Ha nem támadják meg Szíriát akkor visszavonnom a kérdést.
Amúgy Csalabit szeretnék Irak élére állítani, ami nem biztos, hogy rossz ötlet, hiszen a szervezete az INC számos iraki ellenzéki csoportot integrál.
Azért nem hiszem, hogy az afgánok rosszul járnának azzal az olaj vezetékkel.
Legalább az USA-nak érdekében lesz, hogy ne süllyedjen újra polgárháborúba Afganisztán.
The first gasoline-powered automobile had not yet appeared in the Western United States when the Union Oil Company of California was founded on Oct. 17, 1890. The oil industry was barely 30 years old. Headquarters for the new company were established in Santa Paula, heart of the state's oil country. One hundred years later, when Unocal celebrated its centennial, the original two-story building was renovated. Today it is the California Oil Museum.
To form Union Oil, co-founders Lyman Stewart, Thomas Bard, and Wallace Hardison merged their holdings. Although they could not then have foreseen the tremendous impact the automobile would soon have on oil demand, they were aware of oil's potential as an industrial and transportation fuel.
Stewart and Hardison met in the Pennsylvania oil fields, which boomed after the country's first oil well was drilled near Titusville in 1859. The partners built up modest oil fortunes, then sold out and moved west in the 1880's to seek greater opportunities in California.
In 1890, Stewart and Hardison combined their oil assets with those of Thomas Bard, a prominent businessman, to form the Union Oil Company of California. The company was incorporated on October 17, 1890, in the small town of Santa Paula, located about 100 miles northwest of Los Angeles.
True entrepreneurs, the three men worked to expand the uses for fuel oil in factories, steamships, and railroads. The company often assigned its own mechanics and technicians to convert power or heating systems to use oil instead of coal in order to demonstrate fuel oil's superiority -- and earn the good will of future customers.
In 1891, Union Oil opened the first petroleum research laboratory west of the Mississippi with the initial aim of developing a process to extract non-smoking kerosene from the heavy California crudes, much less suitable to such use than the lighter, cleaner eastern oils. While the goal eluded Union Oil chemists, that rudimentary lab began a long tradition of research that served the company well.
By the turn of the century, only one of the three co-founders remained: Lyman Stewart. In 1901, the company moved its headquarters to Los Angeles -- which Stewart referred to as that "great city of the future."
Stewart served as president until 1914, when his son Will stepped into the job. Lyman continued to play an active role as chairman until his death in 1923.
Together, father and son guided Union to a position of prominence in the western United States. Recognizing the importance of building an integrated company, the Stewarts created an effective refining and marketing organization backed by a solid resource base.
By 1913, there were nearly 123,000 automobiles in California, prompting the company to open its first service station -- or "gas stand" -- on the corner of Sixth and Mateo streets in downtown Los Angeles. As the number of automobiles mushroomed, the company worked hard to keep pace. By 1925, Union had more than 400 service stations on the West Coast
In 1930, with the death of Will Stewart, leadership passed to Press St. Clair. As the Great Depression deepened, St. Clair drastically cut back company operations. The bright spots in that dark decade were the introductions of the first 76 gasoline and Triton motor oil. Both products helped motorists get better performance from their cars, welcome news to those who had to keep their old cars rolling until better times. The 76 marketing symbol was destined to become one of the most recognizable and enduring corporate symbols in the nation.
As the world went to war in the late 1930s, Union -- with a dynamic new leader in former steel man Reese Taylor -- beefed up production and refining to pour out fuels to support the Allies. The company's growth continued into the booming postwar era as Union expanded in all directions: discovering the first natural gas in Alaska and the first oil in Australia; taking a lead position in offshore development in the Gulf of Mexico; building a thriving chemicals business; and developing a revolutionary refining technology -- Unicracking -- that became the most widely used in the world.
When Reese Taylor died unexpectedly in 1962, Cy Rubel, who had led the expansion in oil and gas exploration and production, came out of retirement to take over. He named a successor, Fred Hartley, two years later.
