Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Mitől óvhat meg az udvariasság? Most például egy levestál maradt szokott helyén. Néha nem mentség a hirtelen felindulás, nincs jogos harag.
A gondoskodás is csak addig esik jól, míg nem várnak érte túl sokat. Kedélyeskedések: mi szél hozott erre, mit nyújthat még a jó öreg Csopak…
S ha már itt tartunk: ez érdekelne engem is – bár kétlem, hogy a családi ebéd az, ahol megszülethet a helyes válasz.
Rokonaidat még óvja az udvariasság. Mosolyom elég, hogy kérdéseiket semlegesítse: Gyerekek, jó lesz ez így, felmelegítve?!
2. Bent
Milyen könnyű a víz helyén repülni: alattunk csak kövek, fagyott iszap. A tó a parkot, utcát is jelenti – biztos talaj, amit padlónk kiszab. Teát főzünk, a gőz párája rebben s a fáradtság olyan, mintha kint. A százszor átsétált Csopak szemedben – nem hittem, hogy szép még ilyenkor is. A kertben pont hatévnyi tél havazgat s a partot házunk fénye járja át. Neked hagyom, csak így marad magamnak – ebben már nem találsz iróniát. Kézen fogsz, s én még most is szédülök. Felfűtött, szűk szobánk a jég fölött.
Nehéz időben drága társam, meglátogattam sírhelyed, s hogy arcodat most újra látom, minden vonása fényesebb. Megtörten egykor annyi kínban, elhagytam végképp magamat, gyötört, meghajszolt napjaimban komor voltam és hallgatag. A nevetésed hangja sértett, nem könnyítette lelkemet, csak ingerelte víg beszéded túlérzékeny kedélyemet. Azt hittem, hogy ledér szivedben részvétre nem találhatok, s még inkább megnövelte bennem e hit a tartós bánatot. Ó tűnt idő! Az ifjuságnak hibája, hogy nem érti meg, hogy könnyek nélkül is van bánat, s lehet vidám, ki nem nevet. Te meghaltál... És jöttek mások, ismertem nőket s könnyeket, s gyakorta véltem kacagásod hallani, s felidéztelek. És most előttem egyre szebbek, hogy rájuk visszagondolok, nyugodt erővel teljesebbek azok a bánatos napok. Mért nem becsültem? Szemrehányón és bánattal kérdezgetem, s mindent feledve újra látom, hogy jössz felém elevenen. Nevetve mondod: "Légy vidámabb!" Szemed ragyog, lobog hajad. S víg hangodnak visszhangja támad, mely könnyeknél fájdalmasabb.
Ebben a házban laktam, ezen az ablakon át néztem ki, ebben az ágyban aludtam, ezeket a ruhákat hordtam, ezeket az ételeket ettem, ezeket a könyveket olvastam, ezt a nőt szerettem, ezt a fiút nemzettem, ezekben az eszmékben hittem, ezeket a hazugságokat gyűlöltem, ezzel a földdel érintkezett a lábam, ezeken az utakon jártam, ebben az erdőben gombáztam, ebben a patakban gázoltam, ebben a hegyben gyönyörködtem, ez volt a kedvenc völgyem, ezen a tisztáson bódított legjobban a vadlucerna illata, erre az udvarra léptem ki a házból, ezeket a fákat ültettem, ezt a pázsitot nyírtam, ez a kutya állt legközelebb a szívemhez, erre mentem a szerszámos kamrához nyáron, arra a cinkéket etetni télen, innen tartottam szemmel a lemenő Napot, ezen a teraszon üldögéltem esténként, innen hallgattam a tücsökciripelést, itt folytak körül a meleg áramok, itt éreztem a létezés édességét, innen pillantottam fel lefekvés előtt a csillagos égre,
Míg teltek holdad napjai, mint árnyék kísért valaki, évről évre és szüntelen, hűs éjben, napos reggelen. A gyermek szétnéz, s már öreg, fut az idő, szó elremeg, és minden folyik és bukik, makk, mely hull, fa, mely rügyezik, minden hanyatlik, ház, torony, és sápad, öröm, fájdalom, és végül így jársz te is, és porszem idő volt az egész, mire ráeszmélsz igazán, örök éj vagy és üres árny. Örök éj? Máris újra élsz, hisz a fiadban visszatérsz, az újrakezdi utadat, s munkádat, mely félben maradt, s fél, örül, tűnődik s remél s fiában ismét visszatér; - s óráját nézve s nesztelen évről évre és szüntelen, s mindig készen suhintani, árnyként követi Valaki.
