örülök, hogy megtaláltalak benneteket. tanácstalan vagyok és főleg szomorú, ijedt.
Anyukámról van szó - még csak 54 éves és a munkahelyi problémái miatt (elsősorban stressz) úgy gondolta, hogy elmegy betegállományba 1-2 hónapra. persze a körzeti orvos elküldte vérvizsgálatra, röntgenre és ide-oda, még mri-re is, azt hiszem.
megállapították, hogy az egyik nyakcsigolyáján keletkezett egy kinövés, ami igazából "benövés", mert a gerincvelőt nyomja egy kicsit. infúziókúrán volt a múlt héten, kórházban.
ma ismét elment a körzetihez és a fölvételek alapján azt mondta, hogy "ez valószínűleg az alzheimer kapuja". még ezen a héten elmegy írisz-diagnosztikára és februárra kapott időpontot egy szakorvoshoz.
nagyon félek...
ami egyelőre megnyugtat, pontosabban amivel nyugtatni próbálom magam: a körzeti először érszűkületre gyanakodott (Anya panasza csupán annyi volt, hogy néha kicsit zsibbadnak a lábai) és később derült ki az, hogy valójában a gerincvelőt nyomja a csont, illetve az, hogy a korábbi házipatika cikk szerinti tünetekből egyetlen árva darab sem igaz, illetve azok a tünetek sincsenek, amit itt leírtatok néhányan.
Hát sokminden lehet, a rossz memóriának több kiváltó oka van, de persze lehet ez is az ok. Csak a kivizsgálás alapján tudják megmondani, de néha az sem olyan tuti. Mindenképpen forduljatok orvoshoz, mert ha nemcsak a szavakat felejti el, hanem a személyisége is változik, az már nagyon rossz jel. Semmiképpen nem szabad hagyni, mert minél korábban fedezik fel a problémát annál hatékonyabban lehet gyógyszerezni. Ez vonatkozik a másfajta dementiára is.
Én azon szerencsések közé tartozom, akiknek a környezetében nincs Alzheimeres beteg. Viszont egy hozzátartozóm picit furcsán viselkedik egy ideje. Egészen enyhe tünetek, nem is vagyok benne biztos, hogy Alzheimerre utalnak, különben is fiatal, még csak 66 éves. Tudni kell még azt, hogy a verbális memóriája és a tájékozódási képessége mindig is pocsék volt, és világéletében szórakozott ember volt. Viszont mostanában mintha sokkal rosszabb lenne a memóriája, pl. volt olyan, hogy a feleségének a születési dátumát nem tudta megmondani, hiába erőlködött (viszont a napot meg a hónapot mostmár tudja, régebben azt nem volt képes megjegyezni). Észlelhető rajta egyfajta bezárkózás is, de ez is egészen enyhe formában. Pl. beszélgetés közben van olyan egy csomószor, hogy mintha egészen máshol járna, rutinszerű válaszokat ad, utána meg a semmibe réved. Kellemetlenül tud viselkedni nyilvánosság előtt is, bár ehhez is hozzátartozik, hogy mindig is egy "pattogós" ember volt. Pl. rendszeresen veszekszik a boltban a pénztárossal, hogy miért akarja megszámolni a rekeszben az árut, miért nem hiszi el, hogy az annyi, amennyit ő mond. Nemrég egy fontos megbeszélésen kellett részt vennie, ami számára is fontos, anyagi természetű dolgokról szólt. Végig nem figyelt, utána meg minden átmenet nélkül elkezdett arról beszélni, hogy fiatalkorában hogy került külföldre. A megbeszélés után pedig nem tudta visszaidézni, hogy miről volt szó, csak rendkívül nagy vonalakban.
Tudom, hogy azok számára, akik leépült Alzheimeres beteggel kénytelenek együtt élni és törődni nap mint nap, nevetségesnek tűnhet az aggódásom. Azonban mégis meg kell azt kérdeznem, hogy ezek a tünetek nem utalhatnak-e a betegségre...? Természetesen háziorvossal is fogunk beszélni, és az illetővel egyébként semmi baj nincsen, dolgozik, él, minden OK. De ha valakinek finom szenzorai vannak, vagy ismeri régóta, érzékeli, hogy megváltozott az utóbbi időben. Minden információnak nagyon örülnék, természetesen annak a legjobban, hogy csak képzelődöm, és nincs semmi probléma.
Nagyon hasznos, hogy leirjátok a tüneteket, a nehézségeket amikkel küzdötök, a megoldás kereséseket, a gyötrelmeket, és az Ő jelzéseiket, önkifejezésüket.
