Jónapot Uraim!
mostanában mindenhonnan azt hallom, olvasom, hogy elfogadás. megértés megismerés...
oké
Vonnegut után szabadon, részemről oké.
de látom a másik oldalt is. a szomszédaim.
vagy azt nem illik látni? az nem olyan úri dolog olyat mondani, hogy hallom néha esténként egy-egy nagyobb muri során a körfolyosón végig harsogni, hogy geci magyarok?
ilyet nem illik mondani.
mondjuk meg nekik, hogy igenis félünk tőlük. minden ellenérzés félelemből fakad. olyan képeket őrzök és gondolom ti is, amik sokkolóak.
gyermekéhez óvón legugoló rémült szemű anyuka gyerekkorunkból például nekem a sarkon feltűnő cigánysuhancokhoz társul. és ezeket az érzéseket könnyen odacsapja mindenki a többi előitélethez, de az élet igazolja minden nap. nem elég, ha csak az egyik oldalról próbálnak középre mozogni.
igenis mondja meg valaki a romáknak, hogy életmódjuk, életfilozófiájuk és egyéb apró különbségek miatt terhes a közelségük. az nem elég, ha kapnak egy házat vidéken bizbaszlandon, ahogy minden évben elharsogja a sajtó, de őrizzék is meg. vigyázzanak rá. ne adják el tégláról téglára.
mert úgyis kapnak még egyet. hogy miért? nem tudni. csak. mert hülyék. adnak.
kell is hogy adjanak. az jár. nekem. nekünk. azoktól. mert mi nem dolgozunk. azok meg igen. aki dolgozik, az gazdag, aki meg nem, az nem.
jár a segély, mint őznek a szénával teli vadetető.
miért is? mert kiszorítottak az életteremből. abból. a multkor. és még nem haltam ki, addig itt etetnek. bűntudatból. mert áldozat vagyok. mondta a segélyes ember.