Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Elfelejtem az ajtót A zárat A porosodó ablakkeretet Elfelejtem a lépcsőfordulót A korlát tapintását A bemélyedéseket Elfelejtem lépteid A koppanó esőt A redőnyön besurranó Napsugarat A szétmálló időt Elfelejtem az együtt Töltött nyarakat A napszúrást A kopott szalmakalapot Elfelejtem befizetni A számlát Nincs jel Hívni sem tudok Elfelejtem a kilincset A zár kattanását A kulcs csörgését A villanyóra lapját Elfelejtem a házszámot A kerítésre futó borostyánt A kertben görnyedő Almafát A korhadó barackot Elfelejtem a kutat Elfelejtem a kutyát Láncra verem bánatom Elfelejtem hogy élek Csak vagyok s siratom A jelent Nem tudom Ki vagyok Majd elfelejtem Miért sírok S te együtt Sírsz velem Élve siratjuk Múló életem
A város, ahova nem jöttél velem, csendes volt és békés. Tíz órát utaztam, míg ideértem, mégsem voltam fáradt. A villamoson nők és férfiak tolakodtak, de én csak attól féltem, hogy felismernek. A hirtelen fékezéstől felborult a bőröndöm, a nagy, kétszemélyes, amelyikkel Varsóban kirándultunk egyszer, amikor először és utoljára elvittél külföldre. Egy férfi lehajolt, lábra állította a csomagom, s amikor megköszöntem neki, úgy éreztem, épp megcsaltalak. A város, ahova nem jöttél velem, nagy és befogadó. Látom a táblákon a népszerű helyeket, ott én is biztos könnyen beolvadnék, de a kétszemélyes bőrönd nem enged menni, benne van az ígéreted, hogy egyszer megmutatod nekem a fővárost, ha már nem hittem el neked, hogy semmi nagy dolog nincs itt, ami ne lenne otthon is. A városban, ahova nem jöttél velem, bérletet veszek, pedig az útlevelemmel ingyen utazhatnék, de inkább eltitkolom, hogy ki vagyok, ahogy te is eltitkoltad, hogy nem szeretsz. Ülök a folyó partján, s mintha a te hangodat hozná a víz, hátranézek, de csak egy idős férfi az. Eddig fel sem tűnt, hogy milyen öreg a hangod. Unnád a vizet, ha itt ülnél mellettem a padon, pedig itt nem szól a sziréna, egész éjjel kint ülhetnénk. A városban, ahova nem jöttél velem, sok a park és sok a gyerek. Hozzám fut egy kisfiú, és későn veszi észre, hogy nem az anyja vagyok. Összebarátkozhatna vele a fiunk, ha nem mondtad volna mindig, hogy ráérünk még ilyen nagy vállalkozásra. Nem tudom hirtelen, most jó lenne-e, ha egy kisfiú arcából nézne rám a szemed, bár azt mondják, a lányok hasonlítanak inkább az apjukra. Körülöttem mindenki magyarul beszél, de nem hozzád szól egyik szó sem, én meg sosem értettem, hogy miért ragaszkodsz egy olyan néphez, egy olyan nyelvhez, amit soha nem tudtál rendesen megtanulni? Vajon most ki tolmácsolja neked a parancsokat? A városban, ahova nem jöttél velem, könnyen kaptam lakást, egy hónapig az enyém. Milyen csorba ez a szó, évek óta nem gondoltam, hogy valami az enyém, ez az albérlet is lehetne a miénk. Ülnél itt mogorván az ágyon, s a házat siratnád, a kertet, a földeket vagy a várost, ami most már nincs is a térképen, csak az esküvői képünkön áll még a városháza. A város, ahova nem jöttél velem, befogadott volna téged is, ha akkor nem nevetsz ki, és az enyémmel együtt megújítod az útleveled. A lakásban, ami most csak az enyém, ugyanolyan IKEA-s óra van, mint amit otthon vettem, az üvegében látlak a hátam mögött, ahogy ernyedten nézed a pakolást, aztán csak annyit mondasz, hogy vigyázzak magamra, s kezembe nyomod az összes pénzt, amit az új kocsira gyűjtöttél. Gyere haza, amikor győztünk, mondod komoran, s tudom, hogy te sem hiszed, hogy értelme van ennek az egésznek. A lépcsőházban, ahova nem jöttél velem, menekülteket szállásolnak, én meg teszem magam, hogy nem értem a nyelvet, tőlük hallom, hogy mennyien jöttek, amikor én indultam, még reméltek sokan. Talán értem van minden, hogy menekült legyek, csak nem attól, amitől mindenki más, Így nem kérdezte senki, hogy miért jövök el, se a szomszéd, se az anyád. A városban, ahova nem jöttél velem, mindenhol jó a térerő, mégsem hallottam rólad semmit azóta, én hiába csengetlek, nem veszed fel, talán nem is hallod már, vagy nincs meg a telefonod, vagy lehet már te sem vagy meg. Ha egyszer újraépítik a várost, ahol maradtál, és jelt adsz magadról, meglátogatlak, de már tudom, hogy ott leszek idegen, és itt lesz az otthon. A városban, ahova nem jöttél velem, minőségi alapozót vettem, mégis látom a foltokat, mégis elfutja arcomat a könny, ha arra gondolok, hogy talán már érkezésem óta özvegy vagyok.