én köszönöm, miközben valahol mélyen ettől rettegek, hogy majd esetleg ide juthatok /és van gondozottam aki az augusztusi nőklapjában rálelt egy cikkre , és már tüneteket régen produkál, de még az elején van, bár már 86 éves, teljesen tisztán gondolkodik majd vált és pl a lakásának teljes butorzatát áthelyezi-az agyában! de szerinte valóságban-létezik másik két lakás, másik emberek vannak ott, és kérdi: most akkor hol vagyok?
elmagyarázom-nagyon sokadszor-és felfogja, hogy ez csak az agyának szüleménye, nincs másik uilyen lakás csak a fejében, személyek se, azok a felidézett ott hallott hangok, mondatok a belső félelmeinek megnyilvánulása.
de pár nap mulva ujra , és fél, és a matatás! a semmit nem találás, mindent jó helyre eltevés és ujra keresés és ijedség, hogy mi lesz vele?
felfogja, az a beteg is aki csak napi hosszabb beszélgetés után egy-két mondat erejéig de teljesen logikusan reagál, tőmondatban visszakérdez-főként saját sorsának félelmét beéleszőve, majd visszazuhan a belsővilágába, egy dióházba.
én igy látom, kevés a tapasztalatom.
fájdalmas
és félelmetes.
Mi is beadtuk....(6 év) Ha nem lett volna ez a combnyaktörés, akkor talán húzzuk még, de az elmúlt időszak alatt, amíg a kórházban volt, annak ellenére, hogy állandóan bejártam, meg intézkedtem, annyira jó volt, hogy egész egyszerűen nem bírom vállalni, hogy hazahozzam. Egyébként a pelenkázás, illetve az azzal kapcsolatos egyéb általád is leírt problémák miatt gyakorlatilag nem alkalmas arra, hogy egy családban illetve egy nem erre a célra kialakított lakásban éljen. A te férjed egy szent, ha még pelenkázta is. Persze van olyan pillanat, amikor arra gondolok, talán haza kellene hozni...Hálistennek fogalma sincs arról, hogy hol van, illetve, hogy én ki vagyok. Nem emléxik sem az unokáira sem egyéb kötődése nincs. Így könnyebb egy kicsit, de nagyon szomorú. Viszont nyilvánvaló így visszagondolva, hogy sokkal előbb kellett volna ezt meglépni, pl. a gyerekeim miatt. Azt biztonsan nem vállaltam volna, hogy még egy vadidegen erdélyi (vagy bármilyen) nővel súlyosbítsam a helyzetet.
Az én anyukám egyébként továbbra sem agresszív, bár a szobatársakat nem szereti, de nem tudja megfogalmazni a gondolatai, így pontosan nem tudom miért. Néha az az érzésem, hogy valahol belül tudja mi van, de nem tudja magát kifejezni. Pl. ilyeneket kérdez: miért nem jön vissza a családba? Ha megkérdezem ki, akkor nem tud válaszolni, azt mondja nem tudja kire godnol, de szerintem magára.
Sajnos nagyon tapasztaltnak érzem magam a témában.
Azt hiszem mi már mindent kipróbáltunk,amit csak lehet,ami csak létezik.
Nyaralás alatt volt anyám a Margitban a gerontologián. Szörnyű volt.Nyugtatót adtak neki,amitől úgy beszélt,mint egy részeg,nem tudott normálisan mozogni.Viszont a mehetnékje ugyanúgy megmaradt.Ebből az következett,hogy csupa kék-zöld folt volt,annyit esett.
A kerületi gondozási központból naponta jött egy ápolónő egy-másfél órára. Kevés volt.
Anyám is mindent elpakolt, a fiamat lopással gyanusította.Nem tudta már rendesen használni a WC-t.
Mi is a Mamória Klinikára jártunk,ott állították be a gyógyszerekre.
Idén áprilisra jutottunk el odáig,hogy kész,nem bírjuk tovább,vagy ő vagy mi.
Felügyelet kell,méghozzá 24 órás. Erdélyi ápolót kerestünk és találtunk is.
Havi 60 ezerért jött egy néni,aki egy szobában lakott anyámmal,egy hónapig maradt ,majd egy másik leváltotta.
El sem hiszitek,úgy éreztem magam,mint aki börtönből szabadul.Hihetetlen érzés volt.Mostanáig ment a dolog.A harmadik erdélyi nőnél tartottunk.Már 70 ezerért vállalták volna,de nem bírtuk azt a stresszt,hogy betartja-e az ígéretét,jön-e,milyen lesz,újra végigélni a bajait,meghallgatni a panaszait,együtt ebédelni,vacsorázni,végülis egy idegen,aki nem azért van ott,mert te jól érzed magad vele,lestük kényét-kedvét.Azt venni,amit szeret,beszélgetni vele,hogy minél jobban érezze magát,hogy ne menjen el.
