Sajnos ez a példád (is) csak megerősíti azt, amit eddig is mondtam; a vezérfonál körében menve nincs kilátás, semerre... Talán tényleg jobb is, ha abbahagyjuk, hiszen ebből én soha nem tudnálak kizökkenteni, éppen ellenkezőleg; mindenre, amit mondok, a válaszod csak megerősíti magadban a jelzett vezérfonalat. Vagyis én ezennel eldugulok, mert ez a legjobb, amit tehetek.
OFF.
Mellesleg ippeg pont azt csinálod amivel minket vádolsz itt és most :). Lassan elkezdhetnél rájönni, hogy nem érdemes Arth Vader és Adolf Viszarjonovics Windy kategóriákban gondolkodni és gondolkodtatni. A szürkének van 256 definiált árnyalata...
ON.
Tehát a szabadság mint azt a mellékelt (rossz)példád is mutatja, csak ott lehetséges ahol vannak rá érett emberek. Ez vonatkozik mindenféle szabadságra.
Ne a szemednek higgyél, mert az azt lát, amit akarsz. Ne is más szemének, mert az is. Ne higgyél semminek. Ezt akadályozza meg egy prekoncepció-paranoia. Nincsnek tények. Csak ahogyan látjuk őket. És az percről-percre változik jó esetben. Rosszabb esetben valami meghatározza, hogy mit láss, hogy a kísérleteid mit igazoljanak, hogy a kódolt üzeneteid milyen eredményt hozzanak. Nem mások, érted; az a valami benned.
Ezen jódarabig gondolkoztam, de muszáj leírnom azt, ami elsőre eszembejutott, mert a gondolkodás is ezt erősítette meg; az 'összeesküvés-szindrómában' szenvedőket mindig is csak sajnálattal tudtam nézni. Hogy dolgok összefüggenek, az természetes. Hogy van, aki látja az összefüggéseket, és van, aki nem, az is természetes. De mindent egy nagy kalap alá venni, a 'hatalombirtokosok és csatlósaik érdekeinek' összeesküvés-kalapja alá, az nem természetes, és erősen megkeseríti az egyébként néha jogosnak tűnő megállapítások ízét is. Ráadásul puszta léténél fogva két részre oszt mindenkit, akivel csak kapcsolatba kerülsz; a saját 'csatlósaidra' és az ellenfelekre. Ez soha nem igaz. Még ha vannak is ellenfeleid, még ha vannak egyetértő társaid is, mindig vannak akiknek közömbös a harcod, az összeesküvés-elméleted, a nem habozok, kimondom, paranoiád. Akiket a mondanivalód érdekel, és nem a mindent átszövő mögöttes mondanivalód. Akik nem azért foglalnak állást ellened egy témában, amiért azt te gondolod, hanem azért, amit ők gondolnak arról a témáról. De ezt - tudom - hiába írom le; a szindróma lényege pont az, hogy ezt ne is láthasd meg. Nagyon komplex és bezáró világnézet. Nem hagy kitörési pontot.
Elöljáróban megjegyzem, hogy ha nem akarsz bővebben belemenni, akkor természetesen ezt tiszteletbentartom; erre mindazonáltal még válaszolok.
Nos a motivációd nyilvánvaló, és az is, hogy ennek a mindenben megjelenése az, ami miatt a hiteled kevesebb annál, ami lehetne; ahogyan a jobboldalisága valakinek sem szövi át az életét teljesen (példa a másik topicból), úgy a te szerelmed sem illene hogy befolyásoljon attól távoleső témákban. Az 'illene' nem jó szó, legyen inkább 'nem helyénvaló'. Ugyanis ez megkérdőjelezi azt, hogy a konkrét problémát (témát) tudod-e a helyiértékén kezelni. Szerintem sokszor nem.
Hogy a számodra idegen attitűdöket hogyan kezeled, az megintcsak érdekes kérdés; ami látszik, az az, hogy szinte semennyire sem tudod elfogadni mások másságát. Ezt aztán sokféleképpen fejezed ki, de belül mindig ez érezhető. Pl. én meglehetősen idegenkedek a 'dedebabától', mégis, amíg csak előfordul, és nem elönt mindent, addig magam is résztveszek benne. Senki sem tökéletes, te sem, én sem, így viszonylag kevés jogunk van arra, hogy bárkit is megítéljünk. Ettől függetlenül megtesszük mindketten, de a toleranciaszintünk ebben nagyon eltérő.
A lábak számának növelése csökkenti a lehetséges testtartásokat. A metakommunikáció a kialakulás idején még nem számottevő súlyú.
[most az átvitt értelmezéssel nem foglalkozok]
A zsaru oldalán a fegyvertől nem kell félni. A maffiózóén, aki kivillantja, hogy ottvan, igen. A társadalom megbíz embereket a védelmével, de nem kedveli az önjelölt 'békecsinálókat', mert több mint gyakran nem békét csinálnak, hanem rendet. A sajátjukat.
