Nem "a" lengyelek értékelték, hanem jónéhányan közülük, noha ők azt állítják, hogy az összes lengyel hazafi Orbán mellett áll.
"ki szeretnénk fejezni.... minden hazafias érzésű lengyel ember teljes szívből jövő szolidaritását" Hazugság.
A lengyelek nagyobb része azt sem tudja, hogy ki a magyar minszterelnök, mint ahogy a magyarok zöme része nem ismeri Tusk nevét.
Hülyeségeket viszont le lehet írni (nem rád vonatkozik), a papír mindent elbír.
Természetesen tudom, hogy vannak szimpatizánsai Orbánnak, sokan, de tudod-e hogy a legnagyobb lengyel ellenzéki párt vezére (Orbán csodálója) a legelutasítottabb politikus Lengyelországban?.
'A "hőstett" nem az volt, hogy eltékozolta a "lenyúlt" nyugdíjakat, hanem hogy mindenki által világossá tette a globális pénzügyi rendszer működését.' - írod.
Ezen csak röhögni lehet. Orbán nemhogy a globális pénzügyi rendszer működését ismerné, de még a magyarét is csak a múlt októberben kezdte komolyabban megismerni.
Hogy Orbán tette mindenki előtt világossá...
Nem értékeled egy kicsit túl? Amúgy, ha mindenki előtt világos lenne, nem itt tartana a világ.
Nem kell ilyen kizárólagos kijelentéseket tenni, az visszaüt.
Továbbá: Nem tud Orbán túljutni a nehézségeken az IMF nélkül (amely IMF mi is vagyunk).
Fizettünk fölöslegesen sok-sok milliárd Ft kamatfelárat, mert kurvára szuverének vagyunk.
Lengyelország, ha jól emlékszem kb. 30 millió lakosával, németországi szomszédságával, jóval erősebb érdekérvényesítő képeséggel bír, m mi. A nosztalgia, meg a múlt szép dolog, de nem sokra megyünk vele.
Mesélj! Kik a hajtók, kik a vadászok, és hol a vad(állat)?
A hajtók a hitelminősítők, a vadászok pedig a spekulánsok.
Az erdő a Magyar Nemzeti Bank, a puskák a betétek, a lőszer meg a kamat.
A vadállat a magyar emberek munkával termelt vagyona....
A helyzet az, hogy a 80-as évek óta, mióta Fekete János felvette az elyő IMF hitelt, (teljesen felelslegesen), több pénzt vesztett az ország a kamatokon mint a két világháborúban.
Az IMF viszont hozzászokott a könnyű pénzhez, és úgy gondolja, hogy ez jár neki. Ez gyakorlatilag a hitelekre felvett kamatoknak álcázott védelmi pénz.
Amikor Orbán bejelentte, hogy meg tudja oldani MF hitel nélkül, órákon belül beindult a hajtóvadászat, a leminősítések, a spekulánsok folyamatosan gyengítették a forintot, úgy hogy az a jelentős kölcsönvisszafizetés amit nemrég eszközölt a kormány, teljesen eltűnt.
A pénzügyi támadásokkal egyidőben beindult a médiában a rágalomhadjárat, Brüsszelben pedig a politikai húsdaráló.
Ez akkor állt le, amikor Orbán bejelentte, hogy nem az érvek, hanem az erő(szak) előtt meghajolva mégiscsak felveszi azt az IMF hitelt...
A "hőstett" nem az volt, hogy eltékozolta a "lenyúlt" nyugdíjakat, hanem hogy mindenki által világossá tette a globális pénzügyi rendszer működését.
Az a hisztérikus reakció amivel az országot támadja a globális pénzügyi rendszer és fullajtárjai, elárulja, hogy olyan gyenge lábakon áll, hogy még egy ilyen kis ország ficánkolása is veszélyes számára.
Irigyeljük az őszinte hazaszeretetet és a vallásos értékek tiszteletét sugárzó új magyar alkotmányt. Ugyancsak csodálattal adózunk mindannak, amit Miniszterelnök Úr személyes szerepvállalásával tett a magyar patriotizmus újjáépítése és a magyar nemzeti méltóság újjáteremtése érdekében, s annak a rendíthetetlen elkötelezettségnek, amellyel Ön következetesen megvédi Hazáját ...
