Én is gondoltam régebben arra, hogy lusta és elhagyja magát, de szvsz ez is a betegség velejárója. Talán arról van szó, hogy minden sokkal több energiájába kerül, mint korábban, ezért nem csinálja. Az érdektelenség is furcsa dolog, mert régen minden pletyi lázba hozta, most pedig szerintem már nem tudja, hogy miről beszélek, ezért nem is reagál rá. Tegnap egyébként nagyon rossz napjuk volt. Bent a kórházban gyakorlatilag mindenki nagyon zavart volt, azok is, akik egyébként csöndben fekszenek (ez egy ápolási részleg, nem szükségképpen zavart tudatúaknak) tegnap folyamatosan nyomták az értelmetlen szövegeket. Anyám is elkezdte emlegetni a rég meghalt hozzátartozóit, ami mindig a rossz általános állapot jele. Az sem tesz jót, hogy ha megkérdezi, hogy mi van az öccsével, akkor megmondom, hogy már 20 éve meghalt, de nem tudom mit mondjak. Talán hazudnom kellene?
Sziasztok!
Csak itt a munkahelyemen van gépem, ezért kicsit kimaradtam.
Anyukámnak az orvos ajánlotta a kórházi kezelést, állítólag Nootropiles infúziókkal mossák át az ereit, ez kicsit kitisztítja a lerakódásoktól, és az agyi vérellátást növeli meg. Ezenkívül - mivel ambulánsan nem lehet ellátni, mert a kocsiba ki-be szállás nem egyszerű feladat - minden esedékes kivizsgálást megcsinálnak neki. CT, MRI, EKG, stb. Pénzt persze kell majd a nővéreknek adni, hogy a teljes ellátást megkapja, de állítólag a Margit kórház elég tűrhető.
Remélem, jót tesz neki, majd beszámolok róla.
A hullámvölgyel kapcsolatban: Ez a hétvége nálunk is szörnyű volt, ráadásul most teljesen egyedül voltam vele, a párom vidéken dolgozott. Úgy vettem észre, hogy az időjárásváltozás rendkívül megviseli, teljesen magába zárkózott.
Most viszont pár napra fellélegzek, mert amíg kórházban van, én lemegyek a Balatonra. A látogatást megszerveztem, mindíg lesz nála valaki. Remélem, nem lesz vele semmi baj. De hát ez a pár nap nekem is jár, már az én egészségem is lassan rámegy erre az egészre.
El is köszönök addig, mert számítógép még a közelemben se lesz.
Ha visszajöttem, jelentkezek, addig is kívánok Nekten nagyon nagy türelmet, sok erőt.
Sajnos a kutyával kapcsolatban igazad lesz, mert egyáltalán nem törődik vele. Enni adni és esténként foglalkozni vele tudunk, de napközben talán nem is szól hozzá, lehet, hogy nem is simogatja, szeretgeti - legalábbis így érezzük-gondoljuk-látjuk. Egyszerűen unatkozik szegény kis blöki. Nem jó Neki. Úgyhogy jobb belátásra térünk és elfogadjuk, hogy nem kell erőltetni azt, ami nem megy. Apósom is azt mondja, hogy nem kell. Akkor minek mindenkinek szenvedni. A kutyus jobb gazdát érdemel, apósomnak pedig (egyelőre? - de már mindegy) nem úgy néz ki, hogy segítene. (Nem tudom, érdekli-e egyáltalán valami.)
Lelkileg elég nehéz hétvégénk volt - no persze akadt jócskán tennivaló is, de az mégsem olyan megterhelés, és ha kész, megelégedéssel nyugtázhatod, hogy elvégezted.
Volt ez a kutya ügy is, amibe a tényleg teljesen jóindulatú szomszédok úgy érezték, hogy állást kell foglalniuk. Ezen kívül pénteken rosszul lett (valószínűleg a vérnyomása miatt), és amikor a hétvégén lent voltunk Nála, annyira passzív volt és néha összevissza beszélt, hogy ez nagyon megviselte a férjemet. Most is ott van Nála, hogy a kutyus miatt tudjon aludni. De komolyan úgy érzem, hogy a betegsége csak részben jelent gátat, a másik rész a "lustaság" vagy inkább a "nemtörődömség". Nem akarok bántó dolgokat még gondolni sem, nemhogy leírni, de megkockáztatom, hogy egy kicsit jobban kiszolgáltatja-ellátatja Magát, mint amennyire erre valóban szüksége lenne. Tényleg olyan, mint egy dacos gyerek.
