Először is: Heidegger filozófiáját túl kevéssé ismerem ahhoz, hogy az ő fogalmaival írjak, úgyhogy maradnék inkább a sajátaimnál :)
Az időről: Isten örökkévaló, vagyis mindig egy és ugyanaz; változatlan/változtathatatlan. Az idő viszont a változások mértékét, a különböző állapotok egymás utániságát jelenti - de mivel Isten nem változik, számára nem létezik idő. "Mindig" ugyanazt akarja, "öröktől fogva" azt akar"ta", hogy legyen világ, legyenek benne emberek. Pont azért alkot"ta" meg az időt, hogy a teremtményei életük folyamán változhassanak (az idézőjel most az antropomorfizmust akarja jelölni, mivel pont arról beszélek, hogy Isten számára nincs idő - csak hát persze erre nincs megfelelő nyelvtani szerkezetünk...). Tehát ő nem "várakozott" sok-sok évmilliárdig és "egyszer csak úgy határozott", hogy teremt egy Földet, hanem "mindig", illetve létezésének egyetlen, örök pillanatában teremti meg a Földet, Poncius Pilátust, minket...
Az időnek természetszerűleg van egy kezdete. Persze kérdés lehet, hogy nem alkotott-e Isten ezelőtt a világ előtt egy vagy sok másik világot, vagy ezután nem fog-e végtelen sokat teremteni. Ebbe szerintem már ne menjünk bele, mert messzire visz, és a Biblia sem kifejezetten ilyen kérdésekre akar válaszolni... :)
Igazad van, a világ miértjéről nem fogalmaztam elég világosan: a keresztény tanítás szerint Isten a világot az EMBERÉRT alkotta (ill. a szabad akarattal és értelemmel rendelkező lényekért - csak hogy az esetleg más galaxisokban élőket ne diszkrimináljuk :)) Tehát azért, hogy mi, aprócska kis lények Őt szerethessük, ha akarjuk, és Ő a szeretetével megajándékozzon minket. Azt próbáltam érzékeltetni a múltkor, hogy ez nem azért van, mert Istennek erre szüksége lenne, hanem épp ellenkezőleg: ingyen, puszta szeretetből, "csak úgy" ad nekünk életet, mert az NEKÜNK jó.
Csak a fogalmak tisztázásáért: Az igazi szeretet olyan, hogy a másiknak jót akar, nem azért, mert az nekem jó, hanem "csak" azért, mert a másiknak jó. Most itt nem elsősorban az érzelemtől átitatott szerelemről beszélek, hanem például egy normális anya mindennapos szeretetétől, aki, bár a kisfia jól felidegesítette két perccel ezelőtt, azért mégis figyel arra, hogy olyat főzzön neki, amit szeret, szépen szól hozzá stb... Nem tudom, kinek milyen gyerekkora volt itt a fórumon, de remélhetőleg sejtitek, miről beszélek. Szaknyelven szólva a "jóakaró szeretetről", ami egyáltalán nem szükségszerűen jár együtt a "szeretlek"-érzelemmel.
-------------
Messzire kalandoztam, térjünk vissza a kérdéshez: Miért lenne ilyen "értelmetlen" szándéka Istennek? Mert hogy a szeretet nem egy "értelmes" (logikus, hasznos stb.) dolog. Hát azért, mert, úgy tűnik, ebben a világban nemcsak az a jó, ami logikus és értelmes, hanem pl. a szeretet is jó - tehát ha létezik Tökéletesség, akkor abban is van (végtelen sok) szeretet.
"úgy tűnik" - erről még lehetne sokat beszélni. De az már tényleg elég nagy kitérő lenne, úgyhogy majd inkább legközelebb...
-------------
"...es csak 0-120 ev van arra, hogy kivalassza azt az egyetlen egy [vallást], mely az udvossegre vezeti, mikozben kornyezeteben legalabb 30 kulonbozo helyrol beszelnek neki, hogy naluk az egyetlen igaz ut."
továbbá:
"Tehat effektive mondjuk atlag 70 evbol jo ha osszesen 1-2 arra megy ra, hogy az egyetlen igazsagot meglelje. De ez lenne a legfontosabb, hiszen a 70 ev utan orokkevalosag jon visszavonhatatlanul vagy szenvedessel, vagy orommel."
Erre röviden annyit tudok mondani, hogy ha Isten létezik és igazságos, akkor végtelenül igazságos, és akkor nem kell Tőle félni. Nem lenne végtelenül igazságos az az Isten, aki elítélné azokat, akik őszinte szívvel keresték az igazságot, de nem találtak rá a kereszténységre. Az meg végképp ellenkezik az istenképemmel, hogy Isten eleve azt rendelné el egy emberről, hogy elkárhozzon.
