Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Most este van. Ring az idő, csobog az élet. Vajon örülsz-e reggeli telefonjaimnak? Arany-szálak gombolyodnak a szeretet és a szerelem hullámzó patakjában. Ó, Ofélia, dolga volt Hamletnak... Nézd, én kivárom az én időmet, másként igazságtalan a lét, nem gondolok erre, a másik világ igazságot oszt majd.
*
Variációk III.
Jaj anya, képzelj engem dédmamaként... ott is ring az idő, csobog az élet-patak. A mi létünk oly szorosan együvé tartozó, hogy szinte nincs szó közöttünk. 90 év a tiéd, az enyém hússzal kevesebb, mégis én megértelek téged, és nem szólok vissza, bár a torkomig szalad az én igazságom, de lenyelem, meg ne sértsem a te igazságodat. .. Ha élek még 4-5 évet: dédnagymama lehetek.
a mi időnk várakozással telik és a legjobb rád várni oly sok este virágzott ki a nevető égbolton
egyformák vagyunk egymás kezét fogjuk s még a macska is elcsöndesült a kályhánál hallgatja zuhog az eső
cseppek kopognak — lépteid arany tócsákon át érkezel hozzám arcod nedves lett — az esőt csókolom gyere gyere
meleg karjaimba kitárt karjaimba mohó számba akár az eső
***
arcodra ki festett pírt hogy lángol arcom a virradat festette pirosra szembogarad ki színezte sötétre hogy kialszik szembogaram az alkony vonta sötétbe lélegzeted ki akasztotta el kedvesem szád és kezed tette
***
miféle gyöngédség kell mondd messzire űzni a szem árnyait miféle dédelgetés előcsalni a száj sarkából a hold a virág teljességét —
micsoda szerelem ? kioltani e lüktető krátert a föld nyitott sebét mi nem akar nem tud behegedni
Ajtód vagyok. Nyithatsz, csukhatsz, átléphetsz rajtam bármikor oda, ami csak mi vagyunk. És kiléphetsz onnan bármikor. Amikor csak jössz: zárva találsz, érintésedre- nyílóan, könnyen, zajtalanul.
Tegye a kezét a vállamra még egyszer, tanár úr, szemüvegén a fény szemembe hogy szúr. Mondja az életemről, hogy ez nem élet, hogy visszaordítsam, akkor sem félek.
Rémüljön meg még egyszer tőlem, tanár úr, vállamat rázva, hogy mi lesz ezentúl. Szeretném sziszegve, sziszegve mondani azt megint, hogy akkor sem érdekel, ha tudom, hogy igaza van.
Csak futna a vér ki még egyszer az arcából, tanár úr, hogy ne érezzem mindig, hogy ezentúl igaza lesz, igaza volt önnek, tanár úr, szemüvegén a fény szemembe hogy szúr.
Csak álljon elém, ha mer, fehér köpenyben, hogy szabja meg, milyennek kéne lennem. Vállamat rázva féljen tőlem újra, én visszanéznék megint a tanár úrra.
Akkor se fogja tőlem megtudni, hogy minden éjszaka magával beszélgetek. Sohase tudja meg, sohasem értheti, tanár úr, én élek, élek csak, úgy élek, ahogy lehet.
