Pegazus (görögül Pégaszosz; latinul Pegasus) szélsebesen repülő szárnyas ló, a görög mitológia egyik szereplője, a halhatatlanság szimbóluma. Apja Poszeidón, a tengerek ura, anyja a kígyóhajú Medusza. A mítoszok szerint amikor Perszeusz levágta Medúsza, a halandókat kővé változtató gorgó fejét, a kifröccsenő vércseppekből megszületett Pegazus, aki azonnal felemelkedett az istenek lakhelyére, az Olümposzra, és a hősök segítőjévé vált.
Bellerophontész hérósz lovaként is emlegették, akinek előbb segítségére volt a pusztító Khimaira szörnyeteg és az amazonok elleni harcában, később azonban levetette magáról, amikor a hős az égbe akart emelkedni a paripa hátán. Ezt követően Pegazus Zeusz villámainak és mennyköveinek hordozója lett.
A Pegazus az ihletettség szimbóluma is a görög mitológiában, aki ott volt a művészetek születésekor, ő a művészetek jelképes alakja. Az isteni származású szárnyas ló a források tiszta vizét szerette, s ahol nem talált ilyet, kemény patáját vágta a sziklába, s menten víz fakadt a lába nyomán. Így keletkezett a híres Hippukréné, a „Lóforrás” a Helikón ormán. Itt fürödtek a Múzsák, ebből isznak a múzsák kedveltjei, a dalnokok, és ihletet merítenek belőle. A szárnyas paripát leginkább a költői ihlet közvetítőjeként tisztelték az ókorban
Pegazus a szellem szabadságának szimbóluma, és a szabadság megtapasztalásából születő lelkesedésé, melynek segítségével az ember képes felülemelkedni nehézségein és korlátain, és megtanul hősként győzni az élet próbáiban.
Akit esetleg érdekel egy a római katakombákban lévő ókeresztény falfestményekről szóló írás, amelyben arról olvashatunk, hogyan találkozik a görög mitológia a kereszténységgel, annak ajánlom ezt a linket:
A nemzedékek, családok, helyszínek régi kultuszait, a homéroszi vallást, az államvallást és az Amfiktionokat3 – melyek hitvilágába az olimpiai Zeusz és a delphoi Apollón is tartozott – a misztérium- és a Dionüszosz-vallás úgy szőtte át, akár az erdőt az elvadult aljnövényzet. A misztériumok célja a lélek feloldozása és túlvilági halhatatlansága. Végső soron az őskor mágikus gyakorlatain alapulnak. Az eleusziszi misztériumok a korszak önálló és legrégebbi misztériumai. Az örök visszatérésben a földművelés megalapítását újítják meg, ám egyszersmind a lélek boldog birodalmába is elvezetnek, ily módon maguk mögött hagyva az örök körforgást. Minden más misztérium Dionüszoszból ered vagy rokon vele. Így például az orfikus vallás és szekták, amelyek részben prehistorikus, részben keleti eredetűek, és leginkább egy – az alexandriait megelőző – szinkretizmust mint szintézist jelenítenek meg. Itt egy mito-teológiával összekötött, aszkézis és megtisztulási rítusok által fenntartott hit uralkodik, mely a lélekvándorlásra és a lélek örökkévalóságára irányul a jutalom és büntetés rendje szerint. Az alapállás és alaphangulat az evilági élettel szembeni ellenséges érzés. Mindez csak a görögnél sokkal régebbi kultúrákban őshonos. Forrásai főleg Indiában vannak. Magát Orpheuszt, aki talán egy trák sámán volt, aki valóban élt, és egy varázsló-énekesiskola megalapítója lehetett, Apollón oldalára helyezték és Dionüszosz illetve a Menádok4 orgiazmusának ellenfelét látták benne. Apollón egyik arca is ugyanabba az irányba mutat, a Fekete-tengernél találkozva az onnan érkező Odhinnal5– mindkettőjüket két holló kíséri. Dionüszosz nem áll szemben Odhinnal annyira, mint például a homéroszi Hüperiónnal, a delphoival vagy a későbbivel. Ő a holtak ura, szilaj vadász, lélekvezető – tehát úgyszintén sámán. Az isteni jellemek többnyire szétválásokat, áttevődéseket és keveredéseket implikálnak. Dionüszosz később feloldja az érett fázisok merevségét, miközben, mint kívülről betolakodó, ismét felszabadítja a korábbi és legkorábbi, a barbár, hetérai és amazón jelleget. De nem csak mint ősmozgató, hanem mint mindent megmozgató, érzék- és lélekmozgató is, démoni hatalmába keríti és megváltja, életre kelti az életet. Ilyen szülőanyáktól származnak az olyan apollóni alapítók is, mint Püthagorasz, Empedoklész vagy Hérakleitosz, úgyszintén a két szentély: a delphoi templom és az athéni tragédia.