A keresztény felekezetek némileg megoszlanak abban a kérdésben, hogy mi van a más vallásban élőkkel vagy ateistákkal. A Katolikus Egyház Katekizmusában ez áll az ún. "anonim keresztényekről", akik azért nem keresztelkedtek meg, mert nem hallottak (hitelesen) a kereszténységről, de igaz szívvel keresték az igazságot: "Mivel ugyanis Krisztus mindenkiért meghalt, s minden ember végső hivatása azonos, tudniillik isteni hivatás, vallanunk kell, hogy a Szentlélek mindenkinek fölkínálja a lehetőséget, hogy - csak Isten előtt ismert módon - csatlakozzon e húsvéti misztériumhoz [a keresztséghez]". Minden ember, aki Krisztus evangéliumának és az ő Egyházának ismerete nélkül keresi az igazságot és teszi Isten akaratát úgy, ahogyan azt ismeri, üdvözülhet. Föltételezhetjük, hogy az ilyen emberek _kifejezetten kívánták volna a keresztséget_, ha annak szükséges voltáról (Mk 16,16) tudomást szereztek volna. (idáig az idézet, 1260. pont)
[katolikus-protestáns vitába azt hiszem inkább ne menjünk bele... Legalábbis ne ezen a fórumon.]
Az “apszolut” lét értelmét keresed? Én is sokáig kerestem – aztán feladtam. Arra jöttem rá – nem hiszem hogy mi erre megtalálnánk a választ, hogy itt, a földön, fizikai testben tudomást szerezhetnénk arról a csíráról, amelyből egy apszolut lét kipattant, elindult. Esetleg majd jóval később, egészen máshol, egészen más formában, és egészen más körülmények között.... Itt a földön (egyenlőre) még azzal is megelégedhetnénk, ha a földi létünket megfejtenénk....
De leírok neked ezzel kapcsolatban egy-két élményemet, amelyek nekem olyan meghatározók voltak létezésünk belenyugvásában:
LÉT ÉS NEMLÉT
Első perctől kezdve, mióta csak létkutatással foglalkozom, küzdök a szabadság fogalmával és formájával. Én most szabad vagyok, vagy nem vagyok szabad, és mennyire vagyok szabad? Hol, és mivel kezdődik a szabadságom?
Ehhez bizonyára vissza kellene mennem a nemlétbe, hogy először is azt döntsem én el – szabadon – akarok bejönni a létbe, vagy nem akarok? Azt kértem az égiektől – hadd döntsem én el még egyszer, éspedig tudatosan, mit akarok – létet vagy nemlétet. Hiába mondták ők nekem (sugallat, vagy gondolat útján) – egyszer már választottam, azért vagyok itt, és nem változtathatom én a döntéseimet minden utcasarkon – most akarok lenni, most nem akarok – én hajthatatlan és akaratos voltam.
És akkor egyik pillanatról a másikra megtörtént! Nappal, ébren, és nem álomban. Éreztem, ahogy kezdek megszűnni, mind jobban és jobban, már csak egy hajszálon függött az életem meg a létem – érzésben, persze – de olyan volt, mintha egy meredek hegycsúcson csúsznák lefelé, már csak az ujjaimmal kapaszkodok, de már azok is kezdenek elernyedni.... Szörnyű pánik és halálfélelem fogott el! Azt még elképzelni sem lehet milyen szörnyű érzes az, ha megcsap a nemlét szele! Felugrottam ültőhelyemből, kirohantam, és vagy két óra hosszat kerékpároztam mint egy őrült. Közben megfogadtam magamban – én soha többet Istennek még a nevét sem fogom kiejteni a számon sem jó, sem rossz értelemben.
Akkor ugyanis még az Istentől kértem számon a szabadságot, mert még nem olvastam Nietzschétől – ha rabolhatsz jogot, ne adasd azt magadnak!
Idővel persze lenyugodtam és megbarátkoztam ezzel az élménnyel, a fogadalmamat meg éppen nem tartottam be – kértem és kérdeztem én fűt-fát az Istentől az Ördögig, mindent és mindenkit. Még azt is – ha már a nemlétbe nem mehetek vissza, akkor mehessek vissza egészen addig, ameddig csak lehet. Ezt kértem – és ezt megkaptam.
BUTASÁG ÉS FÉLELEM - A LÉLEK STARTJA
Az álom egy valamiféle őskorba vitt vissza. Este volt, sötét, egy csoport ember egy erdőben – köztük én is. Nem beszélgettünk – de úgy, hogy talán még nem is tudtunk. Nemcsak a szó, de a hang sem tartozott akkor még a kincstárunk közé. Nem is gesztikuláltunk – egyszóval nem kommunikáltunk egymással. Egyvalamit csináltunk csak – féltünk.
