Gazdaság és politika
Civilizáció kontra életminőség?
A profitra termelés versenyében lassan mindenki alkalmazottjává válik egy szinte már ismeretlen
munkaadónak, aki birtokolja a termelési tényezőket: a természetet, a tőkét és a munkát.
A létrejött szervezetek a politika mezőnyére vonszoltattak, ahol a megoldás elmaradt.
Száz évvel ezelőtt és még előtte sokáig úgy éltek öregapáink, hogy átlag négy-öt gyerek is volt a háznál, a
feleségnek csak a családon belül volt feladata. A mai család úgy néz ki, hogy férj, feleség munkába áll, mindkettőjük
jövedelme szükséges az élet elindításához, és hosszú évek múltán jön csak szóba a gyerek (ha jön), egy esetleg
kettő. Mindezen életvitel romlás az alatt a száz év alatt jött létre, amely az életünk vitelére szükséges javakat gépi
erővel sokszorosan hamarabb és sokszorosan olcsóbban állítja elő. Ugyanezen évszázadban a gazdasági
vállalkozások nyomulása ellenében előálló szociális fékező intézmények igyekeztek a munkájukat mind nagyobb
számmal bérbeadók helyzetén javítani. Azonban az alapvetően gazdasági problémák orvoslása céljára vagy
ürügyén létrejött szervezetek a politika mezőnyére vonszoltattak, ahol a megoldás véres háborúk, világháborúk,
tízmilliók legyilkolása után is elmaradt.
Az állandóan növekvő termelékenység (a termelés növekedésének képessége) lehetővé teszi a jólét emelését. A
modern gazdálkodásra áttérő országok hamar eljutnak az ún. fejlett társadalom szintjére. A huszadik század első
fele Észak-Amerika és Nyugat-Európa országait tette gazdaggá, a második felében felzárkóztak hozzájuk
távol-keleti országok is. A gazdasági gyarapodás tehát egyenlőtlen, a hátramaradott országok sorsa kilátástalan.
Az egyenlőtlenség azonban nem csak országok között alakult ki, hanem a gazdag országokon belül is. A
szegénység kezeléséhez a gazdasági növekedés nem választási lehetőség, hanem parancsoló szükségesség -
jelentette ki a Világbank egy korábbi elnöke. Mondása csak azért maradt fenn, mert példa az ellenkezőjére. A
gazdasági növekedés a modern közgazdaságtan valóságos hittétele. Egy ország előremenetelének fokmérője -
mint ahogy az ajtófélfán jegyeztük növekedésünket gyermekkorunkban - a gazdasági növekedés mutatója. A mai
kormányok ezzel mérik munkájuk sikerét.
Korábban még foglalkoztak a gondolattal, hogy a gazdasági növekedés megoldja a társadalmi problémákat. Butler,
angol pénzügyminiszter 1954-ben beszédet mondott a konzervatív párt konferenciáján, ahol elmondta, hogy 3
százalékos évi gazdasági növekedés 1980-ra megduplázná az egy főre jutó nemzeti jövedelmet, aminek során
mindenki kétszer olyan gazdag lesz, mint most. Hát ez nem jött be egyik országban sem, és most már nem is
beszélnek a társadalom értékrendjének előremeneteléről, csak a pénzügyi mutatókról.
Ugyanakkor: "A világ egyre inkább kettéválik: azokra, akik fényűző bőséget élveznek, és azokra, akik emberhez
méltatlan szegénységben, szolgaságban és gazdasági bizonytalanságban élnek. Míg a felső szintű vállalati
vezetők, bankárok, pénzügyi spekulánsok, sportcsillagok és hírességek többmillió dolláros évi jövedelemmel bírnak,
addig a világ népességéből mintegy ezermillió kétségbeesett küzdelmet folytat azért, hogy megéljen kevesebb, mint
napi egy dollárból. Nem kell Afrika távoli sarkába menni ahhoz, hogy megtapasztaljuk ezeket az
egyenlőtlenségeket: New York szívében, lakásom körzetében naponta látom. Csillogó sofőr által vezetett, beépített
bárszekrénnyel és televízióval ellátott hatalmas limuzinok szállítják elegánsan öltözött utasaikat a divatos, drága
éttermekbe, mialatt hajléktalan koldusok bújnak össze a járdán, vékony takarókkal védve magukat a hidegtől."