Nem tudom, hogy ez hirtelen romlás vagy egy hullámvölgy vagy egyszerűen rossz napjai vannak, ahogy bárkinél előfordul.
Viszont, ha ennyire elhagyja Magát, tényleg nem lesz más megoldás: egész napos felügyelet (vagy az otthonában vagy valamilyen intézetben).
Nálunk hullámvölgy van. Fáradtak és elkeseredettek vagyunk. Majd holnap jön egy újabb nap, tele újabb megoldandó feladatokkal, és akkor úgysem lesz időm ezeken rágódni.
A személyisége persze változik, hiszen egészen másként reagál dolgokra, talán a mentalitás, ami marad. Nem tudom elképzelni, hogy a leépülése végső stádiumában mondjuk akaratos esetleg aggresszív lesz, mert az elmúlt pár év alatt ilyen szempontból pont ellentétes volt a változás. Olyan mint egy ijedt kisgyerek, ha ismeretlenek vannak a közelébe és persze nem ilyen volt fénykorában, de az akkori udvariasság most inkább alázattá válik, amit nagyon rossz látni, de szvsz egy irányt jelez. Lehet, hogy hülyeségnek hangzik, de így még szívfacsróbb az egész.
Anyám nagyon szereti a növényeket, ezért nagyon sok virágzó növényt raktam a szobájába. Ha elvirágzik akkor már nem érdekli. Az a gond ezzel, hogy egy nap 10x is meglocsolja (néha kakaóval, vagy almalével), így aztán mindig tönkremennek. Érdekes, hogy úgy kell megitatni, mert elfelejt inni, de a növényeket "ápolja". Nálunk ez a kutya, de én nagyon szeretem az állatokat, és úgy gondolom, hogy az ilyen típusú gondoskodás szegény kutyának káros lehet, mondjuk az ibolyáért nem fáj annyira a szívem.
A gyámság alá helyezést mi sem szeretnénk kezdeményezni, a háziorvos mondta, hogy egy állapotfelmérő vizsgálat után döntik el, hogy képes-e önellátásra, illetve milyen mértékben - ennek a függvénye, hogy gyámság alá kell-e helyezni.
Én úgy gondolom, hogy bár nem teljesen tudja ellátni magát - de egyelőre - nem kevés szervezőmunkával megoldhatóak a mindennapi dolgok.
Ha az alaptermészete határozná meg, hogy a későbbiekben mire számíthatunk, az nagyon pozitív, mert szerencsére apósom egy csendes, magának való, beletörődő ember - már amennyire ismerem (kevés ideje tartom Vele a kapcsolatot, kb. 3 éve, amióta anyósom már nincs Vele).
Jó, hogy anyukádról ezt írtad, mert elrémisztő dolgokat olvastam már ebben a fórumban és máshol is - az állítólag a betegséggel járó - személyiségszétesés megnyilvánulásairól.
A kutyust próbálja a férjem odaszoktatni, minden este lemegy apósomhoz (autóval kb. 10 percre lakik tőlünk) és késő éjszakáig / kora hajnalig ott marad, hogy megnyugtassa a kutyát, ha kell.
A kutya etetése, foglalkozás vele, később majd a tanítása szívügyünk (itthon is van 3 kutyánk), úgy gondolom, azzal nem lesz gond. A gyerekeink is imádják a kiskutyát, talán szívesebben töltenek majd apósomnál is több időt ezért. Amúgy rettentő okos kis jószág (magyar vizsla).
Amúgy nekünk nincs olyan rossz véleményünk a kórházról, az ápolónők is egész használhatóak voltak (némi anyagi rásegítés azért kellett). Úgyhogy lehet, hogy Nektek is szerencsétek lesz. Nagyon remélem és kívánom.
Nehéz lesz, de én pl. mindenre tettem post-it-et, kiírtam, hogy mi micsoda, a szekrényre a nevét stb. Kb. 100x kimentünk megkeresni a wc-t, meg onnan a szobát. Persze most már ez sem működik. A nővérekről nincs jó véleményem, mert bár tudják milyen állapotú simán odateszik a kefirt vagy a becsomagolt vacsorát az éjjeliszekrényre aztán annyi. Ettől éhen is halhatna. De pénzért azért megetetik remélem, mert eddig még nem halt éhen. Anyukámnak van egy játékmacija, azt visszük vele. Tkp. olyan mint egy csecsemő, az ad neki biztonságot. Bármi apró othoni cucc, amit még megismer segíthet.
