Fogni bármeddig is? Minek? Ugyan. Mégis meddig? Csak az a pillanat és kész. Nem kérni, nem tartozni. Nem számít semmi. Kötelék? Vicc. Adni, ha úgy hozza a sors. Semmiért cserébe. Csak amíg jó. Nem jó? Nem adni. Nem kéri? Nem számít. Kapsz? Fogadd el. Tervek? Most. Legfeljebb két pillanattal előre. Hogy mit szól? Mit szól bárki is? Mit gondol? Az ő világa. Az ő felelőssége. Mit kér, mit fogad el, mit ad. Van beleszólás? Nincs. Hát akkor?
már korán lemegyek a parkba és nézem a munkába sietőket. a férfiak földreszorított tekintettel mennek mint akiknek valami ősrégi vétek miatt kell mindennap bünhődniük, a nőknek a hűvös napnélküli levegö megfeszíti a mellüket és kifújja csípöjük körül az ágy melegét. megsimítanám öket, de nem értenék meg, mint ahogy az a kis veréb sem érti meg amelyik a lábam mellett ugrálva ennivalót keres és ha felényújtom a kezemet, hogy megsimítsam tollait csak odébbrebben, meg sem tudom magyarázni neki, alkalmat sem hagy.
ma reggel fontos dolgok jutnak az eszembe a wc-n, amiket a múlthéten nem fejeztem be, vagy el se kezdtem. kultúrális érdeklödésem félárbócán kitüztem magamnak hogy újra olvasni kezdek. de ma elöveszem valamelyiket a kedvenceim közül és újraolvasom. sok választásom nincsen, nietsche és vonnegut kopaszodik a könyvespolcomon (viant és a rilke-sorozatot eladtam), a "hogyan grillezzünk helyesen" útmutató és "a szexuális élet zavarai" c. könyv mellett. valamelyikbe belefogok még holnap.
ha egyszer megérem és megöregszem, az utcán ülve fogok koldulni egy formátlan hungarocell párnán amit valamelyik építkezésröl loptam, ez már határozott dolog és éjjel pénzbe sakkozom, ha birom még szellemileg. nekem szimpatikusak ezek a békés hajléktalanok, valahol itt agonizál a szabadság utolsó perce. le is ülök most egy délelötti padra csak úgy barátkozni a gondolattal, de hamar tovább kell álljak, rákezdett az esö. valhogy pontosan melankólikus a hangulatom, ennyire még soha.
délután van, megborotválkoztam, megmostam az agyamat hideg vízben. kati anyja majdnem kedves, talán a vodkától amit szolidárisan ivott. az én lehelletemben nincs alkohol, érzi ö is hogy vesztett. kati boldog, megy tusolni, de nem enged magához a fürdöszobában. galambok turbékolnak a lihthófban, nekem is ingerem van.
nekem tuképp nönek kellett volna születnem, mindennap simogathatnám magamat, tellne az idö is és a postást is élvezet lenne izgatni rövid babydollban vagy a pizzaszállító fiút. így pizsamában mosdatlan-borzasan nem vagyok igazán szexi, bár biztosan találnék erre is vevöt, csak én nem akarom. egy idöben az elhanyagolt szomszédasszonyom félmeztelen mászkált a kertjében amikor a nyitott ajtómról tudta hogy otthon vagyok. nem volt igazán szépség, de nekem akkor még mindenre felállt a fantáziám. késöbb becsukott ajtó-ablak mögül lestem át hozzájuk, hátha akkor teljesen levetközik, de meg se jelent. jóval késöbb jöttem rá hogy a müsor valójában nekem szólt... a fantázia ma is fontos kelléktáraim közé tartozik, ha néha kényszerüségböl is.
ma is egy nap megint egy hét eltelt, annélkül hogy megengedtem volna. a hétközben sem hozott semmi gyümölcsöt, kétszer is italoztam, azt mondják a férfiasság rovására megy, de nem vettem észre mert elaludtam közben... itt van mindjárt a szombat, a nöstények felveszik a kimenö-kimonót és párzanak összevissza. talán nietschének van igaza, lényeg az hogy jobb az erdöben lakni mint a városokban. így szólott zarathustra...
másnap nem volt igaza nietschének, de annyira sok a jelenidö hogy nem is jut a múltra. katit sem értem el tegnap, így a wiszki délutánra maradt, kitartott estig. kati anyja majd lelökött a szemével a körfolyosó korlátján át, nem szereti hogy a lány lelopom, azt hiszi, drogozunk, meg aztán nem is voltam színjózan. elhatároztam hogy a könyvemben negatív szerepet adok neki, bár ö úgysem olvas ilyeneket. kati mostohaapja egy tetü, valami bkv-s ellenör, este lenyom három sört meg egy vodkát a legolcsóbb fajból és szidja a politikát, na szervusz, ha ez szinvonal, semmi becks, semmi wiszki. nem sokat vagyok otthon, a házasságunk egy marék homokhoz hasonlít - nincs benne élvezet :-) ez nem az a nö, amelyiket én anno elvettem. hazafelé becsaltam magamat még a presszóba, persze okádásig tele volt, de brunyálni kellett. a férfi wc-böl egy vaskoslábú csutkababa jött ki, azt mondja a nöi eldugult, na ja lelkem, nekem a dugulásról más jut eszembe, mondtam neki is de nem reagált tisztességesen. a pultnál mégegyszer összejöttünk, kérdeztem nem megyünk-e egyet csicsikálni mert álmosak a szemei, de azt mondta nincs egyedül, késöbb valóban oda is jött egy dagadt sváb, elröhögtem magamat, hogy ez akarja lefárasztani a csutit, ez még az elsöröl is lifttel jön le, de az üzlet az üzlet.
