Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Ha Krisztus még egy esztendőt megér, nem feszítteti keresztre magát. Leteszi a messiás-csuhát, s halat fog Genezáret taván. Nem szidja a változó szerencsét, s nem dicséri a jó fogást, feje alatt éles kést rejt a rongy, követ dob vissza, s kenyeret eszik. Ha Krisztus még egy esztendőt megér, nem adja át magát az árulónak, és nem vall színt ellensége előtt. Tudja, mikor kell ütni vagy szaladni, tudja, hogy anyja könnye többet ér minden virágesőnél, jó tanácsnál. Asszonyt vesz, s gyermekét megtanítja, hogy jobb a szemet árnyékban tartani, mint jóhiszeműen kerekre nyitni. Ó, harminchárom év villámcsapása irgalmatlan fény, felismerés! Hogy a gonosznak ellent kell állani, s hogy nem a legjobb a gyors mennybemenés.
Mélyen, ott ül a vágyunk Ránk, földi emberekre, ilyenkor, éjjel-tájon, ránk kacsintgat az álom rezgős csillagszemekkel. S szerető szemű lányok lopóznak a szívünkbe. Engem is gyarlóság von ilyenkor, éjjeltájon jól ismert közelükbe, ha a tavasz megmozdul, s kibúj a téli tokból.
De ez az éj megváltó szelekkel csókolt szájon — más ember meg ne szánjon : én nem csókoltam vissza, s lelkem csak félve issza ízét, ám viszont nem mer szeretni : — ez az ember, amíg nagy dolgok hívják aprókban leli írját fájdalmának, vágyának. S mélyen ? — Tesped a bánat.
Mélyen, ott ül a vágyunk valami szépre, másra — nem futó feledésre, s meg-meglendül a szárnya, s felbolygatja rakásra csipegetett kedvünket. Borzongunk, s rádobáljuk, takarni, egyre-másra, lopkodott életünket, de nem vigasztal minket, csak, mint a sebesültek :
Hogy annyi nőre vágytam, a bejárható Kitörési útvonalak természetét jellemezte, Nem engem, a börtön alaprajzát. Mert végtére is Mi a szerelem, ha nem rejtekajtó? S a vágy, hogy rátaláljunk, Szabadulás művészete, szökés; és folyton visszazuhannunk Is csak az itteni gravitáció jellegéről mond valamit, Meg hogy akkor más kiutat kell keresni, mert a hús Cserben hagy, csapdába ejt, nem kijárat, hanem a kriptából előleg, Noha kezdetben többnek látszott.
Az anima semmire nem törekszik, mégis mindent elér, Innen a hitele. Mutatja az utat, Jó és rossz egy neki, noha akarattal nem okoz bajt, Csak hív a helytállás közepette, egyre halkabban, Ám lankadatlanul. Ő kalauzol el Romlandó másaihoz, maga romolhatatlan, Hogy belsőből külsővé váljék, alakot keres magának, Mert a változatlanságban van valami szegényes, Vezetőd tévutakon; rá ismersz folyton, minden nevetésben És sírásban, elbűvölő akaratlanok leányára, akinek lényege, Hogy oly kedves legyen hozzád, amilyen te sose voltál magadhoz, Ezért kerested pont őt, aki adni megtanít, És nincstelent, megtanít elfogadni.
Noha nem volt pontos elképzelésem, mi a feladatom, Igyekeztem rugalmasan kitérni előle, és biztosan másutt Kötöttem ki, nem ahová a szelek hajtottak volna, Navigálva kényszeresen, ezzel a szabad akaratnak Nevezett valamivel, ami akár a szextáns, Úgy működik, ha a kételyt leeszi róla a rozsda; Mi pedig érezzük még a konstellációkat, De erejük már meghalad. A belső csillagképek Mindenórás világa, mindenki feje fölött Ugyanaz az égbolt, a tudattalan görbülete, Szerepharcra boldogság akarása, legmagasabban pedig Az üdvharc, de mind csak tájékozódás, kanyar az útvesztőben Egy beépített akarat iránytűjét követve, Hogy van kijárat, csak a fonalat kell megtalálni ismét, Ebben a fáklyátlan sötétben. Mert hajózni kell, nem élni.
