Sziasztok! Meglátogattuk hétvégén a mamát. Hát eléggé elkeserítő volt, de mindíg a januári állapotához viszonyítok, ahhoz képest meg kifejezetten remekül volt. Sajnos mostmár nem ismer meg engem sem. A sógorom minden héten 2*, 3* megy be hozzá, klassz, hogy jó idő van, mert így lehet sétálgatni vele az udvaron. Nagyon jó étvágya van, a sógornőm mindíg süt neki sütit. Fizikálisan egész jól van, de nem képes leülni. Valamiért állandóan benne van a mehetnék. Összefüggéstelenül beszél, ennek ellenére van néha normális válasza. Gyanítjuk, hogy ezek reflex szerűek lehetnek, mert ha továbbvisszükk a beszélgetést vele, már nem tudja, hogy mit miért mondott. Sógorom megkapta a bírósági végzést, miszerint gondnokság alá lehet vetetni szegény mamát. Ezzel a papírral lehet menni a gyámhatósághoz. Hát elég nagy teher ez az egész procedúra. Az embert meghurcolják a bírósági tárgyaláson, mintha tyúkot lopott volna, csak éppen nem vádlottként, hanem tanuként halgatták meg először a sógoromat. A neje kint ült a folyosón, majd behívták őt is, és feltették ugyanazokat a kérdéseket, hogy tényleg egyformán válaszolnak-e. Röhely! Mert ők, akik tényleg tisztességesen bánnak vele, gondozták, csak már ez fizikálisan képtelennek bizonyult, és be kellett tenni egy otthonba, de még oda is rendszeresen bejárnak látogatni (mi is csak sajna kevesebbszer), így meghurcoltatnak. Aki meg csak bedugja valami kórházba, hétről hétre, és feléli a nyugdíját, miközben rá sem néz, vagy kirakja valahol, hogy "dögöljön meg ott ahol van", azokat meg a törvény nagyívben elkerüli. Na nem is lovalom ennél jobban bele magam. Lényeg, hogy szegény sógoromnak majd el kell számolnia a mama nyugdíjával, minden egyes kifizetésről, ráfordításról számlát kell kérnie, hogy ha ráküldik a gyámhatóságot, hogy ellenőrizze le, hogy "tisztességesen" kezeli a mama vagyonát, akkor be tudja bizonyítani, hogy tényleg.
Visszaolvastam, amit eddig írtál (mert a hozzászólások keveredtek a fejemben).
Ha jól értettem, Ti együtt éltek anyukáddal és napközben kénytelen vagy egyedül hagyni.
Mi nem lakunk együtt (el sem tudnám képzelni, még ha egészséges lenne, akkor sem), és amúgy mi az én szüleimmel élünk. Apósom - amióta elhoztuk a kutyust - teljesen egyedül van. Esténként a férjem hosszabb-rövidebb ideig lemegy Hozzá (a kutya miatt egy ideig fél éjszakákat töltött ott), de napközben főleg a szomszédok néznek rá: persze ahogy idejük és energiájuk engedi és nem rendszeresen. De azért törődnek Vele (régebben nagyon nyitott életet éltek és összejártak a szomszédokkal, ami most gyümölcsözik, ez nagyon szerencsés helyzet).
Azonban hogy meddig lehet éjjel-nappalra egyedül hagyni, azt nem tudom.
A gyerekek - persze nem tudom, mekkorák - tudják, hogy mi baja Anyukádnak?
Az én gyerekeim 6 és 8 évesek és már gondolkoztam rajta, hogy elmondjam-e Nekik, megpróbáljam esetleg elmagyarázni, hogy ez micsoda.
A múlt héten a Spektrumon volt egy film az Alzheimerről, amit Apósom egyik szomszédja felvett videóra nekünk. Egyik este megnéztem: a nagyközönségnek szól, hogy sejthessenek valamit erről a betegségről, de tényleg nagyon felületes és nem rémisztő. Már az is eszembe jutott, hogy azt megengedem a gyerekeknek, hogy megnézzék. Kislányom (Ő az idősebb) szerintem felfogná, csak nem tudom, hogy a kisfiam - aki a sok együttlét miatt (óvodából Ő hozta el minden nap) jobban kötődik apósomhoz - hogyan viselné. Arról nem is beszélve, hogy az még csak-csak megérthető, hogy most mi van, de kell-e ijesztgetni Őket azzal, hogy mi lesz/lehet a folytatás.
Még egyet kérdeznék, tudom, hogy nagyon primitív kérdés, de tényleg nem tudom: hogy lehet valakit "beadni" a kórházba? Megkéred a háziorvost vagy a kezelőorvosát a kórházban vagy hogy? (Lehet, hogy nem tudjuk megoldani, de jó lenne kicsit elmenni nyaralni a gyerekekkel, mert még nem voltunk és ezt már mások is írták...)
Mi nyáron rendszeresen beadtuk a kórházba, ahol kapta az érmosást, ami szvsz nem sokat ért, mert a kórház, illetve a helyváltoztatás önmagában olyan trauma, ami sokat árt neki. Most viszont combnyaktörése van. Lehet, hogy elesett, ugye ki tudja ezt, hiszen napközben nem volt vele senki, de lehet, hogy a nagyon erős csontritkulástól spontán történt. Megműtötték, de nem tud menni, előtte is csak feküdt egész nap, bár járni tudott. Aztán néha rájött a mászkálás, akkor meg egész nap föl-le járt a lakásban, minden fiókot kihúzott, ajtót kinyitott mintha keresne valamit. Az rosszabb volt.