Ma is félünk, sok mindentől félünk – félünk a munkanélküliségtől, félünk a szegénységtől, a betegségtől, a haláltól, a háborútól, az egyedülléttől, a közösségtől – és sok minden mástól. De ez a félelem másmilyen félelem már csak azért is, mert meg tudjuk határozni hogy mitől félünk, és meg tudjuk határozni félelmünk okát. Az akkori félelmünk más volt – nem tudtuk hogy mitől félünk, mert magától a léttől féltünk, amit akkor még nem ismertünk. Féltünk a széltől, a levél zizzenésétől, a villámlástól, a mennydörgéstől de úgy, hogy mindezek a dolgok ismeretlenek voltak a számunkra. Egy rettenetes rettegés volt minden pillanatunk, mást sem tettünk mint füleltünk, minden neszre megrezzentünk.
Néhány napra volt szükségem, hogy kiheverjem ezt az álmot. És akkor jött a következő. A következő álmomban az akkori butaságunkat éltem és éreztem át. És a mai lélekkel azt az akkori butaságot újra átélni nagyon rossz volt. Elképesztő volt az a butaság! Szoktuk mondani valakire – ha a butaság fájna, akkor az illető ordítana. No, hát az én lelkem ordított! Meglepő, hogy indulásunk óta mennyit fejlődött már a lélek! – És jó hogy indulásunk óta ennyit fejlődött már a lélek.
Ezek után az élmények után többet nem kívánkozok visszafelé menni – csak előre. Nem akarok már választani lét és nemlét között. Elfogadom azt, hogy valaki valamikor választott helyettem, és behozott a létbe. Nekem elég ha azt el tudom dönteni – megállom a helyem a létben vagy nem? A végidőkre eléri-e a lelkem az életképes testetlen állapotot – vagy nem?
Ěgy hát nem maradtam ki éppen mindenből, maradt még nekem is tennivalóm saját magamért.
És most már ennyivel is megelégszem. Mert ha azt nem is tudom hogy jó-e hogy bejöttem a létbe vagy nem jó, de azt tudom – a létből visszamenni a nemlétbe, megválni a megszerzett tudatosságtól – az kibírhatatlan és elmondhatatlanul rossz érzés.
Orulok, hogy te is irsz :-)
Kezdenem az elejen, egy kis fogalom bonyolitassal.
A letezes problemaja. Heidegger filozofalt hasonlorol, hogy mit jelent letezni, mitol letezes a letezes, es jo bonyolultan le is irkalta, megprobalta szavakba onteni. De:
A vilagegyetem miert letezik? [Nem akarom sertegetni a keresztenyseget, tavol alljon tolem] 3000 eve elt nehany ember, akik meg mit sem tudtak a szenizotopok es mas radioaktiv bomlasrol, es allitottak, hogy Isten teremtette a vilagot, nehany ezer eve. Mondottak, hogy Isten vegtelen, hatartalan, o mindenhato, es messze felette van az embereknek. De ha Isten ilyen is, mi szuksege a vilagra? Mint nemsokara idezem, "semmiert", csak ugy. Ha feltesszuk, hogy Isten orokke letezett, akkor nezzuk az elozo 10^80 evet [meg ez is eltorpul a vegtelenhez kepest, de szemleltetesnek jo lesz]. Szoval leelt 9.9999...999985*10^79 evet ugy hogy az eg vilagon semmi mas csak o letezett, es az idointervallumhoz kepest az utolso nanosekundumban gondolt egyet, es teremtett maganak egy univerzumot, billionyi csillaggal, es bele egyetlen bolygora elolenyeket, es minden egyes ertelmes peldanyt valasztas ele allitja, hogy elfogadja-e urnak ot, vagy sem. A keplet egyszeru, az elso orokke el, a masik orokke szenved. Ennek eldontesere X ev van (X kissebb, mint 120 ev). Nem latom ertelmet a dolgoknak. Miert vart egy orokkevalosagot, majd egyszercsak gondolt egyet es teremtett?