Idáig . Most Pesterzsébeten van egy magán gondozóházban.Másfél hete.
Nem olcsó,de szép,igaz ez nekem számít,neki nem igazán.Vannak ott Alzheimer-es és nem demens idősek is. Nagyon féltem az elhelyezéstől,de higgyétek el eljut az ember erre a pontra is. Három éve csináljuk. A férjem is pelenkázta mosta le az ablakra felkent székletet stb,nem részletezem.
Most nagy a szám , de a férjem fél tőle,hogy mikor veszem ki az anyámat a gondozóházból . Én is félek tőle,ti.mi van ha rosszul bánnak vele,ha nem adnak neki eleget inni,ha nem öltöztetik fel eléggé,ha benne hagyják a kakis pelenkában,ha elesik,ha...
Ugyanakkor attól is félek,hogy kiteszik,mert túl rosszul viselkedik. Pl.már panaszkodtak,hogy az ebédlőben,a folyosón,bárhol lehúzza a nadrágját,a pelenkát és végzi a kis-és a nagydolgát.
A Gyón-Dabason lévő otthonba is bejelentkeztünk.Várunk...
Anyukám megkapta az egyhetes nootropilos infúziós kezelést. Nem vittük kórházba, hanem a körzeti nővér jött föl hozzánk minden nap, és ő adta be az infúziót. Ez a megoldás nagyon jó, így nem kellett kimozdítani a megszokott környezetéből.
A hatása pár nap múlva jelentkezett, sokkal élénkebb, vidámabb, "beszédesebb" lett.
Bár ez magát a betegséget nem gyógyítja, de a közérzetére jó hatással van. Az ára is kibírható: egy infúzió ára 1500 Ft.
Szóval most így egy kicsit könnyebb napokat élünk.
Én is azt tanácsolnám, hogy alaposabban vizsgáltassátok ki. A körzeti orvosnak kell beutalót adni a helyi SZTK idegosztályára, ahol a szakorvos vizsgálat után valószínű, hogy CT-re fogja küldeni. Ez a vizsgálat kimutatja, hogy szervi, vagy idegi elváltozás van-e, és ennek alapján kezelik tovább, és állítják be a gyógyszert. Nem biztos, hogy ez alzheimer, de érdemes ezt a procedúrát végigcsinálni, hogy tisztában legyetek vele.
Az orvosnak sajna igaza van, de azért valahogy meg lehetne vele beszélni, hogy próbálja rábírni az anyóst egy "általános" kivizsgálásra. Talán nem is Alzheimeres, csak valami agyérelmeszesedési probléma. A tünetek eléggé hasonlóak, de két külön betegséget takar. Legalábbis én így tudom. Amíg nem csinálnak neki egy CT-t, vagy MRI-t, nem lehet pontosan megállapítani, mennyire súlyos nála a probléma.
Segítségeteket kérném anyósommal kapcsolatosan. Ajánlottak Titeket, hogy esetleg közületek valaki tud segíteni, ötletet adni.
Évek óta küzdünk egy olyan jelenséggel, ami mára már az elviselhetöség határán van, mégpedig, hogy azt feltételezi az anyósom (aki 70 éves) a körülötte élőkről, beleértve a saját fiát is és az összes barátot, ismerőst, mindenkit, hogy őt meglopják, az ő dolgait kicserélik. Hol a TV-jét cserélik ki, hol a konvektorát viszi el valaki - amikből persze semmi nem igaz. Vannak "tiszta pillanatai", amikor minden rendben van, örül a körülötte zajló dolgoknak de egyik pillanatról a másikra ez átfordul és máris keres valamit, szíd valakit aki épp elvitte/kicserélre az ő holmiját. Szörnyq dolgokat állít ismerőseiről, családtagjairól és még a saját fiáról is amikor így "bakattan". Hihetetlen rosszindulatú tud ilyenkor lenni, és nagyon bántú, sértQ dolgokat mond az emberekre, amivel lehet 5 perc múlva már nem is foglalkozik, mert lehiggad.
Próbáltunk első körben a körzeti orvosnál érdeklődni mi lehet ez, mit tehetünk, de rövid úton elzavart minket, hogy amíg ő nem akarja, nem látja be, hogy baj van vele, addig nem tehetünk semmit. Erre viszont várhatunk. Előbb vitetne minket, mindenkit a környezetében orvoshoz kleptomániával (mert legkevesebb ezzel vádol bennünket), minthogy belátná, hogy talán ő beteg.
Aki valamit tudna segíteni, ötletet adni, kérem írjon!!!
Mi lehet ez? Milyen betegség? Lehet gyógyítani, valamit tenni, hogy legalább rosszabb ne legyen?? Esetleg ha orvost tudna valaki ajánlani akivel első körben beszélhetnénk, hogy mi is ez???? Nagyon megköszönném!!!!