A mesék és hiedelmek közötti összefüggések abból is adódnak, hogy a mese- és hitvilág, különösen a magyar folklórban, állandó és kölcsönös hatással van egymásra. {5-80.} Érthető tehát, hogy például a túlvilágról, a többrétegű világokról szóló elképzelések, továbbá a halál, ördög, kísértet, táltos, a természetfeletti erővel rendelkező hősök, a mágikus eljárások, az állattá változások, a halálból való életre kelés stb. mind a mesékben, mind a hiedelmekben azonos szemléletet, felfogást tükröz. „A mesei segítők és ártó ellenfelek küzdelmeiben nem nehéz a segítő és rontó mágia praktikáinak szellemében való gondolkodásjegyeit felfedezni: ez a hiedelmek szférájába tartozó felfogás és gyakorlat pedig a népmese bonyodalmainak, egész szerkezetének egyik legfőbb eleme” (Ortutay 1940: 70).
A babiloni akkád mítoszoknak sumér eredete van. lsd az eredeti sumér vízözöntörténetet Uta-Napishtim-el.
Ádám, Éva, Yahve, Elohim, a királyok nevei, angyalok mind vissza vezethető sumér eredetre. A sumér kultúrát a világ első birodalomalkotó népe az akkád terjesztette el az egész közel keleten.
Természtesen "Heba istennovel, a hettita viharistenség felesége" is sumér eredetű. Akkád közvettítéssel.
pl BUNBEESÉS-2
Éva egyértelműen a sumér Ninti istennő (minden élő anyja) akit Ninusrag istennő (A hegyek úrnője, az életetet adó) teremtett. Hawwa/Éva az akkád "hayya"-ból származik ami "életet adót" jelent.
Ezt bizonyítja a bibliában található szóvicc, az hogy Évát Ádám bordájából teremtette Isten.
A TI azt jelenti "élet" de azt is jelentheti "borda" (nyilvánvaló utalás a melkasra, a szívre és lélegzetre) így Nin-Ti nem csak az élet- hanem a borda-úrnője is.