Az indiai teremtes mitosz (legalabbis a legjobban elterjedt) szerint a vilag orokke letezett, es ugy kb 4 milliard eves ciklusonkent Brahma szemelye valtozik. Sokkal inkabb egy kozmikus jateknak tunik. Es bar igy sem sok okot latok a letezesre, egy fokkal jobban elkepzelheto (nekem mindenkeppen :-)
--
"Hogy ez miért "jó" neki? Semmiért, hiszen a végtelen boldogságot nem lehet tovább növelni. Viszont Isten "szeret szeretni", és nemcsak magát akarja szeretni, hanem másokat is. Az ember is ilyen, végül is "semmi jó" nincs abban, hogy a gyerekemet szeretem és felnevelem (nemcsak öröm az, hanem egy "csomó nyűg", és "nem térül meg"). "
Ertem, amit mondasz. De meg mindig nem tudom mi az oka? A gyerekben megvan az ok. Szeretnenk, ha valaki emlekezne rank, osztoneink kielegitese, oromforras is, latni ahogyan fejlodik, azt szeretnenk, ha sokra vinne, stb... persze van gond vele, de mindenki ugy kezdi, aki nem veletlenul lesz szulo, hogy azt akarja, hogy tulszarnyalja a varakozasokat a kisfia/kislanya.
--
"Még valami az örök kárhozatról: az örök kárhozat az, amikor végérvényesen elutasítod a Tökéletességet, pl. a fent említett okokból. Ez nem igazán Isten büntetése, hanem az ember saját felelős és tudatos döntése, ítélete magáról: "nem kell nekem az Isten, = nem kell nekem a Szeretet". Ez persze, hogy "sírás, és fogcsikorgatás" - az embernek elég rossz szeretet nélkül... De a pokolra nem "véletlenül" kerül az ember, hogy "hopp, én célt tévesztettem, nem is ide akartam jönni", hanem teljesen tudatos, szabad döntések sorozata által, amit akkor már nem lehet megváltoztatni (mivel az idő és az élet az, ahol lehet változni - a halállal lezárul a változás lehetősége. Ez az élet tétje a keresztények szerint)
Az áteredő bűnről csak annyit, hogy nem Isten nyilvánított minket kezdettől fogva bűnösnek (ld. teremtéstörténet), hanem ellenkezőleg, a saját képmására teremtett minket. De erről már nem írok bővebben, mert már így is túl sok volt belőlem. "
Kulonosnek talalom azt is, hogy az embernek nincsen ideje meggondolni magat. Ugy ertem itt el a Foldon, elvileg hallhat:
Keresztenysegrol [ebbol is vagy 300 fajtarol]
Iszlamrol [2 nagy resz, es meg itt is sok kicsi felekezet]
Buddhizmusrol [Jopar fajtarol]
Hinduizmusrol [igazi mix, ha vallasrol van szo]
tovabba konfucianizmusrol, taoizmusrol, saman hitekrol, ujpoganysagrol, szcientologiarol, es meg vagy 1000 fele kissebb tagot szamlalo hitvilagrol, es csak 0-120 ev van arra, hogy kivalassza azt az egyetlen egyet, mely az udvossegre vezeti, mikozben kornyezeteben legalabb 30 kulonbozo helyrol beszelnek neki, hogy naluk az egyetlen igaz ut. Ezen kivul kell meg: felnoni [megismerni a kornyezo vilagot], feleseget/ferjet keriteni, gyereket nevelni, dolgozni, idos szuleit apolni, plusz 1000 kissebb dolga akad.
Tehat effektive mondjuk atlag 70 evbol jo ha osszesen 1-2 arra megy ra, hogy az egyetlen igazsagot meglelje. De ez lenne a legfontosabb, hiszen a 70 ev utan orokkevalosag jon visszavonhatatlanul vagy szenvedessel, vagy orommel.
Visszatérnék az első hozzászólásodhoz, mert úgy láttam, hogy sokan eléggé eltértek a témától, de a kérdésre nemigen válaszolt senki, hogy ti. miért teremtette Isten a világot, és miért adott szabad akaratot az embernek. A pontos kérdés:
"A leginkabb Istennel kapcsolatban az furdalja az oldalamat, hogy megis minek teremtett minket? Ugy ertem adott egy Isten a semmi kellos kozepen, az orokkevalosagon at, majd ropke 15 milliard [vagy 6000 kinek gusztusa szerint] evvel ezelott gondolt egyet, letrehozott tobb trillio csillagot, es egyetlen egyet (egy teljesen atlagos sarga) napocskat kiszemelt, es elkeszitette elete nagy muvet az embert. Szabad akaratot eresztett ra, kezdettol fogva bunosnek nyilvanitotta oket (eredendo bun), akik nem ismerik el az o felsobbseget, es uralmat, azt orok karhozatra es szenvedesre iteli.