Az a furcsa, hogy a halott rokonokra, akiket mostanában emleget, még fél éve egyáltalán nem emlékezett. Pl nem tudta, hogy volt testvére stb. A kérdéseire én mindig próbálok korrekt választ adni. Sokszor úgy tűnik, hogy nem fogja fel a választ, vagy figyelmen kívül hagyja, de pl. ha azt mondom, hogy meghalt a testvére akkor sírva fakad, és azt, hogy ez már 20 éve történt nem fogja fel szerintem.
Nehéz ezt a helyzetet betegségként felfogni, mert az ember "szívesen" ápol valakit, aki beteg, közben beszélget vele stb., de itt ez nem működik. A gyerek pl gyakran azt mondja, hogy a nagyi nem hálás nekem, pedig mennyi áldozatot hozok érte. Én megpróbálom elmagyarázni, hogy nem azért csinálom. És ugye ez az egész családnak teher, nemcsak nekem, de a gyerekeknek is, a férjemről nem is beszélve, mert ki szeret az anyósával lakni, hátmég ilyen állapotan. Én szeretem anyámat, de sajnos amikor vele vagyok, akkor erre külön figyelmeztetnem kell magamat. Aztán, ha egyedül vagyok és csak rá gondolok már máshogy látom. Egy ilyen kemény melót nem lehet megfizetni sem, de a legrosszabb, hogy nincs semmilyen sikerélményed.
valószínűleg igazad van, a "lustaság" a betegséggel jár, érdektelenség vagy letargia. Valószínűleg én is elég letargikus hangulatban lennék, ha ilyen betegséget diagnosztizálnának nálam (már ha még eljutna a tudatomig - mert ebben azért nem vagyok biztos, hogy felfogta).
Azt hiszem, én is elég rossz hangulatban vagyok. Keresem - tudom, oktalanul -, miért bűntet a Jóisten minket. Szeretnék a férjemnek segíteni, hogy el tudja viselni és végig tudja csinálni. Egyelőre kapkodunk, mindig szembesülve a "tapasztalatlanságunkkal" vagy felkészületlenségünkkel, előrelátásunk hiányával.
Tanuljuk a gondozást, próbáljuk a mindennapi életünkbe (és a gyerekekébe - akiknek most van nyári szünet éppen) belepréselni az ellátandó dolgokat.
Szégyellem, hogy még mindig nem tudom elfogadni, hogy beteg (a kutyával kapcsolatos dolgait is nagyon nehezen fogadtam el, pedig lehet, hogy Ő már tényleg nem képes szeretni sem).
Sajnos tizen évig nem álltak velem szóba - anyósom főként, és amióta Ő már nincs (3 éve), azóta apósom hozta el az óvodából a kisfiamat, a maga módján ellátta, törődött Vele, amíg este érte nem tudtunk menni: és mindamellett, hogy sokat segített ezzel, azért kötődést vagy egyebet nem tudok érezni iránta. Sajnálom, hogy beteg, segítek, amit tudok, de leginkább a férjem miatt.
Más: remélem, Gkriszti tud egy kicsit pihenni.
Sajnálom, hogy az anyukád kórházban van. Ez rendszeres történet? Nálatok is erről a gyógyszeres infúziós érmosásról van szó?
Írod, hogy összevissza beszélnek. A hétvégén Apósomnál is előfordult, hogy azzal indokolta, hogy a kutyát vigyük el, hogy Neki olyan sok ismerőse van, akikhez eljár, hogy nem vállalhatja a kutyát.
Amikor kérdezget, akkor szerinted felfogja, amit válaszolsz?
Mi indokolná, hogy ilyenkor ne mondjunk igazat? Elkeseredik vagy haragszik érte?
legelőször is őszinte részvétem a mamád (értelmezésem szerint nagymamád) állapota miatt.
Úristen, mit csináltok végig! Embertelen lehet. Nagyon sajnálom.
(Mi - még - nem tartunk itt, szerencsére.)
A kivizsgálást - ami megállapíthatná, hogy valóban Alzheimeres - az anyukád nem akarja? Bár Ő biztosan sejti-tudja, hogy mi baja a mamádnak, nem gondolod?
Állítólag van gyógyszer, amivel lehet egy kicsit az állapotán javítani vagy legalább nem romlik egy ideig tovább.
Apósomnak Ariceptet írtak fel, bár ez valószínűleg kórházi adminisztrációs hiba, mert a kezelőorvos azt a bizonyos drága gyógyszert adta Neki a kórházban, amiről már itt is volt szó, de sajnos a hazaengedésekor már szabadságon volt. Feltételezem, ezért írtak fel Neki mást.
Sajnos mi nem érezzük semmilyen hatását - sőt... mintha romlott volna az állapota. (De lehet, hogy csak az időjárás miatt van, ahogy ir6 írta.
Nagyon remélem, hogy a másik (a drága: nem tudom a nevét) jobb lesz, azt augusztusban fel is íratjuk Neki.