Nyugszik a tenger. ha megállt a szél; mi is, ha elcsitult a szenvedély. Megtudjuk, mily gyönge tiszavirág a tűnő dolgokra hiú világ. Vágy ködösíti az ifjú szemet, de észreveszi az űrt az öreg.
Új fénynek nyit a lélek repedő sötét házába száz rést az Idő: bölcsebb leszel s gyengülésed is edz, ahogy örök hazádhoz közeledsz; s a Régit elhagyva egyszerre két életbe látsz be az Új küszöbén.
Van ami van van ami nincs nyűglődnek fák és kispapok fejünk búbjára esnek és összetörnek a csillagok mi aztán földig hajolunk ragyog az isteni hideg és szedjük mint a koldusok csillogó cserepeiket.
Tartozom magának, és nemcsak e verssel – vagy huszonegy éve az Egyetem presszóban „Csaljunk meg mindenkit!” javasoltam egy kávé fölé hajolva, mire maga bólintott döbbent örömömre, felállt és megindult mint kinek nincs oka tűnődni, tétovázni, szobámban matracot löktem a földre, azon örültünk egymásnak sokáig, álmomból ismertem régről, különféle falakon is láttam, egyszer a fejem fölött nyöszörgött míg mással heverésztem, hosszúdad, kemény formáit albumba kötve csodáltam, a fedőlapon olasz név, Amadeo Modigliani, attól a perctől kezdve nem halt ki a csodálkozás belőlem, hogy otthont lelhettem magában tisztáson, erdei fák közt, ágyban, autóban, tóban, s láthattam ezerszer, miképpen törik szépsége cserepekre s miképpen tükröződik minden szilánkban teljes személye, és benne én is, és most, miközben ezt írom egy umbriai műteremben 2000 októberében, azt sem tudom, mit írok, búcsúverset vagy okmányt háláról, ámulatról, mert akkor is mással éltem, mint hittem, szerelemben, s azóta is meg most is másokkal éltem meg élek, és persze főként magammal, de soha-soha magával, és mégis kinek köszönjem, ha nem magának a leginkább, hogy kormányok, kartársak, barátok buzgalma ellenére derűsen kiteleltem, pedig nem álltam be a sorba, különc se lettem, se önmagam szobra, se mások szobrának árnyékában seftelő szellemóriás, se bearanyozott tökfej – előbb a körém parancsolt csönd falát döntötte porba lehelete, s a rám hányt sokfajta gyűlölet mocskát is leszárította, aztán megerősített abban, hogy jobb úton nem járhatnék mint a magamén, és csak rajtam áll, ezen meddig jutok el – puszta léte létfontosságú érv volt a hűség mellett, mely főként magunkhoz kell, hogy kössön. Ezért aztán magához sohasem lehettem hű, mert megcsaltam volna magam, ha magát nem csalom meg, asszonyok jöttek-mentek, jönnek és mennek folyvást, sőt, egyikük maradt is, mint tudja – róla egy szót se, csak azt, hogy ezt most kell megírnom, mielőtt még befutna e tágas műterembe – perdöntő, halaszthatatlan mondandóm van, de sajnos még nem tudom, mit is mondjak, maga csak csöndet kért tőlem, ahányszor zavartam a csöndjét, csönddel párnázta körül a sebeket, miket ütöttem (volt köztük olyan is, melynek fájdalma radioaktív sugárként áttört fészkén), csönddel a három évet, míg idegen országban éltem számkivetve magából, nincs bennem önvád, csak jelzem, hogy kettőnk kapcsolatában maga az adakozó volt, én pedig fosztogattam, ha szabadságra biztattam, büszkén kikérte magának, a saját feje szerint élt, engem meg beillesztett túl feszes életébe, örömek s gyötrelmek közt osztott szét, mint gyanítom, váltakozó arányban, mert érezte, ha ágáltam akármilyen közügyben, hogy mint