Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
A kommentátor mondja, mondja s ő sem hiszi, amit papol. (Akkor is nektárt szavatol, ha megpimpósodott rég a bor.) Alrebellis és főeretnek mosolyog, mintha mosolya mögött a kellő tiszteletnek nem lenne látható nyoma. Futásban jártas sportriporter jég hátán is riszálni kész, fejre is áll, akármikor kell, de fel csak önmagára néz. Megannyi fürge kecskebéka úgy ugrabugrál, mintha csak fűzfára mászni volna célja vágyott uborkafák alatt. Több rámenős play-boy agyában csak műveltség nem kap helyet, buta lúd, szédült tyúk, ahány van, csakis előttük illeget. Fontos fajankók ivadéka zápolja únos-úntalan azt a tojást is, melynek héja a fenekén még rajta van. Fusizó, félkontár középszer babrálja a közvéleményt, ágál, minősít, cáfol, érvel, saját paródiájaként, hol szentbeszéd zubog belőle, hol meg Marx Károly tanai - mindig tömött a képernyő, de alig van rajta valaki ... Azért akad nehány, ki vállal tudatos telemissziót, nekik hívők alázatával rebegek mindig hálaszót, ők tudják, hogy nem lehet játék soha a közgondolkodás!
Velük erőd lehet talán még a vén Szabadság-téri ház.
Szembejön naponta az Árulás, mosolyog és roppant figyelmes. Rámutathatnál: Őkelme volt ott, igen, a fényes, kölcsön-álruhás, és kérlelve szólt: „ne légy rebellis!”, mert „meglásd, fiam, nyakadat töröd”, ha elmulasztod eszedbe venni: egy vagy csupán a rabszolgák között, szívedet is próbáld hát jegelni, hűvös megvetésed így marad örök!
Ne indulj be. Ha nem ér úgyse semmit, minek a vers?? legyen bár zengő, veretes. E kurva szakadékba is bizonnyal ez vitt - vers-hágcsón, vers-ballonon nem oldsz kereket.
Rejthet a bűvészkalap bármi' szép bokrétát, nem üdülsz fel te annak szagától soha, mert nincs neki. Ha hiszékeny és ostoba vagy, csak a csalást élteted: élelmesebb kollégád.
Az értelem a lélek barlangjában szánnivaló fény, lebbenő kudarc. (Amíg itt árnyakról és fényekről szavalsz, a barlangban tonnás sötét és fulladás van...)
A szavak rohadt okosak. Mindenre van szó. A nyelvre, pajtás, büszkék lehetünk - a nyelv a nem-megoldó, körmönfont halasztó; mikor lesz belőle már egyként elegünk?!
Melyik szóból nem illant el az eleven hit?! ...Míg végül immár a belső hang is remeg. Ne indulj be. Csak dögöljön a líra meg.
Im, Édes Néném, e lepkelét kitelt. Oly soká voltam báb, hogy szánalom ... Reméltem, szállok álom-szárnyamon a jövendőbe, mely itt' s most eljöve.
Hazám képe, már ábrává törött: földabrosz-írók színes máza lett, s rémhírét - költém egyten enmagam, aggván, magányban ez volt mákonyom.
Folyók sodrában őrlődnek kövek, a sziklasorsnak vége a homok, majd eljövendők dallják: porlik, mint a szikla ... Jövőtleneknek himnuszuk - romok.
itt, Rodostón, alítván magam, hogy mártiromságom heával való, megnyílok ím, mint sekrestyében persely, e levél légyen testámentumom.
Hát Édes Néném, futván nagy futásom, a 'honn maradtak sorsa tettre vett, beglerbégeknek, s pasáknak magyaráztam; "Jabana szülasz agszakál köpeg ... "
"Hiába szólasz aggszakáll Mikes, szultán, s császártok dolga sorsotok, vendég vagy itt és nem tanácsadó, te írj deák, a dal a dolgotok."
Hát Édes Néném, reménylem elhiszi, felesleges én-ittállapotom, gubóban éltem, mint bábkorában pille, s már nincs hitem, csak mély sajnálatom.
Hittem, hogy népem fiskusa leszek, (de pörünk itt már régen elveszett) csak érv! Csak az valánk, nem próbakő! Festék valánk, mely kendőz tetteket.
Ínségidőkben külhonra tör a horda, öreg szabály, talán már Róma óta, más faj (vallás, bőrszín egyremegy) kell, hogy bűnbakot áldozzon a csorda.