(David C. Korten - Tőkés társaságok világuralma)
A tőke kapcsolatrendszer is, amibe nem bekapcsolódni kell, hanem nem lehet belőle kimaradni.
A pénz, mint tőke, elindult önálló útján, és mindenkit alkalmazottjává tett. Úgyszólván minden vállalkozás csak bérli
üzleti tőkéjét, és a tőke szolgálatára fogott állami adóhivatal gondoskodik arról, hogy soha ne legyen független a
tőkétől. Ma már országok gazdálkodása sem független attól a pénztől, ami működteti gazdasági életét. Minden
államháztartás deficites költségvetéssel dolgozik, mert állítólag az országnak nincs elég saját pénzbeli ereje, ami
által minden állam folyamatos adófizetője lett a Pénznek, ami nemzetközi, helyesebb meghatározással független az
államok kincstáraitól. A Hitelező ellenőrzést gyakorol az állam gazdálkodása felett, és előírásokkal szabályozza a
munkáját. Az állam szuverenitásának egyik kelléke a pénzkibocsátás joga. Ilyen ma már nincs, illetve csak a
váltópénz forgalmi tartományában van, a nemzetgazdaságot működtető tőke nem államkibocsátotta pénz.
A Nemzetközi Valutaalap (IMF=International Monetary Fund) felügyeli az államok, így a magyar állam
költségvetését is. A költségvetés általában deficittel, hiánnyal dolgozik. A hiányt csak kölcsönnel lehet pótolni. Az
ördögi kört jelzi Románia esete, Ceausescu elhatározta, hogy megszabadul a kamatrabszolgaságból, Románia tíz év
alatt kifizette adósságait. Ez a tíz év a lerongyolódás, az éhezés, a társadalmi nyomor ideje volt. Csirkelábért ha
nagynéha sorbaállhattak - a többi része a csirkének, csakúgy, mint minden más termék, ment külföldre, adósság
fejében. A románok ott tévedtek, hogy azt hitték, megszabadulnak a nemzetközi pénzrendszer gyámkodásától.
Csakhogy, nem lehet kilépni azáltal sem, hogy megszabadulunk az adósságtól, mert olyan a rendszer, hogy kívül
maradunk a lehetőségekből is. Ebből a nemzetközi rendszerből a függetlenedést Románia előtt sikertelenül
kísérelte meg Németország, Oroszország és Kína. A nemzetközi tőke nem csak pénz, hanem kapcsolatrendszer is,
amibe nem bekapcsolódni kell, hanem nem lehet belőle kimaradni. A bentlétnek pedig ára van és szabályai vannak,
ezek legfőbbje a pénz bérleti használata. A globalitás már fennáll, a szerkezethez való azonosulás kényszere
folyamatban van. Kényszerről van szó, mert sem vállalat, sem állam nem gazdálkodhat a szabványtól eltérő
filozófiával, bármennyire is szeretné gazdálkodását eltérő - például nemzeti vagy szociális - célok szolgálatába
állítani, a kötelező kiszolgálás után nem sok marad, legfeljebb filantróp mutogatásra.