Az ápolási osztályon nem adnak infúziót, mert tkp. nincs is orvos. Egy ilyen agymosás azért orvosi felügyeletet igényel, mert a szervezet sokféleképpen reagálhat. Én Jánosban a belgyógyászaton délután kb. másfél óráig próbáltam orvost szerezni anyámnak!!
Aha, én is olvastam a cikket és az OPNI oldalán megtaláltam a Memóriaklinikát, amikor tölgy írta. Úgy néztem én is, hogy érdemes megpróbálni, nekünk - úgy vélem - "még csak" ez a pszichoszociális terápia-foglalkozás kellene. De jó lenne találni egy lelkiismeretes dokit, akire számíthatunk a későbbiek folyamán is.
Az Ápolási osztály /Gerontológia/ az aktív orvosi ellátást nem igénylő betegek ápolására van. (szerintem ez tulajdonképpen egy elfekvő).
Most néztem meg a Pszichiátriai és Neurológiai Intézet honlapját www.opni.hu
Itt működik a Memória Klinika, megpróbálok ide időpontot kérni, hátha találok egy orvost, aki nem ráz le, és értelmesen tudok vele beszélni. Ide kell háziorvosi beutaló, és előtte telefonon kell időpontot egyeztetni: 391-5347.
Úgy tudom, hosszabb várakozási idő van itt is, de talán megéri.
Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. Én sem tudom, miért nem adják be más osztályon az infúziót - ez valami túlbürokratizált ötlet lehet.
Ha találtál megoldást, számolj be róla, hátha jobb, mint a Margit. (Bár nekünk tényleg nem voltak ennyire rossz tapasztalataink.)
Kérdeznék: ti tudjátok pontosan, hogy mit takar az Ápolási osztály? Jól következtetek, ha azt gondolom, hogy ott mindenféle beteg van együtt, akiknek nem kell speciális kezelés és/vagy szakorvosi ellátás, csak még nem engedik/viszik haza?
Egyébiránt olvastátok a tölgy által javasolt cikket? Tud valaki valamit az OPNI-ról?
Igen, ez a Margit Kórház volt, a III. emeleti Ideosztály.
Hab a tortán, hogy a hétvégén telefonáltak az Ápolási osztályról, ma (hétfőn) van egy hely a számára. Viszont ott nem tudják az infúziót beadni neki. Azt mondták előbb ugyanoda kell menni, ahonnan elhoztuk, hogy megkapja az infúziókezelést. Én már ezt végképp nem értem. Akkor az Ápolási osztály minek van? Nem hiszem, hogy az egy emelettel feljebb lévő osztályon ne tudnának infúziót bekötni! Most már végképp tanácstalan vagyok, hogy egyáltalán érdemes-e odavinni. Mindenesetre lemondtam a helyet és megpróbálok utánanézni, hogy van-e más lehetőség.
Sajnos Ő tényleg 100 %-os ellátást igényel, pl. a gyógyszert is összetörve, szörppel vagy teával veszi be, a wc-re is rá kell ültetni, és utána felsegíteni róla, stb. Szóval nem hiszem, hogy a nővérek mindezt megcsinálnák, akárhova is viszem.
Hát nagyon nehéz, a normál osztályokon nem tudnak mit kezdeni velük, pedig azt hinné az ember, hogy egy egészségügyisnek van valami rálátása. Azért egy idegosztály erre fel kell, hogy készüljön szvsz. Mi korábban mi a gerátriára jártunk, ott nagyon rendesek voltak. Most először a bel-en volt, - mert nem tudták, hogy combnyaktörés (!!) - úgymond kivzsgáláson, na az tényleg egy horror volt. Hasonlóképpen a trumatológián. Itt az ápolási osztály egy kicsit jobb, mert pl. a 6 ágy mindegyiként nagyon zavart betegek vannak, de nem azért vannak ott, hanem combnyaktörés, vagy egyéb műtét után. De itt a nővérek csak erre vannak, így jobban elfogadják a helyzetet, mint mondjuk a belgyógyászaton, ahol áltlában normális betegek vannak. Még ez is necces, mert a gyógyszert csak a szájába adják, de nem várják meg, hogy lenyeli. Én tudom, hogy az ilyen gyógyszer nem biztos, hogy célba ér. Egyébként az anyfényesítőket nem kapja, mert az orvos szerint úgysem hat, én meg nem merem külön gyógyszerezni. Tény, hogy semmi javulás nem volt, az is tény, hogy feltételezhetően a rengeteg gyógyszer miatt a mája nagyon rossz állapotban van, de azért ez egy kicsit furcsa.