síliften a szélben, szédülök, ahányszor nem azt teszem, amit elvár – helyeslése viszont mint kötéltáncos kezében a biztonságot adó rúd – a gyötrően egyenlőtlen terhelés ellenére köztünk is helyre állt ettől a kibillent egyensúly, de ha mint meglékelt hajó elsüllyedne az ágyunk – már rázza fejét, és kérlel, könyörög: ne beszéljek, most már bármiről szólnék, ezt kérné, összeszorított ajakkal, némán, miközben sötét pupillája kitágul, vagy olyan hangon, amelytől könnyek szöknének szemembe, mert tudok még sírni, bár ritkán gyakorlom tudományom, vagy félrefordított fejjel egyszerűen felállna, így hát halaszthatatlan közlésem elhalasztom, tartozásomat majd Szent Sohanapján adom meg. Ma felhívtam magát, mint ez külhonban járva szokásom, az umbriai kert fürdött az őszi fényben, láttam a telefonnál, tárgyai közt, melyek mind magából következnek, és vallanak is magáról, kifejezve személyét, ahogy én sohase tudnám, és beszélni kezdtem, hogy elmondjam, amit nem sikerül e versben, de csak magamról locsogtam, azután letettem a kagylót.
az álom régi elfeledett igazság már nem tud utánajárni senki most az idegenség dalol mint a tenger meg a gond kelet nyugatról nyugatra fekszik a hazug mozgás a legsebesebb ma a bölcsesség dalol meg elhanyagolt kórságom madarai hamu s illat közt a virág azok, akik nem akarják túlélni a szerelmet és a szerelmesek akik visszaforgatják az időt ma a föld nem ismer rá a kert illatára és az ország mely hű marad a halálhoz hisz a Nap legfőbb gondja nemcsak e világ
de egy napon a Nap áll majd ott ahol a szív volt és nem lesz az emberi beszédben oly szó melyet a költészet kivet mindenki ír majd verseket az igazság jelen lesz minden szóban a dal legszebb pontjain hátralép aki elsőként fakadt dalra hagyja hadd szóljon a másik én elfogadom a jövendő poétikák nagy gondolatát: egy szerencsétlen ember nem lehet költő én magamra veszem a daloló tömeg ítéletét: aki nem érti a dalt érteni fogja a vihart
ámde:
dalra fakadhat-e majd úgy a szabadság ahogy róla tudott dalolni a rab
Hosszú kételkedés után nem hívod fel barátaidat, nem keresed őket, nem akarsz a sok gyűrődés után megbocsátani, nem kellenek többé az összefüggések, nem kellenek többé a hízelgő beszédek,nem nézel bele noteszeidbe sem, fölösleges lesz az írás is, pedig a szavak sok mindent még elárulhatnak, nekik majdnem mindegy, hogy Adyt idézel, vagy Kosztolányit, reménykedjél, lehet, hogy megtűrnek még,de még néhányszor szíven döfnek a blöffölés könnyű szlogenjével, ne politizálj, újabb rendezések helyett itt van a jól bevált színpadi kép, egyre megy, ha tanár vagy, vagy költő, de lehetsz még bohóc is, csak szórakoztass, adj újabb szenzációt, legyél gyors és felületes, de ne legyen megoldás, a színfalak mögött úgysem várnak rád, inkább ottmaradjon torkodban a kimondatlan szó, ne legyél többé letisztult klasszicista, sem avantgardista, csak hallgassál, mint az elhagyott sírjel, későre jár, későre jár...
Fehér plakátok szólnak újra a párizsi anyákhoz. (Franciaországban csak a hatóságoknak szabad fehér hirdető papírt használni.) Ezek a fehér plakátok sűrűen jelennek meg egy idő óta. Az anyákhoz szól valamennyi, s inti, kéri őket: szeressék az ő kicsinyjeiket, óvják őket, vigyázzanak rájuk: - a jövendő Franciaországra.
