szakadékai,
s óriásivá nőtt hitek
nagy percei ha megtalálnak;
lábam elé kushadnak némán,
egymásért nyílnak a szemek.

Ég-föld között másképp lebegni
csak látványosság. Semmi több.
És embertelenül rideg.

Lutra Creative Commons License 2019.01.31 0 0 95149

Oláh András

küszöböd előtt

küszöböd előtt toporogtam Uram
remélve hogy egyszer magadhoz ölelsz
de látom: neked is könnyebb nélkülem
hagyod hogy a hétköznapok
gravitációjának foglyaként
befalazva éljek - mert még mindig nem
vagyunk egészen egymásra hangolva

Lutra Creative Commons License 2019.01.30 0 0 95148

Káldi János

Sehol máshol

Csak itt, e hóverte tájon
a zengő-síró házfödelek közt,
a kisszékre ülve,
veletek együtt —

Csak itt, a tétova mondatok
fagyott margarétái közt,
a szántások szélén,
köztetek —

Csak e dombos-lapályos földön,
ahol úgy bujdokolhatok,
akár a szél —

Ahol minden kitárt ajtó
a ti szívetek,
s ahol minden úton a ti álmotok
indul világgá —

Ahol úgy úszik végig a Duna az alkonyatban,
mint a búcsúsok kései éneke,
s ahol minden jegenye
égbelobbanó remény —

Csak itt, csak itt.

Lutra Creative Commons License 2019.01.30 0 0 95147

Aurel Rau

Közel az ötvenhez

Csak bolyongj áprilisban és májusban a mezőn,
te állhatatos testvére az alma-, a cseresznye- és a szilvavirágnak,
szundíts el horgod mellett a hőségben a gátnál.
Mindennek megvan az értelme a születések dialektikájában.

Hadd tegyen túl rajtad minden és mindenki a kuporgatásban.
Kövér fűzfavesszőből köss nyakkendőt magadnak
s dúdolj együtt a nyírfákkal és az ezüstös jegenyenyárral.
Meglátod, milyen könnyen megfér az élet a halállal.
 
Denevérektől, gyíkoktól, harmat érintésétől ne borzongj.
Közel az ötvenhez kicsit még bolond is lehetsz.
Jól jegyezd meg: el ne szalaszd az áprilist meg a májust.
A lovak sörénylobogtatása a jel, hogy nem hibáztál.

Jutalomképpen az est útjelzői — a lebegő gólyák,
a gém nélküli kutak, a magányos tornyok és a
szerelmesek eligazítanak.
bárki bármit is mondjon, te csak menj, ne törődj az áldozattal.

/Lászlóffy Csaba ford./

Lutra Creative Commons License 2019.01.29 0 0 95146

Bella István

Gyerekdal

Bizony, az volna jó,
hullani, akár a hó,
esőkkel egy alomban
lengedezni a lombban.

Ha szólnak: „Este van, hol vagy?"
-hinnék, maga a hold az,
csillagot cseresznyézget,
köpdösi a sötétet.

Apám arra jönne,
bordáim csücskibe ülne,
ringatóznánk mindketten
szívhang és csillagközökben.

Csak lógálnánk a lábunk,
a nyár sütné a hátunk.
Nem mennénk esteledni,
nem halna meg semmi, senki.

Lutra Creative Commons License 2019.01.29 0 0 95145

Rónay György

A megfáradt Odysseus
 
Amit nem láttam a világból,
nem érdekel már.

Amit láttam is, lassan elfelejtem.

Sziklán ülök hálómat bogozom,
hallgatom a hullámok mormolását.

Vagy nézem udvarom zugából
dárdavető ifjak vetélkedését.

Hogy kétannyira dobtam valaha?
Mindegy. Leég a láng,
füsttel, korommal hamvadnak a fáklyák.

Gyerünk aludni, Pénelopé.

Hanem azért az ablakot
hagyd nyitva éjszakára.

Bármelyik pillanatban
szólhat a tengerről a hívás.

Lutra Creative Commons License 2019.01.29 0 0 95144

Szabó T. Anna

Semmi pánik

Valami: semmi. Szobrok omlanak.
Radnóti, Weöres hever darabokban.
Borszagú ország, levizelt falak,
beteg haruspex turkál a romokban.