A Bokros-csomag virágnyelven: "Indokolt lenne a közszférában a jelzés értékű bérbefagyasztás"
Közgazdaságtan tanárom azt mondta, nem tudunk meg a világból semmit, ha nem követjük az újságokban a
gazdaságpolitikai cikkeket. Olvassuk csak figyelemmel az alábbi gazdasági tudósítást:
"A Nemzetközi Valutaalap jelentése egy új Bokros-csomag rémét idézi fel. A dokumentum nem hibáztatja Járai
Zsigmond Magyar Nemzeti Bank-elnök tevékenységét, ellenben lesújtó véleményt fogalmaz meg a kormány
gazdaságpolitikájáról. A kormány elhibázott gazdaságpolitikájából adódó túlzott bérkiáramlás és költségvetési
expanzió miatt elkerülhetetlen a jelentős költségvetési kiigazítás, a közszférában végrehajtandó
keresetbefagyasztás és a folyó kiadások erőteljes visszafogása - áll az IMF legújabb, Magyarországról készített
jelentésében. A dokumentum vészes következtetéseit idézve a Világgazdaság mai számából megtudhatjuk: a
Nemzetközi Valutaalap egy új Bokros-csomag rémét idézi fel. Idézzük a Világgazdaság megállapításait: "A
közelmúltban két héten át Magyarországon vizsgálódó küldöttség megállapította: a gyors bérnövekedés
fennmaradása tovább rontaná az exportkilátásokat, a tőkebeáramlást pedig fékezné. Éppen ezért indokolt lenne a
közszférában a jelzés értékű bérbefagyasztás, majd 2004-ben az inflációs célnál kisebb mértékű keresetdinamika.
A jelentés rámutat: túlságosan is expanzív volt a kormány költségvetési politikája, így az államháztartási hiány
2002-ben rémisztő mértéket ért el. Ebből következően a szervezet úgy látja, hogy »alapvető fontosságú a jelentős
kiigazítás«, amelyet az idén elsősorban az egyszeri kiadási tételek lefaragása, jövőre pedig a folyó kiadások
erőteljes visszafogása kell, hogy szolgáljon."
"A delegáció »erőteljesen szorgalmazza« azokat a korrekciós intézkedéseket, melyek lehetővé teszik, hogy az idén
teljesüljön a deficitre vonatkozó célkituzés, a GDP 4,5 százalékának megfelelő hiány."
"A gyors bérnövekedés és a laza fiskális politika rendkívül nehéz helyzetbe hozza a monetáris politikát. Az
inflációs cél és az árfolyammal kapcsolatos célok közötti erős konfliktus vezetett a januári spekulációs támadáshoz.
Ezzel együtt az IMF nem illeti kritikával a Magyar Nemzeti Bankot."
Megrótták a kormányt, hogy magas fizetéseket enged meg.
Tehát: nyomor vagy szolgaság. Pesten úgy mondják - ez van. Amint láttuk, megrótták a kormányt, hogy magas
fizetéseket enged meg. Azt is láttuk, hogy figyelik a költségvetést, beleszólnak mindenbe, ami a nemzetközi
pénzintézetek magyarországi érdekeit érinti.
Vegyük csak példának a fizetéseket. Egy év múlva Magyarország EU-tag lesz, polgárai szabadon vállalhatnak
munkát bármelyik európai országban. Nyugaton állandó a hiány magasan képzett szakemberekben. Szabad az út,
megindul az áradat. Az agyelszívás már így is folyik, el fog távozni a java munkaerő, és elmennek majd a nyugati
vállalatok is, mert nem kapnak helyben megfelelő munkást. Avagy egyszerre majd megemelik a fizetéseket nyugati
szintre? Abba minden vállalkozás belebukna. És amint láttuk, ezt tíltja az IMF, mert rontaná az exportkilátásokat,
a tőkebeáramlást pedig fékezné. Az export a külföldi cégeké, a tőkebeáramlás a külföldi bankok üzlete. Éhezzen a
magyar!
