Amikor ezeket a gerjesztéseket az ismeretterjesztésben egyszerűen úgy interpretálják, hogy az ilyen a virtuális fotonoknak nem nulla a tömege, hanem lehet akármekkora, azt még nem biztos, hogy egészen jól érti a laikus. Mert ezek tömege nem csak hogy lehet ekkora, vagy akkora, (akár nagyobb egy proton tömegénél), hanem egyszerre van mindenféle tömegállapotban. Egy egész folytonos tömegspektrumban, nem pedig valamelyik tömeg saját-állapotban. Az ilyen kis helyre és térre lokalizált fotongerjesztések jellemzésére egyszerűen nem jó kvantumszám a tömeg.
Egy részecske már a kvantummechanikában is lehet egyszerre mindenhol, egy bizonyos valószínűség eloszlással, és lehet egyszerre mindenféle energia-sajátállapotban, valamilyen adott valószínűségeloszlással. De a QED-ben már lehet egyszerre mindenféle tömeg-sajátállapotban is.
Ezek valószínűség-eloszlását számolják ki akkor, amikor a Feynman-gráfok belső vonalainak különböző lehetséges impulzusaira integrálnak. Ez tulajdonképpen az egyes tömeg-sajátértékekhez tartozó állapotokat összegezi.
Szerintem itt olyan fotonforrások sugárzási tereinek egy újfajta számolásáról van szó, amelyek nem a szabad térbe, hanem valamilyen nanoméretű üregekbe emittálnak. Ezek hasonló szituációk, ám egészen kicsi méretekben, mint a makroszkopikus üregrezonátorok és hullámvezetők, amelyek különféle elektromágneses módusait jól ismerjük a rádiófrekvenciás távközlésből, de itt persze mindezt egy QED szerinti kvantumos tárgyalásban adja elő. Ilyenkor a közeltér kvantálása nyilván nem ideális szabad fotonokat eredményez, hanem számtalanféle rövid élettartamú, tehát távolra nem jutó módust. (virtuális fotonokat)
Ha belegondolsz, hogy egy makroszkopikus EM hullámvezető üreg geometriáját módosítva is hangolni lehet a benne kialakuló rezgési módusokat, s így alakítani a sugárzás spektrumát, akkor már kb. el lehet képzelni, mit takar a népszerűsítő cikk mondata:
"a környezet optikai tulajdonságai komoly hatással vannak a fotonok színére"
A "fotonok alakján"
pedig szerintem az üreg egyes fotongerjesztéseinek térbeli alakját (módusfüggvényeit) kell érteni.
Úgy értelmezem, hogy valami foton-nagyvilág kölcsönhatás lenyomata ("evidens"), nem pedig egy vákuumban kószáló foton több száz mérföldre a legközelebbi lakott helytől.
Co-author, Professor Angela Demetriadou, also at the University of Birmingham, said: “The geometry and optical properties of the environment has profound consequences for how photons are emitted, including defining the photons shape, colour, and even how likely it is to exist.” (ld. itt).
Ez meg maga a cikk, amiről beszélnek. De azt én sem tudom, hogy pontosan miről van itt szó.
El kellene felejteni ezeket a félrevezető neveket millió felett, amelyek különböző országokban egész más nagyságrendeket jelentenek. (Persze, van akinek a kiló is 100 vagy 1024).
Hát nem azt mondom, hogy nem on-topik, de mégis arra kérlek nyissál rá egy külön topikot, mondjuk "Elektrodinamikus valószínűségszámítás szimulációja" címmel.
További megkötések hiányában az ekvipotenciális felület a töltéseket bekergeti a zárt térfogat belsejébe, ha eredetileg ott bent voltak. Ez ellentmond a tapasztalatnak. (Vagy pedig a végtelenbe, ha eredendően kívül voltak.)
Tehát, a mozgásképes töltéseket eleve a felületen kell elhelyezni.
Akkor viszont problémás egy olyan pont potenciáljának kiszámítása, ahol van töltés.
A számolási módszer: numerikusan minimalizáltam a felületi potenciál szórásnégyzetét.
(Ekvipotenciális felületnél a különbségek eltűnnek, tehát a szórásnégyzet nullához tart. Számolási pontosságon belül.)
Vagy meg kell tanulnom nullával osztani. ;)
Vagy pedig módosítani kell az algoritmust,
például úgy, hogy a teljes térfogatban számolok szórásnégyzetet.
Persze akkor a töltéseket eleve a felületen kell elhelyezni,
és a mozgásukat is csak a felületre korlátozni,
különben a nullával osztás problémája visszamászik az ablakon.
Nem az elektronok közötti erőt számoltam, hanem a pirossal jelölt kerületi pontokban a potenciál szórásnégyzetét minimalizáltam. Numerikus variációszámítással.
