Nofene, Demeter "Megélhetési" Ervinre, a vasútépítő Borosra, meg Túri "Haakaromkisgazda" Kovácsra tuti számíthatnak, csak előbb hatalomra kell jutniuk.
Pilhál György
Azt mondta Kupa Mihály Centrum-vezér a minap, hogy meginoghat az igazságszolgáltatásba vetett közbizalom, ha a legfőbb ügyész a sokszoros parlamenti leszavazás ellenére sem mond le.
Nem hiszem én azt. Mármint, hogy amiatt inogna meg a köz bizalma az igazságszolgáltatás iránt, mert a kormányoldal a régről bevált mameluk-módszerrel rendre leszavazza a legfőbb ügyész interpellációkra adott válaszát. Hiszem viszont, hogy megerősödik a közvélemény gyanúja: rendületlenül működik a szolgalelkű baloldali szavazógép, csattog a boka, szögletes a hapták. Ahogyan arra annak idején, a választás utáni díszvacsorán rábólintottak…
És azt sem hiszem, hogy Polt Péter meginogna pusztán azért, mert szembe találja magát egy kőkorszaki, arctalan pártfegyelemmel. Nem. Erősebb lesz tőle, mint valaha, hitet merít, még több akarattal gyarapítja magát. Mert alapvetően ilyen az ember.
Hiszem viszont, hogy nyilatkozó Kupa Mihály ezzel a nézettel még mélyebbre ásta magát az eliszaposodott, mocsaras politikában, s a tőle idézett közbizalom éppen az ő irányában kezd el ingadozni. (Ha ugyan össze nem dőlt, amikor a Centrum pártot kiagyalta.)
Még nagyobb lenne a csalódás, ha kiderülne, Kupa pártvezető fenti nyilatkozata nem egyéb, mint része a legfőbb ügyész szisztematikus lejáratásának. Vagyis a hajdani pénzügyminiszter amolyan puzzle-figura ebben az egész Polt-játékban, szerepet visz, feladatot teljesít. Kupa Mihály, a Kádár–Grósz-korszak adóatyja, hibernált (lefagyasztott) káder- pártfeladatot teljesít. Polt Péterbe belerúgni mozgalmi alapvetés mostanában. Ahogyan az infúzióra kötött Népszavácska is tudja, mikor kell belerúgni Kondor Katalinba, hogy illetékes helyen kiutalják az újabb túlélő tápszert… Meg a Szász Károlyra szakosított furkósbot is tudja, mikor kezdődik az akció.
Most Kupáé a mikrofon."
A parlamenti választások kampányában tanúsított magatartásával a szervezet hozzájárult a kormányváltáshoz, de elvesztette hitelét
Simon János
Íme, a meglepetéspárt!
A „társadalmi megbékélés pártja”, „tipikus választási párt”, „a baloldal jobbra nyújtott ökle”, „Ron Werber nagy trükkje!” – ilyen és ehhez hasonló jelzőkkel illette a magyar politikai sajtó a választásokat követően a Centrum pártot.
De mi is valójában ez a politikai szervezet?
2001. november 23-án, Budapesten hivatalosan is bejelentették az Összefogás Magyarországért Centrum (rövidebb nevén a Centrum párt) megalakulását.
A párt elnökének Kupa Mihályt, helyettesének pedig Pusztai Erzsébetet, a Magyar Demokrata Néppárt elnökét választották.
Az elnökségben az alapító politikai szervezetek vezető személyiségei kaptak helyet.
Így képviseltette magát a Kereszténydemokrata Néppárt, a Magyar Demokrata Néppárt, a Harmadik Oldal Magyarországért Egyesület, a Zöld Demokraták és a Zöld Szalag Magyarország Mozgalom is. Kupa Mihály és Pusztai Erzsébet neve mellett csak alig néhány országosan ismert politikus neve állt (Kónya Imre, Nagy Tamás, Füzessy Tibor, Bartók Tivadar, Raskó György, Mizsei Zsuzsa).
A párt már megalakulásakor magába zárta azt a konfliktusos helyzetet, ami mindenekelőtt a politikusi garnitúra, az elvek és célok felettébb heterogén, ellentmondásos mivoltából következett. A konfliktusok feloldásának kevés esélye volt, a kérdés inkább csak az volt, hogy meddig képes ezt az ellentmondásos helyzetet a párt vezetése kezelni, vagyis egyrészt meddig tudja a belső feszültségeket elfedni a választók előtt, másrészt integrálni a heterogén erők pártját.
