Bocsánat, az eredeti rendszer még ahol lehet kerülte a mellékjeleket, a d alá csak később került cedilla. A félreértések elkerülése végett a mai helyesírás teljesen más. Az 1860-as évektől a minden tekintetben a latinisták elleni reakciót képviselő Junimea helyesírási alapelve a hangjelölés volt (ún. "fonetista" helyesírás). Az ő helyesírásuk még következetesebben továbbvitt változata a mai. Cipariu pedig jelentős nyelvész volt, de a helyesírása extrém módon elitista, a nyelvújító programja meg extrém módon racionalista.
Cal 'ló', calu 'a ló' (utóbbinak a végén írásban most is van egy -l). Az -u tehát a határozottságot fejezi ki. Funkciójában megfelel a magyar határozott névelőnek és állítólag areális hatásra fejlődött ki a románban. Ezt a két szót írták úgy előbb a balázsfalvi nyomdában, majd pár évtizedig mindenütt, hogy calu ill. calulu. Így aztán az írott szövegek tele lettek -ulu végződésekkel, amiket egyébként nem ejtettek. A más, hangjelölésbeli latinizálások és lexikális neologizmusok sokasága miatt ennek az írásrendszernek a helyes használatához aztán alapos latinos műveltségre lett volna szükség. Ahhoz pl. hogy eldöntsd, a /z/ hangot egy szóban z-nek vagy cedillás d-nek írd, tudnod kellett, hogy latin eredetű-e. A föltalálóinak ez még ment, mert a gimnáziumban és a szemináriumban használták is a latint, de ha véglegesen normává vált volna a rendszer (végül nem vált azzá), akkor ezt a különbséget pl. ugyanúgy szavanként kellett volna mindenkinek megtanulni, mint a magyarban az elipszilonokat.
Azt még értem, hogy hogy lett a cal-ból calu, de nem értem, hogy hogy lett ebből calulu. Egy kicsikét bővebben kifejtenéd? Mi az a determináns ebben az esetben?
Jelentős eredményeket ért el a román szavak meghosszabbításában a XIX. századi latinista iskola. A cirill ábécé, bizonyos speciális grafémák betoldásával a szavak szintjén fonemikus átírásnak megfelelő pontossággal jelölte a hangzó beszédet. Aztán az 1840-es években Timotei Cipariu (ő voltaképpen /tsipar/, mára már /tſiparju/) megalkotta latin betűs helyesírását. Ő súlyt helyezett rá, hogy az írásrendszer tükrözze a nyelv latin eredetét, pl. különösen szerette a szóvégi u-kat. Azt a szót, hogy cal /kal/, ló, úgy írta át, hogy calu. Amikor determinánssal (-u) a végén állt: /kalu/, akkor lett belőle calulu. Bizonyos vidékeken a helyesírás még kb. 60 évig továbbélt és ezalatt jelentősen átformálta a családneveket, a később a kiejtésben is átvett iu végződések hozzáadásával. (Bocsánat, most nem tudok formázni.)
A spanyol ll és ch ugyan "kettős betű"-nek számítanak, de a betűrendbe sorolásnál már elég nagy a következetlenség. Ez még a magyarban is gyakori. Nézzetek körül a könyvtári katalógusokban. Csiky, Curtius, Czuczor. Melyik a helyes sorrend?
Mefg fogsz lepődni, tökéletesen igazat adok neked. Feleslegesnek ítélem ezeket a különbségeket.
Mi több: neked sincs rájuk szükséges - ha a nyelvet a legadekvátabb formájában használod, és beszélsz. Megmondanád, hogyan teszel különbséget a felsoroltad szavak között, amikor beszélsz, és nem írsz? Ráadásul bizonyítható, hogy a nyelv alapformája a beszélt nyelv, ez tekinthető (relatíve) objektívnek - az írott nyelv ennek egy mesterséges rendszzerrel kódolt változata. A felvetett probléma éppenséggel ezt az esetlegességet hordozza magában.
Vagy a Jacques : a betűk majdnem 60%-a fölösleges :)
Igy jár az a nyelv, amelyik évszázadokon át képtelen eltörölni az ő elipszilonjait...
(Megj. amúgy ha valamire kíváncsi vagyok, majdnem mindig a Wikipedián keresek először, mert könnyen elérhető és laikus számára informatív. Csak ritkán ír hülyeséget... Most pl. ezeket néztem meg a témában: French_language#Writing_system , Reforms_of_French_orthography .)