„ …. A kanonikus könyveket isteni sugallatra írt muveknek tekintették és ezért a politeizmus leghalványabb sem turték meg bennük. Az apokrif, a hivatalosan el nem ismert vallási könyveket ezzel szemben elnézobben kezelték. Maga a Biblia csupán rövid utalásokkal sejteti az elveszett mitológia gazdagságát. Ezek az utalások gyakran alig néhány szavasak, az olvasó észre sem veszi oket. Minadazonáltal Mózes I.könyve - a Genezis - régi istenekrol és istennokrol szóló elbeszélések nyomait orzi, de álcázott formában (férfiak, asszonyok, angyalok, szörnyek vagy démonok formájában). A bibliai Évát, aki a Genezisben Ádám felesége, a tudósok Heba istennovel, a hettita viharistenség feleségének azonosítjáj, akit oroszlán hátán ülo, meztelen noalaknak ábrázoltak, s aki késobb Hébé istenno, Héraklász ifjú feleségeként a görög hitvilágba is bekerült. Az egyiptomi Tell al-Amarna idoszakban (i.e. XIV. század) egy jeruzsálemii fejedelem Abdu-Hebának, azaz „Éva szolgálójának" nevezte magát. Lilithet, Éva elodjét teljesen kiszorították a Bibliából, csupán Ézsaiás említi, azt mondja róla, hogy elhagyott romok közt lakozik. A midrás-elbeszélésekbol (=zsidó szentírásmagyarázat) ítélve, amelyek Lilith szexuális kicsapongásait emlegetik, arra lehet következtetni, hogy termékenységistenno volt. Vannak a Biblia keletkezése elotti utalások, amelyek Szamáel angyalra, azaz a Sátánra vonatkoznak. Alakja eloször Szamalban bukkant fel, egy kis hettita-arameus királyságban, ennek volt a pártfogó istensége. A héber mitológiának egy másik elhalványult istenalakja Ráháb, a tenger fejedelme, aki sikertelenül szállt szembe Jahvéval, Izrael istenével - éppúgy, ahogyan a görög Poszeidón támadta fivérét a mindenható Zeuszt. Észaiás szerint Jahve karddal ölte meg Ráhábot. Egy Baál-Zebul vagy Zebul néven imádott ugariti istenségtol Ekronban tanácsot kért Akházia király és évszázadokkal késobb a galileabeliek azzal vádolták Jézust, hogy ezzel a „démonok fejedelmével" cimborál. "
BUNBEESÉS „1.A Genezisben olvasható bunbeesési mítosz egyes elemei osrégiek, a szerkesztés azonban késoi, sot némely helyeken görög hatást mutat. A Gilgames-eposz, amelynek legkorábbi változata i.e.2000 körülre teheto, a következoket mondja el: Aruru (a sumer szerelem istenno) agyagból nemes vadembert formált, Enkidut, aki a gazellák közt legelt, szomját is az állatok mellett csillapította és delfinekkel játszadozott. Így ment ez mindaddig, amíg Gilgames egy papnot nem küldött hozzá, aki beavatta a szerelm titkaiba. Most már bölcs volt Enkidu, akár egy isten, de az állatok félénken kitértek elole. Ezért a papno saját ruhája egy részével befedte Enkidu meztelenségét és elvitte or Uruk városába, ahol Gilgames hérosznak vértestvére lett. Gilgames késobb elindult, hogy megkeresse a halhatatlanság füvét. Két mérföld hosszú sötétalagútba hatlot be és amikor onnan elobukkant, paradicsomkertben találta magát, ahol a fákról drágakövek függtek, a kertenk Sziduri, a bölcsesség istennoje volt a tulajdonosa. A napisten maradásra invitálta, de Gilgames ezt visszautasítva csak ment tovább. Végül Um-napisti (a sumér Noé) megtudta, hogy a keresett fu - egy varjutövishez hasonló növény - mélyen a tenger alatt no. Gilgames köveket kötözött a lábára, alámerült és szerencsésen fel is hozta a füvet, ám miközben egy édesvizuforrásnál járt, egy kígyó ellopta azt tole. Erre búsan belenyugodott a halálba.
2.Ádám így nevezi Évát : „anyja minden élonek" (Genezis 3,20), ami Arurunak vagy Istárnak, a szerelem istennojének címe, s Éva éppenúgy bölcsességet ruház Ádámra, mint Aruru papnoje Enkidura. Mivel azonban Aruru, a teremto noistenség sumér mítoszát késobb Marduk, a teremto férfi istenség babilóniai legendája váltotta fel, a héber teremto istenség is megbüntette Évát, amiért megvilágosította az ártatlan Ádám elméjét. A zsidó történetírók a teremtéstörténetkor azt a mesét költötték, hogy Éva Ádám egyik oldalbordájából alkotta meg az Isten. Az anekdota nyilván a cela szón alapszik, melynek kettos jelentése van: „borda" és „botladozó".