Szöveg: Bereményi Géza Zeneszerző-előadó: Cseh Tamás
Akkoriban az Öreg már alig mozdult ki a lakásából. Otthon volt egész nap. Hova is ment volna? Nem volt neki semmi, de semmi dolga. Érkezett az ebéd, rendszeresen. A cég, amelyik kis műanyag edényekben küldte a levest meg a főételt, sőt a desszertet is, megbízható volt. Utalta az öreg a pénzt, és az étel ott volt pontosan délben, néha már korábban, az ajtó előtt. Nem kellett ezzel különösebben foglalkoznia. Hetente egyszer a nagy bevásárlás is megvolt. Interneten megrendelte, hozták neki a gyümölcsöt, a zöldséget, a narancslevet, a felvágottat meg a kenyeret, csomagolt, tartós kenyeret, persze, hogy egy hétig elálljon. És hoztak mindent, ami kellett. Felhozták a harmadik emeletre, bepakolták a konyhába, nem volt ezzel az Öregnek semmi dolga. Aztán a vacsorát meg a reggelit elkészítette magának. Teát tudott főzni, kávét is, ha úgy tartotta kedve, nem volt az nagy dolog. Jól elvolt az Öreg. Valljuk be, ügyes és tüchtig agglegény volt. Nem volt vele semmi gond. Péntekenként jött a Gizike is. A „Gizi néni”, így hívta az Öreg a bejárónőt, pedig a Gizike fiatalabb volt az Öregnél. Fiatalabb, legalább 10 évvel. Mégis. Az Öreg Gizi néninek hívta. És hálás volt neki. Hogy jött. Hogy jött, és kitakarított meg ki is mosott. Kimosta az Öreg ágyneműjét, újat is húzott hetente, illetve portalanította a lakást. És akkor minden rendben volt. Minden rendben az Öreg lakásában. Szóval, jól elvolt az Öreg. Mindene megvolt, és a pénz, amibe mindez került, az is a rendelkezésére állt. Merthogy jó volt a nyugdíja. Magas fizetése volt valamikor, annak idején, még az ántivilágban, így a nyugdíjából futotta minderre. Az ebédre, a heti bevásárlásra meg a takarításra. Boldog is lehetett volna az Öreg. Vagy legalábbis elégedett. De, tudom jól, nem volt boldog. Akkoriban már tíz éve voltunk szomszédok ott, a társasház harmadik emeletén, sok mindent láttam az Öregnél az alatt a tíz év alatt. Voltam nála, többször is. Ismertem a könyveit a dolgozószobája polcain, ismertem a képeit a nappalija falán. És láttam a fényképeket a gyerekeiről. Három lánya volt az Öregnek. Három felnőtt lány. Mindhárom külföldön él. Az egyik Spanyolországban, a másik Németországban, a harmadik Svédországban. Messze volt mind a három. Messzire laktak az Öregtől, vagyis az apjuktól. Mindegyiknek megvan a saját élete. Gondoltam akkoriban. Nincs nagyon idejük. Ezt mondtam magamban. Valahogy így lehetett. Nem tudom biztosan. Mindenesetre tény, hogy szinte egyáltalán nem tartották a kapcsolatot az apjukkal. Néha-néha talán felhívták. Nekem az Öreg azt mondogatta, hogy felhívják, olykor. Persze, az is lehet, hogy ez nem volt igaz. Az az érzésem, hogy szégyellte az Öreg. Hogy ennyire nem törődnek vele. Az alatt a tíz év alatt, amikor a szomszédja voltam, egyik gyerekét sem láttam soha. Nem láttam a gyerekeit, de sok mindent tudtam róluk. Mert az Öreg szeretett mesélni a lányairól. Különösen a legkisebbről. Arról, aki Spanyolországban él. Úgy mondta az Öreg, hogy ez a lánya a legokosabb, legtehetségesebb. És a legsikeresebb is. A Kati. Mert