Ez a könyv számtalan szempontból volt figyelemre méltó. Először és talán leghangsúlyosabban egy modern kori Hamlet történet. Másodsorban a narratívája, mely egy hamarosan megszületendő magzat szemszögéből érkezik. Ez a magzat a méhből figyeli és értelmezi a világot, forrását az anyja által hallgatott podcastok szolgálják. Aztán már sorszámozás nélkül egy izgalmas krimi, lélektani dráma, szerelmi vagyis szerelem hiány érdek háromszögtörténet, testvér rivalizálás, féltékenység, bosszúvágy.
A történetben a megszületése előtt gömbölyödő magzat tudomására jut, hogy anyja megölni készül apját, annak öccsével, azaz a leendő nagybátyjával. És ő tétlen szenvedőként és szemlélődőként azon gondolkozik, hogyan befolyásolhatná a maga szintjén az eseményeket, időnként kilép a narráció a méhen belüli világból, megmutatva, hogy minden ember azon a bizonyos maga szintjén hogyan formálhatja a körötte zajló eseményeket, hogyan alakíthatja a világnak a hozzá közel eső részét.
Ezenfelül vagy emellett csurig van filozófiai, történelmi, irodalmi utalásokkal, mai témákkal, migráció, túlnépesedés, nem is értem, hogy lehetett mindezt kétszáz oldalba beleírni, hogy ne tűnjön zsúfoltnak.
Ami nekem némi zökkenőt okozott, a lábjegyzetekkel (elég sok volt) való bíbelődés, ez inkább elvett, mintsem adott. A tartalma nem pótolta a ritmus megszakítását, a folyamatos élvezetet, de nem volt megugorhatatlan nehézség.
Bevallom, nem ismerős számomra az író neve, de hát mostanában annyi könyv jelenik meg, hogy képtelenség követni. Alighanem ez a bőség zavara. Miután a könyvtárak zárva, csak listára vehetem.
Selmecbányán játszódik a történet - és ez nekem elég volt, hogy kézbe vegyem -, egy mesebeli völgyben, az Újvárral, az Óvárral, a Kálvária heggyel, mind megjelent előttem olvasás közben, a kis kanyargós, zegzugos, titokzatos utcákkal és az Ezüst macska fogadóval, a mindennapi életek semmiségével.
A fogadóban megforduló emberek kivétel nélkül - a szó jó értelmében - bolondok, habókosak, nevük is hűen tükrözi, Haramia Gáspár, Gladiólusz, Kontyos Erzsók, Jacobus Troll, Gumikutya ikrek, az egyik szereplő szerint ebben a városban mindenki bolond. Az hát. És ezek a bolondos emberek anekdotáznak, legendákat mesélnek, tiszta álomszerű az egész, kellemes hangulatokat rajzolnak, szépen formált régies szavakkal, ám ez sem tudta pótolni (számomra) a történet hiányát, mert az viszont nem volt. És ettől olyan részegessé, parttalanná vált az egész, kicsit vártam is, hogy végére érjek.
Nem éreztem szerencsés első találkozásnak ezt a könyvet az írótól.
Vagy csak én fogtam ki, vagy tényleg divatba jöttek a különféle vallási közösségekről szóló regények, az utóbbi negyedévben többet is olvastam. Ezekre emlékszem: Tara Westover: A tanult lány, Deborah Feldman: Unortodox, Linda Castillo: Szégyen. Miriam Toewes: Nők beszélgetnek.
Ez utóbbiról szeretnék írni. Egy bolíviai mennonita faluban arra ébrednek a nők, hogy kényszerű álmukból felkelve összeverték és/vagy megerőszakolták őket. A férfiak először azt mondják, hogy ez az ördög műve, de nem, nyolc, falujukbeli férfié. Őket letartóztatták, a többi férfi pedig nekilátott az óvadékot letenni értük. Ennek érdekében el kellett menni, eladni az állataik egy részét, ezért elmennek a faluból. A nők pedig összeülnek megbeszélni, mit tehetnének. A kérdés: menni vagy maradni. Az előbbihez nagy bátorság kell, hiszen csak az ónémet nyelvet ismerik, sem spanyolul, sem angolul nem tudnak. Nem ismerik a pénz értéket, nem tudnak írni-olvasni, nincs térképük, nem ismerik a villanyt, a gázst vagy a telefont,. azt sem tudják, mi van a falujukon túl.