A Szent Igékből így lett indulat. A templom: kocsma, s papja a csapos, a hordó csapraverve, rajta szónokok, a nép részeg, az Isten másnapos.
Futtam parazsat, bűnöm a tüze, nem ezt akartam Néném, mert ugyanvalóst mondottam én a sebbel kérkedőknek, fájdalom másra át nem ruházható.
És félek Néném, mert szakad a gát, s a víznek árja sosem válogat, sodor, mit ér, s iszapja eltemet lelkest, lelketlent, hantot, árkokat.
Emlékszik? Írtam, hogy rítt a részeg szolga, mert szült asszonya, s az ember ordított. .. Vajúdik bennem csendben a halálunk, és más üvölt - itt minden fordított. S ha hoznak perzsák ismét szőnyeget, talján kalmárok, arabs lókupec, hindu fakír és franka orvosok jönnek, s ha újra áll a bál, s lesz pénze itt e népnek,
Válasz Pintér Lajos kérdésére, hogyan látom most, tíz év elteltével a Fiatal Írók 79-es Lakitelki Tanácskozását, mit gondolok akkori hozzászólásomról, stb.
Kedves Lajos úgy emlékszem akkoriban fiatalok voltunk Lakitelek csak egy volt az ország ismeretlen települései közül Lezsák is csak egy volt közöttünk nem beszélt összevissza ha megszólalt elhallgattunk nem vágtunk a szavába hallgattuk mint tisztelendőt a gyülekezet tudott valamit amit mi is tudtunk csak rejtve volt bennünk szanaszét röpködtünk játszottunk bohóckodtunk mintha ebben az országban lehetne játszani röpködni bohóckodni nem lehetett és nagyon irtóztunk a tanácskozásoktól de Lakitelken alma volt az asztalokon alma volt a kosarakban gondold el milyen életünk lehetett ha már ettől is meghatódtunk és reggel Lezsák pálinkával kínált bennünket akkor még nem kellett félni hogy berúgunk Zalán mellett ültem kölcsönadta a napszemüvegét úgy emlékszem nyár volt vagy tavasz mert egyszál tarka ruhában mentem Kiss Irén azt mondta nagyon szép a hajam festem-e bevallottam hogy festem nem baj nem látszik mondta Irén hihetőnek tűnt megjött Illyés is beteg volt sokan kísérték mint a nagy öreget illik Csoóri azt mondta hadd mutassak be egy tehetséges költőt kezet fogtunk majd küldjem el a könyvemet Csordás egy Trabantban ült mint később kiderült akkor már figyelt engem de én akkor még másra figyeltem megkérdeztem Szervátiusz Tibort elférek-e a kocsijában hazafelé persze csak Illyéséket és Csoórit kell hazavinnie beültem mellé a Volgába hátul az Illyés házaspár és Csoóri Illyés próbált volna beszélgetni velem de nem sikerült Tibor meg csak vezetett így a beszélgetés Csoórira maradt Flóra néni közben elaludt így mentünk Lakitelektől a Margit-híd pesti hídfőjéig és választottam magamnak csillagot és kiszálltam és elindultam hazafelé arra gondoltam vagy költő leszek vagy semmi és hogy nem szabad ennyire szerelmesnek lenni hogy még szólni se tudjak muszáj lenne társalogni az emberekkel később Lezsák meghívott az iskolába Utassyval verseket olvastunk a gyerekeknek hatalmas virágcsokrokat kaptunk el is hervadtak hazáig a buszon mit gondolok akkori hozzászólásomról akkoriban még hozzászóltam egy év múlva jött egy levél Illyéstől csak most tudtam elolvasni szép költeményeit további jó munkát kívánok kedves Lajos elveszett akkori hozzászólásom úgy emlékszem a televízi6ról és a történelemoktatásról írtam közben meghalt Illyés ott álltam szürke kosztümben a díszőrségben arra gondoltam jól vagyok-e felöltözve Esterházyra emlékszem a szemével köszönt akkor az elég volt arra a napra később észrevétlenül elterjedt Lakitelek többnyire megrémültem a sok embertől de mentem busszal autóval autóstoppal később saját autóval a legelső vidéki utam Lakitelekre vezetett értelmet akartam adni az autónak megnézni milyen az a ház az az udvar üresen beszélgetni Lezsákkal csak úgy nem lehetett nagy munkában vagyunk mondta igaz közben tíz év telt el már nem kell elmennem hogy ott legyek mert amikor Csoórit hallom beszélni karácsony reggelén a rádióban az is Lakitelek az is ez a tízéves aprómunka és Szentendre is Lakitelek volt csak Szentendrén és Szentendrén még nem volt divat "nagyimrézni" csak egy pillanatra elakadtak a lélegzetek később a Jurta színház is csak Budapesten a Hősök Tere is a Parlament is mi ugyanott vagyunk csak a rendőröknek kell mindég költözködni.