Az én mamám is azt hiszem Alzheimer-kóros. Bár még senkisem mondta ki rá így ezt rajta kívül.
Cirka 1.5 év alatt épült le azt lehet mondani, hogy a nullára. Teljesen képtelen ellátni magát. Nincs tisztában azzal sem , hogy milyen évet írunk, nem ismeri meg a saját családtagjait. Anyámat gyakran férfi néven szóllítja. Gyakorlatiilag teljesen kommunikáció képtelen , ha akar mondani valamit nem tudja kimondani a szavakat sem rendesen , ha ki is mond valamit akkor is mást mond mit amit gondol... pl. egyszer amikor azt akarta, hogy vigyem be a zsebkendőjét azt mondta, hogy vigyek neki pálinkát..... persze ilyenkor mindig tudjuk, hogy mit akar....... nem is kommunikál gyakorlatilag egy-két esetet kivéve. Ül a széken , vagy fekszik az ágyban szótlanul.
A legrosszabb az egészben, hogy menni sem tud, úgy kell kivezetni a konyhába ha enni akarunk neki adni..... (bevihetnénk az ételt neki a szobába . de akkor tényleg semmit sem mozogna). Ráadásul olyan súlyos, hogy két ember kell a kivezetéséhez. Az egyensúlyával is gond van sokszor, van olyan, hogy csak úgy magától lefordul a székről. Sokszor nappal egész nap alszik (kivéve az étkezést). Éjjel meg mikor már mi aludnánk kb. 2 órakor szinte minden egyes alkalommal hangosan el kezd kiabálni, hogy menjünk be hozzá. Ezt a sok mindent tetőzi még az is, hogy a hallása is tragádia, de a hallükészüléket állandóan kitépi a füléből......... már be se tesszük neki. Ja, igen. Ha éjjel felkelek 2-3 körül és bemegyek hozzá a hívó szavára akkor meg nem mond semmit sem. De ha meg próbálom vele értetni, hogy ilyenkor inkább aludjon ne kiabáljon , kimegyek a szobájából 1/2 3-kor ismét elkezd kiabálni. Ismét bemegyek és megint nem szól semmit sem.... Lefekszem ....... megint kiabálás....... Ez így megy szinte minden áldott nap.... Anyám már csak 4 órában dolgozik a munkahelyén, de lehet, hogy teljesen ott kell hagyni azt. DE LEGALÁBB HALLANA RENDESEN ÉS TUDNA MENNI. Ma reggel is kiabálásra ébredtem, bemegyek hozzá erre látom, hogy tiszta sz.r az egész szoba, az ágytól kezdve az asztalig , szőnyeg szóval mindent bekent........ és közben feküdt a földön....... a vizeletét sem tudja visszatartani , nem egy olyan alkalom volt , hogy ebédeltünk nagyban és odavizelt .........
Már pelenkázzuk is, de amikor széklete van önhatalmúlag leveszi magáról a pelenkát és szétkeni a szobájában a tartalmát.....
Szóval nagyon sok áldozatot és végtelen türelmet igényel. Mi sem akartuk beadni semmilyen intézetbe sem. Anyámnak ez lelkiismereti kérdés. Úgy biztos nem figyelnének rá mint mi.
Édesanyám ápolónő egy fekvőbeteg osztályon és van olyan, hogy 25-30 ember is jut rá. De velük nincs annyi gond együttesen mint a mamámmal. Gykorlatilag állandó felügyeletre szorul. Súlyosbítja a helyzetet, hogy ráadásul még cukorbeteg is és ez miatt rendesen kell táplálkoznia , elégendő mennyiségű folyadékot magához vennie és persze pontosan bevennie a gyógyszereit. Az esetek döntő többségében ezt sem akarja megtenni. Valamikor órákon keresztül kell könyörögni neki, hogy vegye be a gyógyszreit vagy legalább fogadja el azt a kis vizet, ha már nem is eszik......
Szóval teljesen leépült agy, kommunikációképtelenség, súlyos nagyothallás, mozgásképtelenség, cukorbetegség..........ja meg sokszor indokolatlan agresszivítás........
Én is gondoltam régebben arra, hogy lusta és elhagyja magát, de szvsz ez is a betegség velejárója. Talán arról van szó, hogy minden sokkal több energiájába kerül, mint korábban, ezért nem csinálja. Az érdektelenség is furcsa dolog, mert régen minden pletyi lázba hozta, most pedig szerintem már nem tudja, hogy miről beszélek, ezért nem is reagál rá. Tegnap egyébként nagyon rossz napjuk volt. Bent a kórházban gyakorlatilag mindenki nagyon zavart volt, azok is, akik egyébként csöndben fekszenek (ez egy ápolási részleg, nem szükségképpen zavart tudatúaknak) tegnap folyamatosan nyomták az értelmetlen szövegeket. Anyám is elkezdte emlegetni a rég meghalt hozzátartozóit, ami mindig a rossz általános állapot jele. Az sem tesz jót, hogy ha megkérdezi, hogy mi van az öccsével, akkor megmondom, hogy már 20 éve meghalt, de nem tudom mit mondjak. Talán hazudnom kellene?
Sziasztok!
