Nekem van egy saját teóriám (persze lehet, hogy plágium, de nem tudatos!), hogy ami végbe megy nagyban az kicsiben is és fordítva! Nos, a hatalmas csillagok állati vehemenciával égetik magukat, értékes anyagokat állítanak elő, de rövid ideig élnek, aztán felrobbanak és pici fehér törpe lesz belőlük, esetleg fekete lyuk, de ahhoz igen nagynak kell lenniük! "Pici" fehér törpe lett a SZU. Most az USA-n a sor! Meglátjuk (persze én nem) mi lesz belőle, de hogy szétesik, az szent! Persze akkor más is szétesik, de valszeg keletkezik egy új hatalmas birodalom!
És mi lesz, ha a gyöztes Iraki háború után a hálás amarikai népet képviselő szenátus Bush juniort, örökös elnökké választja? Ugyan ugy mint ahogy a római szenátus annakidején Julius Cezar első konzult örökös konzullá valasztotta! Azóta van egy szép szavunk az örökös államfőkre Cezar után Császár!
"A birodalom jól érzi magát
2003. január 25. (24. oldal)
Molnár Tamás prof.
Az első dolog, amit az amerikai birodalomról – annak posztszeptember 11. fázisáról – tudni kell, az, hogy a polgárok zöme nem szereti, ha hazáját „birodalomnak” nevezik.
Ez a fogalom ellentmond ártatlanságának, és annak a hiedelmének, hogy a történelem lezárult, a politika világa nincs többé.
Igaz, néhány régi vaskalapos, Noam Chomsky, Norman Mailer, Susan Sontag (eddigi baloldali zászlólengetők) manapság újra átgondolt beszélgetéseket közölnek interjúik során konzervatív újságokban (Mailer például „baloldali konzervatívnak” titulálja önmagát), ám drágán megfizetik azt, hogy íme, nem úsznak az árral, és eltérnek a „vonaltól”.
A fősodratú média nem ezt teszi, nem teheti, mivel jelenleg Bush elnök koncepciós pere contra mundum döntően sikeresnek látszik.
És máris hallik az új választási kampány fegyverropogása, amelyben a Demokrata Párt hátrányokkal indul.
Hiába büntették szigorúan Trent Lottot, a republikánusok vezető emberét négerellenes kijelentése miatt, a Demokrata Párt nem lesz képes behozni a Bush-tábor előnyét.
Hacsak az iraki kaland nem végződik csúfosan… Irakról azonban alig esik szó, az átlagpolgárt ez nem nagyon érdekli, vagy csak az alatt a néhány óra alatt, amelyet televíziója előtt tölt.
Miért is érdekelné, mikor semmilyen tekintetben nem érinti az American way of life rutinszerűségét, beidegződését.
Az árak mennek le és fel, a karácsonyi bevásárlások itt hasznot mutatnak, ott panaszok hangzanak el.
A Siriusról (vagy a Marsról) érkező látogató – vagy akár Budapestről – észre sem veszi a háborús készülődést.
Talán csak azt, hogy a munkahelyen és az irodákban az emberek még kevésbé beszélnek a közügyekről, mint eddig.
A ki nem mondott vélemény: „George Bush gondolkodik helyettünk”.
Hiszen ő a nép választottja még két vagy három évig.
Ez az amerikai demokrácia luxusa, és ez a luxus lassan, de biztosan terjed át Európára is.
Brüsszel majd gondolkodik helyettünk… Ismételjük és húzzuk alá: az emberek meg vannak győződve, hogy sorsuk jó kezekben van.
A kisebb-nagyobb botrányok a demokrácia velejárói.
Ez nem jelenti azt, hogy megszűnt a kritika, és hogy az eddig is mozgósított értelmiség letette fegyvereit.
Ellenkezőleg, most szabadabb a tér, mint a Clinton-évek alatt, sőt még szabadabb mint Ronald Reagan idejében. Akkor az ideológiák feszítették a húrokat a jobb vagy a bal irányában.
A konzervatív hatalma csúcspontját vélte Reagan személyében és politikájában felfedezni, Clinton pedig igazi cirkuszt szolgáltatott a népnek. Ezek az erővonalak mozgósították a republikánusok reakcióját, és Bush megválasztása biztosítani látszott, hogy a birodalom és a globális térség kiteljesedhet.
Bush tanácsosai frusztrált neokonzervatívokból állnak, akik újrarajzolják a glóbusz térképét. Divatos manapság állítani, hogy a háttérben az olajérdekek állnak, de valójában a tiszta birodalmi elmélet a fő hajtóerő.