A jegyzőkönyv vezetésével azt az egyetlen férfit bízzák meg, akiről tudják, hogy mellettük áll, mert őt is megvetik.
Ahhoz képest, hogy nem túl tájékozottak, magas szinten vitatkoznak, érvelnek.
Ahogy sejthető, az idősebbek inkább maradnak, a fiatalabbak mennek. Annyi eszük van, hogy a lovakat magukkal viszik, a szekerekre élelmet, takarmányt, vizet pakolnak, no meg magukat. És főleg a gyerekeiket.
Itt fejeződik be a történet, pedig nagyon is érdekelne, mi történik velük a külvilágban,.Az lesz aztán a kultúrsokk!
Azt elismerem, hogy nem mindig ugrott be, mit is parodizál Szathmáry. Igaz, a késképtelenséget nem bolt nehéz lefordítani, de nem vagyok járatos abban, kit illetett a méltóságos, nagyságos, tekintetes, illetve kegyelmes úr címzés, és ezek milyen köszönési formával jártak. Nem biztos, hogy elég volt az egyszerű pric-pruc.
Befejeztem a Kazohiniát, most is érdekes volt, és bőven adott gondolkodnivalót.
Elolvasva a Keresztury Dezső által írt utószót, elsőnek az jutott eszembe, hogy ama bizonyos, visszataszító drótmajmos kísérletről tényleg nem tudott a szerző. Másodiknak az, hogy az ilyen utópiák szerzőit elküldeném az általuk leírt helyre, vajon meddig bírják?
Elég sok utópista szocialista kezdeményez volt már a történelem során, de mindig kudarcot vallott, mert senki nem bírta sokáig. Talán a hippikommunák éltek legtovább, no meg a vallási közösségek, amishok, mennoniták.
Nem is beszélve a jezsuiták Paraguayban létrehozott államáról, az működött, amíg fel nem számolták, lásd Misszió.
Ami viszont a kazik társadalmának leírását illeti, vérbeli, maró szatíra. Tetszik, ahogy az elődeir hivatkozik Szathmáry, Swiftre, Madáchra.
Tényleg kész tébolyda, de olyan tébolyda, aminek egyes vonásai nagyon ismerősek lehettek volna Lemuel Gulliver számára.
Kezdek rájönni, hogy ha egy írás ennyire foglalkoztat, akkor nem lehet az olyan rossz! Nem is az, csak csüggesztő, legalábbis számomra. Persze valószínű, hogy ez volt az író szándéka.
Azóta én is elővettem, és már pár nap után is jóval viccesebbnek tűnik a szatirikus része, kell egy kis távolság.
Egyébiránt ezek a visszásságok még inkább kiemelik a másik oldal tökéletességét és kiszámíthatóságát, végül is jól egymás alá dolgozott a két oldal.
Muris, hogy már nem egyszer azon kaptam magam, hogy ha valamit csináltam, akkor azt mondtam magamnak, ez most igen kazo volt, nem több és kevesebb, mint a pillanat megkívánt. Lehet, hogy abban a világban elboldogulnék, ijesztő.
A drótost meg kellett néznem, hogy időben pontosan mikor volt, Szathmári nem ismerhette a könyv megírásakor, meg ő amúgy sem a következményeivel foglalkozott, szerintem ezt nem kívánta taglalni, elvégre, az nem kazo. Ja, a rajzok, azok voltak igazán tébolyodottak. Azóta sem vizsgálgattam.
Azt hiszem, újra elő fogom venni, kedvet csináltál hozzá.