így hívják ezt lányt. A Kati ismert festőművész Spanyolországban. Harmincöt éves volt akkoriban, de már a legjobb madridi galériákban állított ki, saját tulajdonú műterme és lakása volt, a műveiért sorban álltak a műkereskedők, olyan jól mentek a kortárs művészeti piacon. Nekem is megmutatta a Kati képeit az Öreg. Nem mondom, érdekes színeket meg foltokat láthattam a vásznain, de hogy mitől is pörögnek ennyire ezek a munkák, nem tudtam elképzelni. Persze, mindegy is. Az a fő, hogy jól megélt belőle. És hogy az Öreg boldog volt, ha mesélhetett a Katiról. Aki abban a tíz évben, amikor az Öreg szomszédja voltam, soha nem látogatta meg az Öreget. Ahogy a másik kettő sem, soha. Mondom, a legjobban a Katiról meg a Kati gyerekkoráról szeretett mesélni az Öreg. Szombatonként becsöngettem hozzá, hiszen én is egyedül éltem, és leültünk egy pohárka könnyű borra. És olyankor mesélt. A bor oldotta a gátlásait. Elmesélte, hogy a legkisebb lánya a második házasságából való. És sokkal több időt töltött vele, mint korábban a nagyobb gyerekeivel. Beszélt arról, hogyan tanította a legkisebbet úszni meg biciklizni. Hogyan vitte a nyakában az óvodába. És hogyan íratta be a lányát egészen kicsi korában a rajziskolába. – Festőnek készült már gyerekkorában? Jól rajzolt? – kérdeztem ilyenkor, amikor a lány rajziskolás korszakáról mesélt. Kétségtelen, hogy ezek a beszélgetéseink az Öreggel általában szóról szóra megismétlődtek. És szinte mindig előre tudtam a kérdéseimre adott válaszait is. Fura. De mindez nem zavart egy cseppet sem. – Mindig jól rajzolt – válaszolta ilyenkor az Öreg. – Azt nem tudom, hogy festőnek készült-e gyerekkorában. Annyi mindenhez volt tehetsége. Belőle bármi lehetett volna. Festő lett, jól megél a munkáiból. Ezt tudom. Az interneten szoktam látni, hogy mikor és hol van kiállítása. De nem tudok elutazni oda, ahol éppen kiállít. Kicsit elfáradtam. Meg aztán azért annyira nem jó a nyugdíjam. És zavarni sem akarom. Lehet, hogy nem is örülne nekem, ha egyszer csak beállítanék. – Biztos örülne. – Tudja – mondta általában erre a megjegyzésemre az Öreg –, annyira élesen emlékszem minden pillanatra. Hogy sírni tudnék. Annyira élesen. Ezekből az emlékekből élek. Mert mindenről ő jut eszembe. A Kati lányom. Csak egyetlen dolgot hadd említsek még meg. Amikor tanítottam úszni, hetente kétszer is elmentünk uszodába. Kis kabinokban öltözködtünk az úszás után, és volt egy közös tér, nőknek, férfiaknak, vegyesen, ott lehetett hajat szárítani. Mindig én szárítottam a gyerekem haját. És ahogy ujjaimmal kócoltam, ziláltam a hajszálakat, hogy gyorsabban száradjanak, annak az emléke ma is itt van a kezemben. És fürdés után, amikor magamnak hajat szárítok, mindig ez jut eszembe. Olyankor elszomorodom, rosszkedvű leszek, hogy az az idő elmúlt, meg boldog is leszek kicsit, hogy ennyire bennem van az az emlék. Így zajlottak általában a beszélgetéseink a lányairól. Beszéltünk másról is, persze, történelemről, irodalomról, festészetről, ezer mindenről. De a leginkább a gyerekeiről szeretett. Azt hiszem, ez volt az egyetlen téma, ami még igazán megérintette.