A magántulajdonon alapuló piacgazdaság szép elméletre épített reménydús változata a kapitalizmusnak. Egy ilyen
idealizált kép így hangzik egy közgazdasági tanulmányban: "Megerősödtek a szakszervezetek, kiépültek a
dolgozók jogi védelmére, a munkanélküliek segélyezésére, a piaci erők egyéb káros következményeinek kordában
tartására hivatott intézmények és eljárások. Kiépült a jóléti állam. Civilizálódott a piacgazdaság, s a civilizációs
folyamat, mint tisztán gazdasági szempontból is ésszerűtlen motívumot, megfékezte a féktelen harácsolást, és
gátat szabott a magánérdekek parttalan érvényesítésének; így példátlanul tág teret nyitott jótékony célú, nem
nyereségre törekvő szervezetek számára úgy, hogy közben ezek vagyonát is képes volt bekapcsolni a gazdaság
nyereség elven működő gépezetébe. A civilizált piacgazdaság működéséhez hozzátartoznak azok a mechanizmusok
is, amelyek megakadályozzák, hogy a társadalom számottevő része létbizonytalanságba süllyedjen. Egyre inkább
kialakulóban vannak olyan intézmények, amelyek biztosíthatják a környezet hatékony védelmét is."
Amikor Magyarországra tekintünk e szép elmélet olvastán, arra kell gondolnunk, hogy ennek eléréséhez nagyon
hosszú, jólétben eltöltött évtizedekre lesz szükség, ami csak azután lesz lehetséges, ha az a lerohanásszerű
gyarmatosítás valahova eltűnik az országból. Dehát ilyen szép világ már nincs többé, ma már ott sem, ahol egykor
valamennyire létrejött. Ausztráliára nagy jóindulattal érvényesnek mondhattuk, de az utóbbi 10-15 évben,
bizonyára amerikai hatásra, a nyers kapitalizmus módszerei érvényesülnek. A kemény, harcos szakszervezetek
elolvadtak, jó hogy sztrájkok nincsenek, de a bérek leszorítása jellemző tünet. Persze, még úgy is ég és föld itt
dolgozónak lenni vagy Magyarországon.
A magyar gazdaság túlságosan gyorsan és túlméretezetten tért át államgazdálkodásból magángazdálkodásba. Ez
annyira felforgatta az ország gazdaságának termelőképességét, hogy 12 évvel a rendszerváltoztatás után, ha igaz,
még nem érte el egészen az ország termelése azt a szintet, amibe belebukott az államgazdasági rend 1989-ben. A
keleti piac hirtelen összeomlásával válságba került állami vállalatok egy részét hajrá magángazdaság jelszóval
privát tulajdonba vették - még jó, ha valamit fizettek érte - a vállalati vezetők, az állampárt jelesei, a többit
fölajánlották külföldi tőkés társaságoknak.
A rendszerváltás nyertesei helyett a belföldi vállalkozó és főleg a munkavállaló viseli a terheket.
Annak érdekében, hogy a vagyonszerzés az így meggazdagodott csoportok részére véglegessé,
visszaperelhetetlenné váljon, a tájékoztató ipart úgy adták el külföldi vállalatoknak, hogy megmaradt a pártállami
személyzet, megmaradt a közhivatalok régi kötődése, és megmaradt a régi párt két új pártban, és a nemzeti
pártokba beépítkezett elvtársak sorra rágták szét az ellenzéki pártokat. Két periódusra sikerült csak nemzeti
szellemiségű kormányt szembeállítani ezzel az anyagi és politikai erővel, amivel szemben gyengének bizonyultak.
Ahhoz, hogy a kapitalista rendre áttért ország a fentebb említett magántulajdonon alapuló piacgazdaság olyan
formáját vegye fel, amely szociális felelősséggel viseltetik az ország társadalma iránt, hosszas fejlődés és
valamilyen humánus érzelmi kötődés kellene, hogy kifejlődjék országhoz, nemzethez. Magyarország újgazdag elitje
mind ennek pontosan az ellenkezőjében jeleskedik. Ilyen állapotban megy be az ország az európai gazdasági
unióba, ahol országokon, államokon felüli érdekeket tekintő és szolgáló pénzügyi politika érvényesülése képzelhető
csak el, amelynek nem lesz olyan gondja, hogy a nagy mozgásban és keveredésben megmaradjon egy nép
kultúrnemzetnek. Európai gazdasági uniót mondtam, mert azon van a hangsúly: az áru, a pénz és a munkaerő
szabad áramlása. Egy gyenge kis kísérletet - kedvezményt adni a határon túli nemzettestvéreknek - éppen most
taposnak el. Trianon következményei (a magyarok jogfosztottsága) fenn kell maradjanak, egy kis alamizsna adása
viszont megengedhetetlen diszkrimináció. A határok átjárhatók lesznek - így mondják -, de a nemzetállami
túlkapás megengedett lesz. Ki érti ezt?