"A magyarok számára drámai időkben, amikor szégyenletes külföldi hajtóvadászat folyik az Ön kormánya és hazája ellen, ezúton is ki szeretnénk fejezni mély azonosulásunkat az Ön reformintézkedéseivel, minden hazafias érzésű lengyel ember teljes szívből jövő szolidaritását."
- Nincs hajtóvadászat.
- Ha lenne, kurvára eredménytelen lenne a "külföldi hajtóvadászat". A kormány itthon van, külföldön hiába hajtják a semmit a vadászok.
- Látom az aláírók is azt hazudják, hogy minden hazafias érzelmű embert képviselnek. Aki nem támogatja Orbánt az nem lengyel hazafi. (Biztos vagyok benne, hogy a lengyelek nagyobb része nem ismeri Orbán nevét.)
Az egyik legnagyobb példányszámú lengyel katolikus hetilap, a Niedziela internetes oldalán csatlakozhatnak az egyetértők a magyar miniszterelnökhöz címzett levélhez.
A levél kezdeményezője Jerzy Robert Nowak történész professzor, aki a hazafias jobboldal egyik ikonja, rendszeresen publikál jobboldali orgánumokban, de a Radio Maryja egyik vezető kommentátora is. Több magyar vonatkozású könyve jelent meg, elsősorban a rendszerváltozás előtt. Általában mély rokonszenvvel kíséri Magyarországot, az ottani eseményeket, tud is magyarul.
A "Magyarország ügye ma Európa ügye" című íráshoz az azzal egyetértők a lap internetes oldalán csatlakozhatnak aláírásukkal. A www.niedziela.pl weboldalon Orbán Viktor portréjával és magyar nemzeti színekkel külön lapot nyitottak erre a célra.
A csatlakozók száma gyorsan emelkedik. Mindjárt a második helyen Andrzej Nowak történész professzor szerepel, a krakkói Jagello Egyetem Történettudományi Intézetének helyettes vezetője, az egyik legjobb külpolitikai (keleti politikai) elemző az országban, az Arcana című igen rangos politikai-történelmi publicisztikai havilap főszerkesztője. De ott van az aláírók között számos egyetemi rektor és docens, tudományos kutatók sora, jó néhány jobboldali véleményformáló szerző, számos katolikus pap, katolikus oktatási intézmények vezetői - rangos értelmiségi társaság gyűlt össze.
A levél gyorsfordítása:
"Orbán Viktor Úrnak,
Magyarország miniszterelnökének
Mélyen Tisztelt Miniszterelnök Úr!
A magyarok számára drámai időkben, amikor szégyenletes külföldi hajtóvadászat folyik az Ön kormánya és hazája ellen, ezúton is ki szeretnénk fejezni mély azonosulásunkat az Ön reformintézkedéseivel, minden hazafias érzésű lengyel ember teljes szívből jövő szolidaritását. Csodáljuk az Ön kormányának bátorságát, amellyel a külföldi tőke igája és az Európai Unió nagy országainak dominanciája alól próbál kiszabadulni, kiállva a magyar vállalkozások és az összmagyar nemzeti érdekek mellett. Irigyeljük az őszinte hazaszeretetet és a vallásos értékek tiszteletét sugárzó új magyar alkotmányt. Ugyancsak csodálattal adózunk mindannak, amit Miniszterelnök Úr személyes szerepvállalásával tett a magyar patriotizmus újjáépítése és a magyar nemzeti méltóság újjáteremtése érdekében, s annak a rendíthetetlen elkötelezettségnek, amellyel Ön következetesen megvédi Hazáját különböző nemzetközi fórumokon. Az elmúlt két évtized szégyenletes lengyel mulasztásainak tükrében annál inkább lenyűgöz bennünket a lendület, amellyel az Ön kormánya hozzákezdett a kommunisták bűntetteinek elítéléséhez, és mai örököseik nemzetellenes viselkedésének leleplezéséhez. Az önök programja és tevékenysége valóságos és követendő útmutatást jelent Lengyelország számára is annak érdekében, hogy esélye legyen kijutni abból a mocsárból, amelybe a posztkommunista Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD), valamint az olyan liberális formációk, mint a Demokrata Unió (UD), a Szabadságunió (UD) és a Polgári Platform (PO) juttatták.