Ami a kazo viselkedést illeti, hősünk joggal és találóan mondja, hogy olyan, mint a desztillált víz: semmi íze nincs, nem innivaló. Tudományosan ingerszegény környezetnek, köznapi nyelven dögunalomnak nevezném. Végül is nem csak elmék, hanem biológiai lények is vagyunk. Azt hiszem, Szatmári idejében még nem volt meg, vagy nem volt közismert az eléggé visszataszító drótanyás kísérlet.
A kazik szokásaiból pedig szinte az összes ismerős volt: más szóval ugyan, de szerepelt a divat, a házasság, a tánc, a vallás és még sorolhatnám. Gulliver doktornak elég lett volna lefordítani, miszerint a tapintsunk egy bujpiffet = táncoljunk.
Mint a legtöbb utópiánál, itt is egysíkú az ideális rend ábrázolása, bezzeg csíp, vág és mar a szatíra része.
Nem tudom, a te példányos illusztrált-e, az enyém igen, és ott még a rajzok is rátesznek egy lapáttal.
Na végére értem, nem nehezen, csak épp most jutott rá idő. Mellesleg a negyedik kiadást sikerült megvenni, jól megsárgult lapokkal, ám teljesen kiváló állapotban. Letölteni sehonnan nem lehetett. A mek-en sincs. Pedig hát lenne miért. Csodálkoztam, hogy itt a topikban is kevés szó esett a műről, ezért röviden a történet, egy angol hajóorvos hajótörést szenvedve egy különös szigeten ér partot, ahol a kazo elv érvényesül. A logika és racionalitás az irányadó. Törvények nélküli egyensúly, szükség diktálta igény kielégítés, egyenlőség, következetesség, bűn és bűnözés nélküli világ (csodáltam volna, ha a doki nem a Bűn és bűnhődés példáját hozza fel szemléltetésként), rend, ami ugyan lélek nélküli, ránézésre egész jól hangzó világ. Pusztán a kötőanyag hiányzik. Minden olyan, amit érzelemhez lehet kötni, fűzni, kapcsolni. Ezek a hinek. Akik már fiatalként hullát boncolnak, hogy megismerjék az emberi test zegzugát, a halottra feldolgozható, újrahasznosítható anyagként tekintenek, a sakk marhaság, ugyanis mi értelme egymás ellen játszani, és nem egymásért előre egy közös célért. Mit ér az a győzelem, ahol vesztes van. Zene, kultúra mind mind önmagért való szemfényvesztés. Ez az egyik oldal.
A másik oldalon, a sziget elzárt részén (nyugodtan lehet gettónak nevezni) élnek azok az emberek, akik nem tudtak alkalmazkodni a fenti létformához. Behinek. Bődületes téboly uralkodik, az ésszerűség hiánya. Amennyire vágytam ennek az oldalnak a megismerését, úgy ábrándultam ki a tébolyodottság kusza túlírásán. Mintha a szél fútta volna egymás mellé a betűket, és nem kevéssé a hozzátartozó magyarázatokat, éreztem a szatírát, csak valahogy ez így sok volt.
Az egyensúlyt végül is az adta meg, amikor a doki hazatalálva, egy huszárvágással rendet teremtett a családi életében. Akkor kissé elhasaltam. :)
Kedvenc részeim, ahol a doki és Zatamo, a pártfogó szellemi csörtéi érzelemről és értelemről, szemben állítva.
Így igaz,m Hajnali láz tényleg csodás, de a Királyi játékot nem bírtam tovább száz oldalnál, visszavittem a könyvtárba. Ami nem megy, azt tényleg nem erőltetem.
Két regény egymástól függetlenül bontakozik ki, időben messzi egymástól és az még Murakaminál sem fordult elő, hogy a két szál valamilyen formában ne találkozzon egymással vagy a szereplők, ha más nem, sokadizigleni rokonsággal ne fonódjanak össze. Teret Izrael földje adja, nagyon gazdag szimbólumokkal. Múltban és jelenben is.