Eléggé jóindulatú vagyok, mert nem akarok sok mindent az emberektől. Az egyenesség... talán az is igaz. Nem mindig. Téged viszont nem a 'háttérinformációid' léte miatt tartalak manipulatívnak, hanem ahogyan használod őket.
Hmmm. Viszonozni nem tudom, mivel én nem 'bírlak' különösebben, az állandóan felbukkanó manipulációid miatt. Viszont értelmesnek tartalak, akivel lehet és érdemes is vitázni. Általában.
Nem értetted. Előfordul. Nem a szabadságról szólt _konkrétan_, de nem fogom leírni mégegyszer azt, amivel Kirkével vitáztunk, ráadásul nem is csak itt.
Nagyon gyakori kettősség az emberek között, hogy vannak elmeorientáltabbak és vannak kevésbé azok (nemtudomhogyhívjam. nem ösztönös). Én egyértelműen az első csoportba tartozom. Bármit is látok, hallok, tapasztalok, még ha semmi közöm nincs is hozzá, azt értenem is kell, az elmém foglalkozik vele (én ezt mentális tornának hívom magamban). Ez igaz a legtriviálisabb, legjelentéktelenebb apróságokra is (pl. az utcán sétálva egyszer arra figyeltem fel, hogy milyen gyakran lépik át, kerülik ki az emberek a csatornafedőket, amelyek rendszerint alig látszanak. És bizony jódarabig ez foglalkoztatott is, mind annak megfigyelése, hogy én hogyan teszem, mások hogyan teszik, miért, kik, stb. Pedig a jelentősége közel nulla.), és igaz olyan dolgokra is, amelyek valóban érintenek (pl. a szex, párkapcsolatok ezerféle aspektusa). Igazat adok neked abban, hogy _nagyon_sok_ olyan dolog van, amelyet azért vizsgálgatok, mert jelentősége van számomra, problémát jelent, érint, esetleg valami mély gátlás, egyéb húzódik meg mögötte. A kettő (a 'mentális torna' és a jelentőségteljes agyalás) közti különbség nem egyértelműen definiálható; én legalábbis nem tudom ezt megtenni. Ráadásul néha átfednek. Mindenesetre én érezni szoktam, hogy melyik melyik. A dolog harmadik összetevője az agyalás és a gyakorlat közötti összefüggés, és ez is kétrétű. A második fajta agyalás, amikor tudom, hogy az agyalás tárgya számomra jelentőségteljes, és hordoz valamit, mindig úgy kezdődik (nálam természetesen, ez a legkisebb mértékben sem akar általánosítás lenni), hogy a külvilág inputján elkezdek agyalni, majd lassan kibontakozik ebből a dolog jelentősége számomra, az a mondjamígy probléma, amit a téma felfed bennem; és több-kevesebb agyalás, a téma körüljárása után után ezt elkezdem átültetni a gyakorlatba. Ez egy elég hosszú folyamat, aminek részben maga az agyalás az oka, és részben az hátráltatja is; ezt a hátrányát tudom. Ugyanakkor pont az elmeorientáltság miatt megkerülni, kihagyni nem tudom, bár odafigyeléssel a hatását csökkenteni igen; és azt megakadályozni is tudom (kell is, ebben igazad van), hogy az agyalás ne helyettesítse, ne tegye lehetetlenné a dolog gyakorlati megoldását. Ez önmagában egy érdekes, noha néha frusztráló 'játék', amit jelenleg kidobni nem tudok, így csinálom, noha a fejlődéssel, tapasztalatokkal természetesen időnként módosul, javul, fejlődik maga is. Egészen konkrétan pl. egy ilyen agyalás, ami ebben a topicban volt, sokat adhat (és adott is) hozzá a folyamat finomításához. Elméletben. De ez idővel óhatatlanul vagy átmegy a gyakorlatba, vagy elfelejtem, elsüllyed, ami a lényegtelen/felesleges/extra inputokkal történik.
[Egészen jó ötletet adtál egy mentális tornagyakorlathoz. Vajon miért pont két lába van az embernek. Hmmm... :-)))]
vagy nem simmel a hasonlatod, vagy nem értelek (bár az előzőt se értettem, de mivel csupa számomra idegen dolgoról szólt, s nem is nekem szólt, nem is csoda...)
De itt nekem több dolog nem stimmel:
1. a fenyő "arra biztatja" a csipkebokrot...
Valakit valamire rávenni nem kóser dolog (ha kéred indoklom).
De legfőképp miért tesz ilyet a fenyő?
2. "Mondja-e azt a fenyőfa, hogy a csipkebokor tulajdonképpen fenyőfa akarna lenni..."
Miért akarna a csipkebokor más lenni mint csipkebokor?
3. konklúzió: Úgy tűnik mintha a csipkebokor többre és jobbra vágyna, arra hogy fenyő legyen? A kérdés megint, hogy miért, s mivel elégedetlen?
Avagy feltételezed, hogy a csipkebokor egy tökéletlen lény, s a fenyő pedig aki elérte a szabadságot?