Ezek többé nem mennek vissza már s hiúság se hűség se nosztalgia nemcsak sorsuk lett hanem életük egyedül ők rendelkeztek vele (vége felé tudtak nevetni már)
Volt aki gyökerestül távozott ennek hosszabb idejébe került míg végül csak egy idegen nyelvet beszélt az anyait (habár folyékonyan)
Többségük üres kézzel érkezett ők vitték legtöbbre mivel nem volt adósságuk a filantrópusok valuta repülőjegy költemény
Ha akad ebből tanulnivaló ennyi: légy kemény magadhoz s ha sajnálkoznál rajtuk (magadon?!) valld be inkább szerencsés emberek
Nézel csak, egy körtefából, egy injekciós tűből. Csak nézel, s én téged rejtezni sem láttalak. Ne hidd, hogy megzavarsz, szeretek én minden természeti formát, elviselem az összes tárgyakat.
Ma délután elhallgatott a rádió egy percre, ilyenkor nálunk forradalom készül, az emberek mély lélegzetet vesznek, egyszerre mind. Egyedül én tudtam, hogy te küldesz jeleket.
Hangtalan hang hangzott egy dobogón. A düh, a remény ilyen néma és kitartó. Az ablak felfénylett fehér árnyékodtól, és csak én beszéltem: Kérlek, keress engem, de maradj magadnak.
Ott hevert, persze, minden körém gyűlt tárgy, száz papírlap, család, váza, furcsa formák. Nagyon messze állt a körtefám. Néztem a falon át, meztelen ága a kertben hogyan hajol rád.
Télre fordult. Egy szúnyog mégis átszállt a szobámon. Jól van, mondtam. Megvagyok. De megengedem: félhetsz. Apám vagy fiam légy, mindegy. Sajog s jólesik. Te sem menekülsz, mert már én is nézlek.
Mit csinál most a Hős, merre kószál? Miket beszél, ha mondandója van? Sziszeg a Hős, akár szélben a nádszál, vagy ökle fölé töpped szótalan?
Hozzászoktam a Hőshöz s nem felejtem: ha megszült, legyen fölnevelni kedve. Hajoljon rám, szeme legyen fölöttem, ne révedjen folyvást a végtelenbe.
Sebhely legyen a Hősömön, ne érem, s ne hivatalban térdepeljen, ám igyon velem, vagy ha nincs pénze éppen, ücsörögjünk kedvetlenül a téren s bámuljunk együtt a nők után.
Szeretnék indián lenni egy évre, szeretnék házakat festeni kékre. Szeretnék éjszaka úszni egy tóban, szeretnék hinni az örökké szóban. Virágos busszal világot járni. sohasem fáradni, sohasem fájni. Szeretném ha bokáig érne a hajam, szeretném jobban szeretni magam. Szeretnék egy évre szerzetesnek állni, sötét kis szobában csendben meditálni és amikor ültem kis szobámban eleget, szeretnék nagyon, nagyon sok gyereket. Szeretném újra anyámat ölelni, szeretnék minden kérdésre felelni. Szeretnék sírókat megnevettetni, József Attilának barátja lenni. Szeretnék ültetni cseresznyefákat, cseresznyefa ágán lóbálni a lábam, a cseresznye magokat messzire köpködni, föld felett angyalként könnyedén röpködni. Szeretnék jót látni az emberek szemében, szeretnék ülni a Jóisten ölében. Szeretném a Földet a Holdról látni, szeretnék mindig türelemmel várni. Szeretnék egyszer Van Gogh-gal festeni, szeretnék mindenkit egyformán szeretni. Szeretnék Gandhi-val egy asztalnál ülni, halkan beszélgetni és teát szürcsölni, miközben minden az, aminek látszik, s a Nap éppen naplementét játszik. Kint egy tehénke kérődzik csendesen, nőnek a virágok erőszakmentesen. Ülünk öreg házasok, kéz a kézbe ' az ajtónkon hirtelen Szent Ferenc néz be. "Adj Isten!"- kacsint ránk s pödri a bajuszát, s leoldja lassan porlepte saruját. Leül az asztalhoz, tölt egy kis vizet, vállán tarka madárka piheg. Lábához hízelegve dorombol a cirmos, mennyország illatát szaglássza biztos. Szent Ferenc kedvesen végigsimogatja, fénylő glóriáját megigazítgatja. Glóriája körül repked egy kis lepke, nincsen neki onnan elrepülni kedve. De leszáll mégis, elfáradt a teste s a szobába lassan bekúszik az este. Álomból valóság, valóságból álom, a fele sem igaz, mind csak kitalálom. Szent Ferenc nélkül ülök a sötétben, nem fogja senki kezemet kezében. Csak játszom a képekkel, ringatom a lelkem, szeretném ha valaki meglátna most engem. Szeretnék az asztalra tiszta abroszt tenni, szeretnék újra kisgyerek lenni. Szeretném ha az út végén valaki várna, szeretnék lenni valaki álma.