Csak itt a munkahelyemen van gépem, ezért kicsit kimaradtam.
Anyukámnak az orvos ajánlotta a kórházi kezelést, állítólag Nootropiles infúziókkal mossák át az ereit, ez kicsit kitisztítja a lerakódásoktól, és az agyi vérellátást növeli meg. Ezenkívül - mivel ambulánsan nem lehet ellátni, mert a kocsiba ki-be szállás nem egyszerű feladat - minden esedékes kivizsgálást megcsinálnak neki. CT, MRI, EKG, stb. Pénzt persze kell majd a nővéreknek adni, hogy a teljes ellátást megkapja, de állítólag a Margit kórház elég tűrhető.
Remélem, jót tesz neki, majd beszámolok róla.
A hullámvölgyel kapcsolatban: Ez a hétvége nálunk is szörnyű volt, ráadásul most teljesen egyedül voltam vele, a párom vidéken dolgozott. Úgy vettem észre, hogy az időjárásváltozás rendkívül megviseli, teljesen magába zárkózott.
Most viszont pár napra fellélegzek, mert amíg kórházban van, én lemegyek a Balatonra. A látogatást megszerveztem, mindíg lesz nála valaki. Remélem, nem lesz vele semmi baj. De hát ez a pár nap nekem is jár, már az én egészségem is lassan rámegy erre az egészre.
El is köszönök addig, mert számítógép még a közelemben se lesz.
Ha visszajöttem, jelentkezek, addig is kívánok Nekten nagyon nagy türelmet, sok erőt.
Sajnos a kutyával kapcsolatban igazad lesz, mert egyáltalán nem törődik vele. Enni adni és esténként foglalkozni vele tudunk, de napközben talán nem is szól hozzá, lehet, hogy nem is simogatja, szeretgeti - legalábbis így érezzük-gondoljuk-látjuk. Egyszerűen unatkozik szegény kis blöki. Nem jó Neki. Úgyhogy jobb belátásra térünk és elfogadjuk, hogy nem kell erőltetni azt, ami nem megy. Apósom is azt mondja, hogy nem kell. Akkor minek mindenkinek szenvedni. A kutyus jobb gazdát érdemel, apósomnak pedig (egyelőre? - de már mindegy) nem úgy néz ki, hogy segítene. (Nem tudom, érdekli-e egyáltalán valami.)
Lelkileg elég nehéz hétvégénk volt - no persze akadt jócskán tennivaló is, de az mégsem olyan megterhelés, és ha kész, megelégedéssel nyugtázhatod, hogy elvégezted.
Volt ez a kutya ügy is, amibe a tényleg teljesen jóindulatú szomszédok úgy érezték, hogy állást kell foglalniuk. Ezen kívül pénteken rosszul lett (valószínűleg a vérnyomása miatt), és amikor a hétvégén lent voltunk Nála, annyira passzív volt és néha összevissza beszélt, hogy ez nagyon megviselte a férjemet. Most is ott van Nála, hogy a kutyus miatt tudjon aludni. De komolyan úgy érzem, hogy a betegsége csak részben jelent gátat, a másik rész a "lustaság" vagy inkább a "nemtörődömség". Nem akarok bántó dolgokat még gondolni sem, nemhogy leírni, de megkockáztatom, hogy egy kicsit jobban kiszolgáltatja-ellátatja Magát, mint amennyire erre valóban szüksége lenne. Tényleg olyan, mint egy dacos gyerek.
Nem tudom, hogy ez hirtelen romlás vagy egy hullámvölgy vagy egyszerűen rossz napjai vannak, ahogy bárkinél előfordul.
Viszont, ha ennyire elhagyja Magát, tényleg nem lesz más megoldás: egész napos felügyelet (vagy az otthonában vagy valamilyen intézetben).
Nálunk hullámvölgy van. Fáradtak és elkeseredettek vagyunk. Majd holnap jön egy újabb nap, tele újabb megoldandó feladatokkal, és akkor úgysem lesz időm ezeken rágódni.
A személyisége persze változik, hiszen egészen másként reagál dolgokra, talán a mentalitás, ami marad. Nem tudom elképzelni, hogy a leépülése végső stádiumában mondjuk akaratos esetleg aggresszív lesz, mert az elmúlt pár év alatt ilyen szempontból pont ellentétes volt a változás. Olyan mint egy ijedt kisgyerek, ha ismeretlenek vannak a közelébe és persze nem ilyen volt fénykorában, de az akkori udvariasság most inkább alázattá válik, amit nagyon rossz látni, de szvsz egy irányt jelez. Lehet, hogy hülyeségnek hangzik, de így még szívfacsróbb az egész.
Anyám nagyon szereti a növényeket, ezért nagyon sok virágzó növényt raktam a szobájába. Ha elvirágzik akkor már nem érdekli. Az a gond ezzel, hogy egy nap 10x is meglocsolja (néha kakaóval, vagy almalével), így aztán mindig tönkremennek. Érdekes, hogy úgy kell megitatni, mert elfelejt inni, de a növényeket "ápolja". Nálunk ez a kutya, de én nagyon szeretem az állatokat, és úgy gondolom, hogy az ilyen típusú gondoskodás szegény kutyának káros lehet, mondjuk az ibolyáért nem fáj annyira a szívem.