Barackot, meggyet, szilvát zabáltam egy férfi helyett, azt mondja ez a dudvás, csalános örökélet. Hiába borult érte virágba a kezem, Hiába feszített maga alá a Nap. Hiába könyörögtem olyan hangosan, hogy fölvertem álmukból a lelenc isteneket. Azt mondják a madarak nem ott van a Gellérthegy ahol én kerestem. Nem ott van a Duna, te is máshol vagy, nem fekszel itt mellettem, kerüljelek már téged is, mint a tükröket, meneküljek tőled. Ha a verseket ledobhatnám mint a szoknyát, ha valaki leemelné őket a világ tetejéről, mint tortáról a marcipánhuszárt. . . de a versek szerelmes csillagok, nincs testük, árnyékuk, helyük, olyanok mint én. Meg a fényeskedő ribanc angyalok. De én elkísérem a szeretőjéig, elkísérik a nyári dobok, csak az egész tavasz az én ágyam legyen, csak fájjon már egy kicsit a szíve, holnapra igaz lesz amit ma hazudtam. Ne kérdezz, ne sírj, ne érts meg. Nekem sem beszélhet már senki a fájdalomról. Nem énekelhet. A fájdalom néma mint a halál. Majd visszatérek mint a kutyák, sántán, megőszülten.
*
Visszatérsz hogy ne csak élni, meghalni se legyen már miért, hogy ezután se lásd az arcokat, ne lásd a fegyvereket, szóljon suttogva a parancs: ne zavard a mosolygást! Hogy több legyen a jóltartott, tenyésztett bámészkodó, és érkezzen a büdös levegő hermetikusan elzárt vagonokban, érkezzen postagalambbal, érkezzen borítékban, és késsel támadj megint a karácsonyra, és hulljon a hó, hulljon még négyezer évig, és hulljon feketén szívedről hazádra a káromkodás.
Itt te nem lehetsz kenyérosztó.
*
Egyszer majd hajnalt hordunk újra a szívünk alatt, a költők álomtól véres arccal ébrednek, úgy állnak az emberek elé, újra parancsolnak és rendelkeznek, és gyönyörű lesz újra mint egy palotában lépdelni a lángok között, porrá égni mosolyogva.
Félek magamban megtalálni mindent mi te vagy, mi én vagyok, hogy mondjam el, míg velem hálnak ördögök, szürke angyalok, hogy te vagy a tavasz, minden, mi élet te vagy a gyönyör, vágy, öröm... minden te vagy, a nyár, az ősz is, magamból beléd költözöm. Félek kutatni benn, a létben valami újszerű anyag fogan, nem ismerem, idegen tőlem, téged kereslek, téged, Uram. Míg odakint sűrű cseppekben esik, idebent farkasok, s disznók hada, űznek messzire, féltő karodba, téged keresni, benned magam. Félek tőled messzire lenni, hol bántanak, s én nem bánthatok, gondolatban gyakran hozzád szököm.
küszöböd előtt toporogtam Uram remélve hogy egyszer magadhoz ölelsz de látom: neked is könnyebb nélkülem hagyod hogy a hétköznapok gravitációjának foglyaként befalazva éljek - mert még mindig nem vagyunk egészen egymásra hangolva
Csak bolyongj áprilisban és májusban a mezőn, te állhatatos testvére az alma-, a cseresznye- és a szilvavirágnak, szundíts el horgod mellett a hőségben a gátnál. Mindennek megvan az értelme a születések dialektikájában.
Hadd tegyen túl rajtad minden és mindenki a kuporgatásban. Kövér fűzfavesszőből köss nyakkendőt magadnak s dúdolj együtt a nyírfákkal és az ezüstös jegenyenyárral. Meglátod, milyen könnyen megfér az élet a halállal. Denevérektől, gyíkoktól, harmat érintésétől ne borzongj. Közel az ötvenhez kicsit még bolond is lehetsz. Jól jegyezd meg: el ne szalaszd az áprilist meg a májust. A lovak sörénylobogtatása a jel, hogy nem hibáztál.