Hartley moved quickly to assure the company's future. In 1965, Union Oil merged with The Pure Oil Company of Illinois, lifting the company from regional to national status with operations in 37 states. The new Union Oil had the financial clout to expand its international petroleum search.
In the next 25 years, Union became the major oil producer in southern Alaska and a major natural gas producer in the Gulf of Mexico. Overseas, the company discovered the huge Attaka oil field offshore Indonesia, developed fields in the rugged North Sea and became the world's largest geothermal energy producer. Union made the first commercial discoveries of natural gas in the Gulf of Thailand, helping create a hydrocarbon industry that played a major role in Thailand's economic revolution.
In 1983, Union Oil Company of California was reorganized, becoming an operating subsidiary of a new holding company, Unocal Corporation. Two years later, Union began doing business as Unocal. The name quickly gained headline status when the company was targeted for an unfriendly takeover. Unocal survived, but with a heavy burden of debt. When Dick Stegemeier was named president in late 1985, he, Hartley and their executive team faced enormous challenges in streamlining the company. They reduced the debt from $6.1 billion to less than $4 billion by mid-1990. Stegemeier succeeded Hartley, who retired as chairman and CEO before the end of the decade.
The 1990s brought mounting competitive challenges to the industry, and Unocal has responded through a transformation from a mid-sized integrated resource producer, refiner and marketer into one of the world's largest independent oil and gas producers. Roger Beach, named CEO in 1994 and chairman one year later, led this transformation, with a key transition marked by the company's sale of its West Coast refining and marketing assets in 1997. The sale allowed the company to strengthen its balance sheet and increase investment in growth projects with high potential returns. These include deepwater prospects in the Gulf of Mexico and offshore Indonesia, Brazil and Gabon. The company also has a large position in natural gas-rich Bangladesh.
Effective January 1, 2001, Roger Beach retired and Chuck Williamson was named CEO. Williamson, who joined Unocal in 1977, has spent his career in exploration and production, holding senior positions of increasing responsibility in the United Kingdom, The Netherlands, and Thailand. Williamson was elected chairman on Oct. 31, 2001.
The history of Unocal has been marked by tenacity and technological leadership. The company is an efficient finder and producer of oil and gas and a leader in drilling technology. The company's patented formulations for cleaner burning gasoline are helping reduce automobile emissions.
Unocal people work in many ways to improve the quality of life in their communities. More than a century go, Lyman Stewart set the tone - working to organize the Union Rescue Mission in Los Angeles and raising money for the local YMCA. He founded the Bible Institute of Los Angeles, which evolved into Biola University. Succeeding generations have followed Stewart's example. Unocal focuses much of its corporate giving on youth around the world.
At the time of the company's centennial in 1990, Unocal was one of only 22 surviving industrial companies among the top 100 companies operating in the early 1900s -- and looked forward to a second century of technological innovation, productive growth, and community leadership.
Nem tudom, hogy normális-e az USA kormánya, de hogy magához való esze van, az biztos:)
Az új afgán elnök, Hamid Karzai, előzőleg az UNOCAL-nál volt vezető állásban, mielőtt elnök lett. Az Unocal az, akinek a Talibán nem engedte meg az olajvezeték épitését.
Most Karzai alatt megkezdik az épitését a Világbank együttműködésével. Irakban is ugyanezt akarják.
"For several years prior to 9-11 the giant US oil corporation Unocal had planned to construct an oil pipeline in Afghanistan. It had been blocked by the Taliban, much as Iraq is struggling to prevent a complete US takeover of its much coveted oil-producing facilities. It is no coincidence that the US selection for President of Afghanistan, Hamid Karzai, had been an executive with Unocal and is now proceeding with the pipeline development project, with the help of the World Bank," Cohen charged.