A minap a francia kormány a legszegényebb és legmegvetettebb anyákat oktatta ki, kiknek szégyent és gyalázatot jelent a gyermek, hogy az anyaság mindent expiál, s ne igyekezzenek lerázni nyakukról az apróságot. A kormány hajlandó nagyobb segedelmet is adni, csak a gyermekek ne szakadjanak el az anyjuktól. Az új plakát meg arra oktatja az anyákat, hogy ebben az iszonyú hőségben mint kell gondozni, táplálni, óvni a kicsiny embereket: lehetőleg csak tejet s fölforralt vizet kell adni nekik, s kerülni kell a bacilust tenyésztő gumiból vagy kaucsukból való tápláló eszközöket, nem szabad velük gyümölcsöt etetni stb.
Millió és millió ilyen ingyenfüzetet, plakátot termel a francia nyomda, s a hatóságoknak ma már a gyermekvédelem a legelsőrendű gondjuk.
Mindez pedig egyik jele annak a nagy vélemény-változásnak, melyen az elnéptelenedés problémája dolgában a francia hivatalos és nem hivatalos gondolkozás átesett. Lehetetlen, hogy valami tanulságot ne nyújtson ez nekünk is magyaroknak, kik sok helyütt - sajnos - majdnem ugyanazt a veszedelmét látjuk az államalkotó fajnak, mint a franciák a magukénak.
Ma már Franciaországban általános az a hit, hogy az elnéptelenedés ellen államilag és társadalmilag csak egyetlen tennivaló van: a halálozás csökkentése. Franciaországban több, mint százötvenezer piciny csecsemő pusztul el évenkint. És félmillióra rúg a korán elhaltak száma. Csak felére szállítani le ezt a rettenetesen gyászos számot: hatalmas, szent cél, s a francia állam és társadalom immár útjára térült e nagy célnak.
Költők, írók, szociális apostolok és tudósok követhetnek más utakat is. Valamikor Jean-Jacques Rousseau egy írása elég erős volt arra, hogy az anyák nagy táborát rábírja, hogy gyermekeiket maguk szoptassák. Lehetséges, hogy Zola Termékenysége is javító hatással volt egy sereg emberre. A gondolatoknak, az eszméknek kétségtelenül nagy erejük van, de civilizációnk mai állapotában ez erő hatása lassú. A gyakorlati államférfinak, szociológusnak ma még nem mindig szabad magukat poétáktól s prófétáktól vezettetniök. Így jött rá a francia kormány, hogy az elnéptelenedés ellen az ő tennivalója: áldozatkész gyermekvédelem, a humanitás és az orvostudomány közös működése.
Már-már operettszerű hatásokat keltett az a hivatalos buzgóság, mellyel némely, lelkes, rajongó francia a születések számát akarta minden áron növelni. De mire való az anyaság ambíciójának hivatalos ápolása, a sokgyermekűség megjutalmazása, az agglegények megadóztatása és a többi szándék addig, míg ötszázezer megszületett, fiatal francia elpusztul évenkint?
A gyermekvédelem ma a legelső francia program.
A többit - vallják a franciák - a gazdasági átalakulások hozzák meg. A francia termékenységet a gazdag polgári nők hiúsága s a léha, jómódú férfiak romlottsága rontotta meg. De a nép, a munkásosztály, ma már csaknem teljesen meggyógyult, s a vagyonos osztály józanabb, nagyobb fele sem hadakozik már a természettel. Mindezt a gazdasági és szociális reformok eredményezték. Az orvostudomány, az iskola, az erkölcsi nevelés, a gyermekvédelem, az állami gondoskodás, a szociális fejlődés stb. mikor a halálozás csökkentéséért küzd, egyben küzd az egy gyermek-rendszer s a csekély születési arányszám egyéb okai ellen is.
A francia szocialisták a maguk érdemének hirdetik az eddigi eredményt, s azt mondják, hogy holnap-holnapután, mikor egészen ők lesznek az urak, a többek között az elnéptelenedés veszedelme is elmúlik Franciaországról.