Most kedden kell bevinni a kórházba anyukámat. Nagyon vegyes érzelmekkel várom, mert nem tudom, hogy fog reagálni. Két éve még egy napot sem töltöttünk külön. Azért is aggódok, hogy a kórházban jól el tudják-e látni a nővérek. (Etetés, öltöztetés, fürdetés, fogmosás, wc, stb.), mert itthon mindenben segítségre szorul.
A gyámság alá helyezést mi sem szeretnénk, de van azért bukta, ha nincs gyámság alatt. Most pl. kórházban van anyám combnyaktöréssel, és a traumatológián kb. 7 nap után közölték, hogy elvihetem. Kérdeztem, hogy nincs valami rehabilitációs részleg, ahol megpróbálnák járni tanítani, meg hát a sebet is el kell látni stb. Erre az orvos közölte, hogy megkérdezték anyámat, aki nem akart átmenni a rehabilitációs osztályra, és mivel nincs gyámság alatt, akkor neki el kell engednie. Persze némi pénz ellenében aztán mégis átkerült, valahogy akkor már nem számított, hogy mit mond.....Ettől függetlenül én nem indítok ilyet, mert anyám egyébként nagyon rendes, elfogadja amit mondok, pedig nem is igazán tudja ki vagyok, leginkább az anyukájának gondol, és nagyon rendes gyerekként viselkedik. Nálunk sosem volt dühkitörés, azt hiszem az alaptermészetétől függ, hogy hogy reagál. Anyám inkább sírdogál, de pl. most a kórházban énekelni szokott, pedig nincs igazán oka a jókedvre.
Kórház ügyben az van, hogy mi minden évben betettük 3 hétre, mert egyébként megbolondultam volna. Nagyon nehezen viselte, és utáni romlott is az állapota, pedig kapott minden féle anyfényesítő kezelést. Most már több mint egy hónapja kórházban van, és nagyon megszokta. Igazából nem is tudja, hogy hol van, egyáltalán nem hiányolja az otthonát, feltehetően nem is emlékszik rá és ha hazajön akkor az lesz majd idegen környezet számára. Én vagyok az egyetlen fix pont (ezért is ilyen nehéz ezt a terhet egyedül vinni) természetesen szinte naponta bemegyek hozzá. Fogalmam nincs, hogy mi lesz, szinte biztos, hogy nem tudom már hazavinni, lehetetlen hogy otthon ápoljuk. Ápolónő ügyben a bizalmam sajnos nem terjed odáig, hogy beengedjem a lakásunkba. Talán ha külön élnénk, akkor elvinnék minden értéket stb és akkor esetleg, feltéve, hogy meg tudom fizetni.
Az állatok jó hatással vannak az ilyen betegekre, feltehetően azért, mert nem kell vele értelmesen beszélni, nem is mond semmi bonyolultat. Azt gondolom, hogy egy ilyen beteg nem képes ellátni még egy macskát sem egyedül. Ha szereted az állatot, akkor azt is neked kell majd gondozni.
Egy honlapot tudnék ajánlani, azon találtam én is: www.szeretetszolgalat.hu
E-mail: info@szeretetszolgalat.hu
Ők válaszoltak a levelemre, és ajánlottak egy pesterzsébeti magánotthont. Velük beszéltem, előtte be kell jelentkezni, és a nyugdíjhoz mért napidíjat kell fizetni. Bővebbet nem tudok, mert én csak augusztus-szeptember körül szeretném ott elhelyezni kb 10 napra. Telefonuk: 30-96-16-610.
A Dabas-Gyónit éppen építik, de azt írták, nem árt már most jelentkezni, hogy legyen hely.
Az e-mail-ben szívesen elküldik a jelentkezési lapot.
én is elkérném az elérhetőségeket, és kíváncsi lennék, hallottál-e már valamit ezekről az intézetekről (gondozás színvonala, forintálisan mit jelent).
Nálunk ötletként felmerült - amit már itt is olvastam -, hogy romániai magyarok vállalnak lakhatásért egy kis takarítást, bevásárlást, éjszakai felügyeletet. Biztos lehet találni ápolónőt is.