Akármilyen rendszerben próbálom nézni, sehogyse kerek az egész...
Persze az is lehet, hogy már elfelejtettem gondolkodni... :-)
Értem, tehát nem tudtál elvonatkoztatni a hasonlattól. Próbálok másikat:
Az erdőben van két mag. Egyikből fenyőfa lesz, másikból csipkebokor. Elkezdenek nőni. A fenyőfa mondjuk tud beszélni, és állandóan arra biztatja a csipkebokrot, hogy neveljen erős törzset, dús lombkoronát, hozzon tobozokat, ésatöbbi. A csipkebokor meg azt válaszolja mindig, hogy ő inkább ágas-bogas sűrűt nevel, csipkebogyót terem, ésatöbbi. Viszont érdeklődve nézi a fenyőfa sudár törzsét, mégha el sem tudja képzelni, hogy az mire jó, csak tápanyagokat igényel, amit pl. tüskékre is lehetne fordítani szerinte, és az jobban megérné. Vagyis mindketten élik a maguk életét. De. Mondja-e azt a fenyőfa, hogy a csipkebokor tulajdonképpen fenyőfa akarna lenni, csak nincs hozzá elég bátorsága/ereje/szabadsága, ezért csak elméletben él? Nem mondja.
Hát nem is tudom :) Az életemhez hozzátartozik, hogy időnként hajlamos vagyok elmélkedni elvont dolgokról. Nem azért, mintha bármiben befolyásolnák az absztrakt elméletek az életem egyéb részeit, hanem mert néha ehhez van kedvem :)
Ez a tevékenység ugyanúgy hozzátartozik az életetmhez, mint a kutyával futni a hóban, enni, dalocskát dúdolni, ölelni, elmerülni egy szép arcban, könnyeket felszárítani ...stb.
Kértem, hogy ne szószerint a hasonlatra válaszolj. Ezzel a válasszal azt mondod, hogy vagy nem tartod relevánsnak, vagy engem nem elég értelmesnek. A válasz mindkét esetben felesleges.
[mivel ezt az elvedet ismerem, az előzőben is ezt írtad le, meg már kitudja hányszor.]
Tényleges ami megvalósult, ami végleges, ami megfordithatatlan változás eredménye. Ma azt mondod jó kedved van, boldog vagy holnap pedig azt hogy rossz, vagy ideges. Mindkettő valós állapot, téged tükröz, és az adott állapotot tökéletesen érzékeled. De mivel "léte" időszakos, igy nem mondhatod magad se boldognak, se másnak.
Ha az idő minden pillanatában boldog lennél (vagy szabad) akkor vagy ténylegesen boldog. Elérheted időlegesen ezt az állapotot, de hatalmas minőségbeli különbség, hogy valami külső, tőled független képes-e kizökkenteni belőle.
Magyarán: "tiéd-e" a szabadság/boldogság vagy se. Amig bármi/bárki elveheti tőled, addig nem is lehet a tied. Ergo, nem lehetsz szabad...
Más: a szabadság nem (lehet) független létező (szerintem). Nem lehet szabad ki az egójában él, nem lehet szabad aki vágyakat kerget stb. Ahhoz, hogy valaki teljesen önmaga lehessen, szabad lehessen, minden sallangtól meg kell szabadulnia.
S van erre egy-két másik szó is: megvilágosodás, buddhaság... :-)
S nem lehet a szabadságot üldözni se, és elmélkedni sincs túl sok értelme róla. Az ember a tevékenységei által képes valami újat meglátni, megváltozni és nem a gondolatai által. Legyenek bármily szépek és tökéletesek. Illúziók és önbecsapás.
Ezért volt (szerintem) Kirkének igaza...
Nézzük meg, például, a hinek és a behinek életét (Kazohinia). A hinek egy teljes mértékben gépesített és gépies világban élnek. Az életüket a kazo vezérli - ez egy eszmerendszer, ami mindenek fölé helyezi a praktikumot - és szinte genetikusan van bennük. Ők soha semmiben sincsenek - se külső erő, se saját hitük, elveik által - korlátozva, mindig a kazo szerint cselekszenek, és nem is tudják felfogni azt, ami nem kazo. A szabadságot vagy annak hiányát se tudják felfogni. Kívülről nézve rengeteg korlát között élnek (például a magánélet semmilyen formában se létezik).
A behinek mindenféle vallások és világnézetek szerint élő és egymással harcoló csoportokra oszlanak. Az életük telis-tele van kötelességekkel és tilalmakkal. A nap minden órájában valamilyen kötelesség vagy tilalom határozza meg cselekedeteiket - állandó konfliktusban vannak egymással, minden pillanatban összeütközik az egyes egyedek szabadsága, állandóan korlátozzák egymást, sose szabadok, szinte sose érezhetik magukat szabadnak.
A külső szemlélő ennek ellenére hajlamos lenne azt gondolni, hogy a behinek szabadságának foka nagyobb, mint a hineké.