Ha időrendben követjük az eseményeket, akkor azt látjuk, hogy a feszültségek három fő forrásából az egyiket a párt célja, a kormányváltásért való harca jelentette, a másikat az alkalmazott eszközök, a harmadikat pedig a párt szövetségi politikája.
A Centrum jobbközép politikusainak jobbközép erőkkel szemben kellett föllépniük, vagyis egykori MDF-eseknek és kereszténydemokratáknak a mostani MDF-esekkel és kereszténydemokrata konzervatívokkal szemben kellett kampányolniuk, hogy visszakerüljenek a hatalomba.
A közvélemény úgy ismerte a Centrum vezetőit, mint akik eredeti politikai indíttatásukban a konzervatívokhoz álltak közel, ezzel azonban ellentmondásban állt, hogy a kampányban legfőbb céljának a konzervatív erőket összefogó jobbközép Orbán-kormány leváltását jelölte meg a párt.
A másik nagy feszültségforrást az eszköz jelentette, amit a cél megvalósítása érdekében használtak, ez pedig mindenekelőtt a baloldali és liberális médiával való szoros kapcsolat volt. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a kisszámú jobbközép és konzervatív sajtó nem vagy csak alig adott teret a kormány bírálatához, hibái kiteregetéséhez, a fiatal pártszövetségnek viszont a kampányban szüksége volt az ellenzéki sajtó biztosította fórumokra. Így váltak a magyar média világában döntő szerepet játszó baloldali-liberális sajtó és a kereskedelmi hírműsorok a párt egyik legfontosabb fórumává.
A Centrum mérsékelten konzervatív indíttatású politikusai tehát sokkal gyakrabban szerepeltek az ellenzéki szocialista és liberális erőkhöz közel álló lapokban, mint a konzervatív sajtóban, és ennek megfelelően kritikákat is csak a kormány ténykedése ellen fogalmaztak meg.
A paradoxont úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a kormányváltást mint antikonzervatív célt a párt csak antikonzervatív eszközök és módszerek segítségével tudta megvalósítani.
A harmadik feszültségforrást a párt szövetségi politikája jelentette.
A centrumosok térnyerésükhöz, vagyis ahhoz, hogy komolyabban vegyék őket, mint a többi kispártot, továbbá hogy a nyilvánosságban minél inkább megjelenhessenek, mindenképpen rászorultak az MSZP-vel és az SZDSZ-szel való együttműködésre.
A Centrum megalakulása után többször is leszögezte, hogy minden demokratikus erővel hajlandók együttműködni, de nem tekintik ilyennek a MIÉP-et és a Munkáspártot.
Vezetői hangoztatták, hogy egyenlő távolságot tartanak mind a két nagy politikai erőtől, ez az elv csak a kinyilatkoztatások szintjén maradt meg, a gyakorlatban nem érvényesült, mert a párt folyamatosan közeledett az ellenzéki erőkhöz, különösen a szocialistákhoz.
Először csak átvették programszerű követeléseiket (pl. az Országgyűlés heti ülésezésének visszaállítása, éves költségvetés), majd velük együtt tiltakoztak a demokrácia játékszabályainak eseti megsértései miatt.
A választási kampány hevesebbé válásával már gyakrabban hangzottak el erősebb kormányt bíráló megjegyzések, bár a következő mondat mindig arról szólt, hogy a párt „se nem jobboldali, se nem baloldali”, hogy a párt az „arany középutat” akarja, hogy ők képviselik a „harmadik erőt”, a „nemzeti összefogásét”, és az emberek „hajlanak a józan középútra”.
A kampány hevességének növekedésével Kupa már kereste a kapcsolatot az MSZP és az SZDSZ vezetőivel a közös kormányellenes fellépésre.
A két forduló között pedig a visszalépésekkel már egyértelművé vált, hogy a párt erősen kötődik a szocialistákhoz.
A középen álló politikai erők szövetsége megalakulásakor programjában azt vallotta, hogy a párt „azért jött létre, hogy megakadályozza az ország kettészakítását”.
A kettészakadás azonban nem az ő erőfeszítésein múlott, hanem azon, hogy a politikai erők milyen kampányt folytatnak, moderáltat, önkorlátozót, pozitívat vagy elkeseredettet, negatívat és feketét.