*
Utoljára egy héttel karácsony előtt kopogtam be hozzá. A szokásos pohár borra. Nem mondhatom, hogy vidám volt. Nagyon is fáradtnak, szomorúnak láttam. A keze is remegett, ahogy töltötte nekem az italt. – Ha eljönnének a gyerekei, és meglátogatnák, biztos jobb kedve lenne – mondtam neki. Valamit kellett mondanom. – Nem várok semmi ilyesmit – válaszolta. – Közeledik a karácsony, tudom, hogy egyedül fogom tölteni. Talán felhívnak majd telefonon. A fura az, hogy egyre pontosabban emlékszem mindenre. A gyerekkorukra. És egyre jobban fáj, hogy az az idő már nem jöhet vissza. Valóban, közeledik a karácsony, gondoltam, ahogy hallgattam az Öreget. Aztán elköszöntem tőle. Végül is van dolgom elég. Nem az a feladatom, hogy magányos öregembereket látogassak. Aztán eljött a karácsony. Eljött december 24-e, szenteste napja. Ilyenkor a szüleimhez megyek vacsorázni. Együtt töltjük ezt az estét. Anyám is, apám is hetvenéves. Én idén töltöm be a negyvenet. Lassan igazi agglegény leszek én is. Így alakult. Ahogy kiléptem a házunk kapuján, látom, mentőautó áll a járda mellett. És hordágyat cipel két jó erőben levő mentős. A hordágyon az Öreg. Közelebb lépek, szokatlanul sápadt az arca. A szeme nyitva. Rám néz. – Rosszul lettem – mondja. – Mentőt kellett hívnom. A kórházban talán jobb lesz. A Kati, ha jönne, mondja meg neki, hol vagyok. Üzenem neki, hogy keressen meg. Egyszer biztos. Egyszer biztos meglátogat majd.
Belenézek a szemedbe, és kikanalazom belőled a félelmet. Gyere, nézz ide, hadd tükrözzelek vissza. Veled töltöm be az űrt, amit szorongásod hagyott.
Akkor nehéz leszel, mint a sár. Ne felejts el könnyezni, izzadni, nyáladzani.
Erős a nap. Ha nem vigyázol, kiszáradsz, és nemcsak az ajkad reped fel, nemcsak bőröd szikkad, pereg majd, hanem te, te magad, porladsz szét mindenestül.
Ne nézz rám így, nem én csináltam ezt veled. Nem az én súlyomat viszed, hanem a sajátodat. Nem én vagyok a nap, és nem én vagyok a szél.
Eső, az tudok lenni, hetente egyszer, két órára. Gondozlak, áztatlak, mint az orchideát.
A villám nem én vagyok. Csak velem jár, fényes árnyékként követ.
Ne nézz rám így. Tapogasd inkább ki magad, úgy, saját magad. Látod. Kicsi szivacsom, agyagember lettél.
Adok neked esőt. Hetente egyszer, két órára. Gyűjtsd össze a vizet. Időnként locsold magad, formázd az anyagod.
Ha elkészültél, rád nézek újra. Akkor majd kérlek, kanalazd ki belőlem a félelmet. És verj vissza magamba.
füstölögnek a téli délelőtt kemény fagyában a még nyitott vizek de partszéleiktől erezve fut már rájuk a hártyajég
két öklömnyi madárka ugrál a fenyőfa havas ágai közt az irgalmatlan ragyogásban a pörölyként sújtó fagyos fényben
csőrük kapkodva keres ételt tömik magukat sok kis semmiséggel hogy az éjjel húszfokos hidegét túl tudják élni —
kapkodva esznek sürögnek forognak adják a példát a figyelmeztetést hogy tégy-végy röppenj mozog és falj míg élni tartja kedved míg túl akarod élni a következő éjt
Láttam a dalnokot imént, ahogy a Monteverdi-zene szárnyán magasztosan fölszállt az égbe. Legyinthettek-e rá? A levegő tele van sárkányrepülőitekkel, de bujdosik a líra s fogyatkozik a lelkes lény, aki még fölsajdul érte.
Jöhet-e más jövendő, mint ez a köznapi pokol, hol egymást félemlítik, irtják tovább-tovább, hatalmak, hitek, elvek; utódaink netán úgy élik meg halálig elrendelt sorsukat, hogy meg sem ismerték a Hádesz kapuján átemelő, a megváltó szerelmet?