3.A Genezis által eloadott bunbeesési történetek másik forrása az akkád Adapa-mítosz, amelyet egy táblán Tell el-Amarnában, Ekhnaton fáraó székvárosában. Adapát, Éának, a bölcsesség babilóniai istenének fiát, miközben atyja papjai számára halat fogott a Perzs-öbölben, megtámadta egy viharmadár. Adapa eltörte a madár fél szányát. A madár nem volt más, mint a déli szél. Éá maga elé idézte Adapát, hogy magyarázza meg eroszakos tettét és figyelmeztette, hogy ezzel magára vonat Anunak, az ég királyának haragját, s hogy az istenek halált hozó étellel és itallal fogják kínálni, ezért semmit se fogadjon el tolük. Anu azonban megtudta Éá indiszkrécióját és tuljárt az eszén. Adapát az élet kenyerével és az élet vizével kínálta meg. Amikor Adapa apja parancsához híven nem fogadta el, Anu haragosan visszaküldte a földre mint elvetemült halndót. Ebbol a mítoszból ered az a héber variució, mely szerint a kígyó mondta Évának, hogy Isten a tiltott gyümölcs hatását illetoen félrevezette ot. …
4.Az Éden mint olyan táj, ahol az ember vadállatok között éli gondtalan életét, nemcsak Enkidu történetében fordul elo, hanem az aranykorról szóló görög és latin mondákban is. Ezt a fajta Édent meg kell különböztetni a csillogó Paradicsomtól, ahol Gilgames és Ézsaiás Héléje járt. A földi Paradicsom a falusi élet egyszeru örömei után kívánkozó, megfáradt városlakó vagy a gyümölcsevo ártatlan gyermekkort visszasíró csüggedt földmuves nosztalgiáját tükrözi.
5.A gyönyörök kertjében eredetileg mítoszban istennok uralkodtak, késobb férfi istenségek léptek a helyükre, amikor a matriarchátust a patriarchiális társadalmi rend váltotta fel. A kígyó majdnem mindegyik mítoszban szerepel. Így például a görög mitológiában a Heszperidák aranyalmákat termo kertjét Ladón kígyó orizte. A kert Héráé volt, még mielott férjhez ment Zeuszhoz, mindazonáltal ellensége, Héraklász végül elpusztította Ladónt. Az a drágakövekkel ékes sumér Paradicsom, ahová Gilgames eljutott, Szidurié volt, a bölcsesség istenasszonyáé, aki Samas napistent bízta meg a kert orzésével. A bunbeesés mítosza mintegy jogalapot adott a férfiaknak ahhoz, hogy minden bajukért az asszonyokat okolják, amguk helyet dolgoztassák, minden vallási funkcióból kizárják és morális problémákba semmilyen beleszólást ne engedjenek nekik. "
VÍZÖZÖN „1.A Genezisben elbeszélt vízözönnek két mítoszpárhuzama van, az egyik görög, a másik akkád. A Gilgames-eposzban a hos Um-napistit a bölcsesség istene Éá figyelmezteti: Enlil, a Teremto, a több istennel együtt általános vízözönt készül zúdítani a világra. Um-napistinek tehát bárkát kell építenie. Enlil, úgy látszik, azért akarja elpusztítani az emberiséget, mert nem kapta meg az ot meilleto újévi áldozatokat. Um-napisti szabályos kocka alakú bárkát épít, amelynek mindegyik oldala százhúsz könyök hosszúságú és eresztékeket bitumennel tömíti. A bárkán hat fedélzet van, megépítése hét napot vesz igénybe. Um-napisti borral traktálja munkásait. „Mézzel-borral folyó mennyegzo volt fölkelésünk, nyugovásunk, éltünk, mintha örökös ünnep-újesztendo hajnala volna." Amikor megnyílnak az ég csatornái, Um-napisti a családjával és kézmuvesekkel, kincseit cipelo szolgákkal valamit sok négylábú állattal és madárral együtt a bárkába költözik, majd hajósa bedeszkázza a fedélzeti nyálásokat. Egy teljes napig dühöng a déli szél, hegyek merülnek el az áradatban, elpusztul az emberiség. Maguk az istenek is megrettenek, felszállnak az égbe, ahol gyáva kutyák módjára bújnak meg. A vízözön hat napon át tart, a hetediken megszunik. Um-napisti kinyitja az egyik fedélzeti