Gyere, kicsi lepke, szállj le az ágra, ragyogj föl, csillag, világíts az ágra, hullj, eső cseppje, lágyan az ágra – hadd dajkáljon száz kis bimbót hajnal hasadtára.
Áttetsző arany ingében ragyogva jött a nyári hajnal az égen át: azt hitte, hogy még alszom, mert mikor házam elé ért, elmosolyodott, körülnézett s a nyitott ablakon nesztelenül beugrott a szobámba, aztán könnyű ingét ágyamra dobva bebújt hozzám a takaró alá. Azt hitte, hogy még alszom s megölelt s én mozdulni se mertem, félve, hogy felébredek és álomnak remélve, hogy ébren vagyok…és húnyt szemmel és mozdulatlanul és remegve tűrtem, hogy karjaimba fészkelje magát, s mintha egyetlen érzék erejébe gyűlt volna testem-lelkem minden éhe és szomja és a beteljesedés minden ígérete, csak a tapintás néma ajkával s vak szemeivel szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem az égi vendég ajándékait: ujjainak játékában a napfény lobogó lepkéit, karjában a rét illatának harmatos husát s egész testében az egymásbaringó felhők mindenütt egyforma ölét. Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul feküdtem ott gyanútlan karokban, de mikor végre álom s ébredés közt félig tolvaj s fél-részeg öntudattal megloptam az istenek gyönyörét, nem bírtam tovább és csókolni kezdtem és felütöttem a szememet…Ő épp fölnézett rám: A kedves mosoly megüvegesedett rémült szemén, arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen: Te meglestél!… – sikoltotta s felugrott és menekült, már az ablakhoz ért és belefoszlott a hajnali égbe. Én felültem és értelmetlenül és soká bámultam magam elé: szénaszag csapott be az ablakon, messziről zúgott a hegyi patak, a szoba még sötét volt, de a nap már ágyamra tűzött, és a takarón úgy pihent a fény tűzfátyola, mint egy odadobott könnyű arany ing.
Kék a hajnal, kék, harmat hinti még. Éledező tarka mező tavaszi csokra szép! Kék fönn az ég! Kék fönn az ég! Tavaszi szellő fújja hátunk, ragyog a kikelet, örül a lég!
Nóta, meg ne állj, szállj te, szállj te, szállj! Fütty kanyarúl, arc kipirúl, szapora móka vár! Zeng, zsong a táj! Zeng, zsong a táj! Viola-kedvünk, szöcske-lábunk, röpül a cinege, dalol a száj!
Te fölkelő-nap-arcú! Hajadba hálni jár az éj. Te tavirózsa-kedvű! Szép vagy. Beúszom érted. Csurog a fény majd rólam! Körülcsoboglak: nyílj ki. Virradó Szerelmem! Fejemet lehajtom: koronázz meg engem.
Bizony a szirmok összeborulnak este. Nem akartalak megcsókolni se, Csak hogy kicsit itt érezzelek mellettem, Mint kisgyerek az édesanyját. A vackorfa a beojtott ággal összenő, Én is jobb vagyok, hogy beojtottál csókjaiddal, Én kedvesem, És szebb is vagyok, miként az éjszaka A számlálhatatlan csillagoktól.
Meleg vagy: esőt hozó tavaszi szél, Mely fogócskára tanítja a gyerekeket És fölkelti a sáros füveket. Régóta várt mellem bozontos rengetegje, Hol éhesen, meg félfagyottan Indulatok aggancsos csapata öklelődött És most, íme, Békén legelgeti liliomszavaidat Meg a violákat.
Mert megjöttél, hisz meg kellett jönnöd, Én kedvesem.
Még sötét van, Leheletünk se látszik, De ablakunkon ragyognak már a jégvirágok, Odaki hajnalodik S én még mindig csókokat beszélek.
Most halk zene emel az ősszel világ fölé, kicsit talán a végtelen idő repít, nézlek, e széttört zöld tükör magába rejtené kimondott kínját, cseppnyi, fény csendjeit.
Még minden léptünk fáj, szinte, eltört mozdulat követ egy sóhajt, hangszilánkja felsebez… alattunk összetört tegnapban botlik a tudat, ahogy belénk kuszál egy régi hanglemez,
s minden újabb csendbe lágyan kibomló dallamív továbblendíti tört varázsú éjszakánk, minden lassan ringó léptünk megállni visszahív, hogy száz képét a nyárnak úgy borítsa ránk,
ahogy megéltük mind. Ezernyi féktelen öröm, már sodor a tánc, test a testnek válaszol, egy szó dobol csak bennem újra, újra: köszönöm, szállhattam Veled, percekre, valahol…
Lábunk alá a csend a hajnal fényeit veti, élesen hasít belém a józan értelem. Nem, a tiszta ész hogy vesszelek, azt nem jelentheti. Múltam romjain is táncolj, táncolj velem.
Reggel, ha arcod még homályba olvad a párnán, hozzád hajlok és szagollak, mint egy virágot. Rajtad és belőled élősködöm. Felszürcsölöm velődet,
gégémet vadvörös torkodba tettem, hogy szétmorzsolj vagy összerakj s kegyetlen fogad között prédának vedd mezítlen csontvázamat; hogy ismerj, mint az Isten
s mégis szeress. Tán megöltelek téged, tán te öltél meg, hogy ne tudjak félni és így ébredjek minden hajnalon,
mint most: a boldogság halálbűnének hét éles tőrével szívemben s égi szerelmünk vérszagával ajkamon.