A keresztény hit szerint (én most csak erről fogok beszélni, mivel más vallásokat csak érintőlegesen ismerek) Isten a Léttökéletesség, vagyis Ő az, akiben "minden, ami jó" (szeretet, értelem, szabadság, boldogság...) végtelenül megvan - a világban lévő jó is Tőle származik (honnan is származhatna máshonnan? A semmiből nem származhat semmi). Na most ez a Léttökéletesség elhatározta/elhatározza (nem időben él, tehát időjelzésnek nincs értelme), hogy ezt a tökéletességét kinyilvánítja, vagyis létrehoz olyan lényeket, személyeket, akik
szabadok,
vagyis akik döntéssel rendelkeznek, és ezeket ő
szereti,
vagyis felkínálja nekik a tökéletességét, pl. azt, hogy ők is részesülnek ebben a tökéletes boldogságban, amiben ő él. Nekünk pedig szabad döntésünk, hogy ezt elfogadjuk-e vagy sem.
Hogy ez miért "jó" neki? Semmiért, hiszen a végtelen boldogságot nem lehet tovább növelni. Viszont Isten "szeret szeretni", és nemcsak magát akarja szeretni, hanem másokat is. Az ember is ilyen, végül is "semmi jó" nincs abban, hogy a gyerekemet szeretem és felnevelem (nemcsak öröm az, hanem egy "csomó nyűg", és "nem térül meg").
Úgy szokták ezt mondani a keresztény teológusok: "A világ Isten dicsőségére teremtetett, Isten dicsőségének kinyilvánítására". A dicsőség egyrészt szerintem nem túl jó szó, mivel valahogy benne van a mások feletti győzedelmeskedés, diadal, itt pedig nem ezt akarják hangsúlyozni.
Másrészt viszont
itt jön a következő kérdés, hogy akkor miért is lenne olyan "ostoba" ember, aki ezt a végtelen felkínált szeretetet elutasítja? A válasz valahogy kapcsolódik a dicsőség szó negatív hatásához: az embernek általában fáj az, hogy meg kell hajolnia, alázkodnia valaki, valami előtt. Még akkor is, ha ez a Valaki az Isten. Bennem is felmerült már a kérdés: "Hogy történhetett meg az a szemétség, hogy nem én vagyok az Isten?" Így megfogalmazva persze őrültségként hangzik a kérdés, de amíg nincs megfogalmazva, addig csak a taszító hatása érvényesül (taszít bármiféle vallástól, Istentől). És igazából szerintem ez az "alapbűn", Lucifer bűne is, hogy nem tudta elfogadni, hogy nem ő az abszolútum, és ezért inkább elutasította Istent. Mert Isten előtt, "sajnos", meg kell hajolni.
Persze ha belegondol az ember, mi előtt is kell meghajolni? Hát a Tökéletesség előtt, nekem, a tökéletlennek (mert azt azért nem sok ember gondolja magáról, hogy tökéletes). És miért? Hát hogy beteljesedjen a belém oltott vágy, az ember végtelenség iránti vágya, hogy a Tökéletesség betöltsön a tökéletességével. Megéri?...
Még valami az örök kárhozatról: az örök kárhozat az, amikor végérvényesen elutasítod a Tökéletességet, pl. a fent említett okokból. Ez nem igazán Isten büntetése, hanem az ember saját felelős és tudatos döntése, ítélete magáról: "nem kell nekem az Isten, = nem kell nekem a Szeretet". Ez persze, hogy "sírás, és fogcsikorgatás" - az embernek elég rossz szeretet nélkül... De a pokolra nem "véletlenül" kerül az ember, hogy "hopp, én célt tévesztettem, nem is ide akartam jönni", hanem teljesen tudatos, szabad döntések sorozata által, amit akkor már nem lehet megváltoztatni (mivel az idő és az élet az, ahol lehet változni - a halállal lezárul a változás lehetősége. Ez az élet tétje a keresztények szerint)
Az áteredő bűnről csak annyit, hogy nem Isten nyilvánított minket kezdettől fogva bűnösnek (ld. teremtéstörténet), hanem ellenkezőleg, a saját képmására teremtett minket. De erről már nem írok bővebben, mert már így is túl sok volt belőlem.
Ennyi jutott most eszembe. A vallásom, azt hiszem, nem kérdéses, de nem szándékozom indulatos, értelmetlen vitákba bocsátkozni erről senkivel. Csak leírtam, amit gondolok, hátha valaki kihoz belőle valami értelmeset - ha igen, akkor elképzelhető, hogy még előfordulok a fórumon. Na pá.
Ismerni ugyan ismerem, de hogy ezzel mit lehetne kezdeni? Mert ez filozófiának még csak elmegy, de mit kezd az ember vele gyakorlatilag?Az én számomra a filozófia a tudás hiánya. Amíg nem tudok valamit, addig agyon próbálom magyarázni... Ha már tudod a dolgokat, akkor két szóba is megmondhatod a konkrétumot.
Ugyanakkor a filozófia mégsem haszontalan, hanem nagyon is hasznos „jószág” – a filozófia a keresés eszköze. Aki pedig keres az talál, a zörgetőnek megnyittatik...