Gyakorlatilag lehet azt mondani, hogy míg a 90-es évekig inkább a pánarab szemléletűek fenyegették az USA-t, az iszlámisták pedig a Szovjetuniót (ami meghatározta, hogy ki kit támogatott), addig a 90-es évek elejétől az iszlámisták az USA ellen fordultak, s ők lettek a fő ellenfelek.
Két csoportulást lehet megkülönböztetni:
az egyik a pánarab eszme és a szocializmus arab útját hirdető társaság, akik bár gyakran utalnak az iszlám hítre, alapvetően mégis világi gondolkodásúak, világi államot szeretnének saját politikai tömörélésük vezetésével (ilyen pl. a szíriai és iraki Baath párt, vagy a palesztínai Fatah).
A másik csoportosulás az iszlámisták, ők iszlám államot akarnak, iszlám törvénykezéssel vallási vezetőkkel (Irán, a palesztin Hamasz, vagy a libanoni Hezbollah, az al-kaida).
Az utóbbi évek az iszlámisták sokkal aktívabbak, míg az elöző társaságból sokan kibékültek az USA-val (Egyiptom, a Fatah).
Az iszlámisták előtérbe kerülése sokban befolyásolta, hogy az USA nyugat barát országot szeretne csinálni Irakból.
Ugyanis fő arab szövetségese Szaud Arábia nem túlzottan ellenséges az iszlámistákkal szemben, ami érthető is a szaudi viszonyokat ismerve.
Kérdés milyen értelemben lehet nacionalistáknak nevezni a Baath híveit, illetve a szintén erősen balos-nemhívő-marxista el-Fatah-ot, illetve kiket kell érteni iszlámisták alatt? MIért volt jobb az egyik amerika számára a másiknál, és miért fordult ma el mindegyiktől? Van-e ma jelentős marxista-szocialista erő az arab világban, avagy mára már mind "iszlámista" lett? Vagy ez csak az Egyesült Államok besorolása miatt látszik így?
Hát a politikája sose utalt erre.
A 80-as években ugyanis az USA-nak még nem az iszlámisták, hanem az arab nacionalisták voltak az ellenfelei, akiket a Szovjetunió támogatott (Szíria, Irak, a Fatah), a Szovjetunió félt az iszlámistáktól (Afganisztán, közép-ázsiai szovjet tagállamok miatt).
Fentiekkel természetesen nem állítottam azt, hogy a Baath nem állt -már csak jellegéből köetkezően is- szoros kapcsolatban a a Szovjetunióval, és minden bizonnyal ezt a kapcsolatot Szadam is kihasználta, amíg tehette. Nem olyan fickó, aki elszalasztana bármit is, ami a hatalmát erősítheti. Így volt ez 1991-ben is, akkor országa vallásos tömegeinek tett, és tesz azóta is látványos gesztusokat (lásd az iraki zászlót 1991 előtt és után, az azóta épített, illetve helyrehozott mecseteket). De azért diktátor, és nem igazi muszlim: akkor nem lennének gellérthegynyi szobrai, tízemeletnyi szabadtéri festményei, milliószámra fényképei irakszerte, lévén az haram egy muszlimnak.
Amit állítottam nemzetközi politikai tekintélyek véleménye alapján azt tartom továbbra is; a zűrzavaros helyzetben Washington tevékeny segítségével jutott hatalomra.
Más az ha valakit nyilatkozataidban támogatsz és ha te segíted hatalomra.
Természetes volt, hog az USA nem ellenezte Irak Irán elleni agresszióját, de ettől még valószínüleg a háború kitöréséhez a Szovjetuniónak sokkal több köze volt (nekik volt érdekük, hogy Irán katonai potenciáljai le legyenek foglalva és ne tudjanak segíteni az afgánoknak).