Jövőnk, na az van. Mit tegyek? Hiszek.
Nem szónokoknak, diadalnokoknak,
nem dalnokoknak – nyelvükön üszök –
csak néhány néma, figyelő halottnak.

Lutra Creative Commons License 2019.01.29 0 0 95143

Ayhan Gökhan

Álomrekonstrukció

Mint egy szennyes álommunka,
közel engedem
egészen, gesztusaim hirtelen
hasonlítani kezdenek
egy régi önmagamra, apaképeim
feljönnek, mint a vízbe ejtett,
mélységekbe lenyomott
parafa dugók, s félreértett
nyelveikben is
magamra hasonlítok.
Édes álommunka,
dolgozz velem,
engedd ki a felesleget, engedd el a kezem,
engedd meg nekem a felejtést,
ne adj hozzá a részeimhez, mint a gyűlölet sem
ad hozzá semmit a gyűlölethez.
Légy olyan,
mint a fehér
gyászdal, messziről
nászdalhoz hasonló,
kedvesem.

Lutra Creative Commons License 2019.01.28 0 0 95142

Erdélyi József

Hideg idő

Hideg idő, hideg eső, borult ég, —
talán biz a nyári napot megölték,
meggyilkolták valahol és otthagyták,
hideg szelek, hideg eső siratják.

Bús az idő, bús vagyok én magam is,
de van nekem arra nagyobb okom is,
nemcsak az hogy sűrűn szakad az eső,
ázik minden, fű—fa, erdő, kert, mező.

Nemcsak az hogy alig-alig süt a nap,
hogy nem lehet megállni egy fa alatt,
mert nyakamba hideg cseppek hullanak,
hallgatnak is az éneklő madarak.

Rajtam nevet ha megszólal egy madár
azt mondja hogy köböl eső, marék sár,
azt mondja hogy sose érjen nagyobb kár,
ne búsuljak, most kezdődik csak a nyár...

Annyi bánat nyomja az én szívemet,
elsorolni olyan sokat nem lehet,
akármelyik bánatomat idézném,
azzal is csak bús kedvemet tetézném.

Hideg idő, hideg eső, borult ég, —
talán biz a jókedvemet megölték,
meggyilkolták valahol és otthagyták,
hideg szelek, hideg esők siratják.

Nem sírok én, sír helyettem ég és föld,
könny áztat most kertet, erdőt és mezőt,
elsírt könnyem minden hideg esőcsepp,
abban mosdik a világ hogy legyen szebb.

Ess csak eső, ha elálltál, eredj meg,
mosdjál világ, könnyeimben fürödj meg,
tisztulj világ, te világok piszkosa,
szerelmeim rablója és gyilkosa!...

Nyáreleji hideg esők, hulljatok,
szerelmeim elmúlásán sírjatok,
de fussatok ha nem lesz több könnyetek:
tiszta eget, napot, holdat szeretek.

Elsírt könnyem minden csillag az égen,
minden csillag szép szerelmi emlékem,
csillagok közt legszebb a hajnalcsillag,
annál szebb csak maga a felkelő nap.

Kelő napnál sokkal szebb a lemenő,
legszebb tettünk hogy lemondunk mindenről,
másra hagyunk minden lepkét, virágot,
nem kívánunk magunknak mást,
csak sorsunkban bölcs megnyugvást,
s jó éjszakát, szép álmot...

Lutra Creative Commons License 2019.01.28 0 0 95141

ISMERETLEN KÖLTŐ EROTIKUS VERSE A XIX. SZÁZAD ELEJÉRŐL

Hegedű szóba szép mesét jelentek


Leselkedjetek utánnom,
Motskolódjatok, nem bánom.
De azért bizony szeretek,
Eb a’ ki gondol veletek.

Azért fecseg rám e locska
Lotyó szájának a mocska,
Hogy az öttsét ölelem meg,
Mert nem ötét, mikor remeg.

Tégedet, aggot országút,
Téged, fonnyadt tök virágút
Én kedveljelek? nem, biz én!-
El ülnék az örvény vizén.

Halandók vagyunk mindnyájon,
De azért én az ó hajón
’S tört korcsoján a halálok
Kriptájába nem csúszkálok.