Mellesleg pár hete fejeztem be, és akkor örültem, hogy szabadultam a történettől, ám azóta többször is eszembe jut a kétféle környezet elbeszélése, hol mesés, hol fájdalmas felrajzolása, elvégre az egyik szál az arab izraeli háború idején bonyolódik, a másik napjaink hétköznapi konfliktusaiban bontakozik ki.
*
Egy antikvárium kirakatában láttam meg a Kazohiniát, hát azonnal kértem az eladót, nézzük meg, mekkora betűkkel van szedve, mert ha túl kicsi, nem rongálom tovább a szemem. Határeset. Így el is kezdtem már, felettébb szórakoztató és elmés.
Gárdos Péter: Királyi játék. A történet Kempelen Farkasról, illetve a sakkautomatáról szól. Az író szerint egy törpe rejtőzött a gépben, ez elképzelhető, mi több, valószínű, hogy tényleg ember irányította. Viszont a regény szereplőit minden részrehajlás nélkül, egytől-egyig nagyon utálom! A századik oldalon tartok, van egy olyan érzésem, hogy itt abba is hagyom, boldoguljanak nélkülem.
Csalódott vagyok, mert a Hajnali láz remek könyv volt!
A fiúról tudni érdemes, hogy irodalomtörténész, a XX. század első felei magyar irodalom jó ismerője, így bőven belefér Kosztolányi. A könyv java részt Kosztolányi írásai, szereplői körül kering, voltaképp Kosztolányit játszik. Mivel Esti Kornél amúgy is kedvenc irodalmi alakom, így elég jókat szórakoztam a történeteken. Kellemes, finom stílusban megírt, cseppet sem hakni ízű, már ha haknin valami elcsépelt olcsó dolgot érteni.
(azt már csak zárójelben mondom, hogy volt olyan érzésem, mint Kosztolányiból semmit nem szeretett volna kihagyni, pl valami váratlan szituációban lesett be Anna, a cselédlány, de ez nem vont le értékéből sokat)
Carol Bigley · Christina BigleyA kutya hűsége értékes ajándék… a hűséges kutyával kötött szövetség ugyanúgy „örök”, amennyire csak élőlények kapcsolata e földön örök lehet egyáltalán – írja Konrad Lorenz, a Nobel-díjas tudós „Ember és kutya” című könyvében.Christina és Carol Bigley kötetének minden egyes írása izgalmas, különleges, megható, könnyeztető, keserédes történetek – is erről szól:Négylábú barátainak legendás hűségéről, amely „örökké” tart. Pontosabban: szívük utolsó dobbanásáig…
Szécsi Noémi – Géra Eleonóra: A budapesti úrinő magánélete 1860-1914.
Meglepődtem, nem is kicsit. Ez persze nem regény, hanem történelmi esszé, de lenyűgözve olvastam.
Időrendben írnak a legkülönbözőbb dolgokról, társadalmi helyzetről, egészségről, gyereknevelésről, cselédkérdésről , a dolgozó nőkről, és főleg az ideális, illetve annak tartott háziasszonyról. Ennek fő erénye a takarékosság és a jó szervezés volt. Az előbbinek kissé furcsa példáját ismertetik. Egy középpolgári nő kávéra hívta meg az ismerőseit, a cselédlány tálcán hozta be az ehhez szükséges, készletet. Erre a háziasszony elővett egy kulcsocskát az övén függő tartóból, kinyitotta a cukrosdobozt, és így tette a vendégek elé. Ezt mint a jó háziasszonyok gyöngyét és követendő eljárást ajánlották az ott lévő fiatal lányoknak.
Elismerem, a takarékosság nagyon szép erény, de ez mégiscsak túlzás!
Aztán következik a női foglalkozások térnyerése, ideértve a színész – író
és festőnőket is. A kor szükségletei szerint már vannak gép – és gyorsírók, postán, vasúton, élelmiszerboltban dolgozó nők is.
Nem állítom, hogy gyorsan olvastam ki, hiszen ez nem regény, de annál figyelmesebben!