Másik példa (sajnos ez is "csak " HVG, de 2000.03.25., még a "911" előttről!):
USA-Irán közeledés Az Egyesült Államok megszünteti egyes iráni áruk - így a szõnyeg, a kaviár és a pisztácia - importtilalmát - jelentette be az 1979-es iszlám forradalom óta Iránnak tett legjelentõsebb amerikai engedményként Madeleine Albright amerikai külügyminiszter. Közölte: Washington komoly erõfeszítéseket tesz a két ország pénzügyi vitáinak rendezésére, például a befagyasztott iráni követelések felszabadítására. Albright elismerte, hogy az amerikai hírszerzés részt vett az olajtársaságok államosítására készülõ Mohamed Moszadeg iráni kormányfõ hatalmának 1953-as megdöntésében. „A puccs egyértelmûen visszavetette az iráni politikai fejlõdést, s ezért érthetõ, miért neheztel még mindig oly sok iráni erre az amerikai beavatkozásra” - mondta a külügyminiszter, hozzátéve, hogy az amerikaiak által támogatott Reza Pahlavi sah sokat tett ugyan az ország gazdaságáért, de kegyetlenül elnyomta a politikai ellenzéket. Az 1980-1988-as iraki-iráni háborúról az amerikai diplomácia feje kifejtette, Washington „sajnálatos módon rövidlátó volt”, amikor Irakot támogatta a konfliktusban, különösen a Szaddám Huszein iraki elnökkel kapcsolatos késõbbi tapasztalatok tükrében. Fenntartja azonban Albright azt a vádat, miszerint Teherán támogatja a nemzetközi terrorizmust, így fennmaradt az Iránnal szembeni olajembargó. A teheráni külügyminisztérium üdvözölte a szankciók enyhítését, s jelezte, arra amerikai gabona és orvosság vásárlásával fog válaszolni.
Csodálom, hogy ezt részletezni kell politikával, a Közel-Kelettel komolyan foglalkozó embernek:
"AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK ÉS IRAK PÁRHARCA •
Ezeregy mese
Az Egyesült Államok közel-keleti politikájában paradigmaváltást jelentene Irak megtámadása, e kérdés azonban egyelőre megosztja a washingtoni kormányt is. Szaddám Huszein nemcsak ebben és a katonai megoldás nemzetközi elutasításában bízhat, de ellenzéke széttöredezettségében is.
Nem egészen új az az amerikai stratégiai felfogás, hogy a Közel-Kelet is az Egyesült Államok befolyási övezetébe tartozik. A térséggel kapcsolatos első amerikai elkötelezettség Roosevelt elnök és Abdulaziz szaúdi király 1945-ös történelmi találkozójáig nyúlik vissza, amely egy máig tartó - igaz, újabban repedező - szövetség alapját rakta le. A következő mérföldkő az 1956-os szuezi válság volt, amikor Eisenhower elnök gazdasági szankciókkal fenyegetőzve csapataik visszavonására kényszerítette Nagy-Britanniát, Franciaországot és Izraelt Egyiptomból.
A következő évtizedekben az amerikai külpolitika egyre inkább Izraelt támogatta, ami viszont ellentétben állt az olcsó arab kőolaj biztosításának érdekével. Ezt Washington úgy igyekezett áthidalni, hogy az iráni sah rendszerét egyfajta Nyugat-barát regionális hatalommá fejlesztette, amely nemcsak a volt Szovjetunió és az Öböl-térség közötti ütközőállam szerepét töltötte be, de „csendőrként" az arab olaj felett is őrködött.
Drámai változást hozott azonban az 1979-es iráni iszlám forradalom a térségben. Miután a Washington által támogatott, Szaddám Huszein vezette Irak az 1980-88-as háborúban nem bírt Iránnal, talán végképp kikristályosodott: a Közel-Kelet kordában tartására a legjobb eszköz a közvetlen katonai ellenőrzés. Így amikor 1990-ben Irak lerohanta Kuvaitot, az USA - fél évvel később - elindította első háborúját a térségben, de Szaddám Huszein megbuktatásának kockázatát az akkori elnök, George Bush nem vállalta. Clinton elnöksége alatt inkább csak a status quo megőrzésére irányult Irak és Irán féken tartásának politikája, a szankciók nem vezettek eredményre. Most újabb sarkalatos változást jelez az Egyesült Államok közel-keleti politikájában, hogy George W. Bush elnök szeretné megtenni azt, amit apja elmulasztott: megdönteni Szaddám hatalmát.