Az csak egy dolog, hogy mit szól ahhoz apósom, hogy egy idegen lakjon Nála, illetve hogy mi fel merjük-e vállalni, hogy beengedjük a házába. Mondjuk ajánlják vagy esetleg nem találunk jobb megoldást és megpróbálnánk: még megsaccolni sem tudom, mibe kerülhet ez. Félek, hogy nem a mi pénztárcánkhoz méretezik még az ilyen olcsóbbnak tűnő megoldást sem.
A házi szakápolásról tudtok valamit? Szándékozom utánanézni, de hátha van tapasztalat. Annyit tudok, hogy a körzeti javaslatára indul a dolog.
Ti mit gondoltok az egyéni és/vagy csoportos pszichiátriai gondozásról?
a gyámság alá helyezést mi nem szeretnénk sürgetni, de valószínűleg a férjemet tudják csak gyámjaként kijelölni, mert anyósom már nem él, sógoromék pedig külföldön laknak.
Ezt a hosszadalmas procedúrát - ha már muszáj lesz - oké, végigcsináljuk, de azon felül milyen kötelezettségeket ró ez még ránk (mármint a férjemre) a gondozásán és hivatalos ügyeinek intézés túl? Mit tudom én, a gyámhatósággal kell-e kapcsolatot tartani, beleszólhatnak-e az intézeti elhelyezésébe, ellenőrzik-e, hogy pl. szakápolóval gondoztatom-e otthon, stb. Szóval, ami szépet és emberségeset feltételezhetl az ember az ilyen hatóságokról, ilyen értelemben mire készüljünk fel?
Ápolónőt én véletlenül találtam, a falunkban. Egy ismerős nénivel beszélgettem éppen, ő ajánlotta az ismerősét. A hölgy előtte már ápolt egy agyvérzéses bácsit, de nem hivatásos ápolónő. Az intézeti elhelyezés még előttem is egy nagy kérdés. Nem szívesen szakítom ki az otthoni környezetből, de néha tényleg szükséges pár hét szünet.
Egyházi vonalon utánanéztem, Dabas-Gyónon van egy otthon, a szeretetszolgálat működteti. Most éppen átépítik, jövőre lesz kész. Itt kizárólag alzheimeres betegekkel foglalkoznak majd. Erzsébeten működik egy magánotthon, ennek idén mindenképpen utánazézek, (aug. szept. körül), a tapasztalatomat majd megírom.
Hosszadalmas eljárás a gyámság alá helyezés, mert nagyon sok visszaélés történt a múltban emiatt. Orvosi igazolások kellenek, és még azt is külön ellenőrzik. Az én anyósom Sümegen van, egy alapítványi helyen.
A kutyát lehet, hogy elkiabáltam, mert ma - egy hét alatt már másodszor - azt nyilatkozta apósom, hogy Ő nem tudja vállalni. Aranyos meg minden, de nem aludt éjszaka, mert sírt a kutyus (tudjátok esős éjszaka volt, dörgött, villámlott).
Most éppen ott van Nála a férjem, lehet, hogy ott is alszik, hogy tudjon pihenni apósom. Kell egy-két hét, amíg megszokja a kutya az új helyet. De azért - remélem - , nem kell végig ott töltenie az éjszakákat a férjemnek.
Azért még nem adjuk fel - egyelőre.
A felügyelettel kapcsolatban lenne kérdésem. A körzeti a jövő heti nyaralása után beutalja valamilyen rendelőintézeti vizsgálatra apósomat, hogy megállapítsák, mennyire tudja ellátni magát. Állítólag ettől függ, hogy gyámság alá helyezik-e. Erről tudtok valamit? Milyen tapasztalatok van, milyen ügyintézést és legfőképp milyen következményeket jelent ez?
Másik kérdésem: ti hol tudtatok ápolónőt találni (és milyen anyagi vonzata van az ilyesminek)? Illetve milyen intézetben lehet majd elhelyezni?
Az intézet azért is érdekelne, mert állítólag egyéni és csoportos terápiával is kezelhető - segíthető az ilyen beteg, valamint az idegen környezetben könnyen bepánikolnak. Ha ezt a két dolgot összekapcsolom, logikusnak tűnik, hogy a majdani befogadó intézetbe hordjuk pszihiátriai gondozásra. Vagy ez nagyon laikusan hangzik?
Üdvözlet a társaságnak!
