Keresés

Részletes keresés

InteriorLulu Creative Commons License 2021.05.29 0 0 101

Kijött az új album, az újrafeldolgozós-újraértelmezős Symmetry. Szerintem nem unplugged, nem akusztikus, és kifejezetten, sőt meglepően jó anyag. Szerencsére nem egy nyugis, csöndes feldolgozáslemez, messze, nagyon messze nem az. Amit nem hallhatunk rajta, az elektromos gitár és az elektromos billentyűk. Van viszont minden más bőven, dob és rockos tempózás, van basszus, akusztikus gitár, zongora, hegedű, klarinét, harmonika, bendzsó, cselló... És az egész fantasztikusan jó.

 

Szinte mindenben (a The Perfect Time to Feel Better-ben nem) egyetértek a progarchives-on TCat véleményével; olyannyira, hogy egy részét saját fordításomban ide is idézem, ni, biztos nem orrol meg érte (inkább talán boldog, hogy így felkapta a világhírnév, hehe...):

 

Van egy jó és egy rossz hírem. A rossz, hogy ez egy unplugged-album, a zenekar korábbi dalainak akusztikus feldolgozásaival. Ez sokakat már eleve taszíthat, és magam is csalódtam, mikor meghallottam, hogy ilyen lesz az új lemez. Az a baj az ilyen típusú albumokkal, hogy általában kiábrándító az eredmény, még ha néhányuk elég jól is sikerül. Ez egyfajta lusta dolog, hisz jellemzően kicsi az eredetitől való eltérés, ezenkívül kevésbé izgalmas, és unalmas is.

A jó hír, hogy Sadler, Crichton, Gilmour, valamint Mike Thorne dobos és Dusty Chesterfield basszer így együtt mindennek tűnnek, csak lustának nem. Hál istennek nem elégedtek meg az egyes klasszikusaik felhígított változataival, és hogy mint sokak mások esetében, ez az anyag is az újra felvett klasszikusok szemétdombján végezze. Valójában az újragondolás a sokkal inkább ideillő kifejezés. És a legtöbb esetben nagyon jól működik a dolog, jobban, mint várnánk. Amikor pedig a progresszív részek jönnek, azokban a pillanatokban válik igazán izgalmassá a dolog […]

Rengeteg energiát fektettek abba, hogy érdekessé tegyék ezeket a dalokat, könnyen felismerhetővé téve őket; mégis, sok olyan meglepetés van itt, amikre nem számítasz, és sokhelyütt megtartják a progos részeket is, melyeket mindannyian ismerünk és szeretünk. Jó hallani, hogy Sadler hangjában még mindig van erő, és Crichton, Gilmour is ugyanolyan jó formában vannak, mint korábban. Örülök […], hogy a zenekarnak ezt az új oldalát hallom, és hogy megőrizték zsenialitásukat; viszont néhány nem túl jól sikerült dal okán, valamint, hogy igazából teljesen új anyagban reménykedtem, érzek némi csalódás, azonban a Saga-fanoknak és egyáltalán a proggereknek mindenképp érdemes az albumot meghallgatniuk. Az anyag a The Perfect Time to Feel Better kivételével sehol nem válik unalmassá, és ugyan van néhány gyenge pillanata, ám a végén mégis úgy érzed, újra meg kell hallgatnod. Rengeteg izgalmas változtatás és izgalmas momentum van itt, ami hosszú távon is fenntartja a hallgató érdeklődését. Ráadásul a Saga kiterjedt diszkográfiájában jó, hogy van egy ilyen markáns album, ami jó értelemben kiemelkedik a többi közül. Nem hiszem, hogy sokan fognak csalódni benne.

nicko Creative Commons License 2017.01.19 0 0 100

:(

Előzmény: kayleigh (99)
kayleigh Creative Commons License 2017.01.19 0 0 99
InteriorLulu Creative Commons License 2015.05.17 0 0 98