József színekért könyörgött hogy iszapba süllyeszthesse depresszióit hisz már hajléktalanok sem húzódnak meg ebben a beteges természetű parkban oltalom után sikolt a meggörnyedt fűz a kificamodott lábú pad és minden zug minden repedés a szavak is megtagadják egymást mintha csak könyörgésből fakadna boldogság tétován számolgatja a tegnapok kiselejtezett árukészletét az ellentmondásokat silabizálja az elmosódott címjegyzékét hogy aztán vitorlát férceljen és Mária után hajózzon a szétporló időben
Holtak lelke röpköd a darazsakban, holt lelkek darazsai döngnek - ülök a virágzó akác alatt, sosem látott nagyapám dong köröttem nagyanyámmal, a későbbi Mamuskának udvarol a levegőben, aki eldugta a narancsot anyám szerint az unokái elől, de most még, de most már csak döngnek, zümmögnek, duruzsolnak az időtlen nyárban, részegen kerülgetik egymást, bűvölten bámulják a másik mozaikszemét, holtak lelke röpköd a darazsakban, holt lelkek darazsai döngnek — tetőtől talpig akácvirágban nézem néhai nagyapám s nagyanyám légi keringőjét, sürgetném őket, hisz többszáz visszavonhatatlan hülyeségnek kell még a múltban megtörténnie, hogy Mamuska az ígért csirkepörkölt helyett Kati nővérem szemét grízes tésztával szúrja ki.
Ahogy botorkálunk a honnan felől a semmibe megkérdezzük halott mestereinket miféle lét e lét miféle plázsok pertuk imázsok micsoda blamázsok rulettszobák ügyefogyott csodák milyen pallérozott ostobák hajlítják az idő gerincét tovább ki az aki árkot ás és ki kerül bele elébb ki kire rak földet és ki hányja újra szerteszét támad-e gyászhuszár aki folyton összehordja tükrös mandzsettájú fekete a rojtja akad-e éppen a kezénél urna mely befogad mindent ha minden szertehullna s ha mégis akkor a kövek szemetje között mik azok a gyökerek amik karmolják a rögöt e hajlított idő mintha rothadó rongya vagy űrbéli foszló spongya volna e planétát olyképp szertehordja amelynek legmagasabb rendű szeplői vagyunk kik rágódunk ezen-azon míg köröttünk kihűl otthonunk szép mesénk Atlasz eldobja a Földet nem bírja el a válla s ama mezőkön lövöldöz fogatlan oroszlán helyett az ismeretlen katonára
Szeretett város az ókor illatát lehelő barokk cirádás mint főnix a hamuból új életre keltél holttá merevítő évek sora után újra élet- jeleket adsz de mozdulataiddal akként vonzod a pillantásokat mint a kurvák teszik
Gyűlölt város te ahol a beton- tömbök közt élni nem lehet s ahol a pázsit elaszik a nyár tüzében mint a remény a szívekben holott sistergő kolbász- és Marlboro-illat szálldos a Fő téren a Szentháromság- szobor körül botorkál valaki de fenyveserdőkben csönd honol
Szeretett város örökzöld-koszorús feltarthatatlan rohan az idő tova de a végtelen érintése nyakszirtünkön s az asszonyok akár a fagylalt édesek és ragadósak a heves nyárban s különös utóízt hagynak maguk után amitől később szégyenkezünk csak súlyos álmainkban
Gyűlölt város élő halottakkal akik mozdulatlanul csoszognak tova a macskaköveken Liszt és Haydn ütemeire mint marionett- bábuk lelógó fejjel nyakkendősen hamis prófétáktól elámítottan az életen át pedig a Fertő- tó habjain hattyúkat ringat
Az óceánnak egy orchideát kusza olvasmányaim dzsungeléből Cochlioda purissima a szavak tengeri hableányának apáca-dacos szívós virágszerűségének játékból adott neve oly bátran merült alá újból
Apám, mondd: szörnyű volt az út a túlsó partra? Jött a Sötét Angyal, vajon, hogy átkísérjen, vagy ezt is egyedül kellett már megtenned, csak kórtermi csempék bámultak hidegen?