"
Qassem ended Iraq's membership in the Baghdad Pact (later reconstituted as the Central Treaty Organization- CENTO) in 1959. Qassem remained in power for more than four years. The Nasserites and the Baathists both wished to join the UAR (United Arab Republic - Egypt), a means to control the communists, but Qassem, not wishing to be overshadowed by Nasser, allied himself with the left and refused their demands. This served to alienate himself from his strongest supporters.
In 1961, Kuwait gained its independence from Britain. Abdul-Karim Qassem immediately claimed sovereignty over it, claim to the Amirate as originally part of the Ottoman province of Basrah. Britain reacted strongly to this threat to its ex-protectorate, dispatching a brigade to the country to deter Iraq. Qassem backed down, and in October 1963, Iraq recognised the sovereignty and borders of Kuwait.
A period of considerable instability followed, with one military coup swiftly succeeding another, and leaders came and went throughout the 60s and early 70s. Qassem was assassinated in February 1963, when Ba'ath Arab Socialist Party members took power; under the leadership of Gen. Ahmed Hasan al-Bakr as prime minister and Col. Abdul Salam Arif as president. Nine months later, President Abdul Salam Mohammad Arif led a successful coup against the Ba'athists, ousting the Ba'ath government. In April 13 1966 President Abdul Salam Arif dies in a helicopter crash! and is followed by his brother Gen. Abdul Rahman Arif. Following the Six Day War of 1967, the Ba'ath Party felt strong enough. The Ba'athists overthrow Arif and regained power on 17th of July 1968 coup. Ahmed Hasan al-Bakr became president and chairman of the Revolutionary Command Council (RCC) following the Ba'athists return to power.
Iraq's general policy during these years was one of Arab National. Iraq was on the head of the other Arab troops during the 1967 Arab-Israeli war, and in the liberation war of 1973, gave material aid to Syria. Iraq was heavily opposed to the cease-fire, which ended the conflict.
Nasszer és Szíria csak ennyit az egyenlő távolságtartásról és az Cia Szaddám hatalomra segítéséről.
Azért nem véletlenül szemelte ki az USA Irakot.
A hatalmas olaj vagyonból viszonylag gyorsan újjáépíthető az ország, több mint 30 éve világi diktatúra van, vagyis az iszlámista veszély kicsi.
Ha jól csinálják sokat nyerhetnek az ügyőn.
Kb. 1-et értünk.
Miért lenne jó az amerikaiaknak, ha még egy palesztín-izraeli konfliktus jellegű gócot csinálnának, ahol megy a robbantgatás egyik oldalról, megy a népírtás a másik oldalról?
Én tartok attól, hogy ez akár 1 második Vietnám is lehet az USÁ-nak. Az iraki reguláris erőket +semmisíteni nem igazán jelenthet problémát, a +szállás 1 fokkal macerásabb, ezt a +szállást ellenséges környezetben fenttartani, az viszont nagyon kemény dió. Szerintem az 1 elég korlátolt elképzelés, hogy hamburgerrel, coca colával + néhány TV-show-val + lehet venni az irakiakat, de még ha ez nagyrészt sikerülne is, biztosan marad mondjuk 1% keményen amerikaellenes erő, akik elég sok kellemetlenséget okozhatnak 1 +szálló hadseregnek. Velük szemben viszont csak erő alkalmazásával lehet majd fellépni, ez pedig a kölcsönös gyűlölet eszkalációjához fog vezetni.
Tudásod szintjét sajnos nem emeli, hogy érdeklődsz a dolgok iránt.
Nem tanultál meg olvasni, vagy ha megtanultál a mellékmondatok megzavarnak és nem tudod értelmezni őket.