A mostani kormány hazaiak helyett a külföldi vállalatokat részesíti előnyben.
Az állam szerepe: megadóztatni a jövedelmeket és azt visszaforgatni a társadalomba a közösségi életfeltételek
biztosítására és a rászorulók támogatására. Tehát oktatási, egészségügyi, népjóléti, kulturális, tudományos
intézményeket, bíróságot, rendőrséget, honvédelmet stb. kell fenntartani állami pénzből, és külön nagy tétel a
nyugdíjasok ellátása, jön még a közlekedés, katasztrófa elhárítás, külképviselet és hosszan sorolható így tovább.
Két réteg adóztatható meg: a vállalkozó és a munkavállaló. A fogyasztási adó mindenkit érint.
Amikor az államnak igen nagy szüksége lett volna komolyabb jövedelemre, a rendszerváltoztatáskor le kellett
mondania az országba belépő külföldi tőke megadóztatásáról, mert a tőkére nagyon nagy szükség volt az ipar
beindításához, de az csak akkor jött, ha kedvező feltételeket kapott. Azok lejártával, vagy ha jobb ajánlatot kap,
továbbáll. Az állami vagyont széthordó elvtársak nagy pénzt vittek ki az országból, amit később, a helyzet
tartósultával, mint külföldi tőkét visszahoztak, ha megkapták a kedvezményt. Ez azt jelenti, hogy helyettük a
belföldi vállalkozó és főleg a munkavállaló viseli a terheket. Ez széles rétegeket tett nehéz anyagi körülmények
közé, míg a munkavállalók amúgy is alacsonyan maradt fizetését nehéz adó terheli.
Az is nemzeti érdekű állami feladat, hogy olyan feltételeket teremtsünk, amiben a magyar vállalatok erősödnek meg.
Az Orbán-kormány ezt az utat járta, ezt célozta a Széchenyi-terv, amely olcsó állami hitelek nyújtásával és piaci
segítséggel kívánta megerősíteni azt a vállalkozói réteget, amely - szemben az adómentességet élvező külföldi
vállalatokkal - majd az állami jövedelmek gyarapítója lesz, és mint munkaalkalmat teremtő gazdasági tényező
hozzájárul a munkaalkalmak növeléséhez, végső soron az ország gyarapodásához.
A mostani kormány ezt elsorvasztotta, feladatához mérten és nemzetközi kötődésénél fogva a külföldi vállalatokat
részesíti előnyben. A magyar társadalom ez idő tájt - a politikai felépítmények jelenlegi kimozdíthatatlan és
felelősségre vonhatatlan állapotában - képtelen bármilyen védekezésre. A döntéseket a párt direktóriuma hozza,
azt a párt képviselői beviszik a parlamentbe, ahol többségi szavazattal törvény lesz, amit a párt kormányának
irányításával az állami végrehajtó szervek (állami hivatalok) végrehajtanak, amit a párt kormányának rendőrsége
megvédelmez. Törvényjavaslatokat felülbíráló felsőház nincs, az államfő csak díszpolgár, az alkotmánybíróság a
meghozott törvény összeegyeztethetőségét vizsgálja azzal az alkotmánnyal, amit a hirtelen alkotott (nem nép-,
hanem csak) köztársaság alapjává fejlesztettek a szovjet megszállás alkotmányából. Az elméleti demokrácia alapja
a hatalom ágazatainak szétválasztása. Magyarországon egy testület a törvényhozás a végrehajtással - még
szimbolikusan is - egy fedél alatt a Parlamentben.
Nem csak kenyérrel él az ember...