várhattál volna még bizony várhattál volna de beborult az ég és a szél lobogva vágott a lombok közé csúfolván daccal a teret mi az enyém s mi az övé hallgatok és nem kérdezek a suhogás igen a látható ahogy önmagát meg- s megéli valótlansággal mért való mit jelent az hogy remélni annyi életből mi számít s mit őriz majd a maradék örökül itt hagyhatsz bármit lehetsz a kezdet s lehetsz a vég az örökkévaló pillanat így is úgy is beteljesül szél jár a mindenség alatt némaságunkra csend feszül
Ne szóljatok, és ne mozduljatok, Fojtsátok vissza lélekzetetek... Nézzétek: fa vagyok, Reszketnek rajtam a színes levelek. Egy vékony, vékony tündér-cérnaszálon, Életen túl, innen a halálon Még tartja őket valami csoda... Pedig elmúlt Halottak napja is, Mi most nem hull le, nem hull le soha,
Ne szóljatok, és ne mozduljatok, - Egy pillantás, egy sóhajtás elég: És lehullnak a legutolsó álmok, És meghalnak az utolsó mesék. Ne szóljatok és ne mozduljatok, Egy nesztelen lépést se tegyetek, - Mi most nem hull le, nem hull le soha, Hátha örökké tart ez a csoda, Hátha nem hullnak le a levelek...
Feltámadás után egy boldog pánik! Vagy boldogtalan. Minden visszaválik és folytatni lehetne: nemcsak emlék, de újra létté lehet minden nemlét. Oly sűrűség lesz majd, mint soha akkor, amikor nagyon untatott egy vak kor, és mégis kivártam fegyelmezetten, míg feltámadás-jogosulttá lettem. Ha kiürült a másvilág egészen, s egy boldog pánik tör ki eme részen, ki egyszer már síri magányt szerettem, nem szorongok egy újabb rengetegben (éppannyi jót jelent, amennyi rosszat?), nem vállalok itt még egy élethosszat. Elhúzódom majd valahova félre, nem újabb ismeretlenektől félve, de morcosan, nem is tekintek hátra, és visszaölöm magam a halálba.
Az útvonalat naponta rutinból lejárom (hívhatom akárhogy: át-, kör-, garázsmenet), de szemmel kell tartani a régi helyeket, ahol - úgy mondják - elhasználódtam. Mert amit szeretni kellett, holnap ide fog érni, mára hívom mindig, csupa tegnapról-maradt. Addig nincs is miért a friss menüt megfőzni. visszamelegítek és újratálalok. Éjszaka nehezebb a készenlét. Úgy magyarázták: ilyenkor álmodni kell. De most hagyom a villanyt, a tévét, hogy a nevelés ellenére megszokjam, hova tartozom. Mégis, néha kiderül, hogy üres járat az elszántság meg a feszült figyelem. Helyettük, néha, mégis álmodom: hogy nem ruhában alszom el, nem ácsorgok órákig a peronon szilveszterkor, nem fordítok hátat egy eltékozolt apának, aki épp azt mormolja: nem kell annyira akarni, és nem öregszem meg kiköltözött ablakok alatt.
Ha gyerekkoromban találkozom veled, kézen fogva végigviszlek a láncfüves udvaron, és megmutatom neked azt a kavicsomat, amelyik titkos jeleket sugároz.
Ha gyerekkoromban találkozom veled, azt mondom: a manókirály lerombolta Palotánkat, s azóta királyapámmal és három királynőmostohámmal egy sátorban élünk - de csak azért, hogy erre azt mondd: gyere velem haza.
Az éjszakai sírásokról nem beszéltem volna, mert a kimondott titok virágporrá válik, és kell, hogy legyen olyan titkom, ami csak az enyém.
Ha gyerekkoromban találkozom veled, némán ugrándozva hazáig futok, hogy különbnek gondolj, mint amilyen vagyok.