Már kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a Centrum párt induláskor vallott hídszerepének sikeressége nemcsak magától a párttól függ, hanem a politikai erőtér alakulásától is.
A hidat csak akkor lehet a két pólus közé építeni, ha van a pólusok között valamiféle átjárási lehetőség, ha a választási kampány nem túl heves, ha a pártharcok nem polarizálják a végsőkig a társadalmat.
Ha viszont a kampány hevessége szétfeszíti a politikai erőket egymással farkasszemet néző homogén blokkokra, akkor nincs igény és lehetőség az átjárásra, maga a párt is arra kényszerül, hogy kapcsolódjék valamelyik pólushoz.
A 2002-es választási kampány ez utóbbi kifejletet hozta, a két nagy politikai pólusról és a kettészakított társadalomról szólt.
A Centrum pedig egyértelműen a baloldali erők mellé állt.
A hirdetett konzervatív elvek és a tényleges gyakorlat közötti feszültséget a párt vezetői úgy oldották föl, hogy az elveikről, ideológiájukról, értékrendszerükről egyre kevesebbet beszéltek, konzervatív ideológiájukat fokozatosan alárendelték pragmatikus politikai céljaiknak, amelynek lényege: a meglévő jobbközép kormány leváltása egy balközéppel.
2002 januárjában és februárjában a kampány rendkívül hevessé vált. A kampányban mind gyakrabban használtak nemtelen eszközöket, a küzdelem – különösen az ellenzék részéről – korábban soha nem látott hevességgel folyt. Széles teret kapott az ellenfelet élesen támadó, a köznapi életben szalonképtelen negatív kampány, sőt a kifejezetten valótlanságokat állító, mocskolódó feketekampány is.
Márciusban a kampány már egyáltalán nem a valóságról, hanem a verbális világról szólt.
A választópolgárok elé a pártok egy virtuális világot rajzoltak, 23 millió román vendégmunkással, milliárdos korrupciós ügyekkel, titkos APEH-manipulációkkal és a diktatúra veszélyével.
A kampány valójában nem is a tényekről szólt, nem arról, mi van és miként van, hanem arról, hogy mit állítanak a valóságról, és azt mennyire hihetően adják elő.
Már az első forduló előtt látszott, hogy az nyeri a harcot, aki jobban el tudja hitetni a választóival, amit állít.
Ebben a harcban pedig a Fidesz–MDF egyértelműen alulmaradt a szocialista és szabad demokrata kampánygépezettel szemben.
A polgári erők nagy tévedését éppen egyik gyakran használt szlogenjük fejezte ki, amely szerint a tettek fontosabbak a szavaknál.
Ez számukra a kampány és a helyzet végzetes félreértelmezése volt.
A Centrum párt viszont markánsan és megnyerően kommunikált.
A párt imázsát egyes számú vezetője, Kupa Mihály személyére építették föl. Kupa kampányüzenetei szakszerűek, rövidek, tömörek, így mindenki számára érthetők voltak.
Ahogy azonban közeledtek a választások, úgy vált nyilvánvalóvá, hogy a pártban feszülő kettős kötőerő közül az egyik dominálni fog és maga alá gyűri a másikat.
A választási kampány váratlanul nagyon hevessé vált.
A két pólus irtózatos erővel feszült egymásnak, miközben maguk erősödtek, a szélre húztak és szétszakították a társadalmat is.
Azáltal pedig, hogy magukhoz szívták az átkötő erőket, megnehezítették a köztük lévő átjárásokat is, s így megkérdőjeleződött a hídszerep bázisa és létjogosultsága.
A viszonylag gyenge Centrum pártnak tehát választania kellett az egymásnak feszülő két erő között.
A döntés meghozatalában a gyakorlati racionalitás háttérbe nyomta az értékelvűséget, amikor a párt vezetői a kormányváltó ellenzéki erőket választották.
Ez a szándék már a 2002-es év legelejétől meghatározta a Centrum párt szövetségi politikáját, majd a retorikáját is.
A centrumos politikusok erősödő kritikákat fogalmaztak meg a polgári kormánnyal szemben, miközben a konzervatív értékek és a jobboldali gyökerek fontosságáról mind kevesebb szó esett.