nyílást, hogy körülnézzen. Tengert lát, amely sima, akár a lapos házteto és körülötte, a messzi távolban tizennégy hegycsúcsot. Az emberek mind vízbefúltak és anyaggá változtak vissza. A bárka a Niszar-hegy felé sodródik, odaérve Um-napisti még hét napig vár. Akkor felbocsát egy galambot, de az visszatér, mivel nem talált sehol pihenohelyet. Újabb hét nap elteltével felbocsát egy fecskét, amely szintén visszatér. Majd egy hollót, de az már nem jön vissza, mert a vizek megapadván, boven talál tetemeket, amelybol lakmározhat. Um-Napisti kiengedi a bárkából az embereket meg az állatokat, hétszers boráldozatot mutat be a hegyteton és jó illatú növényeket éget - nádat, cédrusfát, mirtuszt. Az istenek megérzik ezt az édes illatot és az áldozati oltár köré gyulnek. Istár dícséri Um-napistit és szidja Enlilt, amiért ilyen esztelen pusztítást muvelt. Enlil mérgesen felkiált: „ Egyetlen emberenek sem lett volna szabad túlélnie a vízözönömet! Hogyan maradhattak ezek életben?" Éá bevallja, hogy Um-napistit o figyelmeztette álomképpel a közelgo vízözönre. Enlil megenyhül, felszáll a bárkára, megáldja Um-napistit és feleségét, „istenhez hasonlóvá" teszis elhelyezi oket a Paradicsomban, ahol késonn Gilgames találkozott velük. 2.A Genezisben olvasható mítoszt legalább három különbözo elembol állították össze. Az elso, egy történeti esemény emléke - Wooley : Ur of the Chaldees címu munkája szerint i.e.3200 táján az örményországi hegyekben óriási felhoszakadás volt, aminek következtében a megáradtz Tigris és Eufrátesz mintegy negyvenezer négyzetmérföld területen nyolc láb vastag iszap- és kotörmelékkel temette be a sumér településeket. Csak néhány magasabb helyen épült, téglafallal védett város kerülte el a pusztulást. A második elem: a Babilóniában, Szíriában és Palesztinában szokásos oszi szüreti ünnep, amely egyúttal az új esztendo kezdetét jelentette. Ilyenkor bárkát hordoztak körül, amely a növekvo holdsarló formáját mutatta s benne helyezték el az áldozati állatokat. Ezt az ünnepet mindig az oszi napéjegyenloség idejéhez legközelebb eso újholdkor ülték meg, újborból hoztak italáldozatokat, hogy serkentsék a téli esoket. Josephus Flavius római történetíró megemlíti, hogy az Araráton még megvannak a bárka maradványai. Egy örmény krónikaíró, Korénei Mózes Náchcsávánnak nevezi ezt a szent tájat, e név jele jelentése: „ az elso partaszállási hely". 3. a görög változatban, amely nyilván Palesztinából kerüt Görögországba, Themisz („ Rend") istenno újítja meg az emberiséget. Valószínüleg ugyaezt tette Istár, a teremto istenno a Gilgames-eposz egyik korábbi verziójában. Deukalión fia, Helén minden görögök osapjának számított. Maga Deukalión név jelentése: „újbor-hajós" (deuko-halieusz), ami kapcsolatba hozza Noéval, a bor feltalálójával. Deukalión feleségének Pürrhának a neve „ragyogó pirosat" jelent, amilyen a vörösbor színe. 4.A bibliai bárka méretei ellentétben állnak a hajóépítés alapelveivel; egy teljes egészében fából ácsolt, háromfedélzetu, négyszázötven láb hosszú hajó már könnyu hullámzásban is darabokra törne. A góferfát a tudósok többsége a cédrussal azonosítja> ez azonban korántsem biztos, mert a „góferfa" szó másutt nem fordul elo. Talán egy akácféle fa lehetett, amilyenbol Ozirisz halotti bárkája épült. 5.A görög és a mezopotámiai vízözönmítoszokból hiányzik a szivárvány, amely arról biztosítja az emberiséget, hogy többé sohasem lesz vízözön. Mindazonáltal ez a motívum elofordul mind európai, mind ázsiai folklórban, ahol a csillagok az égboltba vert fényes szögek. A Felso Vizek az égbolt fölött terülnek el."
