Szokatlanul nyugalmas most a reggel; az úton csak vigyázva járhatunk, mert a hajnali eső arany csigákat vert le a fákról. Tisztább vonalakban sorakoznak fel a távoli dombok és mikor a lassan melegedő föld a hajnal könnyét már visszalehellte: oly friss a szín, üveglelkünkön át oly zenében úszik minden, mit a szem lát, hogy e forró és nedves ragyogásban levedlik rólunk az ember magánya s nem is magunkat, nem idegeinket érezzük zsongani: oly mély gyönyörré sürűsödik az élet, hogy ilyenkor hajam az erdő ruganyos hajával összefolyik, karom ölelve nő a kék láthatárba, mellem eke vérzi, hangom a szél dala és az örök Nap az én szemeimből nevet a földre.
Gyere, kicsi lepke, szállj le az ágra, ragyogj föl, csillag, világíts az ágra, hullj, eső cseppje, lágyan az ágra – hadd dajkáljon száz kis bimbót hajnal hasadtára.
Áttetsző arany ingében ragyogva jött a nyári hajnal az égen át: azt hitte, hogy még alszom, mert mikor házam elé ért, elmosolyodott, körülnézett s a nyitott ablakon nesztelenül beugrott a szobámba, aztán könnyű ingét ágyamra dobva bebújt hozzám a takaró alá. Azt hitte, hogy még alszom s megölelt s én mozdulni se mertem, félve, hogy felébredek és álomnak remélve, hogy ébren vagyok…és húnyt szemmel és mozdulatlanul és remegve tűrtem, hogy karjaimba fészkelje magát, s mintha egyetlen érzék erejébe gyűlt volna testem-lelkem minden éhe és szomja és a beteljesedés minden ígérete, csak a tapintás néma ajkával s vak szemeivel szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem az égi vendég ajándékait: ujjainak játékában a napfény lobogó lepkéit, karjában a rét illatának harmatos husát s egész testében az egymásbaringó felhők mindenütt egyforma ölét. Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul feküdtem ott gyanútlan karokban, de mikor végre álom s ébredés közt félig tolvaj s fél-részeg öntudattal megloptam az istenek gyönyörét, nem bírtam tovább és csókolni kezdtem és felütöttem a szememet…Ő épp fölnézett rám: A kedves mosoly megüvegesedett rémült szemén, arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen: Te meglestél!… – sikoltotta s felugrott és menekült, már az ablakhoz ért és belefoszlott a hajnali égbe. Én felültem és értelmetlenül és soká bámultam magam elé: szénaszag csapott be az ablakon, messziről zúgott a hegyi patak, a szoba még sötét volt, de a nap már ágyamra tűzött, és a takarón úgy pihent a fény tűzfátyola, mint egy odadobott könnyű arany ing.
Kék a hajnal, kék, harmat hinti még. Éledező tarka mező tavaszi csokra szép! Kék fönn az ég! Kék fönn az ég! Tavaszi szellő fújja hátunk, ragyog a kikelet, örül a lég!
Nóta, meg ne állj, szállj te, szállj te, szállj! Fütty kanyarúl, arc kipirúl, szapora móka vár! Zeng, zsong a táj! Zeng, zsong a táj! Viola-kedvünk, szöcske-lábunk, röpül a cinege, dalol a száj!
Te fölkelő-nap-arcú! Hajadba hálni jár az éj. Te tavirózsa-kedvű! Szép vagy. Beúszom érted. Csurog a fény majd rólam! Körülcsoboglak: nyílj ki. Virradó Szerelmem! Fejemet lehajtom: koronázz meg engem.
Bizony a szirmok összeborulnak este. Nem akartalak megcsókolni se, Csak hogy kicsit itt érezzelek mellettem, Mint kisgyerek az édesanyját. A vackorfa a beojtott ággal összenő, Én is jobb vagyok, hogy beojtottál csókjaiddal, Én kedvesem, És szebb is vagyok, miként az éjszaka A számlálhatatlan csillagoktól.
Meleg vagy: esőt hozó tavaszi szél, Mely fogócskára tanítja a gyerekeket És fölkelti a sáros füveket. Régóta várt mellem bozontos rengetegje, Hol éhesen, meg félfagyottan Indulatok aggancsos csapata öklelődött És most, íme, Békén legelgeti liliomszavaidat Meg a violákat.
Mert megjöttél, hisz meg kellett jönnöd, Én kedvesem.
Még sötét van, Leheletünk se látszik, De ablakunkon ragyognak már a jégvirágok, Odaki hajnalodik S én még mindig csókokat beszélek.
Most halk zene emel az ősszel világ fölé, kicsit talán a végtelen idő repít, nézlek, e széttört zöld tükör magába rejtené kimondott kínját, cseppnyi, fény csendjeit.
Még minden léptünk fáj, szinte, eltört mozdulat követ egy sóhajt, hangszilánkja felsebez… alattunk összetört tegnapban botlik a tudat, ahogy belénk kuszál egy régi hanglemez,
s minden újabb csendbe lágyan kibomló dallamív továbblendíti tört varázsú éjszakánk, minden lassan ringó léptünk megállni visszahív, hogy száz képét a nyárnak úgy borítsa ránk,
ahogy megéltük mind. Ezernyi féktelen öröm, már sodor a tánc, test a testnek válaszol, egy szó dobol csak bennem újra, újra: köszönöm, szállhattam Veled, percekre, valahol…
Lábunk alá a csend a hajnal fényeit veti, élesen hasít belém a józan értelem. Nem, a tiszta ész hogy vesszelek, azt nem jelentheti. Múltam romjain is táncolj, táncolj velem.
Reggel, ha arcod még homályba olvad a párnán, hozzád hajlok és szagollak, mint egy virágot. Rajtad és belőled élősködöm. Felszürcsölöm velődet,
gégémet vadvörös torkodba tettem, hogy szétmorzsolj vagy összerakj s kegyetlen fogad között prédának vedd mezítlen csontvázamat; hogy ismerj, mint az Isten
s mégis szeress. Tán megöltelek téged, tán te öltél meg, hogy ne tudjak félni és így ébredjek minden hajnalon,
mint most: a boldogság halálbűnének hét éles tőrével szívemben s égi szerelmünk vérszagával ajkamon.
Hová, hová, te szép leány? Még nincs is itt a hajnal. Az éj oly néma, nesztelen. Csönd, némaság utcán, teren. Hová, hová ily szaporán? Aludni jó ilyenkor. Még álmodik minden virág És daltalan a lombos ág. Mi hajt utcára ily korán? Hová sietsz, te szép leány? „Kenyér után!” Hová, hová te szép leány? Az éjbe' kint csatangolsz. Sötétbe', fagyba egyedül! Mindenre néma csönd terül,- S te kint bolyongsz utcák során. Még eltévedsz az éjben!… Ha nem mosolygott rád a nap, Mit vársz az éjtől, balgatag? Süket az és vak, mit se bán! Hová ily késő éjszakán? „Kenyér után!”