Nem hiszem, hogy kikisérik majd anyukádat a wc-re, ezt beszéld meg velük, és minden nővérrel külön-külön, mert valahogy ez az információ nem terjed. Anyám még a törött comnyakával is elindult és kiaraszolt, bár azt sem tudta hol van, de a szobatársai segítettek. Korábban - akkor még jobb állapotban is volt - az első alkalommal én vagy tízszer megmutattam neki mi hol van, megengedték azt is, hogy kiírjam egy post-it-re, de mondták aztán, hogy csak kódorog a folyosón, mert vagy a wc-t vagy a szobáját nem találta. Hát sajnos ez csak rosszabb lesz, mi már pl. nem jövünk ki a pelenkából az tuti. Anyám már eljutott odáig, hogy nem tudja, hol van, tehát azt sem hogy kórházban van, és nem is akar hazajönni sem. Így nekem egy kicsit könnyebb otthagyni. Egy másik világban él tulajdonképpen, minden alkalommal más és más időben is. Ez persze már nagyon rossz stádium, de azt remélem, hogy neki nem rosszabb most, mint volt pár éve, amikor még valamilyen szinten érzékelte a saját korlátait.
Szia, Gkriszti, örülök, hogy azért mégis sikerült pihenned kicsit.
Kérdezném: A Margitba vitted anyukádat? Ott a főépület 3. emeletén a Neurológiára, ahol így jártatok? - Mi is a Margitban vizsgáltattuk ki apósomat, elég érdekes történet volt az eljövetele, de összességében rendesek voltak. Bár hogy mennyire látják el a betegeket, nem tudom, mert mi csak esténként mentünk be Hozzá. (Meg Ő azért még ellátja Magát.)
Nem volt egyszerű, de az ápolónő, aki amúgy is vele van, vállalta, a plussz munkát, hogy reggel felkelti. Nagyon nagy szerencsém, hogy a barátnőm közel lakik hozzám, és szívesen segített az esti lefekvésnél. Szóval ők ketten átvállalták öt napra a szerepemet, így tudtam elmenni a Balatonra. Sajnos csak ilyen szivességek árán jutunk pillanatnyi szünetekhez.
Most várakozunk az ápolási osztály hívására, hogy mikor lesz ott hely, bár kicsit tartok attól is, mert nem ismerem eléggé a körülményeket.
Sziasztok! Visszatértem a szabadságból. Egy kicsit tudtam pihenni a Balatonon is, meg tudtam oldani az otthoni felügyeletet. Viszont egy kész horrortörténetet éltem át a kórházi beutalóval kapcsolatban.
A megadott időpontban bevittük anyukámat a kórházba. A felvétel a rutin szerint ment, minden adatot felvettek, majd megmutatták az ágyat, és magunkra hagytak. Az otthoni ápolónő kísért el, ő elhelyezte, én megpróbáltam találni valakit, hogy megbeszélhessem anyukám állapotát. Orvos még sehol nem volt, a nővér idegesen és türelmetlenül közölte, hogy elmehetünk, ők majd tudják mit kell tenni, ha jön az orvos, megnézi a beteget. Nagyon rossz szájízzel hagytuk ott, a többi beteget kellett megkérnem, hogy figyeljenek rá, szóljanak a nővérnek, hogy több törődést igényel.
Délben visszamentem, és azt kellett látnom, hogy anyukám ebédje érintetlenül és hidegen áll a szekrényen, ő fekszik az ágyban, senki feléje se nézett. Gyorsan kikisértem wc-re, persze ezzel sem törődtek. Én etettem meg a hozott kajával. Közben a nővér odaadta a gyógyszert, Nootropil is volt közte. Ez csak azért furcsa, mert dierkt nootropilos infúzióra küldték be...
A kezelőorvossal sikerült beszélnem, ő nem is értette, mit keres itt anyukám(!)
Ők ugyan idegosztály, de ilyen betegekre nincsenek felkészülve, kevés az ápolónő, nincs idejük rá, hogy ilyen intenzív törődést igénylő betegekkel foglalkozzanak. Különben is már olyan stádiumban van, hogy nem is használ neki a kúra, új gyógyszert sem érdemes kipróbálni. Ezt egy orvos mondta!!!
Ajánlotta az Ápolási osztályt, ami ott van a Kórház területén. Itt ugyan fizetni kell, de ott el tudják látni.
Elmentem erre az osztályra, és bejelentkeztem, kb. 3-4 hét a várakozási idő. Ez szimptatikusabb hely, itt mosdatják, etetik is a rászoruló beteget, napi 3 ezerért.
Viszont anyukámat azonnal felpakoltam és otthagytuk a kórházat. Az orvos láthatóan örült neki, hogy elmegyünk.