Apám, milyen sivár ez a virágcsodákkal elborított sírod, melynek alázattal adtad át a tested, mert csődöt mondott itt a tudomány s megmenteni még a szeretet sem tudott —
Meg-meglebben előttem kérő arcod.
Mondd, könnyebb ott neked most, bátor szenvedőnek? Szárnyakat kapva jársz tisztáson, mezőkben nyíló virágok közt, eltévedt agronómus? Léted folyama homokba fúl az űrben. Felhő lettél, könnyek, eresz csordulása. Mindenben ott vagy szerény darabja Te a mindenségnek — elhangolva mássá.
Hadd zengjek féltestvérek, rólatok, Kik eszmét, szellemet, könyvet kínáltok. A mienknél nem jobb a társatok, Közönynek hívják ezt a jó barátot! Kik az író hírét terjesztitek, Úgy jártok, mint a föl se vett poéták. A könyv ma nem kell, a tömeg siket, S a kort nem élvezik, csupán a léhák. Ah, úgy van, úgy! Hiába kérkedünk, Hogy versenyzünk a mívelt nemzetekkel. Szívünk nem él, csupán idegzetünk! Újságpapír, botrányok; más ma nem kell. Újság újságot ér szünetlenül, S írónak, kiadónak foga vásik. Posztkiszli ellopásán még hevül A t.c. publikum, jó könyvtül ásít. Írók művét ne emlegesd neki; Elalszik már a címtül is, ha hallja, S nem lelki benső szükségből veszi A könyveket; nincs pénze holmi dalra. Egypár garast ha mégis vet nekik, Az irodalmat pártolom — kiáltja. pedig sok másra két kézzel telik; Tanúm a bor, korteskedés s a kártya. Hát meddig tart még ez állapot!... Siket füleknek meddig szól az ének? Ti nyelvetekre büszke magyarok, Hát könyvesboltba már ti sose léptek? S ti fiatal barátaim, vajon Megértek-é míveltebb kort amannál, Midőn magyar háznál az asztalon Könyv nem volt látható, kivéve naptárt? Szívem azt mondja, nem fog tartani Örökké ez a mozdulatlan álom, Mindnyájunknak fog még hajnallani, Nekünk is lesz még ünnep a világon. Ápoljuk, tartsuk ébren a reményt, Hogy a magyarnak van még szíve, lelke. Aranyt, Petőfit, Katonát, Keményt Nem hozhat létre puszta vakszerencse. Barátaim, ti is reméljetek; Az íróknak szüksége van reátok Higyjétek, ez tovább így nem lehet. Lehull a nemzetről a régi átok. Csak szorosan, csak összetartsatok! Áruljatok dalt, bölcsességet, eszmét, Azt mondta egy magyar, a legnagyobb: Ha Magyarország nem volt is, de lesz még!
Kivénültem már régen a regékből — Letört karóhoz rózsának ki kért föl? Elég volt égi, földi szerelemből, Ki kért cseresznyét tündér tenyeredből? Ha gonosz vagyok, miért vagy szívélyes? Mi közöd van a nyakkendőm színéhez? Gyertya az almán? Karácsonyi asztal? Szép lábú angyal vén koldust vigasztal? Mielőtt hajad glóriába fonnád, Nem gondolod, hogy túl rövid a szoknyád? Járassa Krisztus mással a bolondját, Ma isten hozott, holnap isten hozzád! — Ha elkergetlek, vissza miért várlak? Honnan tudod, hogy meghalok utánad? Mért háborítod minden éjszakámat? Mit akarsz itt, ha máshol van az ágyad? Cserepes számat mért mondod mohónak? Ha ma halok meg, mit nekem a holnap? Mért írsz teliholdas éjjel? Miért van pöröm miattad az éggel? Hogy jössz hozzá, ki sebemet sem érted, Hogy térden állva csókoljam a térded? —S ha mégis szeretsz, miért vagy a másé, Te a tavaszé, én az elmúlásé? Te már pusztán azzal, hogy létezel, Énellenem naponta vétkezel. A te bűnödre bűnbocsánat nincsen, Nem oldozunk föl sem én, sem az isten; Hiába sírod esdeklő imádat — Ártatlanoknak nem jár bűnbocsánat.