Hazudni bátran, újra, szerelmet, érdeket, a vágy, ha fellazulna, henyélni élveteg, kíváncsiságból törvényt, Istent kísérteni, célt lopni, s csalni érte, ha nem is érdemi, versenyre kelni rögtön, legyen az bármilyen, eljárni operába, sírni a Carmenen, fodrász, fürdő, nagy utazás, ital és más szerek, tehetségesek használhatják a hátszelet, csak sírni, dicsekedni, terjedni, mint a sár, választani, mert élni avagy halni muszáj, családot, kommunát vagy törzshelyet váltani, elhinni, hogy a lélek közepe számtani.
Falpor a fákon. Mintha szondával vizsgálnám a nehéz fényeket, a repedéseket és a vakolatból meredező nádat. Az esőtől behorpadtak a törmelékdombok. Az oltott mész kihozza a réti rothadás bűzét, a kert végi avas nád szagát. Verebek lepték el a kert hasadozott útját.
Mintha ide tettek volna, ebbe az elhagyatott házba, hogy fejlődjek, nőjek kedvükre. Rám örökítették a kőkemény salakos talajt, ahol minden lény közös ismertetőjegye az aljas számítás. Legyen az bolha, krumplibogár vagy zsizsik.
A legapróbb részletekig megutáltam a házat, és szikkadt udvarát, ami csak az unalmat ereszti át magán. És a rezgő fasort a poroló mellett, és a porolón ülő vetési varjút. A padláson a kábeltévét buheráló kisnyug- díjasokat és fiatal házasokat.
Persze, nem mindegy milyen feltételekkel gyötörnek a lakók, akik a kocsijukat mossák az uzsonnázó tisztásomon, és a folyosó korlátjára szerelik a konzervesdobozt hamutál gyanánt. Legyenek átkozottak. Ne engedélyezzen nekik semmi örömet a ház.
A kormos égből lágy fehérség szitálja le üres porát. Dideregve járok ablakodnál a hófehér nagy úton át. S amint megyek itt éji órán, lépésem mégsem hallható, mert zsongva, súgva, és zenélve halkan szitál alá a hó.
S körülvesz engem, zordon árnyat egy hófehér, szelíd világ: angyalpárnáknak tollpihéje, zengő, szelíd melódiák, habpárna selymén szunnyadó arc, mit angyalok fényszárnya ó, minek szelíded altatóul, halkan zenél a tiszta hó.
Oly mély a csend, a város alszik, mind járjatok lábujjhegyen! Pihék, zenéljetek ti néki, hogy álma rózsásabb legyen. Egy hófehér hálószobává változz át csendes utca, ó! Fehér rózsákként hullj az éjben reá, te szálló, tiszta hó!
Hosszú, hosszú idő. Hogy mióta tarthat, nem emlékezünk. De a ház úgy zúg, mint egy szeles mező S az ablakok remegnek egyik földszinti szobánkban, Elmúlt most valami és semmi sem követi, Csak a fények változnak lassan ablaktól ablakig,
És fák szürkülnek el a szélben. Hó torlódik az ablakon, s mi csak nézzük, ide jutottunk. Valaha volt idő Az évi összetűzésekben, de most oda jutottunk, hogy követjük A fehér leveleket csuszásukban-sodródásukban a szobáinkon, Hol a fény az óra szerint forog. Emlékezz: A bolygó, az óra szerint forogva a sötét mezőkön,
Jeges gyűrűkké cifrázta a csillagokat, a mezőkön Úgy virított a hó éjjel, mint a csillagok; éjszaka ablakaink A nyírt pázsit zöld illatára csukódtak, szobánk Árnyakkal virágzott és mi az időben Házunk évadaiból csupán arra emlékeztünk, Hogy valami elmúlt és semmi sem követte,
Csak az, hogy lassan átváltoztunk és végigkövetett valami a vad taposta mezőkön. Ó többek vagyunk, te meg én, mint amire emlékezünk. Kezünk beleolvad az ablakok Fagy-kertjein át az udvar sötétjébe, hol eltelt az idő. Fény zug át szeles szobáinkon,
Az ablakok remegnek egyik földszinti szobánkban; Valami most elmúlt és már semmi sem követi. Ez az idő, hosszú, hosszú idő, És hideg a ház, mint egy szeles mező, És jár a ház körül a nap ablaktól ablakig. És hogy mióta tarthat, nem emlékezünk,
De jön az este, föltámad a szél és mi tétován emlékezünk, Hogy virítottak az árnyékok, mint a virág, a szobáinkban, Virágok lobbantak erdővé a kék ablakokon, És mi a nagy fák alatt sétáltunk és oroszlánok követtek, Míg kezünk el nem égette a hideg üvegen a mezőket, És elégtek a virágok meg a fák. Idővel
Az oroszlánok is elégnek a tűzben. Emlékezz: végigkövetett valami összes szobáinkon, mezőinken. És bennünk forog a nap ablaktól ablakig. Hosszú, hosszú idő.