Sajnos nálunk is hasonló a helyzet, anyósomnál lépett fel a probléma pár évvel ezelőtt. Ő vette észre magán, hogy valami nem stimmel, és elment az orvoshoz panaszkodni. Túl sokmindent felejtett el, és zavarta az is, hogy sokat romlott a koordinációs készsége is. Nem mondták meg neki, hogy mi a baj, amit nagy szemétségnek tartok, mert évekig csak memóriafrissítőket kapott, gyakorlatilag síntér volt a doki. Legalábbis én így gondolom, mert még annyit sem tett meg, hogy valamelyik fiának szólt volna, hogy mi a baj. Persze honnan is tudta volna, ha el sem küldte mri-re. Ezek a vizsgálatok már elég későn kerültek sorra. Mi az ő gondozása szempontjából sajnos nagyon messze lakunk tőle (200 km), ezért a férjem testvérére maradt a feladat, aki egy házban lakik vele. Eleinte azon kívül, hogy a sógornőmet kifejezetten utálta, és ha valamit nem talált, annak ellopását, és direkt eldugását rákente, nem is volt nagyobb probléma. Esetleg még a kulcsmizéria, amiről sose tudta, hogy hol tette le. Néha elhoztuk hozzánk 1-1 hétre, hogy tudjanak pihenni, nyaralni. Nálunk mindíg ezerszer jobban érezte magát mint otthon, ezért én eleinte el sem hittem a "rágalmakat", amiket a sógorék "összehordtak". Tehát úgy nézett ki a helyzet eléggé sokáig, hogy mikor nálunk volt, akkor regenerálódott egy kicsit, és ezért úgy tűnt, mintha javult volna az állapota. Aztán egyszercsak elkezdett meredeken hanyatlani, és már nálunk sem volt jól. Egyszer előfordult az is, hogy nem tudta, hogy a férjem a fia, ezért el kezdett sírni, hogy ő ezt nem is tudta, és meséljek el mindent. Elmeséltem (kb 5 órán keresztül csak meséltem, mert kérdezett mindenfélét), hogy van két fia, és volt egy férje is (ennek nagyon örült, hogy végülis egyik gyereke sem "zabi"), és azért nem emlékszik, mert beteg. Pihenjen egy kicsit, és akkor visszajönnek az emlékek. Erre azt mondta, hogy ő nem beteg, mert nem fáj semmije. Akkor én azt mondtam neki, hogy azért nem fáj, mert az agyában van egy meszesedési probléma, és mivel ott nincsenek érző idegek, ezért nem is érezheti. Na ez megnyugtatta, és lepihent. Ez az állapot, és ez a magyarázat bevált kb. fél évig. Végül is egy értelmes tanult emberről van szó, aki a normális beszédet felfogta. Sajna ez is már csak múlt idő. Annyira leromlott az állapota, hogy már nem értett semmihez. Sógorék dolgoznak, együkünk sem roppant tehetős család, ezért nem tudtunk mellé ápolónőt fogadni. Otthon viszont már nem lehetett egyedül hagyni, mert már ahhoz sem értett, hogy a villanyt hogy kell felkapcsolni. Kitépte a kapcsolót a falból. A zárat, kilincset már rég nem tudja használni, ezért nagykéssel, meg valami szerzámokkal rohangált, hogy majd azzal kinyitja az ajtót. Éjszakákat nem aludt, fel-alá járkált, és dörömbölt a klumpájával az ajtó üvegén, hogy neki problémái vannak, ezért a sógorom gyermekei sem tudták magukat kialudni. Előfordult olyan is, hogy eltűnt, és éjfél körül valami idegen pasival állított haza. Meg kellett oldani az elhelyezését, ezért kölcsönt vettünk fel, és most egy otthonban van. Tudom, megvetendő, ezért mi úgy választottunk közösen valami lehetőséget, hogy minnél humánusabb legyen, mert már így is majd megszakadt a szívünk. Be-be járunk hozzá látogatni, de főleg a férjem bátyja mert, hozzájuk sokkal közelebb van. Ő hetente 2* ránéz, visz neki ezt-azt. Van, hogy néha jobb az állapota, de sajna nem ez a jellemző.
Kedves ngyb!
A kutya nagyon jó ötlet volt! Nekünk két macskánk van, anyukámnak egész életében mindíg volt cicája. Ez a kettő most különösen fontos, nagyon értelmesek, és érzik, hogy neki szüksége van rájuk. Ha kicsit rosszkedvű, fel tudják vidítani, a kertben is állandóan "kergeti" őket. Ha lefekszik, az egyik cica "kötelességtudóan" mindíg odabújik hozzá, és látom, hogy anyukámnak jól esik. Szóval egy állat nagyon jó segítőtárs és "orvos" is tud lenni.