Itt és most nincs helyünk ara, hogy felsoroljuk az Ön kormányának mindazokat a sokrétű eredményeit, amelyeket elért a kommunizmus maradványainak felszámolásában és az idegen érdekeket szolgáló baloldali liberalizmus visszaszorításában. Legjobb publicistáink és megfigyelőink ugyancsak mély elismerésüket fejezik ki a magyarországi változások iránt, és csodálattal adóznak azért, amit az Ön kormánya alig másfél év leforgása alatt cselekedett, a nemzeti érdekek védelmétől kezdve, a keresztény értékek tiszteletén és a hazafiasság erősítésén át a családpolitikáig, a kommunizmus zárványainak felszámolásáig. Mindebből eredően elismerésünket kívánjuk kifejezni, s közvetíteni Önnek a hazafias gondolkodású lengyelek lelkesedését az Ön kormányának tevékenysége iránt, és személyesen Önnek is, mint egész Közép-Európa reformjainak utat mutató vezetőnek, egy nagy formátumú államférfinak, akikből talán egy, ha megjelenik évszázadonként. A mintegy kétszáz éve született lengyel nemzeti himnusz többek között azt mondja "Példát adott Bonaparte, miként győzhetünk". Most akár úgy is szólhatnánk, hogy "Példát adott Orbán Viktor, miként győzhetünk". A magyarországi változások sikere számunkra a remény és a lelkesedés forrásává vált.
Miniszterelnök Úr, az Ön személyében olyan embert látunk, aki egyesíti magában a magyar történelem legnemesebb hagyományait: II. Rákóczi Ferenc kuruc felkelőinek kockázatvállaló hősiességét, az 1848-49-es szabadságharc áldozatkész nemzeti fellángolását, ugyanakkor magévá téve a "legnagyobb magyar", gróf Széchenyi István realizmusát, józan és pozitív gondolkodását. Úgy ismerjük Önt, Miniszterelnök Úr, mint Lengyelország következetesen közeli barátját, melyet már korai munkájában is kifejezett, amikor a Szolidaritás mozgalmáról értekezett. Támogatásunk és együttérzésünk kifejezésekor ezért még fokozottabban ki kívánjuk emelni bátorságát és elszántságát a szükséges reformok megvalósításában, mindazt a számtalan fontos kapcsolatot figyelembe véve, amelyek közös történelmünk során egybefonták Magyarország és Lengyelország sorsát. Hivatkozni kívánunk azokra a történelmi pillanatokra is, amikor e nem mindennapian erős hagyományos kapcsolataink együttes fellépésre késztették nemzeteinket az idegen agresszió ellen. Jó emlékezetünkben őrizzük a II. Rákóczi Ferencnek és kurucainak nyújtott lengyel segítséget, azoknak a lengyel önkénteseknek az emlékét, akik 1848-49-ben a magyar szabadságharc oldalán fogtak fegyvert, köztük Bem József tábornokét, aki szoros barátságba került a legnagyobb magyar költők egyikével, Petőfi Sándorral. Nem felejtjük azt sem, hogy 1920-ban, a lengyel-bolsevik háborúban Magyarországról önkéntesek akartak jönni a megsegítésünkre, s bár a csehek ellenállása ezt meghiúsította, a sorsdöntő Varsói Csatára mégis megérkeztek a létfontosságú magyar lőszerszállítmányok, amelyek nélkül a lengyel győzelem nem lett volna lehetséges. Emlékszünk Teleki Pál miniszterelnök rendíthetetlen álláspontjára, amikor 1939 szeptemberében megtagadta a német csapatok felvonulását magyar területeken át Lengyelország felé, s arra, hogy a világháború alatt mintegy 140 ezer lengyel katonai és polgári menekült meleg vendégszeretetre talált Magyarországon. Emlékezünk arra is, hogy 1956. október 23-án a lengyelországi események kapcsán kifejezett magyar szolidaritás felvonulása jelentette a kezdetét a magyarországi szovjetellenes felkelésnek. A fülünkben cseng a budapesti Bem-szoborhoz áradó 300 ezres tömeg skandálása, mely szerint "Lengyelország utat mutat, kövessük a lengyel utat!" Napjaink Lengyelországában egyre többen formálják időszerűvé ezt a jelmondatot a következőképpen: "Magyarország utat mutat, kövessük a magyar utat!" Mindez csak tovább lelkesít bennünket arra, hogy az Ön kormányának hatalmas reformjait támogató hangok sorában különös erővel zendüljön fel a lengyel társadalom hazafias rétegeinek szava.