A gyámság alá helyezést mi sem szeretnénk kezdeményezni, a háziorvos mondta, hogy egy állapotfelmérő vizsgálat után döntik el, hogy képes-e önellátásra, illetve milyen mértékben - ennek a függvénye, hogy gyámság alá kell-e helyezni.
Én úgy gondolom, hogy bár nem teljesen tudja ellátni magát - de egyelőre - nem kevés szervezőmunkával megoldhatóak a mindennapi dolgok.
Ha az alaptermészete határozná meg, hogy a későbbiekben mire számíthatunk, az nagyon pozitív, mert szerencsére apósom egy csendes, magának való, beletörődő ember - már amennyire ismerem (kevés ideje tartom Vele a kapcsolatot, kb. 3 éve, amióta anyósom már nincs Vele).
Jó, hogy anyukádról ezt írtad, mert elrémisztő dolgokat olvastam már ebben a fórumban és máshol is - az állítólag a betegséggel járó - személyiségszétesés megnyilvánulásairól.
A kutyust próbálja a férjem odaszoktatni, minden este lemegy apósomhoz (autóval kb. 10 percre lakik tőlünk) és késő éjszakáig / kora hajnalig ott marad, hogy megnyugtassa a kutyát, ha kell.
A kutya etetése, foglalkozás vele, később majd a tanítása szívügyünk (itthon is van 3 kutyánk), úgy gondolom, azzal nem lesz gond. A gyerekeink is imádják a kiskutyát, talán szívesebben töltenek majd apósomnál is több időt ezért. Amúgy rettentő okos kis jószág (magyar vizsla).
Amúgy nekünk nincs olyan rossz véleményünk a kórházról, az ápolónők is egész használhatóak voltak (némi anyagi rásegítés azért kellett). Úgyhogy lehet, hogy Nektek is szerencsétek lesz. Nagyon remélem és kívánom.
Nehéz lesz, de én pl. mindenre tettem post-it-et, kiírtam, hogy mi micsoda, a szekrényre a nevét stb. Kb. 100x kimentünk megkeresni a wc-t, meg onnan a szobát. Persze most már ez sem működik. A nővérekről nincs jó véleményem, mert bár tudják milyen állapotú simán odateszik a kefirt vagy a becsomagolt vacsorát az éjjeliszekrényre aztán annyi. Ettől éhen is halhatna. De pénzért azért megetetik remélem, mert eddig még nem halt éhen. Anyukámnak van egy játékmacija, azt visszük vele. Tkp. olyan mint egy csecsemő, az ad neki biztonságot. Bármi apró othoni cucc, amit még megismer segíthet.
Most kedden kell bevinni a kórházba anyukámat. Nagyon vegyes érzelmekkel várom, mert nem tudom, hogy fog reagálni. Két éve még egy napot sem töltöttünk külön. Azért is aggódok, hogy a kórházban jól el tudják-e látni a nővérek. (Etetés, öltöztetés, fürdetés, fogmosás, wc, stb.), mert itthon mindenben segítségre szorul.
A gyámság alá helyezést mi sem szeretnénk, de van azért bukta, ha nincs gyámság alatt. Most pl. kórházban van anyám combnyaktöréssel, és a traumatológián kb. 7 nap után közölték, hogy elvihetem. Kérdeztem, hogy nincs valami rehabilitációs részleg, ahol megpróbálnák járni tanítani, meg hát a sebet is el kell látni stb. Erre az orvos közölte, hogy megkérdezték anyámat, aki nem akart átmenni a rehabilitációs osztályra, és mivel nincs gyámság alatt, akkor neki el kell engednie. Persze némi pénz ellenében aztán mégis átkerült, valahogy akkor már nem számított, hogy mit mond.....Ettől függetlenül én nem indítok ilyet, mert anyám egyébként nagyon rendes, elfogadja amit mondok, pedig nem is igazán tudja ki vagyok, leginkább az anyukájának gondol, és nagyon rendes gyerekként viselkedik. Nálunk sosem volt dühkitörés, azt hiszem az alaptermészetétől függ, hogy hogy reagál. Anyám inkább sírdogál, de pl. most a kórházban énekelni szokott, pedig nincs igazán oka a jókedvre.
Kórház ügyben az van, hogy mi minden évben betettük 3 hétre, mert egyébként megbolondultam volna. Nagyon nehezen viselte, és utáni romlott is az állapota, pedig kapott minden féle anyfényesítő kezelést. Most már több mint egy hónapja kórházban van, és nagyon megszokta. Igazából nem is tudja, hogy hol van, egyáltalán nem hiányolja az otthonát, feltehetően nem is emlékszik rá és ha hazajön akkor az lesz majd idegen környezet számára. Én vagyok az egyetlen fix pont (ezért is ilyen nehéz ezt a terhet egyedül vinni) természetesen szinte naponta bemegyek hozzá. Fogalmam nincs, hogy mi lesz, szinte biztos, hogy nem tudom már hazavinni, lehetetlen hogy otthon ápoljuk. Ápolónő ügyben a bizalmam sajnos nem terjed odáig, hogy beengedjem a lakásunkba. Talán ha külön élnénk, akkor elvinnék minden értéket stb és akkor esetleg, feltéve, hogy meg tudom fizetni.