Még süt a nap, még sütöget, csak reggelente van hideg, csak estelente kéldegél újra és újra föl a szél. Csak az éjszakák, csak azok hűvösek, mint a csillagok. Napközben meleg van, meleg. Sütkéreznek a verebek. Duruzsolnak a darazsak.
Napfényben fürdik a patak. Gúnárok, gácsérok, tojók élvezik még az úsztatót. De a reggeli hideget feledni többé nem lehet, sem az esték, sem a sötét éjszakák csillag-hűvösét; tudják mindezt a levelek, s a fáknak búcsút intenek.
Szeretem a kandalló parazsát, a leégett fa nyugodt aranyát, a bíbor máglyát, a sok, szögletes, izzó fény-kristályt s a még láng-eres imbolygást rajtuk. Vad tájak s bohó rúnák gyúlnak benne az álmodó lélek elé. Titkok? Mit mondanak? Nyitom a rácsot: álarcként tapad arcomra a hő, s a fény elvakít: peng a parázs: tűnt nyarak húrjait zendíti tán a búcsúzó anyag: vágytalan gyönyör minden pillanat, amije van még, tündérmuzsika és ragyogás. Az arany zúzmara borzong itt-ott, hűl és zsugorodik, a máglyára csipke hamuhodik, de tüze még nagy, mint egy alkonyat, s valamit súg. Mit? Attól függ, ki vagy.
A cél szem elől veszthető! Az irány eltéveszthető! A fontos jel, a kedves tárgy, a lélek nyugalma, a vágy elveszíthető, elveszíthető, elveszíthető! A félelem, a fájdalom (felleg az égen s válladon), a tépelődés szemeidben, hogy szabad-e (nincs, ki segítsen eldönteni), hogy szabad-e - Belefeledkezhetsz a hóba, a késlekedő válaszokba, melegedet kérő kezekbe, s magadra ébreszt az idő; de a kékség, a lehetetlen, a hazugság szavakban-tettben (hiába sírsz, hiába futsz:) el nem veszíthető!
Ha világgá mehetnék, akkor a tegnapokból, jobb magamból megmenteném, amit lehet; neked adnék jövőt, hitet, fekhelyet lombos fűzfaágból; s ha kívül-belül mégis fázol, nem engedném el a kezed!
fölöttem állt magasan szétvetve hosszú lába láttam az aranyláncot a hamuszürke zakót a vézna nyakat s ahhoz odatűzve a halott nyakkendő
ő mutatta először nekünk a döglött béka lábát ami tűvel érintve hirtelen összerándult
ő vezetett minket arany pápaszemén át ükapánk a papucsállatka intim életébe
ő hozta ama sötét magot amit úgy nevezett: anyarozs
biztatására lettem apa életem tizedik esztendejében midőn feszült várakozás után a vízben áztatott gesztenyéből kibujt a sárga csíra és köröskörül minden dalolt
a háború második évében megölték a természetrajzost a történelem zsiványai
ha az égbe került -
sétál talán a hosszú sugarakon szürke harisnyás fényeken Hálója hatalmas doboza zöld hátán himbálja vidáman
de ha nem került föl -
ha az erdei ösvényen galacsinhajtóval találkozom ahogy küzd a homokkupacra
odamegyek összeütöm a sarkam s mondom - jó napot, tanár úr megengedi, hogy segítsek -
gyengéden átemelem nézek utána sokáig amíg eltűnik a lombfolyosó végén a homályos tanári szobában