Nekem más a teremtés-elméletem. Szerintem a teremtés alapanyaga a lélek, és csak azért mondják rá hogy „semmi”, mivel ugyan megsemmisíthetetlen, de életképtelen anyag, ezért jelképesen úgy is mondhatjuk – nincs benne a létben. A testek és a testi funkciók hozzáadásával „jön be a létbe”, válik éleképessé.
Hmm... valaki esetleg ismeri a kovetkezo koncepciot? Kezdetben volt a semmi, ami a minden letezesenek es a minden nem letezesenek az egyensulya volt. Ezt az egyensulyt boritotta fel isten azzal, hogy kijelentette: nem letezem, ezzel megteremtve annak a lehetoseget, hogy letezzen.
Nem tudom miért írod nekem ezeket az idézeteket. Úgy tűnik, mintha rám hivatkoznál velük.
Holott én megmondtam, hogy számomra nem a Biblia adja a kiindulási axiómákat.
„De talán mégsem kéne ezt valami általános érvényű Igazság fényében feltüntetni.” – Ezt teszem azért mert nekem a tény az tény. Ha esik az eső és én kiállok az esőre, akkor vizes leszek – és én akkor mondhatom azt, hogy én szeretek kiállni az esőre és szeretek megázni, de nem mondhatom hogy nem esik az eső, süt a nap, vagy azt, hogy kiálltam az esőre, de nem lettem vizes, száraz maradtam.
Ez bibliai nyelvre lefordítva így néz ki:
Avagy mi módon mehet be valaki a hatalmasnak házába és rabolhatja el annak kincseit, hanemha megkötözi előbb a hatalmast és akkor rabolja ki annak házát (Mt,12/29).
Ki a ház gazdája? Nyílván az ember. Jézusnak tehát meg kellett kötözni az embert ahhoz, hogy „betörjön” a házába hogy kirabolja azt – hogy elrabolja a lelkét – mert azt az ember önszántából nem adja, hisz különben nem kellene neki rabolnia. Más házába betörni és rabolni viszont nem a legszentebb dolog....
Megkötözni viszont a Szentlélekkel kötöz meg bennünket Jézus, vagy Isten:
” Jézus eljött, hogy az ember gondolatait és hajlamait megváltoztassa.”;
„Isten a Szentlélekkel egy pillanat alatt többre meg tud tanítani, mint a földi bölcsek bármennyi idő alatt.” – Ezt hívjuk agymosásnak.
Nem is a szólásszabadság miatt kerülnek/nem kerülnek emberek zárt osztályra, hanem pszichózis miatt. Másképp fogalmazok akkor: vannak, akiknél az ehhez hasonló elméletek pszichózissal együtt járó folyamatok, másoknak meg hírnevet hoznak.
"te hogyan tudsz megbékélni egy olyan személlyel, lénnyel, aki téged uralni és birtokolni akar?"
Egyrészt azt nem értem, miért feltételezed, hogy mindenki a Biblia alapján akarja megismerni Istent?
Másrészt pedig: ha mégis a Bibliából próbálunk kiindulni, akkor azért érdemes szétnézni csak itt a fórumon is, hogy vannak azért keresztények, akik egyáltalán nem egy zsarnok önkényúrnak élik meg Istenüket.
Az persze egy dolog, hogy a te egyéni individualizációs folyamatod ezeket a gondolatokat szülte benned, és a te egyéni világképed ennek hatására alakult. De talán mégsem kéne ezt valami általános érvényű Igazság fényében feltüntetni.
A zárt osztályban nem vagyok olyan biztos, hisz ma szólás-szabadság van, bár az is biztos - szerencsém hogy az eretnekeket már nem égetik máglyán, mert nem úsznám meg...
De ha nem haragszol meg érte, megkérdezném - te hogyan tudsz megbékélni egy olyan személlyel, lénnyel, aki téged uralni és birtokolni akar? Próbáltál már belegondolni hogy ez milyen lehet - egy örökkévalóságban?
A mi teremtésünk tényleg mesébe illő teremtés, de azért én nem mondanám úgy, hogy mindezt kitaláltam – én csak ismereteket szereztem, következtetéseket vontam le, kérdeztem magamat és másokat – és kaptam választ kérdéseimre. Az érthető, hogy aki először találkozik ilyen magyarázattal, ilyen felfogással, az első hallásra nem tudhatja elfogadni, vagy beépíteni magába. Annak mindez nem lehet tény, csak elmélet. Ez teljesen elfogatható és normális.