Nevetés... Kipányvázott szabadság. Mindent lehet akarni. Bármit. Nagyot. Csak megkapni bajos. Senki nem áll önmagában, ez még egy újszülöttnek sem kiváltsága, mindenki, aki elmúlt egy napos elkezd belebonyolódni a gubacsba. Őrült táncos, szálakra felfűzve, pördül és magára tekeri vagy kigabalyodik belőle, de a vége már rajta van, el soha nem engedheti. Vagy legalább a lenyomata megmarad. Belesül a bőrébe. De hát minek is mindet elengedni? Nincs élet szálak nélkül, az köt a valósághoz, viszonyít, fiókba rak, elrendez, kategorizál. Segít és akadályoz. Meghatároz, egyenget. Azon csillan más szál, azzal tekerődik össze eggyé örökre vagy időlegesen. Ha tépődik is egy vagy több, lobog az ember után.
Reggel, ha megállok a tükör előtt nem én nézek magamra. Látom az arcot, de csodálkozom rajta, hogy kié is lehet? Ismerősnek tűnik, de nem én vagyok. Ez a jövő. De most a jelennel kell foglalkoznunk pajtikák, így ni, kis rúzs, pirosító, kellemes mosoly, mehet a nap, haj rendben? Nem, majd begöndörödik jobban a párától, vagy kiegyenesedik a szárazságtól, nem fésülködünk, az árt neki, rázd meg bébi, ne sajnáld, magadat is klasszul. Bőr ledobva, ott fekszik a sarokban szürkén, összeroskadtan és szárazon, pikkelyes, hámló cafat, rugdossuk csak kisebb helyre, észre se vegye senki. Majd este újra beleugrunk, az ágynak pontosan meg fog felelni, ott nincs elvárás, szemre karikákat rajzol úgyis. Most viszont nem kellenek a karikák, hanem fény kell belé, úgy, az önbizalom sugározzék, vastag kévébe kötve, mint valami űrnyaláb valami ócska sci-fi filmben, megsemmisítő pillantásra képesen. Lenéz az űrnyalábbal az ember a földre és maga emeli feljebb a talpát, szinte cipő sem kell, a magas sarok csak díszként funkcionál, mintegy anyagivá lényegíti az éterit. Halk kopogás a kövön, visszhangja marad csak az üres lakásban, azt verik vissza a falak sokáig, míg el nem hal az utolsó kis zugban, megpihen ő is a levedlett bőr felett.
Szövevényes háló ez. Ez az élet. Sűrű pókhálófonalak érzelmekből: szerelemből, szeretetből, barátságból, önzésből, vágyból, hogy elismerjenek, féltékenységből, gonoszságból, igazságvágyból, bosszúvágyból, tündökölni akarásból, szeretetéhségből, feltűnni vágyásból. És akárhová lépsz - mint az igazi, valós pókhálóban - moccantod a szálakat. Nem kell sok hozzá, csak egy pillekönnyű lépés, alig-érintés. És a pókháló egész távoli pontján megmoccan valami. Valami nem fog klappolni. A te moccanásod moccanást szül, akció-reakció. Így természetes. Csak milyen fura, mert nem feltétlen oda fut vissza a szálban a reakció, ahonnan kiindult. Mert nem is feltétlen annak szól. Hanem egy harmadiknak. Figyelj, érezz! Akarom. Kerülőutakon járnak a gondolatok, vágyak. Hogy lehet kilépni belőle? Hátat fordítani az egésznek. Hmm... Milyen egésznek? Kivonulni az életből? Nevetség. Nincs kivonulás, csak másfajta hálók. De mégis csak jobb, ha az ember olyan hálóban ül, amely ringatja. Ahol nem kell minduntalan támadástól tartania váratlan helyzetekből. Félreeső zugokból. És ahol nem használnak ki mindent, amit valaha kiadott magáról. Ahol nem bűnhődik más vétkéért. Ahol nem büntet más vétkéért. Van-e olyan hely? Ki tudja... Elengeded az egyik kezet, megfogod a másikat.
El lehet-e engedni olyan kezet, amely sosem fogott? El lehet-e engedni olyan kezet, amely folyton markol? El lehet-e engedni büntetésből? El lehet-e engedni, hadd szárnyaljon? Van-e szabad akarat? Vagy csak lavírozás mindenféle sziklák és sodrások között? Le lehet-e vetkőzni csupaszra? Nem jobb-e hallgatni? El lehet-e mondani, milyen szövevényes hálókba gubancolódott az ember? Le lehet-e írni a hálók természetét? Szabad-e egyáltalán tudomást venni a hálókról? Lehet-e kívül maradni rajtuk? Lehet-e nem a részükké válni? Szabad-e? Lehet-e úgy kezet megfogni, hogy közben nem markolod a kezet? Lehet-e olyan kapcsolatban állni, amely csak félig kapcsolat? Létezik-e egyáltalán ilyesmi? Létezik-e egyáltalán olyan gumikötél, amelyiknek csak az egyik fele rugalmas? Akarhat-e az ember mindent és semmit egyszerre? Akarhatja-e a kötelet és a szabadságot is? Mi a korrekt és mi nem? Mi a rugalmasság és mi a ridegség?
Rába György
Végül
Engedj el oldd meg köteled
a vadonba megyek
estétől reggelig
próbáltam vak ösvényedet
Ahonnan jöttem odatartok
lakatnéma sötét
nincs ki elmondaná
a zárnyitó igét