"Egy realista (?) teória szerint ezek az "istenek" nem mások, mint földön kívüli civilizációból érkezett lények"
Akár igaz, ez, akár nem, a kollektív tudatban, emlékezetben bizony nyomot hagytak,
lsd. az általad is említett mítoszokban. A térben és korban teljesen eltérő ősi történetekben annyi a hasonlóság ("vízözön", "első emberpár", stb.), hogy nehéz ezt a véletlennek betudni, telójuk meg még nem volt, hogy elújságolják egymás-
nak ;)
A nefilimeket szokták általában ilyen "idegen" kultúrának tartani.
A nagyon hasonló egyiptomi, perui, kínai (ujgúr) piramisokról nem is beszélve :)
Egy realista (?) teória szerint ezek az "istenek" nem mások, mint földön kívüli civilizációból érkezett lények (akik tanították és fejlesztették a majomembert és megalkották az emberi aranykort... Atlantisz?), akik évezredeken át együtt éltek az ős- ill öskori emberrel.
Számos mítosz utal erre, nem csak Európában és a közel-keleten, hanem tengereken túl (délre és nyugatra) valamint Ázsiában is...
Vajon eme analóg mítoszok eredete, amellett hogy gyaníthatóan közös, valós is?
Hogy juthatunk közelebb e kérdés igazságának felderítéséhez?
A Gilgames eposz Vízözön történetének és a Biblia Vízözön történetének összevetése
A Gilgames eposz vízözön történetének mítoszát az akkádok vették át a sumérektől, s elterjesztették a Földközi - tenger partvidékén. Az újasszír Gilgames eposz 11. Tábláján a halál tengerén túl lévő szigeten élő Um - napsiti - rugu maga mondja el egyes szám első személyben a nagy pusztulás történetét az őt felkereső Gilgamesnek. Az eltérések a két történet között teológiai különbségekből adódnak: a mezopotámiai elbeszélés politeista szemléletű, a héber pedig az egyetlen Isten, Jahve tiszteletére épül. Sokkal több azonosságot lehet találni. Megállapíthatjuk, hogy az egyes motívumok feltűnően megegyeznek a sumer - akkád és a héber vízözönelbeszélésben, s a kettő közvetlen rokonsága vitathatatlan. A vízözön csaknem 300, különböző helyről származó mítosza közül nincs még két ennyire rokon elbeszélés. A madarak kibocsátásának jelenete, pl. csak az akkád és a héber vízözöntörténetekben szerepel. A Bibliában közölt szöveg a mezopotámiai mítoszon alapszik, a fordított átvétel lehetetlen.