Hová, hová, te szép leány? Még nincs is itt a hajnal. Az éj oly néma, nesztelen. Csönd, némaság utcán, teren. Hová, hová ily szaporán? Aludni jó ilyenkor. Még álmodik minden virág És daltalan a lombos ág. Mi hajt utcára ily korán? Hová sietsz, te szép leány? „Kenyér után!” Hová, hová te szép leány? Az éjbe' kint csatangolsz. Sötétbe', fagyba egyedül! Mindenre néma csönd terül,- S te kint bolyongsz utcák során. Még eltévedsz az éjben!… Ha nem mosolygott rád a nap, Mit vársz az éjtől, balgatag? Süket az és vak, mit se bán! Hová ily késő éjszakán? „Kenyér után!”
Ez csak az éjnek betegsége… Lesz-e valaha reggelebb? Oly csöndes künn az utca, mint a messze harcterek, csak tompán hallok egy-egy elviharzó gépkocsit, mint távol ágyut, vagy mint hosszu jajszó fütty visit a szomszéd pályaudvarról, homályos harcijel, üzenet a ködben, amelyre válasz nem felel. Az utca, óh az utca, néma, mint a harcterek. Árad, árad, mindent elöntve, kint a szürkület.
A fák, ez jó, igen, kezdjük a fákkal, hogy majdnem ugyanolyanok; így hajnalban. Kevés a fény. Eléggé fázom. Bent alszol. Akihez szólhatnék most, az előtt hallgatok; nem remegek, még ezt a fázást se lássa rajtam. Mondok valamit magamban. Látom a leheletem. Nézem. Ebben a ritkás fényben én is csak majdnem ugyanaz vagyok, félig nyitott szemmel figyelve, hogy alszik minden. A te szemed, lehunyt szemed ott bent, világos, egyszerű, mint ilyenkor az ég. Mint ilyenkor bármi. Rá kéne gyújtani, ezért jöttem ki. Nem. Azért mert nem tudok visszaaludni. És utálok várni. Föl kéne ébresszelek, mondanom kellene, igen, hogy nézd meg a szemem színét, egy darabig hibának éreztem azt is. És nem értem miért kellek neked, elmondanám, most, kezemen az öled szagával, könnyebb lenne mégis. És nem tudom hány ölelés kell, akár csak egy napra, (estig összetartson), szóval, hogy ölelj. Ilyeneket kéne mondanom. Bent alszol. Nézem az ég súlyos színeit a szív felöli oldalon. Dohányzom. Jó így. Bár elég hideg van. Jó, hogy betakartalak. Egyenlők vagyunk. Látod. Ha kivonlak magamból, a semmi marad.
Pirkadat-harangok zengnek Córdobában. Hajnali harangok Granadában. Leányok nyílnak ébredésre hallgatni soleájuk, amelyben annyi gyász van. Leányszívekben egész Andalúziában szól a harang. Spanyol lány ahány van, libbenő nagyszoknyában ahány picinyke láb van, fény az a keresztutcák hűvös hajnalában. Ó, reggeli harangok zengő Córdobában, ó, ti hajnali harangok Granadában.
Üres vagyok. Visszhangozom a lépések neszét is. Múzeum szobor nélkül, csupa oszlop, portikusz, csarnok, grandiózus. Udvaromon szökőkút fut a magasba, aztán visszasüllyed, Apácaszívvel, a világra vakon. Márványliliomok Illat helyett sápadtságot lehelnek.
Elképzelem magam nézősereggel, A fehér Niké és a kopár szemű Apollók anyja. De nem. Figyelmükkel inkább a halottak sértegetnek. És nem történik semmi. Homlokomra teszi kezét a hold, A rezzenetlen arcú, néma ápolónő.
Napokra elfeledtelek, döbbentem rá egy este, üres zsebemben álmosan cigarettát keresve. Talán mohó idegzetem falánk bozótja nyelt el? Lehet, hogy megfojtottalak a puszta két kezemmel.
Különben olyan egyremegy, a gyilkos nem latolgat, akárhogy is történhetett, te mindenkép halott vagy, heversz, akár a föld alatt, elárvult szürke hajjal, kihamvadt sejtjeim között az alvadó iszapban.
Így hittem akkor, ostobán tünődve, míg ma éjjel gyanútlan melléd nem sodort egy hirtelen jött kényszer, az oldaladra fektetett, eggyévetett az álom, mint összebújt szegényeket a szűkös szalmazsákon.
Mint légtornász, az űr fölött ha megzavarja párja, együtt merűltem el veled alá az alvilágba, vesztemre is követtelek, remegve önfeledten mit elrabolt az öntudat most újra visszavettem!
Mint végső éjjelén a rab magához rántja társát, siratva benne önmaga hasonló sorsu mását, zokogva átöleltelek és szomjazón, ahogycsak szeretni merészelhetünk egy élőt és halottat!
Véletlen volt, vagy csapda tán, hogy egymást újra láttuk? Azóta nem találhatom helyem se itt, se másutt! Megkérdem százszor is magam, halottan is tovább élsz? Kihúnytál vagy csak bujdokolsz, mint fojtott pincetűzvész?
Miféle földalatti harc, s vajjon miféle vér ez, mitől szememnek szöglete ma hajnal óta véres? A zűrzavar csak egyre nő. A szenvedély kegyetlen. Hittem, hogy eltemettelek, s talán te ölsz meg engem?
Én félek, nem tudom mi lesz, ha álmom újra fölvet? Kivánlak, mégis kapkodón hányom föléd a földet. A számban érzem mocskait egy leskelő pokolnak: mit rejt előlem, istenem, mit őriz még a holnap?