Az állatok jó hatással vannak az ilyen betegekre, feltehetően azért, mert nem kell vele értelmesen beszélni, nem is mond semmi bonyolultat. Azt gondolom, hogy egy ilyen beteg nem képes ellátni még egy macskát sem egyedül. Ha szereted az állatot, akkor azt is neked kell majd gondozni.
Egy honlapot tudnék ajánlani, azon találtam én is: www.szeretetszolgalat.hu
E-mail: info@szeretetszolgalat.hu
Ők válaszoltak a levelemre, és ajánlottak egy pesterzsébeti magánotthont. Velük beszéltem, előtte be kell jelentkezni, és a nyugdíjhoz mért napidíjat kell fizetni. Bővebbet nem tudok, mert én csak augusztus-szeptember körül szeretném ott elhelyezni kb 10 napra. Telefonuk: 30-96-16-610.
A Dabas-Gyónit éppen építik, de azt írták, nem árt már most jelentkezni, hogy legyen hely.
Az e-mail-ben szívesen elküldik a jelentkezési lapot.
én is elkérném az elérhetőségeket, és kíváncsi lennék, hallottál-e már valamit ezekről az intézetekről (gondozás színvonala, forintálisan mit jelent).
Nálunk ötletként felmerült - amit már itt is olvastam -, hogy romániai magyarok vállalnak lakhatásért egy kis takarítást, bevásárlást, éjszakai felügyeletet. Biztos lehet találni ápolónőt is.
Az csak egy dolog, hogy mit szól ahhoz apósom, hogy egy idegen lakjon Nála, illetve hogy mi fel merjük-e vállalni, hogy beengedjük a házába. Mondjuk ajánlják vagy esetleg nem találunk jobb megoldást és megpróbálnánk: még megsaccolni sem tudom, mibe kerülhet ez. Félek, hogy nem a mi pénztárcánkhoz méretezik még az ilyen olcsóbbnak tűnő megoldást sem.
A házi szakápolásról tudtok valamit? Szándékozom utánanézni, de hátha van tapasztalat. Annyit tudok, hogy a körzeti javaslatára indul a dolog.
Ti mit gondoltok az egyéni és/vagy csoportos pszichiátriai gondozásról?
a gyámság alá helyezést mi nem szeretnénk sürgetni, de valószínűleg a férjemet tudják csak gyámjaként kijelölni, mert anyósom már nem él, sógoromék pedig külföldön laknak.
Ezt a hosszadalmas procedúrát - ha már muszáj lesz - oké, végigcsináljuk, de azon felül milyen kötelezettségeket ró ez még ránk (mármint a férjemre) a gondozásán és hivatalos ügyeinek intézés túl? Mit tudom én, a gyámhatósággal kell-e kapcsolatot tartani, beleszólhatnak-e az intézeti elhelyezésébe, ellenőrzik-e, hogy pl. szakápolóval gondoztatom-e otthon, stb. Szóval, ami szépet és emberségeset feltételezhetl az ember az ilyen hatóságokról, ilyen értelemben mire készüljünk fel?
Ápolónőt én véletlenül találtam, a falunkban. Egy ismerős nénivel beszélgettem éppen, ő ajánlotta az ismerősét. A hölgy előtte már ápolt egy agyvérzéses bácsit, de nem hivatásos ápolónő. Az intézeti elhelyezés még előttem is egy nagy kérdés. Nem szívesen szakítom ki az otthoni környezetből, de néha tényleg szükséges pár hét szünet.
Egyházi vonalon utánanéztem, Dabas-Gyónon van egy otthon, a szeretetszolgálat működteti. Most éppen átépítik, jövőre lesz kész. Itt kizárólag alzheimeres betegekkel foglalkoznak majd. Erzsébeten működik egy magánotthon, ennek idén mindenképpen utánazézek, (aug. szept. körül), a tapasztalatomat majd megírom.
Hosszadalmas eljárás a gyámság alá helyezés, mert nagyon sok visszaélés történt a múltban emiatt. Orvosi igazolások kellenek, és még azt is külön ellenőrzik. Az én anyósom Sümegen van, egy alapítványi helyen.
A kutyát lehet, hogy elkiabáltam, mert ma - egy hét alatt már másodszor - azt nyilatkozta apósom, hogy Ő nem tudja vállalni. Aranyos meg minden, de nem aludt éjszaka, mert sírt a kutyus (tudjátok esős éjszaka volt, dörgött, villámlott).
Most éppen ott van Nála a férjem, lehet, hogy ott is alszik, hogy tudjon pihenni apósom. Kell egy-két hét, amíg megszokja a kutya az új helyet. De azért - remélem - , nem kell végig ott töltenie az éjszakákat a férjemnek.
Azért még nem adjuk fel - egyelőre.
A felügyelettel kapcsolatban lenne kérdésem. A körzeti a jövő heti nyaralása után beutalja valamilyen rendelőintézeti vizsgálatra apósomat, hogy megállapítsák, mennyire tudja ellátni magát. Állítólag ettől függ, hogy gyámság alá helyezik-e. Erről tudtok valamit? Milyen tapasztalatok van, milyen ügyintézést és legfőképp milyen következményeket jelent ez?