Az új „paleokonzervatív” folyóirat, a Conservative Review írja, hogy maga Ariel Saron, aki ugyanannyi időt tölt Bush elnök társaságában, mint Tel-Avivban, a fő tanácsadó a közel-keleti ügyekben.
A közel-keleti ügyek viszont a „birodalmi gondolat” gócpontját képezik, és eszerint a tanácsosok gárdája átrendezi a világot, méghozzá nem feltétlenül Washington érdekében.
Bár az amerikai erők mindenhol aktívak, Szöultól Taszárig, a diplomácia fő vonulata most Iránt állítja a középpontba, ahelyett hogy például Észak-Korea felé tekintene, ahol valódi kommunisták uralkodnak világrengető atombombájuk árnyékában.
Lassan erőre kap a nézet, mely szerint a hangos fegyvercsörgetés ellenére Washington birodalmisága elszigetelődik a geopolitikai valóságoktól.
Nyilvánvaló, hogy a következő hónapokban a demokrata offenzíva ezt fogja meglovagolni, annál inkább, mivel Al Gore hivatalossá vált lemondása a demokrata elnökjelölti címről szabaddá fogja tenni a többi jelölt előtt az utat.
Az lesz a demokraták jelöltje, aki „új gondolatokat” hoz a Fehér Ház ovális irodájába.
Marad a kérdés, vajon az amerikai nép továbbra is megoszlik a birodalmi politikát illetően? A válasz jelenleg George Bush feladata – akinek népszerűsége ma hatvanöt százalékon áll!
Ez a magas népszerűségi arány nem fejezi ki a jövő erőviszonyait, de hűségesen beszámol a mostani helyzetről.
Vagyis Amerika ma is két szilárd oszlopon áll.
Az első: az általános hit egyfajta amerikai credóban, amely egyrészt vonzza a népet, másrészt korlátozza és visszatartja az esetlegesen készülő rebelliseket, azokat, akikre Bush elnök, Cheney alelnök és Rumsfeld védelmi miniszter egyöntetűen számít mint szolid „megtérő” tömbre.
Ezért is gondoskodnak olyan buzgón a csatákban elesettekről (Koszovó, Afganisztán halottairól), a nemzeti szolidaritás áldozatairól.
Spárta és Róma is hazaszállította halottait.
A második oszlop, amelyre Amerika vezetői mindenkor számítanak, a koreai hómezőktől az iraki homoksivatagig, a gazdasági helyzet.
A fent említett hatvanöt százalék nem véletlen, nem is manipuláció eredménye.
A kormányban és tanácsosaiban nem mindenki bízik, de látható, hogy az élet mindennapos alapépítményeiben senki sem talál okot a kételyre.
Ha George Bush ellentéte is Bill Clintonnak, az életnívó nem változott az elmúlt több mint tíz év alatt: az üzletek és áruházak tele vannak áruval, az építőipar magához tért, Detroit és Seattle önti magából az autót és a repülőgépet, Kelet-Európa félreteszi a svéd gyártmányú Gripent, és amerikai gépet vásárol.
Az imperializmus nem mond csődöt, és az európai értelmiség felszólításai nem hatásosabbak ma sem, mint korábban, amikor Washingtont moszkovita entellektüelek támadták.
És amikor Sartre nagy látványosan lemondott a Nobel-díjról.
Ilyenformán nem lehet krízisről beszélni sem a kisebbségek ügyében, sem a gazdaságban, sem pedig a globalizáció nagy vonalaiban.
Az amerikai diplomácia sikeres Európával szemben is, ahol a bajok tornyosulnak, és a csetepaték sokasodnak.
A nemzetállam komoly likvidációnak néz elébe, és ez is az új amerikai formula terjedését segíti elő, bár – és ez a közeledő válság magva – még nem ismerjük ezt a formulát.
Maga Amerika sem.
A belpolitikához a hanyatló római köztársaságban pénz, pénz és pénz kellett. Ceasar a Galliai hadizsákmányon lett diktátor. Bush és kabinetje mind olajipari nagyvállalkozók. A római nép abban a korban már csak cirkuszt és kenyeret akart.
Amerika tévét néz és zabál.
Ez a Von Sponeck azert egy halatlan kutya.Hat nem emlekszik ra ,hogy az amerikaiak hoztak el nekik a beket,a szabadsagot es a demokraciat?Komolyan,milyen emberek vannak mar?:))Az esz megall.:))
"Ha azonban Amerikát nem a szabadság birodalmával azonosítjuk,
hanem a gyorsétteremláncokkal, amelyek nemcsak az étkezési kultúrát, de az azt kiszolgáló mezőgazdaságot is legalábbis megkérdőjelezhető irányba befolyásolták,
ha az aránytalanul nagy energiafelhasználással azonosítjuk,
ha a kiotói egyezmény kudarcával és a korporációk egyre nagyobb befolyásával,
és ha azokat a valójában nemzetek felett álló üzeleti vállalkozásokat tekintjük, amelyek az amerikai érdekszféra kiterjesztésének elsődleges nyertesei (és amelyek előretörését a nagyközönség leginkább az amerikai érdekekkel azonosítja), akkor megállapíthatjuk, hogy nem Európa a birodalom igazi potyautasa.