Egyetértek kayleigh-gel, nemigen valószínű hogy eljönnének. Amikor hozzánk épp legközelebb járnak, Németországban - átugorva esetleg még Hollandiába, Svájcba, Ausztriába - évente egyszer, egy hónap leforgása alatt zsinórban lenyomnak vagy húsz koncertet, max ötszáz-ezer ember előtt. Nálunk semmiképp nem lennének többen, jó eséllyel még ennyien sem, pláne ha a német, 35-40 euró közti jegyárral számolunk. Egyszerűen nem éri meg nekik olyan koncert miatt tenni egy nagy kanyart, ahol a közönség létszáma a német koncertek közüli leggyengébbeket hozza, maradnak inkább a biztos komfortzónában.
Ez persze a rideg üzleti számítás, szóval ettől még simán lehet hogy eljönnének, ha a honlapjukon, fb-oldalukon kellően sok magyar rajongót érzékelnek, és persze a magyar szervező is kellően agilis... :-)

Előzmény: Yannie (96)
kayleigh Creative Commons License 2015.05.13 0 0 97

Igen, voltunk, bár ott "csak" előzenekar volt a Saga egy délutáni, teljesen sztenderd műsorral (még így is jobban tetszett, mint a Magnum - a németeknek is). 82-ben (és 88-ban is) voltam a koncerten, akkor engem teljesen lenyűgözött a teljesen ismeretlen (na jó, egy számot láttam a Zenebutikban) zenekar. Az is igaz, hogy ez volt az első igazán komoly koncert az életemben. Ma talán néhány száz ember összejönne (mondjuk az A38-on), de az aligha lenne elég, hogy rentábilis legyen a koncert. Úgyhogy marad az alkalmankénti német kirándulás.

Előzmény: Yannie (96)
Yannie Creative Commons License 2015.05.12 0 0 96

Hú, akkor meg pláne lenyűgöző a jártasságod, ha mindez csak pár hónap eredménye, igazán lelkes és őszinte rajongás fűthet!

"Sadleréket" ugyan pár éve ismerem már, de a topicra sajnos csak egy esztendeje bukkantam rá, nem sokkal a 80-as hozzászólás után, melyet ha időben olvasok nem lehetetlen,hogy egy koncertélménnyel gazdagabb lettem volna..;) Tényleg Kayleigh, elmentetek végül?

Egyetértek a második bekezdésben írottakkal, melyben azt fejtegeted, hogy az említett másik zenekaroknak miért sikerülhetett az, ami a Saga-nak nem teljesen,vagyis inkább csak Németországban.

Esetleg van itt valaki, akinek vannak emlékei a 82-es hazai koncertről? (A Videa-n fent van néhány pillanata) Szerintetek lehet esélye a jövőben egy újabb itthoni fellépésnek? Mennyire voltak itt ismertek? Végülis pl. a Wildest Dreams magyar nyomású LP-n is megjelent, talán mások is. Kérdés hogy a régi rajongók ma tudnának-e formálni egy akkora tömeget (az újabbakkal kiegészülve),amiért be mernének vállalni egy magyar bulit. Mit gondoltok?

Háát a Framed kezdő taktusai alapján én nem vetíteném előre azt a katarzist, ami a dal második részében kibontakozik, ám ezzel nem mintha vitatkozni szeretnék veled, az úgyis szubjektív élményeken alapulna (a hozzászólásod példája annak, hogy néha még saját magunk sem jutunk dűlőre egy-egy alkotással). A többivel meg jóformán amúgy is egyetértünk.:)

Előzmény: InteriorLulu (95)
InteriorLulu Creative Commons License 2015.05.06 0 0 95

Köszi! :-)
Persze, egyáltalán nem bántam meg hogy elmentem a koncertre, még ha csalódtam is kicsit.

Nagyon furcsának tűnhet, de én a Sagát kábé úgy két-három hónapja ismerem, azelőtt gyakorlatilag semmit, de tényleg semmit nem is hallottam tőlük... mondjuk a Wind Him Up volt ismerős, hogy hallhattam párszor még a nyolcvanas években, de ennyi, semmi más nem volt ismerős, mióta most elkezdtem hallgatni.
Nem a gombhoz varrtam a kabátot, tehát nem az volt, hogy láttam, hoppsz, lesz itt a közelben ennek a Sagának,
akikről tudom hogy valami régi és viszonylag híres progrockbanda, szóval hogy lesz itt majd koncertjük, és ez jó
apropó a megismerésükhöz - pedig voltam már így pár bandát illetően, és biztosan leszek is még így, ezzel szerintem nincs semmi probléma -, hanem a normális módon, találomra őket kezdtem el hallgatni, és egy hónapja tűnt fel, hogy pont lesz ez a koncert.