Másik kérdésem: ti hol tudtatok ápolónőt találni (és milyen anyagi vonzata van az ilyesminek)? Illetve milyen intézetben lehet majd elhelyezni?
Az intézet azért is érdekelne, mert állítólag egyéni és csoportos terápiával is kezelhető - segíthető az ilyen beteg, valamint az idegen környezetben könnyen bepánikolnak. Ha ezt a két dolgot összekapcsolom, logikusnak tűnik, hogy a majdani befogadó intézetbe hordjuk pszihiátriai gondozásra. Vagy ez nagyon laikusan hangzik?
Üdvözlet a társaságnak!
Sajnos nálunk is hasonló a helyzet, anyósomnál lépett fel a probléma pár évvel ezelőtt. Ő vette észre magán, hogy valami nem stimmel, és elment az orvoshoz panaszkodni. Túl sokmindent felejtett el, és zavarta az is, hogy sokat romlott a koordinációs készsége is. Nem mondták meg neki, hogy mi a baj, amit nagy szemétségnek tartok, mert évekig csak memóriafrissítőket kapott, gyakorlatilag síntér volt a doki. Legalábbis én így gondolom, mert még annyit sem tett meg, hogy valamelyik fiának szólt volna, hogy mi a baj. Persze honnan is tudta volna, ha el sem küldte mri-re. Ezek a vizsgálatok már elég későn kerültek sorra. Mi az ő gondozása szempontjából sajnos nagyon messze lakunk tőle (200 km), ezért a férjem testvérére maradt a feladat, aki egy házban lakik vele. Eleinte azon kívül, hogy a sógornőmet kifejezetten utálta, és ha valamit nem talált, annak ellopását, és direkt eldugását rákente, nem is volt nagyobb probléma. Esetleg még a kulcsmizéria, amiről sose tudta, hogy hol tette le. Néha elhoztuk hozzánk 1-1 hétre, hogy tudjanak pihenni, nyaralni. Nálunk mindíg ezerszer jobban érezte magát mint otthon, ezért én eleinte el sem hittem a "rágalmakat", amiket a sógorék "összehordtak". Tehát úgy nézett ki a helyzet eléggé sokáig, hogy mikor nálunk volt, akkor regenerálódott egy kicsit, és ezért úgy tűnt, mintha javult volna az állapota. Aztán egyszercsak elkezdett meredeken hanyatlani, és már nálunk sem volt jól. Egyszer előfordult az is, hogy nem tudta, hogy a férjem a fia, ezért el kezdett sírni, hogy ő ezt nem is tudta, és meséljek el mindent. Elmeséltem (kb 5 órán keresztül csak meséltem, mert kérdezett mindenfélét), hogy van két fia, és volt egy férje is (ennek nagyon örült, hogy végülis egyik gyereke sem "zabi"), és azért nem emlékszik, mert beteg. Pihenjen egy kicsit, és akkor visszajönnek az emlékek. Erre azt mondta, hogy ő nem beteg, mert nem fáj semmije. Akkor én azt mondtam neki, hogy azért nem fáj, mert az agyában van egy meszesedési probléma, és mivel ott nincsenek érző idegek, ezért nem is érezheti. Na ez megnyugtatta, és lepihent. Ez az állapot, és ez a magyarázat bevált kb. fél évig. Végül is egy értelmes tanult emberről van szó, aki a normális beszédet felfogta. Sajna ez is már csak múlt idő. Annyira leromlott az állapota, hogy már nem értett semmihez. Sógorék dolgoznak, együkünk sem roppant tehetős család, ezért nem tudtunk mellé ápolónőt fogadni. Otthon viszont már nem lehetett egyedül hagyni, mert már ahhoz sem értett, hogy a villanyt hogy kell felkapcsolni. Kitépte a kapcsolót a falból. A zárat, kilincset már rég nem tudja használni, ezért nagykéssel, meg valami szerzámokkal rohangált, hogy majd azzal kinyitja az ajtót. Éjszakákat nem aludt, fel-alá járkált, és dörömbölt a klumpájával az ajtó üvegén, hogy neki problémái vannak, ezért a sógorom gyermekei sem tudták magukat kialudni. Előfordult olyan is, hogy eltűnt, és éjfél körül valami idegen pasival állított haza. Meg kellett oldani az elhelyezését, ezért kölcsönt vettünk fel, és most egy otthonban van. Tudom, megvetendő, ezért mi úgy választottunk közösen valami lehetőséget, hogy minnél humánusabb legyen, mert már így is majd megszakadt a szívünk. Be-be járunk hozzá látogatni, de főleg a férjem bátyja mert, hozzájuk sokkal közelebb van. Ő hetente 2* ránéz, visz neki ezt-azt. Van, hogy néha jobb az állapota, de sajna nem ez a jellemző.
Kedves ngyb!
A kutya nagyon jó ötlet volt! Nekünk két macskánk van, anyukámnak egész életében mindíg volt cicája. Ez a kettő most különösen fontos, nagyon értelmesek, és érzik, hogy neki szüksége van rájuk. Ha kicsit rosszkedvű, fel tudják vidítani, a kertben is állandóan "kergeti" őket. Ha lefekszik, az egyik cica "kötelességtudóan" mindíg odabújik hozzá, és látom, hogy anyukámnak jól esik. Szóval egy állat nagyon jó segítőtárs és "orvos" is tud lenni.