Nem is kotekedni akartam, csak eszembe jutott. Ha nagyon osszeszednem magam, bizonyara talalnek olyat is, de minek? Bebizonyitanam vele, hogy a "legtobb eset" nem azonos a "minden eset"-tel. Hurra. :)
ahol az a probléma, hogy ugyanahhoz a (toldalékolt) karaktersorozathoz más jelentés tartozik? Ez nem probléma, ugyanolyan homonímia, mint a várat-várat páros. Ki lehet találni a kontextusból, hogy melyik szóról van szó, és nem elsősorban a téma, hanem a szófajok alapján.
Igaziból annyi a homonímia, hogy észre sem veszed, hogy pl a "telefon" is többértelmű :D (-> a sarok, amit a pók telefon.)
Háromszor futottam neki a harmadik mondatnak. Sikerült értelmezni. Örülök magamnak.
Egyébként a rossz felvezetés után: én úgy látom, kevés jelentőséget tulajdonítasz szakmabeliséged ellenére - vagy talán épp ezért - a kérdés kérdéslétének, s benyomásom szerint feleslegesnek is ítéled az ilyen jellegű különbségeket a magyar helyesírásban. (Ha tévednék, mély elnézést.)
Vajjon mit kezdenél értelmezésileg a szópárokkal: sújt-súlyt, fojt-folyt,ojt-olyt etc. ?
" De a magyarban a kettős msh-k önálló betűi az abc-nek, míg máshol gyakran nem. "
Az kétségtelen, hogy a helyesírási szabályzatban ez van. Azonban ez abszolút elvi jelentőségű. Ugyanakkor a számítógépes ábrázolásban a magyar nyelv kétbetűs hangjait kivétel nélkül két karakterrel kódolják (UNICODE). Lehet, hogy az UNICODE szabvány készítői figyelmen kívül hagyták a magyar helyesírás tradicionális állásfoglalását, és ez nem szép tőle, azonban az, hogy a gy-t stb. önálló betűnek számít, fontos lehet egy vizsgán, de sem az író, sem az olvasó ember szempontjából nincs jelentősége.
Nem mondtam, hogy nincsen ilyen. De a magyarban a kettős msh-k önálló betűi az abc-nek, míg máshol gyakran nem. Bár pl. a spanyolban az lj külön szerepel a szótárban. A német ch az nem önálló betűkén szerepel, noha általában más a kiejtése a h-nak, mint a ch-nak. De ott van pl. az ß is, ami nem része a 26 betűs latin betűinek, abc-nek, vagy azon betűk ékezetes változatának, és az abc-jükben sem szerepel külön.
Az angol, francia, német neyvekben nem ritka két, sőt három betű használata egyetlen hang jelölésére, de a kelet-európai nyelvekben is van ilyen a magyaron kívül, pl. a lengyelben.
Fábián Pálnak van egy tanulmánya a gy kérdéséről. Az ő feltételezése szerint ez az írásmód olasz származású szerzetesek írásgyakorlata alapján alakult ki, akik a dzs hangot a gi betűcsoporttal írták.
Van amikor az y és az i egymás mellett van. Pl. gyilkos vagy nyitva vagy Sanyi. De minden esetben az y az egy kettős betűhöz tartozik. Más nyelvekben viszont olyannyira nem jellemző ez az együtállás, mivel a magyarhoz hasonló kettős betűk máshol nemigazán jellemzőek*, az y meg sok nyelvben magánhangzót jelöl, hogy ilyenkor nagy eséllyel magyar szóról (névről) van szó.
Kiegészítés: Akkoriban ezt a hangot a magyar minden bizonnyal a mai dzs-hez hasonlóan ejtette, amit többek közt pont az bizonyít, hogy az átvett gy-s szavak eredetijében dzs volt ejtendő. (török, olasz, stb. szavak)
Vicces, hogy magyarban pont a "kemény i" a lágyjel. :-)
Ez meg egyenesen röhelyes, hogy a "d" lágy párja a lágy "g" (g+y = gy)
Bocs, de ez legfeljebb annyira röhelyes, mint hogy a spanyolban a j ejtése /x/ , vagy hogy az angolban az n előtti szókezdő k néma. Vagyis: nyelvtörténeti okokból a latin betűs nyelvekben megszokottól való eltérés.
A magyarban szerintem nincs lágyjel. Vannak lágy és kemény betűk, de ezek nem alkotnak a legtöbb szláv nyelvben ismerthez hasonló fonémapárokat, ezért semmi jelentősége, hogy hogyan kódoljuk őket.