Ebből csak azt akarom kihozni, hogy oké, némi csalódást éreztem, de ezzel nem évtizedes illúzióim dőltek össze, mondhatni számomra nem volt tétje a dolognak. Tök jó, hogy elmentem, legalább már tudom, hogy ez újonnan megismert és megszeretett csapat mit tud számomra koncerten adni.

Nagyon szeretem a zenéjüket, de koncertjükre most már szinte biztosan csak akkor fogok menni, ha valami progfesztivál keretében lesz.

 

Igen, ebben biztosan sok igazság van, hogy a se nem ilyen-se nem olyan zenéjük miatt ilyen relatíve ismeretlenek.
Prognak jellemzően túl lightos, rocknak, hardrocknak pedig túl összetett. A hasonló zenét toló Asia például a tagok
előélete miatt sokkal ismertebb, a Rush-nak a nyolcvanas évek óta máig tartó zenéje sokszor mutat ugyan hasonlóságot a Sagával, de hát ők ugye már a hetvenes években keményen megalapozták a hírnevüket, hasonlóan mondjuk a Kansas-hez (bár utóbbi a hegedű révén azért elég más tud lenni)...

Plusz ott van az amire utaltam, hogy úgy '85-től '99-ig a Saga zeneileg eléggé, vagyis inkább túlontúl hektikus pályán mozgott, és pláne olyan albumokkal, mint a Steel Umbrellas és a Pleasure, melyek igazából semmilyen zenei közönségnek nem szólnak, az ilyen nagyon ellene hat egy nagy és masszív rajongótábor megtartásának, pláne kialakulásának.

 

Reagálva arra, amiket egyes lemezekkel kapcsolatban írsz:

 

Az Images-en a Mouse in the Maze is, a Hot to Cold is tényleg jó, és nagyon Sagás rockdalok, ám én határozottan a
prog irányából közelítek, és a progrockhoz való viszony nálam a mérce, ezért nem tudom annyira értékelni, mint te.
:-)

 

A Worlds Aparton a Time's Up nekem nem tűnt soha melankolikusnak, talán mert ahhoz szerintem túl tempós, amúgy valóban nagyon erős a hangulata.
A Framed "gyanútlan, ártalmatlan kezdése"? :-) Biztos, hogy a Frame-mel kapcsolatban akartad ezt írni? A ritmusa és az alapsoundja már az első másodperctől ugyanaz, mint a fő témájában.
Igen, épp az Interview talán a legkevésbé karakteres szám: még épp hogy belefér a rádióbarát vonulatba, progos
jegyek nincsenek benne, hangulata sem különleges, kreatív megoldásokat is nélkülöz... Amúgy persze nem rossz.

 

Heads or Tales: a Cat Walk szerintem túl "popos" rockslágernek, szerintem rockosabb nyolcvanas évekbeli slágerek az On the Loose, a Wind Him Up, a Flyer, vagy pláne a későbbi Only Time Will Tell... Igen, nagyon régóta ismerem már a Simple Minds jó öreg Up on the Catwalkját, nekem is az ugrott be először, pláne hogy sem ídőben, sem stílusban nincs köztük nagy különbség. :-)

 

A Wildest Dreams-t illetően revidiálom magam picit. Nagyon sarkosan akartam fogalmazni, talán mert mikor először
hallgattam, valahogy jobbra számítottam, és a véleményem a tizedik hallgatás után sem igen változott. Kommersz
rock, pláne magához a bandához mérve az, de azért nem gagyi, lévén sok és sokkal igénytelenebb rock létezik, pláne a nyolcvanas évekből. "Sekélyes és felszínes rockalbum", írtam, de a helyesebb ez lenne: sekélyes és felszínes rock a Sagától. Rockalbum a Security of Illusion is, mégis nívósabb, mint a Wildest.
Szerintem amúgy a legjobb róla a The Way of the World. Meghallgattam most a We've Been Here Before-t, a szólója mondjuk tényleg korrekt.
A Wildest Dreams, mint nóta egyébként most a koncerten az első öt albumon kívüli öt dal egyike volt. Lendületes
koncertszám, mégsem tűnt túl lelkesnek a közönség a hallatán, én sem voltam az... :-p

 

A Beginner's Guide-dal tényleg mindenképp érdemes újrapróbálkozni, érdekesek és karakteresek a számok.