Az első forduló eredményeinek ismeretében Kupa sietett bejelenteni, hogy mihamarabb le akar ülni a szocialistákkal, hogy tárgyaljon velük a visszaléptetésekről.
Ekkor a párton belüli feszültségeket már nem lehetett leplezni.
Az MDNP vezetői Kónya Imrével az élen tiltakoztak az ellen, hogy a Centrum az MSZP javára lépjen vissza, mert minden párttól egyenlő távolságtartást akartak.
A helyzet tragikomikus volt.
Végül a Kupa Mihály vezette vonal kerekedett felül, amely tévesen mérte föl a helyzetet, amikor azt hitte, hogy a szocialisták megállíthatatlanul hengerelni fognak a második fordulóban, így nem is mérlegelték annak lehetőségét, hogy a Fidesz–MDF-fel kezdjenek tárgyalásokat a visszaléptetésekről.
Ne felejtsük el, hogy a polgári erők végül is csak tíz parlamenti mandátummal szereztek kevesebbet, mint a szocialisták és a liberálisok együttesen.
A Centrum párt a döntő pillanatban nem tudott centrumban maradni, ezzel pedig elveszítette azt a lehetőséget is, hogy a 2002 őszén megtartott önkormányzati választásokon komoly és hiteles politikai tényezőként kezeljék őt a választók.
Összegezésként azt mondhatjuk, hogy a Centrum párt vezetői döntően jobbközép politikusokból kerültek ki, a párt programja mérsékelten konzervatív volt, szavazói centrumbeliek, kampányában viszont jobbközép-ellenes mérsékelt baloldali erőként lépett fel, baloldali sajtótámogatással és baloldali pártok politikusaival együttműködve ténykedett. Egyesítette az 1998-ban a parlamentbe be nem került törpepártok szavazatait, de nem tudta azokat jelentősen növelni.
Hozzájárult a jobbközép kormány leváltásához és a balközép kormány hatalomra kerüléséhez.
De mint párt nem vált kormányzati erővé, még akkor sem, ha politikusai közül többen is az új liberál-szocialista kormány hatalomra kerülésével vezető pozícióba kerültek.
A balközép erőkkel való együttműködése pedig megkérdőjelezte a párt centrum jellegét és ezáltal egy időre a hitelét is.
A szerző politológus. Az írás részlet A politikai kultúra színképei címmel a Századvég Kiadó gondozásában megjelenő könyvből"
Na és, mit akarsz ezzel bizonyítani? Felajánlották neki, de NEM FOGADTA EL! Akkor pedig mit b...od ezért? Akkor lenne igazad, ha elfogadta volna!
Bezzeg a Mizsei (Millenium) és Pusztai (OEP) távolról sem voltak ilyen finnyásak, nekik jól jött a baloldali júdáspénz. Ha ehhez hozzáteszem, hogy Bartók mit kapálózott a Vatikáni nagyköveti állásért (amit, gondolom, tehetségtelensége végett mégsem kapott meg), akkor Kupa valóban maradt középen, csak éppen csapatának bizonyos "jobbos" tagjai hajoltak el balra.
Ugyanis az írója nincs tisztában azzal, hogy mikor ki volt a pü-miniszter. Kupa 1990. dec. 20-án lett miniszter (elődje Rabár Ferenc volt), 1993 februárjától pedig Szabó Iván vitte tovább a tárcát.
nem fognak bejutni, mert addigra palament sem lesz.
Egyebkent nem is ertem, mert ok kommunista berencek. Nem ertem, mierty kellene nekik bejutni barhova is.
Amugy tok rohejes, hogy a neobolsevik kormany az Antalleket hibaztatta anno minden rosszert, amiben ez a szarhazi Kupa is volt.
Es megis megjutalmazták:))
Az Antall József egykori pénzügyminisztere most mégis Heller Farkas díjat kapott László Csaba pénzügyminisztertől, a választások előtt a polgári oldal megosztására létrehozott Centrum Párt frontembere.
2003-01-22 23:20:14
Nem egyszer lehetett hallani a Horn-kormány idején, hogy az Antall-kormány romlásba vitte a magyar gazdaságot.
Emlékezetes, hogy még a Bokros-csomag "intézkedéseinek szükségességét" is azzal magyaráztak, hogy az Antall-kormány mindent tönkretett.