Én mostanában hajnali négy körül felkelek, főzök egy kávét, íróasztalomhoz ülök és írok egy verset. Némelyik megjelenik, ettől engem páran ihletett költőnek tartanak.
Sajnos ki kell ábrándítanom őket. Ha tovább bírnék aludni, nem kelnék fel, nem innék kávét, nem ülnék asztal elé és nem írnék verset se: költészetem kizárólag (remélhetőleg csak átmeneti) álmatlanságomnak köszönhető.
Amikor megtörte Isten a világot és széthullott planétákra a teremtés ez a nagy kalács a mindenható kéz leejtette maradéknak az időt amiben tolongva lépkedünk most éppen mi ti és én jó szívűek és rossz szívűek Most hogy itt vagyok nem emlékszem már pontosan szerettem-e lenni s hogy jó lesz-e nem lenni még nem tudom pedig ez itt a kérdés s nemesb lélekkel vagy mint packázó hivatalnok így elmenőben talán nem is mindegy hogyan De azt tudom hogy a rakéta is csupán otromba időszekér és jó sejteni hogy az én pásztorom kampós botja nem kérdőjel s nyájában mindenki csillagszemű a tört kalácson túl planétamorzsákon túl az üveghegyeken és időszekéren is túl Ha onnan üzenhetek hát tudjátok: én nem hagytalak itten titeket csupán előrementem
úgy csüggtem én egykor ezen a világon ahogy egy fiú csügg dajkája szerelmén, reméltem, ha látja, hogy rázom a rácsom, karjába vesz, csitít, s elringatja elmém,
gondolva, hogy mindegy, anyám vagy szerelmem, úgy kívántam. mint egy asszonyt, hogy öleljen,
s ahogy egyre vívtunk, most is emlékezem, úgy kínálta mellét, félretolta kezem.
igaz, csókot adott, be is takart este. rám ölelte álmát, s másé lett a teste.
Most, hogy visszamereng e képre a férfi, prédáló időkben önmagát kutatva, el nem csókolt vágyak édes ízét érzi, sejtve már, hogy mért volt mostoha a dajka.
Egyként a puszta milliárdnyi létben lennék a fűszál, mintsem az egy magánya, magam. ha szelíd zöldjébe becéztem, lennék a mező, földanya paplanágya. Egyként, ha kong a szó beszéde, borzadja ég. míg süket a néma csend, hogyha csak egy is könnyezne érte, harangszó lenne, mikor a völgybe zeng. Egyként a mag csak elvetélő csíra kell az a termő, az a szemernyi föld, anyának kell. hogy rögök közé sírja, amit öléből tavaszi dalba költ.
Éjjel, álmomban érintem kezed — hideg a világ, köd a táj felett, tán tiéd vagyok, sötét a szobám — sötét a szobád, enyém vagy talán, s ha ébredünk, a magány pamlagán.
Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik, tudod, lassan minden olyan valóságos lesz, mindennek megismered értelmét, minden olyan félelmesen és unalmasan ismétlődik. Ez is öregség. Mikor már tudod, hogy a pohár semmi más, csak pohár. S egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is... Aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid vagy gyomrod, szíved.
Így öregszik az ember, részletekben.
Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság; s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen. Egy napon felébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél? Amit a nap mutat, pontosan ismered: a tavaszt vagy a telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé, sem rosszat, sem jót... s ez az öregség.
Valami él még szívedben, egy emlék, valamilyen homályos életcél, szeretnél viszontlátni valakit, szeretnél megmondani vagy megtudni valamit, s tudod jól, hogy a pillanat majd eljön egy napon, s akkor egyszerre nem is lesz olyan végzetesen fontos megtudni az igazat, és válaszolni reá, mint ezt a várakozás évtizedeiben hitted.
Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét... mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat.
Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak...
Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor ez sem fáj már.
Zaj volt, még ha zene is. Benne voltál magad is. Könyv, ember és zaj között Nem íródott meg a vers. Körbe mint a mutató, Mint a malom kereke, Föl-le jártunk, keresők Színész-öltözők fölött; Galambos párkányokon, Ritmus lépcsőin gurult, Irkám is volt, tollam is. Nem íródott meg a vers.
Nem íródott meg a vers. Hogyha hívod, elkerül. Hogyha csönd van, fölriadsz, Ha kérdeznek, durvaság, Hogyha senki, senki, senki, Senki nem figyel reád: Mindhiába mondod el. Vedd a sátrad, sátorfád. Nem íródott meg a vers.