Ha otthagytam volna, egész nap rá se néznek, nem etetik meg, nem kísérik wc-re, csak feküdt volna szegény az ágyban éhesen, szomjasan. Már ez a pár óra is megviselte, de szerintem főleg engem.
Főleg az SZTK-s kezelőorvosát hibáztatom, hogy utalhatta be ilyen helyre, "normális" betegek közé, amikor látta, hogy önellátásra teljesen képtelen. Annyira azért ismerhetné a kórházi osztályokat, hogy tudja, itt nem tudnak vele foglalkozni.
Szóval nagyon felháborító volt ez az egész hozzáálás, az orvos lekezelő magatartása. Sajnos egyáltalán nem is bízom már az orvosokban.
köszi a címet, sikerült megtalálni és elolvasni a cikket. Az alapján az OPNI-ra rákerestem a google-ban, és ott találtam egy pár lehetőséget. Még nem teljesen igazodtam el a különböző Neurológiai osztályok között, de van egy Memóriaklinika is. Ha lesz egy pici időm, megpróbálok rákeresni, utánanézni, hátha találok valami segítséget.
Lehet, hogy itt van terápiás jellegű foglalkozás is, meg az is lehet, hogy tudnak valamit segíteni az otthoni gondozás megszervezésében is. Meglátjuk.
sziasztok!
nem rendszeresen, de érdeklődve olvasom a topikot ami szerintem támaszadó és információtár is egyben.
ma kaptam a házipatika cikkét, idemásolom a cimét-linkelni még az ujmódiban nem tudok/:
http://www.hazipatika.com/services/news?nid=2791
Egy más világban a cime, a forrása pedig a Magyar Hirlap Online.
hátha valamit újat ez is hozáad a témához.
Azt hiszem, jól esett a megerősítés, hogy valamilyen szinten tudatnom kell a gyerekekkel, hogy beteg a nagyapjuk.
Olvasom, amit írtatok, és rádöbbentem, hogy nekünk fogalmunk sincs róla, milyen állapotban van apósom. Soha nem laktunk Vele, és csak az elmúlt 3 évben találkozgattunk esténként 10 percre - fél órácskára, amíg összepakoltuk a fiamat (akit Ő vitt Magához haza a Hozzá közeli óvodából minden nap), na meg persze néha hétvégén.
Én nem tudom - és szerintem a férjem sem tudja -, hogy mit és hogy tud ellátni, elintézni és mit nem. Azt persze tudjuk, hogy mondjuk írni nem annyira tud, telefonálni nem tud vagy nem hajlandó, és azt sem tudja, hogy a postán hogyan kell feladni egy csekket. De még elmegy vásárolni - és bár nem tudom mit vesz és ki tudja mekkora kerülőkkel, de - hazatalál. A gyógyszerét jellemzően be kell Vele vetetni, mert vagy elfelejti vagy nem akarja bevenni, nem tudom, de azért én is elfelejtek néha fontos dolgokat. Ez még nem olyan nagy gond. Miközben nem tud feltenni egy teát megfőzni, a vitetett ebédet meg tudja melegíteni a mikróban, állítólag. Elkertészkedik a kertben, tesz-vesz egész nap, rendezget, de persze a szemüvegét, a pénztárcáját és a személyijét rendszeresen nem találja. A legszembetűnőbb az volt, hogy nem tudta néha kimondani a szavakat, alap szavak nem jutottak az eszébe, megakadt a mondat közepén, és várta, hogy kimondjuk helyette. Azt mondja, hogy a gondolat megvan ilyenkor, csak kimondani nem tudja.
Mégis néha olyan, mintha semmi baja nem volna, csak nagyon fáradt lenne vagy szomorú. Máskor meg olyan, mint egy kisgyerek, akinek tízszer is el kell mondani, hogy menjen be lefeküdni, mert mi elmegyünk haza. Fogalmam sincs, milyen stádiumban van.
Egy hosszú éjszakai orrvérzéssel vitte a szomszéd a körzetihez, aki a rendelőintézetbe már a neurológiai szakrendelésre küldte, ahonnan egyenesen kórházba került, szintén a neurológiára. Ott egyheti kivizsgálást (CT is) követően az orvos behívatta a férjemet, és közölte Vele, hogy Alzheimeres az apja.