 

Steel Umbrellas: igen, a jóindulatom minden egyes album esetében megvan, lévén az esetek döntő többségében úgy működöm, hogy komplett diszkográfiákat veszek ától cettig végig, aztán van amit legfeljebb csak feleannyit
hallgatok, mint mást... De egyébként az Umbrellas-t, ahogy írtam is, nem tartom annyira szörnyűnek, tulajdonképpen egyik dalát sem.

 

A Pleasure-lemezről a nyitódalt, a Heaven Can Waitet mindenképp jó szívvel ajánlanám, ha már Saga, akkor szerintem kihagyhatatlan.

 

A House of Cards-on pont a We'll Meet Again és az Ashes to Ashes a legkevésbé slágerek, és pont ezek szerintem a
legjobbak. A Money Talks és a House of Cards a legkevésbé erősek, nekem azok már valóban túl kommerszek.

 

Köszi a linket a Trusttal kapcsolatban! Tényleg élvezetes, ahogy játssza fel Crichton a riffeket.

 

10,000 Days és Human Condition: a Corkentellissel, és szerintem a Human Condition-számmal még inkább, engem, mint közepesen erős DT-rajongót például valóban meg lehet etetni. :-D Persze értem, beetetni ezekkel érdemes őket, más kérdés hogy a hardfan Dreamesek torkán a Corkentellisen és a komplett Human-albumon kívül le lehet-e tuszkolni bármi mást is a Sagától... :-)

 

Igen, a Sagacity annak, aki minimum követi a Saga zenéjét, szerintem előbb-utóbb kötelező.

Előzmény: Yannie (91)
kayleigh Creative Commons License 2015.05.06 0 0 94

Persze, ma is vannak albumok, amit jóval többször meghallgatok, mint 4-5 alkalom. Igaz, egyre kevesebb. Ilyenek a Big Big Train, Spock's Beard, Steven Wilson, Anathema albumok pl. A Saga CD viszont nem ebbe a körbe tartoznak manapság nálam, egyszerűen nem kötik már le a figyelmem annyira. A Marathon óta csak a Human.. volt ez alól kivétel.

Előzmény: InteriorLulu (93)
InteriorLulu Creative Commons License 2015.05.06 0 0 93

Köszi, jólesik. :-) Egyébként ne köszönd a recenziókat, attól, hogy te indítottad a topikot, még nem neked és nem miattad írtam. :-D

 

Hát ja, 4-5 meghallgatás, legyen az akár Saga vagy bármi, nekem is tényleg kevés lenne a megismeréshez-berögzítéshez... Én a 4-5-nél mindig sokkal több időt szánok bármilyen lemezre, jóllehet nálam is hegyben állnak a megismerni- és hallgatnivaló tervek. De tény, hogy még így is sokkal kevesebbet hallgatok egy adott bármit, mint annakidején a nyolcvanas és kilencvenes években... Ahogy írod, hangról-hangra ismertem én is sok banda szinte minden egyes lemezét - gondolom, mint itt a legtöbbünk -, és bár az utóbbi sok-sok évben az újonnan megismertekkel is így vagyok, fontos különbség hogy ez az ismeret viszonylag hamar, fél év-egy év nem-hallgatás után már nagyon megkopik, lévén a rövid időintervallumban történt 15-20 meghallgatás is elég távol van attól, hogy az ember évek-évtizedek alatt rongyosra hallgat egy-egy lemezt...

Persze nem kesergek vagy ilyesmi, a zenehallgatási szokásaim kizárólag rajtam állnak, nyilván változtatnék, ha nem lenne így jó. :-)

Előzmény: kayleigh (90)
Yannie Creative Commons License 2015.05.06 0 0 92

Elnézést, egy link lemaradt.