Az Antall József egykori pénzügyminisztere most mégis Heller Farkas díjat kapott László Csaba pénzügyminisztertől, a választások előtt a polgári oldal megosztására létrehozott Centrum Párt frontembere.
Az indoklás szerint Kupa Mihály az adórendszer fejlesztésében és az államháztartás rendszerváltozás utáni kiépítésében végzett kiemelkedő szakmai munkája elismeréseként kapta a kitüntető elismerést.
De valahogy csak nem megy ki az emberek fejéből az, hogy a szocialisták sosem fogytak ki korábban az Antall-kormány gazdaság- és pénzügypolitikájának szidalmazásából.
Most pedig éppen azt a személyt díjazták kitüntetéssel, aki 1990 és 1994 közt volt pénzügyminiszter.
Az okok közt sokkal inkább az tűnik valószínűnek, hogy Kupa Mihály hozta létre a polgári oldalt megosztó, szavazóbázisából csaknem 5 százalékot lecsípő Centrum Pártot.
Ezt támasztja alá egy korábbi fejlemény is: Kupát ugyanis a MOL Rt. felügyelőbizottságának tagjai közé ültette az ÁPV Rt 2002 második felében.
De az is lehetséges, hogy László Csaba szembeszállva pártja egykori kormányának véleményével, most mégis jónak találja az MDF által egykor kidolgozott pénzügypolitikát? "
Nos, szellemi és egyéb színvonalukra mi sem jellemzőbb, mint hogy nem képesek megkülönböztetni az ügynököt az elhárítótól (tán mert utóbbi 4 szótag, és az a legtöbb kisgarázdának már sok).
Szamarsagokat irsz ,miert ne szovetkezhetne egy jobbkozep part egy balkozeppel,vagy akar liberalissal. Szamtalan pelda van ra. Csak mindjart itt a szomszedban a sogoreknal evekig volt fekete-voros ,vagyis nepparti szocdem koalicio.
Vegignezhetned,hogy Europaban milyen koaliciok voltak az elmult 50 evben es akkor nem irnal ilyen zagyvasagokat.
"már csak a józan paraszti ész logikájára építve!
a kisgazdapártnak pedig jobboldali kapcsolatai vannak."
Mondjuk a 4 igenes nepszavazaskor eppenhogy egy baloldali es ket liberalis parttal volt szovetsegben.
Mintha a 4 igen mellett akkor a kisgazdak a szocdemek, a szadi es a fidesz kampanyolt.
Es akkoriban se a fidesz se a szadi nem szamitott jobboldali partnak.
A tortenelmi kisgazdapart meg 45 elott ellenzeki, balkozep partnak szamitott,az akkori politikai skalan,mert akkor a szelsobal a parlamentben a szocialdemokratak voltak.
Attól Centrum Párt, hogy a centrumban van. Jobbról nézve balos, balról nézve jobbos.
Ha meg koalícióra lép valakivel, mely tőle jobbra vagy balra áll, attól ő még se nem jobbos se nem balos.
Gondolom, a tavasszal Kupa Mihály úgy látta az első forduló után, hogy bejutása esetén a baloldali, akkor még csak remélt győztessel koalázna szívesebben.
"MKP-MSZMP-MSZP "
Azzal, hogy a mostani mszp-t összemosod az egykori sztálinista párttal azzal csak a rákosiék undorítóan szemét dolgait degradálod. A kettő nem összehasonlítható.
Azmeg, hogy a kisgazdák mit hangsúlyoznk kurvára nem számit, mert széjjelbarmolták a pártjukat, a mezőgazdaságot és akkor is ugyanez volt a jelszavuk. Másrészt meg a centrum is a jobbos értékrendet hangsúlyozza
üdv
EF_
Megint kibújtál a válasz alól. Engem nem az érdekelt, hogy kedveled -e Tomit, hanem , hogy ő , mint a Fideszt képviselő hazudott e a magyar állampolgároknak.
kommunista utódpárt....: Ilyen nincs, mert Magyarországon nem valósult meg sohase a kommunizmus. Másrészt meg a jobboldali politikusok nagy részéről kiderült, hogy kábé annyi közük volt az előző rendszerhez, mint az MSZP-nek.
A kisgazdás kérdésekre se válaszoltál, így nehéz érdemi vitát folytatni.Az szdszről nem tudom, hogy mit csináltak 90-ben, de a topikot te indítottad, és nem én.