A dühromam nálunk szerencsére nem jellemző, anyukám mindíg is szelíd, jó természetű volt, ő inkább magába fordul most. Előfordult, hogy párszor megmakacsolta magát, pl. az öltözésnél nem hagyta, hogy feladjak rá valamit, vagy nem akart leülni enni, stb. Ez az időszak azonban elmúlt, most nagyon passzív.
A beteg alaptermészetéből is fakadhat, hogy mennyire lesz agresszív, és milyen gyorsan lép túl ezen az időszakon. A gyógyszerek ezen tudnak segíteni.
Szerintem nem baj, hogy megmondtátok Neki, hogy milyen beteg.Saját tapasztalatom, hogy anyukám se reagált erre igazán. Egy bizonyos stádiumban már nincs betegségtudatuk.
Én is együttérzek Veletek, és remélem, hogy azért ebben a nehéz helyzetben helyt tudtok állni.
Ha tanácsolhatom, minél előbb meg kellene szervezni az otthoni ápolást, ha most még nincs is szükség rá, ne hirtelen kelljen találni valakit. Tudom, hogy nem könnyű megbízható ápolónőt találni, nekem is sok időbe tellett, míg rátalalátam arra, akiben 100 %-ig megbízok.
Nagyon sok erőt kívánok Nektek, és ha bármiben tanácsra van szükség, szívesen segítek.
Mi szerencsére még nem tartunk ennél a stádiumnál, én nem is tudom, hogy fogjuk tudni megoldani, hogy apósom ne legyen egyedül. (Külön házban lakik egyedül.)
Most vettünk Neki egy kiskutyát, de az ellátásában reggel és este (munka előtt és után) segítünk. Nagyon bízunk benne, hogy a későbbiekben a segítségére lehet a kutya - olvastuk több helyen is az interneten, hogy betanított kutyák segítik az Alzheimereseket: például megmutatják a hazavezető utat, ha eltéved.
Minden a Tiédhez hasonló leírás mindamellett, hogy segít, hogy megoszthatjuk egymással a gondjainkat, azért igen elkeserít.
Apósom néha nem tud kimondani szavakat, előfordult már, hogy elindult valahová és hazament inkább, mert időközben elfelejtette, hova is akart menni, és például írni és telefonálni nem tud (de olvasni igen). Nem lehetünk biztosak benne, hogy evett, fürödni el kell küldeni, stb. - de még el tudja intézni egyedül!
De azért egyelőre nem panaszkodhatunk, igazán. Bízunk a gyógyszerben is, az orvos egy évet ígért, amíg nem romlik tovább tőle (talán a kedélyállapota javul is).
Terveink szerint ez idő alatt próbálunk minél több élményt nyújtani Neki is, meg a gyerekeknek is, hogy legyen mire emlékezniük.
És ezalatt az idő alatt kellene kialakítanunk a napi rutint, megtalálni az ápolónőt, megtanulni, amit meg lehet és a többi.
Sajnálom, hogy Ti már ennyire előrehaladott állapotnál tartotok. Nem tudom, nekünk (főleg a férjemnek, aki már a diagnózistól összetört egy kicsit lelkileg) hogy lesz erőnk ezt végigcsinálni. Nagyon becsüllek, hogy nem adtad intézetbe Anyukádat!
Kérdeznék Tőled, s aki erre jár, bárkitől:
mennyire jellemző a későbbiek során a dühroham és agresszió?
És még egy kérdés: szerintetek jó, ha tudja, hogy Alzheimeres? Mármint, hogy jól tettük-e, hogy elmondtuk Neki? (Nem mutatott ki különösebb érzelmet akkor.)
Sziasztok!
Én is ugyanabban a cipőben járok, Édesanyám már két éve szenved ebben a szörnyű betegségben. A tünetek alapján már a súlyosabb stádiumban van, segítségre szorul szinte mindenben. Etetni, öltöztetni kell, wc-re sem tud egyedül menni. Beszéde már teljesen érthetetlen, csak nagy ritkán mond ki egy értelmes szót. Most fog kórházba menni, kivizsgálásra és infúziókúrára.