Előzmény: Yannie (91)
Yannie Creative Commons License 2015.05.06 0 0 91

Hú, ezen hozzászólások aztán alapos hozzáértésről tanuskodnak, nagyon jó hogy leírtad az éményeidet-véleményeidet, köszönjük! :) Jól tetted,hogy elmentél a koncertre ! Énis hezitáltam egy éve az egyik német turné állomás meglátogatásán, de aztán a koncerttel egybekötött személyes program meghiúsult, a zenekart meg nem éreztem elég motivációnak egy ilyen nagy kiruccanáshoz.

A viszonylagos ismeretlenségük szerintem annak is köszönhető,hogy az ő tevékenységük csúcsai általában a prog rock és az AOR/Hard Rock határvonalán mozogt(n)ak. Ahogy említed, valóban néha a New wave felé is kacsintottak, sőt néhány újabb szerzemény már-már metálosan kemény. A progosoknak talán nem elég teátrális, a Hard Rockereknek meg épphogy túl komplex, a többieknek meg egyszerűen érdektelen,vagy egy-egy szám alapján elkönyvelték valamilyennek. Magam sem értem a jelenséget, csakúgy zseniálisnak tartom őket csakúgy mint dalszerzők és mint zenészek egyaránt, mint ti. Próbáltam mutogatni néhány igényes rockzenét hallgató ismerősömnek azt gondolván, hogy mennyire telitalálat lesz, de tévedtem, senkit nem indított meg.

Nekem nem sikerült ilyen körültekintően összeszedni a gondolataimat az egyes albumokról,de íme néhány reakció:

- Saga: Szerintem is tökéletes bemutatkozó lemez, a Tired Word-ot dallamvezetése, kidolgozása iskolapélda lehetne, és akkor még nem is említettem a többi ragyogó dalt.- Images at Twilight: Csakúgy osztom a nézeteidet hogy ez egy hangyányival szerényebb az elődjénél,annyit hozzátéve hogy az utolsó két szám egy-egy elképesztően fogós rock himnusz.(Mouse in a Maze, Hot to cold)
- Silent Knight: Nagyon szépen írsz róla. A Don't be Late-el ismertem meg a zenekart,ami akkor teljesen lenyűgözött,és most is ugyan azt a katarzist nyújtja. A Careful where you step figyelmeztető számcímével kapcsolatban meg van egy kellemetlen élményem (épp az előtt hallgattam, amikor történt), így ez is megmaradt, de persze ettől még óriási nóta.
- A Worlds Apartról elsőként a Time's Up melankóliája érintett meg. A Framed gyanútlan-ártalmatlan kezdése,ami aztán óvatosan örvényszerűen elkapja a hallgatót pedig valami zseniális. Az Interview-t egyáltalán 'nem értem', de a többi szám legalább közepes vagy egészen jó szerintem, az ő mércéjükkel mérve is.
- A Heads or Tales - Cat Walk-ja számomra egy tökéletes 80 as évekbeli rock sláger!(nem is érdekelve, hogy ez most prog vagy new wave vagy mi). /Erről a számcímről egyébként eszembe jut a Simple Minds hasonló című és évjáratú szerzeménye is,az is mekkora/ De jó,hogy említetted az Intermissiont,az is egy gyönyörűség. A Youtube-on van fent hozzá egy érdekes unofficial klip is, érdemes megnézni.
- A Behaviouron van némi üresjárat, de alapvetően nem rossz lemez. Legemlékezetesebb pillanata részemről is a záró Good Bye(once upon a time) valamint még az Easy Way out.
- A wildest Dreamssal nem vagyok ilyen kritikus, noha elismerem amit írsz,  objektíven nézve igazad lehet. Igaz-igaz ezen már van pár töltelék szám, de azért a We Have Been here Before elképesztő gitár szólója feledteti ezt, nem beszélve a címadó elsöprő lendületéről.
- A Beginner's Guide.. al kapcsolatban énis a csalódott progarchívosokkal vállalok közösséget, egyszerűen semmi nem maradt meg róla. Az álalad írottak arra inspirálnak, hogy adjak még neki egy-egy esélyt.
- A Security of Illusionon lévő Without You egy ízig-vérig tökös hard rock ópusz némi prog beütéssel, egyszerűen tökéletes! A többire már nem emlékszek, talán újra kellene hallgatni.
- A Steel Umbrellas Saga mércével mérve egyenesen borzalmas, szerintem kell hozzá az a jó indulat ami neked megvan, hogy időt szánjon az ember még azokra a jobbnak ítélt tételekre is.
- A Generarion 13 nálam nem sok figyelmet kapott.
- Pleasure and Pain-t sem ismerem, a többi 90 es évekbeli album után túl sok motivációt nem éreztem hogy ez az állapot megváltozzon. A részletes ismertetőd sem erre késztet.;)
- Egyetértek veled a Full Circle-vel kapcsolatban,itt már ismét lehetett reménykedni. Érdekes a Simple Minds párhuzam, tényleg lehet benne valami. (És a többi "hasonlítgatásaid" is találóak!)
- Viszont szerintem A House of Cards volt az,ami valóban beváltotta ezeket a pár évvel korábban ébredező reményeket. Bevallom engem meg lehet venni az olyan slágerekkel mint a We will meet again vagy az Ashes to Ashes. Alapvetően magaménak érzem a Prog rock stílus több ágát is, de úgy néz ki hogy a Saga-nál sokszor mégis az ilyen arcbavágó, de egyébként lehet hogy tényleg 'kommerszebb' hard rockos számokat keresem, sem mint a Generation 13 féle művésziességet.
- A Marathon kimaradt, de az előbb említett megállapítás, és az általad leírtak fényében teszek majd egy próbát
- Valóban, a Network egy erős sorlemez, csupa jó pillanatokkal!
- Nagyszerűen írsz a Trustról is,minden gondolatoddal egyetértek. Elképesztően jó a címadó szám gitártémája, rengetegszer megnéztem ezt a felvételt róla.
- A 10000 Days is rendben van. A Crockentellis valóban kiemelkedik,elképesztő hogy ilyet is tudtak! A DT rajongókat talán ezzel lehetne beetetni...:)
- Nekem is tetszik a Morati hangja és vele készített lemez is színvonalas.A számokat tekintve az első négy mintha tartalmasabb lenne mint a hátralévő másik négy.
- A 20/20-et eddig csak futólag hallgattam meg, az alapján messze van a húsz ponttól,te is ebben erősítsz meg.
- Az új lemezzel még adós vagyok, soraid után pláne kedvet kaptam hozzá!

Előzmény: InteriorLulu (89)
kayleigh Creative Commons License 2015.05.05 0 1 90

Alapos munka, örültem, hogy olvashattam. A megállapítások többségével egyet is értek.

A mára már jelentős életműben mindig fel-felbukkant 1-2 album, ami újra a Sagára irányította a már lankadó figyelmem.

Az első négy album (a Headset már nem szerettem annyira) után ilyen volt a Generation, aztán a Full Circle/House of Cards kettős. A Human Conditionst én is kimondottan szeretem, de az újabb Sadleres produkciókat fáradtnak érzem. Az is igaz, hogy ma már legfeljebb 4-5 alkalommal kerül be a lejátszóba 1-1 CD (hiába, túl sok a hallgatnivaló), ami ugye igencsak kevés az alapos megismeréshez. Annak idején hangról-hangra ismertem az albumokat, ezt ma egyáltalán nem mondhatom. Viszont nekem koncerteken mindig is nagy élmény volt a Saga játéka, bár a szetlisztre tényleg ráférne némi frissítés. Köszi recenziókat még egyszer! Jöhet, a következő kanadai: Triumph! Ugyancsak nagy kedvencem volt a 80-as években. Bár a progrockhoz kevesebb a kapcsolódásuk.