Nézd ezt a folyót, nézd. Ez még csak nem is próbál valami tengerbe belefolyni. Nem hömpölyög, nem zúdul, nem zubog. Alig hogy lassan ellötyög kőtől kőig, hínártól hínárig. Még egy gyerek is átlábalna rajta. Épp csak hogy van. És hát vannak napok, vannak ennek a folyónak napjai, amikor már-már nem is folyó többé. Olyankor éjjel arról álmodik, hogy minden cseppjét beissza a földmély. És ásványok idegen ízeibe kóstol, s ott lenn a mélyben átlátszó szalamandrák, barlangi lények hideg, sima bőrét érinti, aztán megborzong magában. Másnap megint felébred. Elgondolja a távoli tájakat, ahol valószínűtlen madarak zsinatolnak, narancshéjak úsznak a vízen, meg színes gumimatracok síkos műanyagból, meg vörös virágok dúsan, szégyentelenül nehéz illatokkal, a hullám pedig dalokat dobál, meg nevetést, sósan és sisteregve. Elgondolja mindezt a folyó, felsóhajt, aztán megvonja a vállát. Nem bánkódik. Azt sem tudja, mit érez.
Nézd ezt a folyót, nézd. Tavasszal néha kinyitja a szemét, megdidereg a szélben, aztán nagy levegőt vesz, mellkasa tárul, és megemelkedik. És akkor néhány hétig nem is önmaga. Sajog a teste. Az óceánba vágyik. Vagy rögtön a Holdra. A Holdon túlra is. Belefolyna a folyó a Tejútba. Az ártéri fák már tudják, hogy a legjobb lenne ilyenkor messzire futni. Mert a folyó most elnyeli a várost. Mindent, amit talál. Nyeli a hidat. A gazzal benőtt járdát. A távolba kúszó vonatsíneket. A bezárt postát. A gimnáziumot. A térköveket a szökőkút helyén. A vakolathullástól sebes házakat. A parti sétányt. A koszos kis büfét. Semmit sem hagy meg. Folyó lesz akkor minden. S vinné magával messzire, ha bírná. Nem bírja persze. Így hát leteszi szépen.
Nézd ezt a folyót, nézd. Ez még csak hazudni se próbál magának semmit. Rég tudja, hogy a tenger messze van. Mit tegyünk, itt kell élni, dünnyögi, és ken magának egy vajas kenyeret. Ami van, az van, gondolja a folyó. Az van, ami van. Mert hát mégis mi lenne.
Ugyanott lakom hetek óta, a környék csendes, a szobában ritkán fűtünk, akkor is csak azért, hogy doromboljon valami, az apartman egyébként nem állatbarát. A cím bonyolult, sok szám, sok román szó, nélkülük is hazatalálok, mint a madarak.
Te is könnyen megtalálod a lakást, amikor először átjössz megnézni a helyet, ahová hirtelen beköltözöl. Egy átjáró, egy híd, egy sárga ház, magyarázom az útvonalat, ennyit kell megjegyezni, a többi már magától értődő, mellékutcák nincsenek.
Rossz időszakod van, másképp jól kijövünk. Alig egy hete rakott ki a barátod, most itt vagy. Jól elférünk a kis szobában, amin osztozunk, nem foglalsz több helyet, mint a haldokló szobanövényeim.
Az utóbbi napokban többet mosolyogtál, gyakrabban húztad szét a sötétítőt, nyitottad ki az ablakot. Majd felvágtad az ereidet a fürdőkádban. Egy átjáró, egy híd, egy sárga ház, zokogtam a mentősnek a telefonba, miközben elvéreztél kezeim között.
Egy-két másodperc mindig eltelik a fény és hang közt. Már megtörtént persze, s hiába számolom, hogy milyen messze villámlott, nem is ront, nem is segít
utólag. Akkor nincs csupán különbség, ha minket sújt le. Pontosan ilyen saját halálunk is. Mert senki sem tudhatja, csak a másét. Hogy tükörkép?
Hasonlít? Dehogy. Éppen hogy nem minta, nem példa, hanem az élet maga az a néhány másodperc. Anyaga
és szelleme van. Haladék is. Mintha csak fény és hang lenne a szerelem. Együtt vannak, ha együtt vagy velem.