Ami számomra érthetetlen és elfogadhatatlan az az, hogy a biblia annyira nyíltan és világosan leírja az ember kiszolgáltatottsági állapotát Istennel szemben – és mi mindezt meghunyászkodva vesszük tudomásul és fogadjuk el. Minden áron meg akarunk felelni az isteni követelményeknek – azoknak a követeleményeknek, amelyek az embert megalázzák, lekicsinyítik. Minden áron meg akarunk felelni az isteni követelményeknek még akkor is, ha nyíltan a szemünkbe vágják – a magad erejéből esélyed sincs az Istennél! Meg akarunk felelni – és ha a valóságban nem megy, akkor igyekszünk legalább a látszatát megadni – az helyett hogy elgondolkodnánk – hogy létezik olyasmi, hogy soha nem is fogok tudni megfelelni a követelményeknek? Isten lehetetlent kíván tőlem?
No, ha ezt el kezded keregélni, akkor mire a végére érsz, Isten ellen fogsz fordulni... - Ezt csak azt tudja, aki már kipróbálta......
A teremtéssel kapcsolatban a következő levélre adtam rövid választ:
“A leginkabb Istennel kapcsolatban az furdalja az oldalamat, hogy megis minek teremtett minket? Ugy ertem adott egy Isten a semmi kellos kozepen, az orokkevalosagon at, majd ropke 15 milliard [vagy 6000 kinek gusztusa szerint] evvel ezelott gondolt egyet, letrehozott tobb trillio csillagot, es egyetlen egyet (egy teljesen atlagos sarga) napocskat kiszemelt, es elkeszitette elete nagy muvet az embert. Szabad akaratot eresztett ra, kezdettol fogva bunosnek nyilvanitotta oket (eredendo bun), akik nem ismerik el az o felsobbseget, es uralmat, azt orok karhozatra es szenvedesre iteli.
Csak ugy ropkodnek a miertek. Irtad, hogy a lelkunk kell neki. Miert? Hiszen annyi lelket kap, amennyit akar. Megmoccantja a kisujjat (vagy meg azt se), es milliardnyi lelek lesz az ove. Vagy kreal maganak. Mi szukseg van arra, hogy mi orlodjunk jo es rossz kozott?“
Ebben a válaszban egy elírási hibát vétettem, a Jóisten helyett „Jósitent“ írtam, de gondolom nem erre vonatkozik a kérdésed.
Az én teremtéselméletem szerint az ember – lélek. A lélek önmagában egy „holt anyag”, semmire sem képes – ugyanakkor nem lehet megsemmisíteni. Egyszóval azt mondhatjuk rá – a lélek öröklétű, de életképtelen anyag. Valakik – űrlények – testbe öntötték a lelkeket, és a testi funkciók segítik a lelkeket az életképessé válásban. Sok-sok idő múlva a lélek lassan önmagában is életképessé válik, testi funkciók nélkül is egzisztál. Azt hiszem így népesítik be lassan az univerzumot….
A léleknek az a jó, ha minél kevesebbet irányítják és befolyásolják életei során, ha minél szabadabb a tapasztalatszerzésekben. Gondolom ez tövény, szabály is az űrlényeknél....
Ezt a szabályt, törvényt szegte meg aztán az űrlények közül egy – ez a lény pedig az Isten volt - a teremtéssel kapcsolatban visszaélt helyzetével, eltulajdonított – ellopott egy bizonyos mennyiségű alapanyagot, amiből aztán megteremtett bennünket, és az élethez szükséges feltételt hozzá, az Édenkertet. Azért Édenkert, mert ott nekünk semmire „semmi gondunk „ nem volt, minden előre megadott, minden előre kitervezett, minden eleve elrendelt volt. Béke és harmonia....
Csakhogy egy törvényszegő mindenütt lebukhat, és egy törvényszegőnek mindenütt felelnie kell tettéért. Az Isten is rajtaveszett törvénytelenségén, lefülelték, és elvettek tőle bennünket a többi űrlények. Igy mi most ugyan Isten teremtményei vagyunk, de nem Isten tulajdona, hanem az univerzum részei.
Ezekre a többi űrlényekre mondja aztán az Isten – és a biblia – hogy Sátán, Ellenség. Csak azt hallgatják el, hogy a Sátán az Isten ellensége ugyan – de az ember barátja.
Még csak azt ismételném meg még egyszer : A léleknek az a jó, ha minél kevesebbet irányítják és befolyásolják életei során, ha minél szabadabb a tapasztalatszerzésekben. Az űrlények (Isten megfogalmazása szerint – sátánok) – a karmával irányítanak és befolyásolnak bennünket. A karma segítségével tanuljuk és tapasztaljuk meg azt, hogy a jó az jó, a rossz az rossz.