 

InteriorLulu Creative Commons License 2015.05.05 0 1 89

A 2012-es 20/20-lemezre visszatér Sadler, és persze visszatér a szokásos Saga-sound. Mármint úgy általában, mert azért mégsem ugyanaz, nagyon nem, mint ahol a Trusttal és a 10,000 Daysszel abbahagyták. Elfogyhatott az ihlet és az ötlet, vagy csak kevés jöhetett össze, lévén a dalok pontosan fele eléggé jellegtelen és ötlettelen. A karakteres, egyúttal erős számok, amilyenek az utóbbi három albumot jószerivel megtöltötték, itt az anyag felét adják: amúgy érdekesmód ezek kivétel nélkül az album elején és végén tömörülnek, a gyengébbek mind középen muzsikálnak. Csak megy az egyik szám a másik után, és túl kevés az, amikor az ember felkapja a fejét...

Probléma továbbá, hogy a lemeznek valahogy rossz a keverése, nincs meg az a hangzásbeli tisztaság, ami a Full Circle óta annyira jellemző volt mindegyik albumra: a hangszerek valahogy egymásba szürkülnek, mintha valami fátyol borítaná az egészet, mindenképp ide értve Sadler énekét éppúgy, mint Gilmournak a szokottnál amúgy gyakoribb mellék- és háttérvokálját. Az ilyen hangzásbeli "tömörség" és dinamikátlanság önmagában is rontja a zene élvezeti értékét, ám ha ez erős dalokkal párosul, azt az ember még hajlandó elnézni, lévén maga a zene az igazán fontos. Ebben az albumban viszont csupán a fele jó dal...

A 20/20 a Full Circle óta tartó vonalba szorosan illeszkedik ugyan, de az azóta megjelent kilenc album közül a legkevésbé erős.

 

Az összesen tíz dal közül tehát öt az, ami jónak, adott esetben nagyon jónak mondható. A nyitó Six Feet Under egy lendületes, energikus, jó riffekkel operáló, tipikus Saga-dal. Az Anywhere You Wanna Go a refrénjének harsányan melodikussága okán elég jellegzetes, amúgy az öt közül a legkevésbé erős.

Érzékeny és jó értelemben érzelmes az akusztikus gitár alapú Lost for Words, nagyon jól illeszkednek a zongora- és szintifutamok, és Sadler éneke talán itt a legélvezetesebb.

A legemlékezetesebb dal a Show and Tell: a nagyon dögös vezető riffje talán az egész album legkarakteresebb momentuma, de nagyon jók a kissé Asiás refrénje és a szintiszólói is. A záródal Till the Well Runs Dry pedig az album legjobbja a háttérben futó, kimondottan izgalmas szintialappal, a virtuóz gitár- és szintifutamokkal, a tempó- és hangulatváltásokkal; igazi Sagás progrock.   

Ami egyébként a többi dalt illeti, jó dolgokat, mozzanatokat persze azokban is találni, ilyen az Ellery vonóshangzású szintikísérete, a Spin It Again gitárszólója, a One of These Days érdekes szintiszólói, vagy a Ball and Chain zongoraszólója... de ez eléggé kevés.

 

 

Végezetül a tavalyi Sagacity. Nagyon jó anyag. A progarchives alapján nekem kimondottan alulértékeltnek tűnik, pedig van olyan erős, mint mondjuk a House of Cards, vagy a Network. Érdekes, hogy ugyanakkor úgy összességében egyikre sem hasonlít, sőt tulajdonképpen semelyik másik albumra sem. Egyrészt elég változatosak ahhoz a dalai, hogy valami egységes vonulatot képezzenek, másrészt a színvonal nagyjából egyenletes: igazán nagy kiugrások nincsenek e téren, sem pozitív, sem negatív irányba, jóllehet vannak nóták amik nagyot ütnek, és vannak, amik viszonylag gyengék, ám semmiképp nem csapnivalóak. Olyan változatos, egymástól elütő, karakteres dalokról van itt szó, melyek ugyanakkor igényességben, színvonalban igazán nagyon nem térnek el egymástól.

 

Szokásosan igen jó nyitószám az erőteljes Let It Slide, szokatlanul alacsony regiszterekben szálldogáló, és ezáltal dögös basszussal, ötletes háttérvokállal és itt-ott a Yest idéző, fantáziadús gitártémákkal.