Tudtuk, hogy csinál hülyeségeket, de anyósom halála, a Vele együtt élő sógorom külföldre költözése, majd a kutyája halála miatti teljes magány okozta depressziós hangulatra fogtunk mindent. (Öregnek nem öreg, mert csak 66 éves.) Aztán ezt állapították meg. Hihetetlen, hogy nem lehet kezelni, meg azt sem értem, hogy miért nincs erre valamilyen intézmény, ahol gondozzák Őket. Mindenki megpróbálja megoldani valahogy, persze, de olvasom a betegségről szóló cikkeket, amelyekben nem csak az orvosságokat emlegetik, hanem az egyéni és csoportterápiát is, amiről senkitől sem hallottam. Miközben tehetetlennek érzem magam, mégis bizonytalan vagyok, hogy minden tőlünk telhetőt elkövetünk-e. Ha jól értelmezem, mindketten túlvagytok ezen a stádiumon (ami azt is jelenti, hogy amiket leírtok, az még előttünk áll - Úristen!), és úgy olvasom, nem nagyon lehet semmit sem tenni. És ez elrettent, és féltem a férjem, aki Maga is kezd egy kicsit depressziós lenni, mintha Magát vádolná mindezért. Lehet, hogy inkább Neki lenne szüksége pszichiáterre, nem apósomnak? Itt ülök esténként - és valami csodára várok, amíg hazaér az apjától.
Elnézést, most látom, hogy milyen hosszúra sikeredett, befejezem.
Hát félig igazad van, de nagyon nehéz kérdés ez. Sógoroméknál az utcában van mégegy ilyen néni, akinek a fia mellesleg gyermekkori barátja neki. Szoktak "eszmecserét" tartani a tapasztalataikról. Ők is elkezdik ezt a procedúrát, mert MUSZÁLY. Épp mostanában történt, hogy mint önálló jogi személy eladta az autót, miközben fogalma sincs arról, hogy mit csinált. Később meg majd eladja a házat? Ez a néni még nincs azon a szinten, mint az anyósom, jön, megy, és agresszívan hisztizik, ha visszatartják. Sosem tudhatod, hogy mikor, mivel teszel jót. Néhány kellemetlenséget vállalni kell ahhoz, hogy biztonságban tudjad őt is, és magadat/magatokat is. A gyerekkérdésről meg annyit, hogy bármennyi éves is a gyerek, az ő szintjén meg lehet vele beszélni, hogy mi miért van. Az én fiam pl. 15 éves, nála már nem kell kertelni, cizellálni. Viszont hiába mondom neki, hogy jöjjön be a mamához, valószínűleg jót tenne neki, ha találkoznának, nem hajlandó rá. Meg akarja tartani olyannak az emlékezetében, amilyennek nagyon szerette. A lányomat meg direkt nem viszem be, mert vele hiába beszéltem meg értelmesen, hiába fogta fel értelmesen, hogy mi a probléma. Ő egy hiperaktív, mozgékony teremtés, aki nem bírna magával ott azok között a körülmények között, ahol a mama van. Ha nem is nyüzsögne ezerrel, tuti látványosan végigfeküdne az ágyon, hogy ő már annyira únja magát, hogy rögtön elalszik. A sógorom kislánya (9 éves) pedig szinte "belenőtt" a problémába, mivel együtt laknak/laktak. Néha bemegy hozzá az apjával, el tudja kezelgetni a mamát, rendezgeti, beszámolót tart mindenről aranyosan, pedig tisztában van vele, hogy semmi értelme. A mama meg hallgatja őt.
Na ezért nem akarom én ezt a dolgot. Tudom, hogy szükséges, mert nagyon sokan visszaélnek a kiszolgáltatott hozzátartozójukkal, de annak, akinek ez szívügye, nagyon bántó lehet. Anyám nyugdíja 50 ezer, és mi aztán ennél jóval többet költünk rá, pedig igazán lenne helye a pénznek máshol is, tehát az elszámolással nem lenne gond, de mégis.
Egyébként nálunk a házban van egy néni, aki szál egyedül él, és márt teljesen lökött, egyszer már fel is gyújtotta a lakását a cigivel, szóval vele pl. kellene valamit csinálni. Két hiéna is megjelent mostanában és "segítenek" neki. Próbáltam velük beszélni, hogy csináljanak valamit, mert a multkor láttam, hogy alig talált haza, a házat is csak sokadik nekifutásra ismerte fel, csak egymást fikázzák, hogy a néni vagyonára fáj a másik foga. Szörnyű az egész, nem tudom, hogy mi lenne a jó megoldás, mert nem szeretném beleártani magam a más dolgába, van godnom elég, de rossz nézni. Kérdés, hogy az önkormányzat mit tenne, egyébként senkije nincs szegénynek, de van egy értékes lakása, szép antik bútorokkal, meg gondolom spórolt pénze is.