A magyar függetlenség nagy harcosa, Kossuth Lajos 1831. június 23-án a Zemplén-megyei közgyűlésen kijelentette: "Lengyelország ügye Európa ügye!" Aktualizálva a híres magyar szavait, mi most azt mondjuk: "Magyarország ügye Európa ügye!" A mai Magyarország a legbátrabban és messze hangzóan lép fel a kis és közepes európai nemzetek önrendelkezése védelmének ügyében a nagy államok, a multinacionális konszernek és pénzintézetek diktátumaival szemben. Európa minden nonkonformista, szabadságszerető társadalmi csoportjának megértését és szolidaritását kell, hogy kiváltsa ezzel. Ismételten hangsúlyozni kívánjuk csodálatunkat és elismerésünket mindazért, amit az Ön kormánya tesz annak érdekében, hogy megszabadítsa Hazáját az idegen függőségtől, és egyre növekvő felháborodással fogadjuk a külföldi pénzügyi körök, valamint a David Cohn-Bendit és Adam Michnik-féle baloldali és liberális formációk hajszáját Magyarország ellen. Hiszünk abban, hogy az Ön kormánya a magyar nemzet túlnyomó része odaadásának és bizalmának köszönhetően átvészel minden vihart. Ennek jelképes megnyilvánulása volt a hatalmas, félmilliós tüntetés 2012. január 21-én Budapesten, s az Országház előtt.
Szolidaritást vállalva az Ön kormányának és egész nemzetének erőfeszítéseivel kívánjuk, hogy Miniszterelnök Úr győzedelmesen kitartson mindvégig az aljasság és a tespedés elleni harcban.
Közismert, hogy az október 23-i budapesti felvonulás a lengyel október melletti szolidaritási tüntetésként indult, ezt jelképezte a Petőfi- és a Bem-szobor, illetve a sajátos jelszó, amely tömören fejezte ki a magyar emberek követelését: Lengyelország példát mutat, kövessük a magyar utat! A két országban zajló események közötti tényleges összekapcsolódásra 24-én került sor Varsóban, azon a több százezres nagygyűlésen a Tudomány és Kultúra Palotája előtti téren, amely az 1956. októberi lengyelországi változások igazi csúcspontját jelentette. Egyrészt néhány egyetemistacsoport, az előző napi budapesti tüntetésekről értesülvén, a térre magyar zászlóval vonult fel, amely az összegyűltek körében nagy tetszést váltott ki, Wladyslaw Gomulkából, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának frissen megválasztott új első titkárából viszont határozott elégedetlenséget. Másrészt a gyűlés végeztével több mint kétezer ember — akikhez útközben még néhány ezren csatlakoztak — a magyar nagykövetség elé vonult, hogy kifejezze szolidaritását a magyar nemzettel. Végül a tüntető csoportok egyike Varsó belvárosában rövid gyűlést tartott Varsó—Budapest—Belgrád jelszóval.