Kopasz innyeddel azt egyed,
A mit meg emészthet begyed.
Úgy sints fogad, van-é eszed?
Jobb, ha a lottyattyát eszed.

Résből áll valamennyi lik.
A tiéd kuvasznak nyílik.
Nem rég is edjet láték ott,
Akkor ette a moslékot.

Mondtam, dárdás strázsát rendely:
Könnyen billenik a pendely.
Én osztán oka ne legyek,
Ha be pökdösik a legyek.

A szerelem áporodott
Ereidbe rosdásodott.
Neked már holtig kell enned,
Mert a hús vérré vált benned.

Hát hevíthetsz parásatian
Szalma pernyéjű dűlt katlan,
De üszögöd el kötözé
Sámson a róka fark közé.

Be omlott a szomjas szamár
Csordának ivó kútja már,
’S kávád a falunak kopott
Kankalánitól el kopott.

A pofád, idők egy lyánya,
Egy töpörödött vargánya.
Ránczaidon képzeletem
Most is csak úgy döczögtetem.

Mellyednek hólyagos halma
Már fonnyadt ’s rohadt birs alma.
Linné itt látta e szemét
Dombon a penészek nemét.

Segges váron a két parton
Úgy illeg billeg a karton,
Mint a fakó fa szekerek
Tengejébe a tág kerek.

Híjába, vén vagy, ne tagadd!
De azért tsak ne hagyd magad.
Ha lottyant is a kend csecse,
Rá viszi a csecse betse.

Jók az ágy matériái,
De a vén toll háji-báji, —
Nem édes itt pihenni hát,
Ne nézzük a párna czihát.

A dűlt fán csak gomba terem:
Be szakad a’ régi verem.
A vén bőgő nótátlanul —
De a papné holtig tanul.

Fordíts tsak három levelet,
Majd fel bök a nagy felelet.
Amit más mond, mondjuk mi is:
Haec succubuit studiis.

Szót hallyunk: az ötvenedik
Fűre ment is üzekedik.
A vén kecskének vén fajja
A kő sőt mohon meg nyalja
.
Igaz, hogy az én báránkám
Telyes szája is nyalánk ám.
De ott, hol a tavasziba
Nincs a bika miatt hiba.

A Liliom völgynek selyem
Réttyét ’s lágy kútját kedvelem.
Nem a szik pocsoja verem
Posványába keveredem.

Én hát itt hagylak és akkép
Búcsúzom el tölled fa kép,
Mint Jósef az Asszonyátul:
Ereszd a gatyámat hátul.

Te meg Thamar szép angyala,
Vigasztalásom angyala,
Éreztessed erőszakod,
Mikor szűz karod rám rakod.

Kedves felejthetetlenem,
Engedj öledbe pihenneml
Nekem a világ pusztaság,
Ha nem ülsz mejjem jobjánál.

Csak hadd szollya, had szapullya
Hírünket a banya gulya!
Én őket, földi csillagom,
Karjaid közt ki kaczagom.

Édes tsókos lehelletek,
Mindent ki állok értetek!
Nyájas napok, víg éjelek,
Értetek az égre kelek.

Ah víg virasztások! ah sok
Ájuló kis szunnyadások!
Kedves el múlt történetek,
Ugyan hová költöztetek!?

Meg van-é még, gyöngy angyalom,
Az a lejtős völgy és halom,
Hol a szívem loboghatott,
Hol a lelkem ült szombatot.

Ah, itt az oltár szőnyegén
Belöl, itt gyóntam ám meg én!
Itt van már most, Galambom, a
Titkaimnak Archivuma.

Most is, imádott bálványom,
Mind szent oltárodra hányom
Az érzést, mely egy emberül
Érező szívből ki kerül.

Szépem, jut eszembe nékem,
Hogy szivárgó verejtékem,
Mikor mellyedet áztatta,
Meg törültél, kintsem atta!

Most is két vállaim felett
Kanyarítja a képzelet
Azt az egy pár kövér kezet,
Melly sokszor át övedezett.

Jó szépem, Magyar Aglája,
Szerelmeimnek summája,
Lépj velem még egy alkura,
Had legyek Paphusod Ura.

Lelkemnek tsak a te drága
Kebled az arany világa:
Itt halok meg, gyöngy Thámárom,
A fel támadást itt várom.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!