Anyám betegsége tkp. akkor kezdődöt, amikor egy nagy műtét után (többszöri újjáélesztés) már agyilag nem jött igazán vissza. Akkor még lehetett vele normálisan kommunikálni, de nem volt az igazi. A gyerekeim akkor voltak kb. akkorák mint most a tieid, és anyám betegsége akkor még olyan "igazi" betegségnek tűnt. Tudták, hogy felvágták a hasát stb. Az agyi leépülés azért egy lassú folyamat, és a napi rutin során nem is veszed észre a kezdetben. Pl. jött hozzánk valaki, akit jól ismert, többször nyaralt náluk, és nem tudta, hogy kicsoda. Akkor elkezdtem kérdezgetni, és kiderült, hogy nem tud a testvéréről, saját magát sem ismeri fel a fényképen stb. A gyerekek először kinevették persze, aztán sokat beszéltünk erről a betegségről. Én nem mondtam, hogy ez milyen súlyos lehet majd később, szvsz nem is kell arról még nekik tudni, de hogy ez nem csak olyan dolog, hogy a nagyi rosszul csinál valamit azt azért tudniuk kell. Ennek a betegségnek a speciális megjelenései is nehezítik elfogadni, hogy itt betegségről van szó. Pl. anyám egyszer odanézett a tv-re, ahol éppen egy szellemi vetélkedő ment, és kapásból rávágta a választ (Sziklás hegység). Na utána a gyerek azt mondta, hogy én csak mentegetem, mert ha nem tudja maga után lehúzni a wc-t, akkor miért tudja ezt a válszt kapásból. Szóval nehéz ügy.
A kórházi ápolást én jártam ki, megbeszéltem az orvossal, a háziorvos meg beutalta. Kapott kezelést is, mert bizony van igazi oka elég, hogy befeküdjön, de tulajdonképpen azért ratuk be, mert 3 hét pihenés nekünk is járt. Most egy ápolási osztályon van. Több kórházban is van ilyen részleg, ahol pénzért ellátják. Itt max 3 hónap. Ha letelik nem tudom mi lesz, mert kizárt dolog, hogy haza tudjam hozni. Ez egy olcsó megoldás, mert kb. 50 ezer havonta, de egyébként van más fizetős ellátás is, ahol az alsó határ kb.100, a felső a csillagos ég. Az a gond, hogy nagyon kevés a hely, pláne ilyen állapotú betegnek, és nem a város közepén vannak. (Én bp-i vagyok, és szvsz itt még van választék) Nekem, és anyámnak is az lenne a fontos, hogy a megfelelőe ellátás mellett én hetente többször meg tudjam látogatni. Ilyet keresek most.
Sziasztok! Meglátogattuk hétvégén a mamát. Hát eléggé elkeserítő volt, de mindíg a januári állapotához viszonyítok, ahhoz képest meg kifejezetten remekül volt. Sajnos mostmár nem ismer meg engem sem. A sógorom minden héten 2*, 3* megy be hozzá, klassz, hogy jó idő van, mert így lehet sétálgatni vele az udvaron. Nagyon jó étvágya van, a sógornőm mindíg süt neki sütit. Fizikálisan egész jól van, de nem képes leülni. Valamiért állandóan benne van a mehetnék. Összefüggéstelenül beszél, ennek ellenére van néha normális válasza. Gyanítjuk, hogy ezek reflex szerűek lehetnek, mert ha továbbvisszükk a beszélgetést vele, már nem tudja, hogy mit miért mondott. Sógorom megkapta a bírósági végzést, miszerint gondnokság alá lehet vetetni szegény mamát. Ezzel a papírral lehet menni a gyámhatósághoz. Hát elég nagy teher ez az egész procedúra. Az embert meghurcolják a bírósági tárgyaláson, mintha tyúkot lopott volna, csak éppen nem vádlottként, hanem tanuként halgatták meg először a sógoromat. A neje kint ült a folyosón, majd behívták őt is, és feltették ugyanazokat a kérdéseket, hogy tényleg egyformán válaszolnak-e. Röhely! Mert ők, akik tényleg tisztességesen bánnak vele, gondozták, csak már ez fizikálisan képtelennek bizonyult, és be kellett tenni egy otthonba, de még oda is rendszeresen bejárnak látogatni (mi is csak sajna kevesebbszer), így meghurcoltatnak. Aki meg csak bedugja valami kórházba, hétről hétre, és feléli a nyugdíját, miközben rá sem néz, vagy kirakja valahol, hogy "dögöljön meg ott ahol van", azokat meg a törvény nagyívben elkerüli. Na nem is lovalom ennél jobban bele magam. Lényeg, hogy szegény sógoromnak majd el kell számolnia a mama nyugdíjával, minden egyes kifizetésről, ráfordításról számlát kell kérnie, hogy ha ráküldik a gyámhatóságot, hogy ellenőrizze le, hogy "tisztességesen" kezeli a mama vagyonát, akkor be tudja bizonyítani, hogy tényleg.