Az 1956-os magyar forradalom rendkívül élénk visszhangot váltott ki a lengyel társadalomban, a lengyelek magyarok iránti segítőkészsége leginkább a véradásban és az egész országra kiterjedő pénz-, élelmiszer- és gyógyszergyűjtésben mutatkozott meg. Összességében 10-12 ezer lengyel ember adott vért, az így összegyűlt mennyiség közel felét, 795 litert sikerült elküldeni Budapestre. A lengyel sajtó és rádió bő terjedelemben számolt be minderről, megható tudósítások és riportok jelentek meg a véradókról, önkéntes áldozatvállalásukról, a véradás megszervezéséről. Ezzel egyidejűleg lengyel orvosok és ápolónők százai jelentkeztek, hogy készek Magyarországra utazni, és a helyszínen segíteni magyar kollégáik munkáját. A véradási akció másfél hétig tartott, s akkor zárult le, amikor a Magyar Vöröskereszt — megköszönve a lengyelek áldozatkészségét — jelezte, nincs már szüksége újabb vérszállítmányokra, ellenben élelmiszerre, gyógyszerre és ruhaneműre annál inkább.
A véradással párhuzamosan bontakozott ki a szintén az egész országot átfogó pénz-, élelmiszer- és gyógyszergyűjtési akció, amely hosszú hetekig zajlott, és november 4. után újabb lendületet vett. A lengyel hatóságok nem akadályozták — nem is tudták volna — a társadalom eme spontán kezdeményezését. A lengyel vér- és segélyszállítmányok elsőként érkeztek Magyarországra, és a legnagyobb mértékű külföldi segítséget jelentették a magyar forradalom napjaiban. Kollektívák, szakszervezetek, ifjúsági és cserkészszervezetek, magánszemélyek jelentős pénzadományokat tettek, hogy abból gyógyszert és élelmiszert vásároljanak a szabadságukért harcoló és sebesült magyaroknak. Az újságok mindennap közölték a felajánlásokat. Különböző üzemek és gyárak faanyagokat, építési anyagokat, minden olyasmit felajánlottak, amiből akkor Magyarországon hiány volt. A szakszervezetek, az üzemi kollektívák a magyar felkelőkkel szolidarizáló nyilatkozatokat fogadtak el. A lengyel sajtóban megjelent Segítsünk a magyaroknak! felhívás nyomán szűk három héten keresztül napi átlagban egymillió, összesen csaknem 20 millió zlotyt utaltak át a Lengyel Vöröskeresztnek, amely az összegből gyógyszert, kötszert, élelmiszert vett, s elküldte a Magyar Vöröskeresztnek. (Az átlagfizetés akkoriban 800-1000 zloty körül volt.) Igaz, éppen november 4-ét követően az akció napi menetéről a központi, de a vidéki sajtó többsége is már hallgatott, de az összegzéseket, illetve egy-egy szállítmány útnak indítását azért mindig hírül adták.
Az első lengyel repülőgép október 26-án érkezett Budapestre, ez még az éppen raktáron lévő — részben a hadsereg tulajdonát képező — készleteket szállította. Ezután november 3-ig 15 lengyel repülőgép landolt a magyar fővárosban, fedélzetén a már említett 795 liter vérrel, ezenkívül 415 liter vérplazmával, 16,5 ezer kg vérhelyettesítő szerrel, szérummal, gyógyszerrel és kötszerrel, valamint 3 ezer kg élelmiszerrel. 1957 január végéig az önkéntes pénzadományokból 31 millió zloty gyűlt össze és 11 millió zlotyra tehető a természetbeni adományok értéke, így a lengyel emberek segítségeként a Lengyel Vöröskereszt ugyanezen időpontig 25,5 tonna vérhelyettesítő szert, gyógyszert, kötszert és orvosi műszert, 331 tonna élelmiszert, 32 tonna ruhaneműt és tíz tonna szappant, valamint építési anyagokat —például üveget — juttatott el 42 teherautón és 104 vasúti kocsin Magyarországra.