A dühromam nálunk szerencsére nem jellemző, anyukám mindíg is szelíd, jó természetű volt, ő inkább magába fordul most. Előfordult, hogy párszor megmakacsolta magát, pl. az öltözésnél nem hagyta, hogy feladjak rá valamit, vagy nem akart leülni enni, stb. Ez az időszak azonban elmúlt, most nagyon passzív.
A beteg alaptermészetéből is fakadhat, hogy mennyire lesz agresszív, és milyen gyorsan lép túl ezen az időszakon. A gyógyszerek ezen tudnak segíteni.
Szerintem nem baj, hogy megmondtátok Neki, hogy milyen beteg.Saját tapasztalatom, hogy anyukám se reagált erre igazán. Egy bizonyos stádiumban már nincs betegségtudatuk.
Én is együttérzek Veletek, és remélem, hogy azért ebben a nehéz helyzetben helyt tudtok állni.
Ha tanácsolhatom, minél előbb meg kellene szervezni az otthoni ápolást, ha most még nincs is szükség rá, ne hirtelen kelljen találni valakit. Tudom, hogy nem könnyű megbízható ápolónőt találni, nekem is sok időbe tellett, míg rátalalátam arra, akiben 100 %-ig megbízok.
Nagyon sok erőt kívánok Nektek, és ha bármiben tanácsra van szükség, szívesen segítek.
Mi szerencsére még nem tartunk ennél a stádiumnál, én nem is tudom, hogy fogjuk tudni megoldani, hogy apósom ne legyen egyedül. (Külön házban lakik egyedül.)
Most vettünk Neki egy kiskutyát, de az ellátásában reggel és este (munka előtt és után) segítünk. Nagyon bízunk benne, hogy a későbbiekben a segítségére lehet a kutya - olvastuk több helyen is az interneten, hogy betanított kutyák segítik az Alzheimereseket: például megmutatják a hazavezető utat, ha eltéved.
Minden a Tiédhez hasonló leírás mindamellett, hogy segít, hogy megoszthatjuk egymással a gondjainkat, azért igen elkeserít.
Apósom néha nem tud kimondani szavakat, előfordult már, hogy elindult valahová és hazament inkább, mert időközben elfelejtette, hova is akart menni, és például írni és telefonálni nem tud (de olvasni igen). Nem lehetünk biztosak benne, hogy evett, fürödni el kell küldeni, stb. - de még el tudja intézni egyedül!
De azért egyelőre nem panaszkodhatunk, igazán. Bízunk a gyógyszerben is, az orvos egy évet ígért, amíg nem romlik tovább tőle (talán a kedélyállapota javul is).
Terveink szerint ez idő alatt próbálunk minél több élményt nyújtani Neki is, meg a gyerekeknek is, hogy legyen mire emlékezniük.
És ezalatt az idő alatt kellene kialakítanunk a napi rutint, megtalálni az ápolónőt, megtanulni, amit meg lehet és a többi.
Sajnálom, hogy Ti már ennyire előrehaladott állapotnál tartotok. Nem tudom, nekünk (főleg a férjemnek, aki már a diagnózistól összetört egy kicsit lelkileg) hogy lesz erőnk ezt végigcsinálni. Nagyon becsüllek, hogy nem adtad intézetbe Anyukádat!
Kérdeznék Tőled, s aki erre jár, bárkitől:
mennyire jellemző a későbbiek során a dühroham és agresszió?
És még egy kérdés: szerintetek jó, ha tudja, hogy Alzheimeres? Mármint, hogy jól tettük-e, hogy elmondtuk Neki? (Nem mutatott ki különösebb érzelmet akkor.)
Sziasztok!
Én is ugyanabban a cipőben járok, Édesanyám már két éve szenved ebben a szörnyű betegségben. A tünetek alapján már a súlyosabb stádiumban van, segítségre szorul szinte mindenben. Etetni, öltöztetni kell, wc-re sem tud egyedül menni. Beszéde már teljesen érthetetlen, csak nagy ritkán mond ki egy értelmes szót. Most fog kórházba menni, kivizsgálásra és infúziókúrára.
A gondozása főleg rám hárul, bár én dolgozom, és nagyon nagy szerencsével sikerült találni egy ápolónőt, aki napközben vele van. Este és a hétvégén vagyok vele, így szinte soha nem tudok elmenni sehova. Iszonyú lelki teher ez, mert szörnyű látni a leépülését. A kórház miatt is aggódom, nem tudom, hogy reagál majd rá, hogy nem fog látni mindí, mert hozzám nagyon ragaszkodik.
Eddig el tudtuk vinni magunkkal nyaralni is, de ez idén már szóba sem jöhet.
Ha a kórházat kibírja, azon gondolkodom hogy jó lenne valahova kb. két hétre beadni, hogy én is egy kis lélekzethez jussak, és el tudjunk menni a párommal nyaralni. Az ápolónő ott is látogatná, így nem lenne elhagyatva. De van ilyen hely egyáltalán?
Nagyon együttérzek mindnyájatokkal, tudom, milyen nehéz ebben a helyzetben helytállni.