Az ember teremtéséről sokféle, egymásnak ellentmondó mítoszt őriztek meg az irodalmi alkotások. A mezopotámiai mondákban közös vonás, hogy egy isten húsát és vérét agyagos földdel összegyúrva teremtették meg az embert. Munkára, városok építésére, a föld megművelésére és saját szolgálatukra alkották a földi lényeket. Az egyik elképzelés szerint egy törzsből származnak az istenek és a halandók. Az emberek első nemzedéke az aranykorban élt, s még Kronosz uralkodott felettük. Ezután az istenek egyre silányabb nemzedékeket teremettek: következett az ezüstkor és a rézkor. A negyedik nemzedék már igazságosabb, derekabb és különb az előzőnél: a héroszok isteni fajtája volt ez, akiket félisteneknek hívtak a Földön. Őket háborúk és emberpusztító harcok irtották ki a világból. Egy részük a hétkapujú Thébaiban halt meg, mikor Oidipusz nyájaiért küzdöttek, más részük Trója alatt pusztult el a szép hajú Heléne miatt. Haláluk után Zeusz a föld széleire telepítette őket. A boldog héroszok a boldogok szigetén élnek, és Kronosz lett a királyuk, miután Zeusz föloldotta bilincseit. Végül elkövetkezett az ötödik korszak, a vaskor, a jelenkor. A nyomorult embereknek nincs pihenésük sem éjjel, sem nappal, örökös gondban, bajban telik az életük. Csak az lehet boldog, aki a vaskor előtt halt meg, vagy aki a messze jövendőben megéri a visszatérő aranykort. Minden kor emberének nosztalgiáját foglalja magába ez a mítosz, egy rég letűnt boldog korszak, az elveszett aranykor, a Paradicsom, az Édenkert után. Megszólal a vágy és a remény is, hogy a jelen, a mindenkori jelen igazságtalanságai kiegyenlítődnek, megszűnnek az eljövendő új aranykorban.
Az egész Mezopotámiai mondakört ezer szál kapcsolja a görög mitológiához. A görög mitológiát is későbbi feldolgozásokból ismerhetjük meg, pl. a homéroszi eposzokból. A világ keletkezésével, az istenek születésével a görög Hésziodosz: Theogonia című elbeszélő költeménye foglakozik. Mind a mezopotámiai sumer - akkád kiseposzok, mind a görög mitologikus elképzelések megegyeznek abban, hogy a világ az istenek nászából jött létre, s további fejlődése, az istenek egymással folytatott harca árán valósult meg. A különböző istennemzedékek kegyetlen küzdelme után egy főisten győzelme végül rendet, harmóniát teremtett a világban.
"Talán egy új fogalmat kellene bevezetni...., a MENTÁLMITOLOGY-t..... :)) "
:) Ez már létezik, hiszen a mitológia (mint a többi emberiséggel kapcsolatos elKÉPzelés, gondolat/érzelem összpontosulás) mentálsíkon életel bír, "jelen van".
Ezt lehet "kollektív tudatnak" is nevezni C.G. Jung után, vagy Akasha-krónikának,
ezoterikus kifejezéssel élve. Minden bevésődik ide, tárolódik; minden ember minden megnyílvánulása - gondolatai, tettei, stb.
Mint mentális erő-összpontosulás erővel bír: látszik is szépen amikor leigáznak minket gondolatok, rög-eszmék (beszédes szó!).
Vannak, akik képesek ebben olvasni, (állítólag Dr. Rudolf Steiner is ilyen volt.)
Egyes hitek szerint (halottaskönyvek műfaja; tibeti, perzsa, iszlám, egyiptomi) valóban megőrződik a Sorsunk, amit magunk írunk a tetteikkel, stb. Ezt a "sors-könyvet" aztán szépen megmutatják nekünk, ha oda kerülünk "az utolsó órán"
és szembesülünk a produkciónkkal (karma), és eldől hova kerül a tudatunk (lelkünk).
Persze a karma (gondolatok, szavak, tettek) következményei életünk során is
"jelentkeznek".
Ezek csak általános gondolatok, tovább lehetne szőni őket :)