1956 őszén Varsóban és az ország más városaiban magyar zászló lengett, a varsói egyetemisták pedig díszőrséget álltak a Magyar Kulturális Intézet előtt. A lengyel városok forgalmas utcáin és terein ládákat helyeztek el, amelyekbe a járókelők bőségesen szórták adományaikat. Volt olyan lengyel város, ahol az adományozóknak magyar kokárdát tűztek a mellére, Szczecinben pedig olyan bélyeget osztogattak, amelyen két kéz kapaszkodott egymásba, s alatta a felirat azt hirdette: Szczecin—Csepel. A lengyelek a magyar forradalomban egy igazi antisztálinista forradalmat láttak, amely a lengyel Októberhez hasonló célkitűzéseket fogalmazott meg, csakhogy Magyarországon a régi vezetés szűklátókörűsége és a hatalomhoz való görcsös ragaszkodása vérfürdőt eredményezett. A magyarok megsegítésére indított hatalmas segélymozgalom alkalmas volt arra, hogy félredobva az addigi semmitmondó sablonokat a szocializmust építő két nép barátságáról, visszatérjenek a hagyományos magyar—lengyel barátság eszméjéhez. Lengyelországban élénken élt annak emléke, hogy 1939 őszén Magyarország közel százezer lengyel menekültet fogadott be, mások arra emlékeztek, hogy a világháború idején Lengyelország különböző pontjain — így Varsó környékén — állomásozó magyar csapatok mennyire segítőkészek voltak, s egyáltalán nem viselkedtek megszálló hadseregként. A véradók kevés kivétellel életükben először — s meglehet, utoljára — adtak vért. Egyszerűen úgy érezték, segíteniük kell. Lengyelországban mindenütt tartottak a magyar forradalommal szolidarizáló gyűléseket vagy — néhány esetben — utcai tüntetéseket. A harcoló magyar testvérek melletti legnagyobb méretű megmozdulásra Olsztyn városában került sor 1956. október 30-án, közel tízezer fő részvételével. A tüntetők többek között Követeljük a szovjet csapatok kivonását Magyarországról!; Szabad Lengyelország — Szabad Magyarország; valamint Íme, a szovjet internacionalizmus megmutatkozik Magyarországon feliratú transzparenseket vittek magukkal, és a helyi Vörös Hadsereg teret Magyar Felkelők terévé keresztelték át. (Végül kompromisszum született a hatóságokkal, a teret Bem József tábornokról nevezték el, s ez a mai napig is így van.)
Olsztyn mellett a magyarok megsegítésére szervezett segélyakciókon túlmenő megmozdulások legfontosabb vidéki központjai Wroclaw és Krakkó voltak. Wroclawban a főtéren álló városházára fekete gyászszalaggal átkötött magyar zászlót függesztettek ki. Ugyanez történt a város legnagyobb gyárában, ahol a gyár dolgozói letépték a vörös csillagot, és helyére a lengyel és a magyar zászlót akasztották (decemberben ugyanitt a magyarországi munkástanácsok betiltása elleni tiltakozásul öt percre leállt a munka, ez idő alatt végig szólt a gyári sziréna, s a falakat teleragasztották El a kezekkel Magyarországtól! feliratú plakátokkal). Krakkóban november 5-én délelőtt néma tüntetést szerveztek, sok ezer ember részvételével, magyar és lengyel zászlókkal, a második magyarországi szovjet beavatkozás elleni tiltakozásul és az elesett magyar felkelőkre emlékezve.