Elnézést, ha felületesen néztem át a topic-ot, de nem tudom, mihez kapcsolhatom a következő gondolatmenetet:
"A teremtéssel kapcsolatban nem az Istennel kezdeném, hanem az univerzumi, vagy univerzumon kívüli lényekkel. Ők azok, akik a lelket – mint alapanyagot „behozták” a létbe, életrekeltették a testöltetéssel. Ezek a lények igyekeznek a lehető legnagyobb szabadságot megadni nekünk a fejlődésben – és akkor akad köztük egy személy, aki meggondolja magát, és elkezd a maga szakállára, és a maga számára teremteni, a többi társa, és a teremtmény rovására. Ez a személy a mi „Jósitenünk”....
Valóban, Istent még soha senki nem látta - és mégis annyira része az életünknek... Először csak szóban hallunk róla a környezetünkben, később már olvassuk is... De legkésőbb jön - az esetleges (részleges) megértése. És is csak nemrég értettem meg annak jelentőségét, hogy mit jelent az - ez a világ, a mi világunk, nem Istené, hanem a Sátáné. Erre bibliamagyaráztokból figyeltem fel, de szó szerint a bibliában is benne van.
És ennek jelentősége van. Mert az Édenkertben, mikor még az Istenéi voltunk, Isten be tudott hatolni a lelkünkbe - most viszont nem tud. Az emberi lélek "le van védve".
Az egyedüli "kézzelfogható" módunk az Istenről tudomást szerezni - az angyalokkal való (főleg éjjeli)találkozás. Persze ez is olyan - van aki másnak is elhiszi ezeket a dolgokat, van aki magának sem. Pedig a biblia is tényként kezeli az angyalok létezését.
Kedves Kiring: Honnan tudhatom, hogy biztosan letezik Isten? Bar gyanitom, pont emiatt a kerdes miatt gondolod ugy, hogy szerencsesebb, ha az ember nem tud rola, vagy nem is foglalkozik a letezesevel. Ha az ember leragad a lete es a nem-lete korulotti kerdeseknel, akkor masra kevesebb kapacitasa lesz, es esetleg korlatozza a gondolkodasa szabadsagat.
Jó példát hoztál fel nekünk, Csipkerózsikát - hiszen éppen Csipkerózsika álmát aludtuk az Édenkertben... Onnan is vannak az Istennel kapcsolatos tapasztalataink - az Édenkertből. De szerencsédre - tréfára fordítva a szót, ha nem sértelek meg vele - valami rakoncátlan kölyök lehettél te ott az Édenben, nem nagy becsben tarthattat Isten szigorát - ezért hagysz most is olyan könnyen vele. Örülj neki!
nem látom be, miért kéne, hogy ez így legyen.
sőt: egyszerűen nem is érzem át az egészet.
ennyi erővel Csipkerózsikáról is mesélhetnél, nem mondanál vele nekem többet.
érted?
mi ez az isten? rohadtul nem értem továbbra sem. azt sem, hogy miért ilyen fontos ez egyeseknek.
"most sem értem, miről beszélsz. mi ez az isten, amiről szövegelnek? mi benne ilyen fontos?"
Isten egy létező lény, akinek nem csak teremtői képessége van, hanem körülményei, lehetőségei is vannak (vagy voltak) a teremtéshez:
"Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge. Ez kezdetben az Istennél vala (Jn.1/1-2)."
Ez az idézet világosan megmondja - csak kezdetben.... - később már nem...
Mivel bennünket Isten teremtett, ezért a biblia és az egyház szerint joga van neki úgy bánni a teremtményeivel, mint köcsögös a köcsögével... - Ezt még meg is értem - az Isten szemével nézve - de azt nem értem - hogy lehet az, hogy az emberek egy része erre rábólint és rájátszik????
Még egyszer megjegyzem - a legokosabb az, ha egyáltalán nem törődsz Istennel - már aki tud vele nem törődni.
gondolom arra célzott, hogy az örökkévalósághoz képest ez a földi élet csupán egy röpke pillanat, mégis e röpke pillanat után akarnak megitélni minket a keresztény tanok szerint.
asszem, ezért nem leszek buddhista. :-)
képtelen lennék napi 24 órában békésen, jóságosan mosolyogni. ez valahogy annyira nem én vagyok.
én valódi srác vagyok, nagyon is valódi, nem pedig angyalka.
haraggal, agresszióval, türelmetlenséggel, akaratossággal, örömmel, bánattal, mindennel együtt. elválaszthatatlan részeim ezek.
marhaság. a harag teljesen természetes dolog. aki nem tud sosem haragudni, az egy zombi. kirázna a hideg egy ilyen alaktól.
a harag is egy lelki üzemanyag, akár tetszik, akár nem. persze, tudni kell bánni vele.