A gondozása főleg rám hárul, bár én dolgozom, és nagyon nagy szerencsével sikerült találni egy ápolónőt, aki napközben vele van. Este és a hétvégén vagyok vele, így szinte soha nem tudok elmenni sehova. Iszonyú lelki teher ez, mert szörnyű látni a leépülését. A kórház miatt is aggódom, nem tudom, hogy reagál majd rá, hogy nem fog látni mindí, mert hozzám nagyon ragaszkodik.
Eddig el tudtuk vinni magunkkal nyaralni is, de ez idén már szóba sem jöhet.
Ha a kórházat kibírja, azon gondolkodom hogy jó lenne valahova kb. két hétre beadni, hogy én is egy kis lélekzethez jussak, és el tudjunk menni a párommal nyaralni. Az ápolónő ott is látogatná, így nem lenne elhagyatva. De van ilyen hely egyáltalán?
Nagyon együttérzek mindnyájatokkal, tudom, milyen nehéz ebben a helyzetben helytállni.
Be vagyunk keritve ! Édeasanyámnál másfél éve tart ez az iszonyat.Olyan rohamosan romlik az állapota, hogy itt nem lehet biztosan százalékosan meghatározni, hogy éppen hol tart.
Én is feladtam a munkámat 56 évesen, mert arra a döntésre jutottam :
- dolgozom tovább és kifizetem a vadidegen embernek a nem kevés pénzt és mellette idegeskedek, hogy hogy viseli gondját vagy
- otthon maradok és én ápolom.
Ez utóbbit választottam és őszintén mondom, nem tudom, hogy jól döntöttem-e ?!
Ma már ott tartok, hogy max 1 órát vagyok naponta távol, az is csak a bevásárlások miatt.
Iszonyatosan megvisel, hogy a szemem előtt megy tönkre a legjobban szeretett ember.
A családom kezdeti segitsége szépen, csendben elmaradt- "szóljál, ha tudunk segiteni ".
Ez egy iszonyatos őrlődés,mert a lelkiismereted állanóan azt sugja- csináld ! De ha bevállalod- ezer százalék, hogy rámegy az életed, a kapcsolataid és minden, ami Te vagy, mert TE megszünsz a 24 órás ügyelet miatt.
Még annyit: találtam egy könyvet(itt a net-en a Libri-nél )" Az Alzheimer - kóros betegek gondozása "Dr.Günter Kramer.Nekem segitett egy kicsit a betegség megértésében, a kapcsolatunk kezelésében.
Én egy másfajta élethelyzetből azt tudom tanácsolni, hogy nagyon godoljátok meg, mit vállaltok. Nem tudom, mit jelent az orvos szerint a félidő, de édesanyád még évtizedekig elélhet ezzel a betegséggel, ami a vele együttélőket nagyon súlyosan megterheli. Mi együtt éltünk a betegség kezdetén is, és 6 év után mondhatom, hogy nem szabad feladnod ezért az eddigi életedet és egzisztenciádat. Gondoljátok végig, ez a vállalás azt jelenti, hogy teljesen át kell alakítani az életedet, nemcsak azért mert más helyre költözöl, de ott sem élhetsz úgy, ahogy szeretnél. Olyan mintha egy csecsemőt gondoznál, azzal súlyosbítva, hogy itt semmilyen fejlődés nincs, sőt, és hogy az édesanyád folyamatos leépülését kell látnod nap-mint-nap.
Ha dolgozol és nem vagy vele egész nap, akkor egy idő után elkerülhetetlen az intézeti elhelyezés, vagy az, hogy valakit megfizess, aki mellette van addig amíg nem vagy otthon. Ez utóbbi - ha együtt éltek - azt jelenti, hogy egy vadidegen ott lebzsel egész nap vagyonokért, aztán este és éjjel neked kell megbirkózni a feladattal. Én ezt biztos nem vállalom, bár az intézeti elhelyezés sem olyan egyszerű, s pláne nem ingyenes. Mégis azt javasonám, hogy keressetek egy megfelelő helyet, mert előbb utóbb az lesz a vége, csak addigra te is tönkremész. Nem tudom van-e saját családod vagy párod, ha van, akkor az tovább nehezíti a helyzetet. Nekem pl. állandó lelkiismeret furdalásom van amiatt, hogy a gyerekeimre nem jut már elég energiám, a férjemről nem is szólva. A gyerekeknek pedig néha sokkoló, hogy a nagymamájuk milyen állpotban van, pedig az enyhébb tüneteket már megszokták. Ha nincs családod, akkor pedig nem is igen fogsz olyat találni,aki egy ilyen élethelyzetben veled élne, és ezen nem is kell csodálkozni.