Egyik tenyeremen egy kis ravaszság lett volna, másik tenyeremen egy kevés rémület. De aztán bevallottam volna azt is.
Éjszakánként a macska is párnámra hajtja a fejét eleinte még tiltakoztam de végül makacs macska-kitartása győzött már nem zavarom el ha nagy ritkán úgy dönt hogy máshova telepedik arra gondolok talán beteg vagy megsértődött valamiért egyébként soha nem a lepedőn a paplanon kizárólag a párnán érzi jól magát végül is jól jártam vele nem szuszog hangosan nem beszél álmában csak ritkán horkol kevesebb zajjal jár mintha egy ember feküdne mellettem de van egy hátránya is rád emlékeztet ő az aki ismerőseim közül legtöbbször látott téged és gyakran felugrott nagy merészen közénk vagy ránk az ágyra miután megunta az ágy előtti nézelődést eleinte ezt nem merte csak döbbenten figyelt arra gondoltunk a macska szent állat csöpp macska-agyával rájött hogy az ágy szent dolog de csalódnunk kellett benne azt az arcodat szeretném még egyszer amikor azt mondod egy macskával kell osztoznom rajtad és ami utána következett
Nedvességet kíván inkább a lélek, a búcsú elnyújtott agóniáját, vagy száraz, röpke kínt? Levelek égnek mindenfelé, könnyű halotti máglyák
füstjétől szürke az őszvégi ég. A csonttalan zsugorodó sötét bőr parázs, majd pernye lesz: tőből kiég, a lángon át végleg lelép a létből,
szilárd testből áttetsző levegő lesz. Míg körben erjedés és rothadás, hullott alma, avar lepi a földet. Mint egy fölszámolás előtt álló lakás:
zsineggel összekötött levelek, húsz év előtti feladóvevények, kórházból visszakapott szemüveg, fogsor ... Tárt karú, fej nélküli lények:
az öltönyök - kivéve, amelyikben ... S amelyben vélhetőleg elveszett a gyermekméretűre apadt test... Szinte minden érintésre sajogni kezd az emlékezet
gyulladt foggyökere. A barna-sárga romlás kikezdte tárgy mint egy-egy ablak a még hibátlan múltra. Őrizni legalább a roncsokat - ha a fájdalom maradt csak,
hát akkor azt, és legalább amíg a pusztulás szabott útját bejárja ... Vagy láng és füst, aztán az ég, a szív derült, érzéstelen amnéziája ... ?
Megnevezhetem-e általad a szavak tapintatlan csöndjét, azt a hallgatást, amely a mondat angyalának érdeme? Tudom, mi sem áll Tőled távolabb, minthogy hozzásegíts a megnyugvást ígérő némasághoz, mégis elbizonytalanodom. Ma éjjel olyan közeli a fájdalom, ebben a sajgásban a régi napok éjei vezetnek. Szavak, melyekkel hiába gondolták el a kimondásodat, és ugyanakkor épp e szavak kínálják a megközelítésedet. Utak, a visszatérő napok útjai ezek. Láthatatlan kezek tapogatnak bennem, de a kiújuló remegés csak hasonlít a régi félelemhez. Aki egy műtő hideg vasaira gondol, hallja a fémes koccanásokat, de aki már látott megriadt szemekbe nyíló távolságokat, ő felteheti ezt a kérdést. Téli szél mozgatja kinn a téli fákat, és az árnyak foltjai a függönyről lelépnek. Inkább nem oltom el a fényt. Beszélnem kellene magamról, aki szájára veszi a meg- nevezhetetlenségedet. Arról, hogy tudom, ez az én csak félig vagyok én. Édes istenem, hová terelnek, mondd, hová a néma angyalok? Hová visznek a nyelv angyalai, hogyha még nem az el- hallgatás beszélő csendjére kell ébrednem reggel? S egy mondat szótlansága tovább feszíti az éjszakát, az éj rám eső részét - Benned.
Riadalom fog el, ha arra gondolok, nem látlak soká, tavaszom nélküled hiányos és hideg, sugárzó egem borús, áttetsző virágszirmok keringnek, arcomba esnek könnyedén, felejthetetlenül – szinte reng a föld, álomszerű sejtelem egybefonódik a fénnyel, izzó, lobogó megújulás idején, vörös, lazúr, csupa aranysárga – nézd meggyötört arcomat, százszorta élőbb minden emlékem a távolodó időben, már repedeznek szívemben az erek, jaj, elszáll a tavasz, messze vagy.