Szükség lenne Magyarországon egy olyan intézményre, amely vizsgálná a gazdaságkutató intézmények
munkájával párhuzamosan a társadalom állapotát, főleg a gazdasági tevékenység gyakorlatából származó károk
felmérésére. Ez nem lehet állami intézet, de politikai pártok sem alkalmasak rá, csakis polgári kezdeményezés és
szorgalom valósíthatná meg.
Kell jönni valamilyen ellenállásnak a globalizáció pusztításaival szemben. Pusztul a természet, és pusztul az egyén
életlehetősége. A profitra termelés versenyében lassan mindenki alkalmazottjává válik egy szinte már ismeretlen
munkaadónak, aki birtokolja a termelési tényezőket: a természetet, a tőkét és a munkát. A harmadik tényező, a
munka már többségében gép, az ember már csak kezelőszemélyzet, egyre fölöslegesebbé válik, és ez
megnyilatkozik a bánásmódban.
A nagyváros hovatovább már csak tömegszállás. Európában még látunk falvakat, bár már ott is néptelenednek.
Amerikában, Ausztráliában nincsenek falvak. Vannak elszórt kis települések a helyi kereskedelem szolgálatára, a
farmer vagy a városban él, vagy a tanyáján, ha van. Az ember eltávolodása a természettől, amelyben ősember kora
óta élt, nincs megrázkódtatás nélkül. De ennél súlyosabb baj az egyéniség kielégülésének szűkülő tere. Az ember
életéből, főleg közösségi életéből a tartalom vész el. Milyen üdítő volt Lakitelken az Európa Szabadegyetem
ötnapos zsúfolt programjai után, amikor a résztvevők egy csoportja lazításként a fél éjszakát áténekelte eredeti
magyar nótákkal.
Ezeknek már nem érdekes, ki veszi meg a többi földet, elviselik majd az új földesurakat.
A magyar föld védelme már ebbe a szellemi ellenállás tartományába tartozik. Különösen most, az Európai Unióba
becsatlakozás küszöbén kelt fel az érdeklődés, lángolt fel a döbbenet, mi lesz, ha a földet is elveszítjük? A
szétfaragott ország egyetlen természeti kincse a kiváló termőföld. Ha piaci áru lesz, márpedig ez az előírás, Európa
legjobb termőföldje hetek-hónapok alatt elkel, a kormánynak lesz miből urizálni egy darabig. Még akkor is így lesz,
ha időközben - ami lehetetlen - a hét év alatt felmenne a föld ára Magyarországon a nyugati földek ára szintjére,
hiszen annyival jobb a magyar föld és éghajlat, hogy minden pénzt megér.
Örömmel halljuk, hogy már működnek földvédő mozgalmak otthon. Vannak már számítások is, mennyit kellene
befektetni, mit kellene megvalósítani annak érdekében, hogy a mezőgazdasági termelő üzemek versenyképessé
váljanak, azáltal megmenthetők legyenek. Olyan beruházásra, olyan nemzeti összefogásra lenne szükség, amilyent
a magyar történelem még nem tapasztalt. De mi ennek az esélye olyan országban, ahol Csillag miniszter elvtárs,
előbb engedve a nemzeti érdekeknek, védővámot vet ki a műtrágyaimportra (a már amúgy is tönk szélére taszított
magyar műtrágyagyártás védelmében), majd egy hétre rá az agrárlobbi zsebében lévő MSZP-s képviselők
nyomására meg is szünteti a mezőgazdaság versenyképeségére hivatkozással. Itt kerül előtérbe a
rendszerváltoztatás sok bűnének egyike, az állami gazdaságok egy részét a téeszelnökök marták el, lettek
nagybirtokosok a feudális földosztáskor. Ezeknek már nem érdekes, ki veszi meg a többi földet, elviselik majd az új
földesurakat.
A magyar föld sorsa nagyon hasonlatos a magyar nép sorsához, a múlt évszázad minden történelmi viharában
gazdát cserélt és pusztult. Mi vár még reá?
- 30 -
Csapó Endre