Dönteni neked kell, de előtte még tájékozódj.
En egy 29 eves emberke vagyok, aki nagyon tanacstalan...
Edesanyam nagyon koran (55 evesen) lett beteg. Az orvosok szerint felidoben vagyunk. Eddig onellato volt - persze kisebb-nagyobb segitseggel-, de mar ez sem megoldhato. Sokat romlott. Egyedul lakik, mi mas varosban elunk az ocsemmel, de minden hetveget otthon toltunk. Meg kell oldanunk a teljes felugyeletet valahogy. Sajnos nagyon nehez olyan embert talalni ebben a mai vilagban, aki megbizhato es becsuletes is. A penzrol nem is beszelve... Sajnos nem keresunk annyit, hogy ket gondozot ki tudjunk fizetni. Az intezet szoba sem johet, mert edesanyam meg nincs olyan allapotban - szerencsere- , hogy ez szukseges legyen.
Nem tudom, hogy mi a megoldas. Fel kell valamelyikunknek adnia mindent. A munkat es az eddigi eletunket. Senkire nem szamithatunk, csak egymasra. Edesapank sajnos meghalt, a tobbi csaladtag meg a sajat problemaival torodik...
Ha esetleg valaki hasonlo cipoben jar v. jart , kerem ossza meg velem tapasztalatait. Koszonom.
Nagyon szívesen segítek Alzheimer-kórral kapcsolatos kérdések és problémák
vonatkozásában (a betegség korai tünetei, a korszerű gyógyszeres terápiák, az
ápolás különböző vonatkozásai stb.) a 214-1022-es infovonalon vagy email-ben is.
Éva
Nyugi. Ilyen mindenkivel előfordul. Ez sokkal "érdekesebb" betegség. Van feledékenység része is, de másképp. Alapvető dolgokat nem tud, pl. hogy volt testvére, saját magát nem ismeri fel a fényképen stb. Nem tudja pl. kicsavarni a kupakot a colán, de nem azért mert gyenge, hanem mert elfelejtette, hogy hogyan kell. Nálunk pl. olyan érdekes percemberként él szegény, csak a pillanat számít, sem előtte, sem a jövő nem létezik.
6 éve... Nincs semmilyen jó megoldás. Ha testvéred van az segítség azért, én nem tudok senki megkérni a családból hogy segítsen. Nyáron beadjuk 3 hétre, akkor tud a család együtt elmenni, de nagyon félek, hogy ahogy romlik az állapota, majd nem veszik fel a kórházba. A végleges elhelyezés egy intézetbe azért nagyon nehéz érzelmileg, mert lehet, hogy nem tudja mi történik, de hihetetlenül ijedt ha idegen helyre kerül, olyan, mintha egy másik bolygón lenne. Otthon még elmatat, de a kórházban csak fekszik egy fucsa vigyázzállás-szerű helyzetben és fél. Az életösztön miatt persze azt mondom, hogy nekem akkor is jár évente 3 hét, meg egyébként 4 ember életét keseríti meg ez a betegség. Az egyetlen megoldás a halál, de ez nagyon kegyetlenül hangzik, nem is szoktam senkinek mondani, pedig ez az igazság.
Szervusztok!
Figyelmesen elolvastam a kb 1 éves levelezéseteket - hát mit mondjak...! Nagyon el vagyok keseredve ! Nálunk kb. 1 éve tart ez az állapot, egyre elviselhetetlenebb.85 éves az Édesanyám, együtt lakunk.Mindenkit megismer -kivéve engem . Nem nyulhatok a lánya (!) dolgaihoz, kiüldöz a lakásból, közelharc mindenért. Már minden könnyemet elsirtam, időnként nem birom a sirást abbahagyni és úgy érzem -nem birom tovább.
A legnagyobb gond az, hogy valahogy levegőhöz kellene jutnunk, hogy ezt az iszonyú stressz folyamot birjuk - de hogyan ??? A környezetem (testvérem, barátok) jó hogy vannak,de mit kezdjek azzal, hogy " csak Te le ne robbanj " vagy " vigyázz magadra ".
Érzelmileg teljesen a padlón vagyok - iszonyú energiámat emészti fel ez a 24 órás szolgálat.
Ez van - köszönöm, hogy vagytok , jól esett egy kicsit panaszkodni.