Gomulkának a harcoló magyar Testvérek melletti hatalmas társadalmi rokonszenvet azzal sikerült viszonylag hamar korlátok közé szorítania (felvilágosító agitátorok százait mozgósították országszerte ennek érdekében), hogy megzsarolta a lengyeleket a magyar tragédia esetleges lengyelországi bekövetkezésének veszélyével. Ugyanakkor 1956 novembere után belpolitikájában igyekezett minden olyan lépést elkerülni, ami a lecsillapodott kedélyeket újra felizgathatná. A lengyel vezetés tökéletesen tisztában volt azzal, nem tudja elhitetni a lengyelekkel, hogy Magyarországon ellenforradalom zajlott le — ráadásul ezzel a tézissel teljesen maga sem értett egyet —, amikor a társadalom jelentős hányada a magyar forradalom eszméit a magáénak érezte, és az eseményekben megismétlődését látta mindannak, ami néhány nappal korábban Lengyelországban történt. Ezért Varsóban hivatalosan nem erőltették a magyarországi ellenforradalom koncepciót, még a kommunista tömegtájékoztatásban sem volt kötelező ellenforradalmat emlegetni. Úgy vélték, inkább hallgatni érdemes erről, minél kevesebbet beszélni, mintsem hatástalan propagandát folytatni. Ezzel magyarázható, hogy a varsói magyar nagykövetség többszöri kezdeményezése ellenére sem került sor sohasem az ellenforradalmat bemutató kiállításra a lengyel fővárosban, és a kádárista fehér könyvek lengyel nyelvű kiadásától is mereven elzárkóztak az illetékes szervek. Amikor 1957 telén Katona János nagykövet azzal kereste fel Artur Starewiczet, a LEMP KB Sajtóosztályának vezetőjét, hogy a lengyel társadalom tekintélyes része rosszul van informálva, ezért célszerű lenne a lengyel sajtóban elvi és politikai cikkeket publikálni a kényes kérdésekről, Starewicz azt válaszolta: a magyar vonatkozású alapvető kérdések nyílt tárgyalása számukra egyáltalán nem lenne kedvező. Részben azért, mert a lengyeleket még ma is élénken foglalkoztatják a tavalyi magyar események, és amennyiben a magyar álláspontot kezdenék kivetíteni a sajtóban, ez tömegkapcsolataikat gyöngítené. Másrészt a két párt között ebben a kérdésben gyökeres véleménykülönbség áll fenn, és ebből logikusan következik, hogy nem léphetnek fel a nyilvánosság előtt olyan értelemben, ahogyan azt a nagykövet szeretné. Ô megérti, hogy Budapest számára ez rendkívül fontos ügy, de nekik nem az, mert még hosszú idő kell ahhoz, hogy a lengyel társadalom felfogása a magyar kérdésben megváltozzék.
A Lengyelországban 1956 őszén végbement változások a sajtó terén is éreztették hatásukat. A cenzúra — az 1948 utáni időszakkal egybevetve — jóval enyhébb lett. Továbbra is léteztek tabu témák, ugyanakkor a cenzorok többsége elbizonytalanodott, mit szabad engedélyezni, s mit nem. A viszonylagos szabadság 1957 kora tavaszáig tartott, a pártvezetés akkor határozta el, hogy megregulázza a túlságosan szabadjára engedett, szájkosár nélküli sajtót. 1956. november 4. előtt a lengyel sajtó szinte semmilyen adminisztratív akadályba nem ütközött a magyar eseményekkel kapcsolatos híradások közzététele során, így a lapok lehetőségeikhez mérten nagy terjedelemben és objektíven számoltak be a magyar forradalomról — ez nagymértékben a Budapestre küldött lengyel tudósítók tevékenységének köszönhető —, és ennek célkitűzéseivel egyetértő írások, felhívások és táviratok tucatjai láttak napvilágot.
Bár a lengyel vezetés már a forradalom időszakában igyekezett visszafogni a cenzúra fogságától rövid időre megszabadult sajtót és rádiót, ez csekély eredménnyel járt. November 4. után Gomulka eleinte békülékenyebb hangot ütött meg az újságírókkal szemben, és saját maga igyekezett jobb belátásra bírni őket. A lengyel társadalom emlékezetében mindvégig élő maradt a magyar forradalom. 1981-ben, a 25. évforduló kapcsán az akkor éppen féllegális második nyilvánosságban több könyv és publikáció látott napvilágot erről a témáról. 1986-ban pedig tíznél több lengyel nyelvű földalatti kiadvány jelent meg, és a Varsó melletti Podkowa Lesnában, az ottani templomban helyezték el a térség első 1956-os emlékét, egy Kossuth-címerrel díszített kétnyelvű gránittáblát ezzel a felirattal: Az elesettek és a meggyilkoltak emlékére a forradalom 30. évfordulóján.