Jutalomképpen az est útjelzői — a lebegő gólyák, a gém nélküli kutak, a magányos tornyok és a szerelmesek eligazítanak. bárki bármit is mondjon, te csak menj, ne törődj az áldozattal.
Mint egy szennyes álommunka, közel engedem egészen, gesztusaim hirtelen hasonlítani kezdenek egy régi önmagamra, apaképeim feljönnek, mint a vízbe ejtett, mélységekbe lenyomott parafa dugók, s félreértett nyelveikben is magamra hasonlítok. Édes álommunka, dolgozz velem, engedd ki a felesleget, engedd el a kezem, engedd meg nekem a felejtést, ne adj hozzá a részeimhez, mint a gyűlölet sem ad hozzá semmit a gyűlölethez. Légy olyan, mint a fehér gyászdal, messziről nászdalhoz hasonló, kedvesem.
Hideg idő, hideg eső, borult ég, — talán biz a nyári napot megölték, meggyilkolták valahol és otthagyták, hideg szelek, hideg eső siratják.
Bús az idő, bús vagyok én magam is, de van nekem arra nagyobb okom is, nemcsak az hogy sűrűn szakad az eső, ázik minden, fű—fa, erdő, kert, mező.
Nemcsak az hogy alig-alig süt a nap, hogy nem lehet megállni egy fa alatt, mert nyakamba hideg cseppek hullanak, hallgatnak is az éneklő madarak.
Rajtam nevet ha megszólal egy madár azt mondja hogy köböl eső, marék sár, azt mondja hogy sose érjen nagyobb kár, ne búsuljak, most kezdődik csak a nyár...
Annyi bánat nyomja az én szívemet, elsorolni olyan sokat nem lehet, akármelyik bánatomat idézném, azzal is csak bús kedvemet tetézném.
Hideg idő, hideg eső, borult ég, — talán biz a jókedvemet megölték, meggyilkolták valahol és otthagyták, hideg szelek, hideg esők siratják.
Nem sírok én, sír helyettem ég és föld, könny áztat most kertet, erdőt és mezőt, elsírt könnyem minden hideg esőcsepp, abban mosdik a világ hogy legyen szebb.
Ess csak eső, ha elálltál, eredj meg, mosdjál világ, könnyeimben fürödj meg, tisztulj világ, te világok piszkosa, szerelmeim rablója és gyilkosa!...
Nyáreleji hideg esők, hulljatok, szerelmeim elmúlásán sírjatok, de fussatok ha nem lesz több könnyetek: tiszta eget, napot, holdat szeretek.
Elsírt könnyem minden csillag az égen, minden csillag szép szerelmi emlékem, csillagok közt legszebb a hajnalcsillag, annál szebb csak maga a felkelő nap.
Kelő napnál sokkal szebb a lemenő, legszebb tettünk hogy lemondunk mindenről, másra hagyunk minden lepkét, virágot, nem kívánunk magunknak mást, csak sorsunkban bölcs megnyugvást, s jó éjszakát, szép álmot...
ISMERETLEN KÖLTŐ EROTIKUS VERSE A XIX. SZÁZAD ELEJÉRŐL
Hegedű szóba szép mesét jelentek
Leselkedjetek utánnom, Motskolódjatok, nem bánom. De azért bizony szeretek, Eb a’ ki gondol veletek.
Azért fecseg rám e locska Lotyó szájának a mocska, Hogy az öttsét ölelem meg, Mert nem ötét, mikor remeg.
Tégedet, aggot országút, Téged, fonnyadt tök virágút Én kedveljelek? nem, biz én!- El ülnék az örvény vizén.
Halandók vagyunk mindnyájon, De azért én az ó hajón ’S tört korcsoján a halálok Kriptájába nem csúszkálok.
Kopasz innyeddel azt egyed, A mit meg emészthet begyed. Úgy sints fogad, van-é eszed? Jobb, ha a lottyattyát eszed.
Résből áll valamennyi lik. A tiéd kuvasznak nyílik. Nem rég is edjet láték ott, Akkor ette a moslékot.
Mondtam, dárdás strázsát rendely: Könnyen billenik a pendely. Én osztán oka ne legyek, Ha be pökdösik a legyek.