Inkább a „corporate America”, a republikánusok által favorizált nagyvállalatok. Ám a potyautasokkal nem lehet Prágában tárgyalóasztalhoz ülni."
Kedves kartacsok.:)
Azert nem kell igy utalni egymast valami miatt ami tobb ezer kilometerre van innen.
De azert ha katonai es politikai dominanciaja reven nem tartana ellenorzese alatt az ugynevezett elso vilag(amerika vezetesevel)a nyersanyag(elsosorban koolaj)forrasokat,valamint nem napi 10 fillerert dolgoznanak a harmadik vilagban azok akik banant,narancsot termelnek,vagy gyekenyszonyeget gyartanak,mindenfele szirszart osszeszerelnek akkor akarmilyen kemeny,hatekony munkaval sem lehetne biztositani azt az eletszinvonalat amit a fejlett orszagok lakoiknak biztositanak.
A kizsakmanyolas a harmadik vilagba van koltoztetve.
A fejlett vilagban hatalmon levok hatalma ilyen modon nem csak az orszagukban keletkezo forrasokbol es munkabol keletkezik hanem ehhez az egesz vilagnak kemenyen kell dolgoznia.Ugyanakkor a felelosegvallalas veget er a hatarokon.Ezt a felallast valaki nem tartja fairnek es neha worldwide apartheidrol beszel.A szegenyek es a gazdagok elvalasztasarol.
Egyébként miért baj az, hogy az USA kormányzat külpolitikai stílusát birodalminak tituláljuk? Mert nemzetközi szinten a viselkedése eltávolodott a wilsoni elvektől...
Amerika valóban birodalom. Polgárai nagyrészt a más, leigázott (baráti) országok lakóinak munkájából élnek jól.
Hanyatlik, rohad – jelenlegi formájában – de agóniája évszázadokig tarthat. Annyi háborús áldozat a történelemben összesen nem volt, mint amennyi most kinéz.
Nem sok választásunk van. Vagy Amerikának segédkezünk ártatlan milliók lemészárlásában, vagy kitesszük magunkat még egy muzulmán inváziónak (vagy amerikai inváziónak, bár ezt Kovácsék talán házon belül megoldanák). Ha kussolnak és meghunyászkodnak – az arabok – s főleg nem követelik saját olajuk hasznát, akkor maradhat a béke. Olyan béke, mint a ’38-as.
amerika háborúja
"A tizenhárom tiszta státusban különböző egyesületek formálódtak ennek végképpeni eltörlésére; de egy nehézség s nevezetes kérdés adta elő magát, tudniillik mitévők legyenek a már felszabadítottakkal s szabadulandókkal, s itt megint oly kényes pont fordul elé, melyet az európai ember nem képzelhet. Mert a fejér ember akkor is, midőn már szabad a szerecsen, s megismerte a vele egyforma természeti jussát, mégis bizonyos hátratartózkodásban áll tőle. A természetnek a színezésben tett játéka-e ennek oka? Vagy talán s igen hihetőleg az-e, hogy a fejér megaláztatásnak tartja azzal társalkodni, kivel elébb baromként bánék, s határtalan uradalma alatt szolgája vala. Íme, ismét egy gyenge oldala az emberi szívnek, melynek az amerikai szabad polgárok egy része éppen úgy alája van vetve, mint az európai büszke arisztokrata. És ezen megvetésből természetesen következik, hogy a szegény szerecsen nem is örömest társalkodik azzal, s utálja is, ki elébb határtalan tyrannusa vala.
E nehézség elhárintására több módok voltak javallatban. Az is, hogy őket Sz[ent] Domingóba szállítsák megint, hogy a Mississippin túl új gyarmatot formáljanak belőlök, vagy hogy Kanadában telepítsék le. Végre 1815-ben Finney [Finley] úr egy plánumot dolgozott, s széjjelosztotta, hogy az angol Sierra Leone-i kolonizáló társaság példájaként Afrikába kellene őket visszavinni. Ezen javallatnak több pártfogói találkoztak, s 1817-ben az amerikai filantrópusok első gyűlésöket tartották e tárgyban. Clay elölülése alatt 1818-ban új nagygyűlés tartatott, s az Afrikába visszaszállítás határoztatott meg..."