A szerelem áporodott Ereidbe rosdásodott. Neked már holtig kell enned, Mert a hús vérré vált benned.
Hát hevíthetsz parásatian Szalma pernyéjű dűlt katlan, De üszögöd el kötözé Sámson a róka fark közé.
Be omlott a szomjas szamár Csordának ivó kútja már, ’S kávád a falunak kopott Kankalánitól el kopott.
A pofád, idők egy lyánya, Egy töpörödött vargánya. Ránczaidon képzeletem Most is csak úgy döczögtetem.
Mellyednek hólyagos halma Már fonnyadt ’s rohadt birs alma. Linné itt látta e szemét Dombon a penészek nemét.
Segges váron a két parton Úgy illeg billeg a karton, Mint a fakó fa szekerek Tengejébe a tág kerek.
Híjába, vén vagy, ne tagadd! De azért tsak ne hagyd magad. Ha lottyant is a kend csecse, Rá viszi a csecse betse.
Jók az ágy matériái, De a vén toll háji-báji, — Nem édes itt pihenni hát, Ne nézzük a párna czihát.
A dűlt fán csak gomba terem: Be szakad a’ régi verem. A vén bőgő nótátlanul — De a papné holtig tanul.
Fordíts tsak három levelet, Majd fel bök a nagy felelet. Amit más mond, mondjuk mi is: Haec succubuit studiis.
Szót hallyunk: az ötvenedik Fűre ment is üzekedik. A vén kecskének vén fajja A kő sőt mohon meg nyalja . Igaz, hogy az én báránkám Telyes szája is nyalánk ám. De ott, hol a tavasziba Nincs a bika miatt hiba.
A Liliom völgynek selyem Réttyét ’s lágy kútját kedvelem. Nem a szik pocsoja verem Posványába keveredem.
Én hát itt hagylak és akkép Búcsúzom el tölled fa kép, Mint Jósef az Asszonyátul: Ereszd a gatyámat hátul.
Te meg Thamar szép angyala, Vigasztalásom angyala, Éreztessed erőszakod, Mikor szűz karod rám rakod.
Kedves felejthetetlenem, Engedj öledbe pihenneml Nekem a világ pusztaság, Ha nem ülsz mejjem jobjánál.
Csak hadd szollya, had szapullya Hírünket a banya gulya! Én őket, földi csillagom, Karjaid közt ki kaczagom.
Édes tsókos lehelletek, Mindent ki állok értetek! Nyájas napok, víg éjelek, Értetek az égre kelek.
Ah víg virasztások! ah sok Ájuló kis szunnyadások! Kedves el múlt történetek, Ugyan hová költöztetek!?
Meg van-é még, gyöngy angyalom, Az a lejtős völgy és halom, Hol a szívem loboghatott, Hol a lelkem ült szombatot.
Ah, itt az oltár szőnyegén Belöl, itt gyóntam ám meg én! Itt van már most, Galambom, a Titkaimnak Archivuma.
Most is, imádott bálványom, Mind szent oltárodra hányom Az érzést, mely egy emberül Érező szívből ki kerül.
Szépem, jut eszembe nékem, Hogy szivárgó verejtékem, Mikor mellyedet áztatta, Meg törültél, kintsem atta!
Most is két vállaim felett Kanyarítja a képzelet Azt az egy pár kövér kezet, Melly sokszor át övedezett.
Jó szépem, Magyar Aglája, Szerelmeimnek summája, Lépj velem még egy alkura, Had legyek Paphusod Ura.
Lelkemnek tsak a te drága Kebled az arany világa: Itt halok meg, gyöngy Thámárom, A fel támadást itt várom.
mi lesz velünk mi lesz velünk ha nem leszel ha nem leszünk ha nem leszek mi lesz veled ki után nyúl ki két kezed hívó karod majd kit ölel ha egyszer is búcsúzni kell és kit ölel én két kezem ha elveszett a szerelem ha letörik minden virág fa nélkül nem élhet az ág te nélkülem én nélküled eszeveszett önkívület se te se én se én, se te egymás örök költészete nem érheti meg senki ezt te is kereszt én is kereszt