A kevésbé erős dalok egyike a Vital Signs, igazán jellegzetes csak a kicsit mandolinhangzású alap-szintitéma benne. Az album egyértelmű gyenge pontja a mechanikus, gépies It Doesn't Matter (Who You Are), Gilmour szokásosan jellegtelen, gyenge énekhangjával - a számot csupán az amúgy igen erős karaktere menti.

A lemez egyik legjobbja a sokszínű, jól megírt Go with the Flow: folkosan akusztikus téma váltakozik a keményebben, vagy adott esetben metálosan keményen riffelő témákkal és a szinti- és gitárszólókkal, váltakozó tempóban, roppant dinamikusan; kompakt kis progrockról van szó.

Szokatlan dal a lassú, himnikus fílingű, szintialapú, néhol akusztikus gitárral kísért Press 9: a repetitív, pici változtatással mindig ugyanazt éneklő háttérvokál ugyanolyan fontos, mint a Gilmour általi szólóének, a monotonitásba egyedül színt vivő gitárszóló pedig brilliáns.

Erős ellenpont a rákövetkező pörgős és vadóc Wake Up!, jól passzol bele a digitális-futurisztikus szintialap, amúgy a verze-részek a refrénnel ellentétben kimondottan színvonalasak.

Középtempójú, kissé monoton hangvételű rock a Don't Forget to Breathe, igen karakteres vezető riffel, és Sadler különleges, szórakoztató énekstílusával.

Az album egy másik csúcspontja a The Further You Go, különlegessége a szerkezetében rejlik: van a sokszínű és amúgy nagyon egyedi riffekkel bíró verze, van a kevésbé dallamos refrén, ám a lényeg mindennek az egyértelmű "kifutása", a kétszer is ugyanazt a roppantmód melodikus témát játszó billentyű- és gitárszóló.

Kimondottan jó a melodikus, kicsit himnikus refrénnel bíró, erősen Asiás On My Way, élvezetes szólókkal, és nagyon jót tesz neki a középtáji téma- és tempóváltás. Sokkal szürkébb dal a No Two Sides, igazán jellegzetes része csupán a szinti alapkísérete. Mindenképp jobb nála a refrénjében harsány Luck, a vezető riffje igen erőteljes, és jó az alapot adó szintitéma is.

A záró I'll Be pedig a lemez talán legjobbika: akusztikus, többszólamú bevezető, Sadler erősen Lennonos hajlításaival bíró verze, gyönyörűen kibomló, igen melodikus refrén, témaváltások, élvezetes szóló, lassú lecsendesülés - pazar kis progrock, így az album végére.

InteriorLulu Creative Commons License 2015.05.05 0 1 88

A 2007-es 10,000 Days szinte semmiben nem tér el a Trusttól, sem az alapsoundban, sem minőségben, a dalok is döntően ugyanolyan erősek, ugyanolyan érett és letisztult anyag, mint az elődje. Ami talán a különbség, hogy több itt a fülbemászó dallam, valamint hogy az egyes nóták a stílusukban nagyobb szórást mutatnak, emiatt a Trustnál egy kicsit kevésbé tűnik homogénnek, ami persze önmagában semmiképp nem minősíti.

 

Igen melodikus az erősen Rushos, nyitó Lifeline, élvezetes szólókkal, nagyon jó szám.

Kimondottan izgalmas a zenei ötletekben bővelkedő Book of Lies.

A Sideways az erős dallama és a nagyon Rushos stílusa okán érdekes igazán. A Cant'You See Me Now-t igazán erőssé a középtáj szokatlanul hosszú betétjének fantáziadús gitárszólója teszi.

Az album legérdekesebb dala a Corkentellis: egyrészt mert a maga több mint 7 percével a Saga második leghosszabb száma (a leghosszabb amúgy a Giant, és 7 percen túli még a Tired World), másrészt mert az amúgy is igen ritka instrumentális nóták egyike, végül meg mert a stílusában a Sagától meglehetősen szokatlan. Konkrétan egy viszonylag hosszú, alapjában lendületes, gitár- és szintiszólók dominálta önfeledt hangszerorgia, klassz, vérbeli progrock.

Erősen ellenpontozza a rákövetkező lassú, nyugodt, melodikus, bár kissé unalmas More Than I Deserve. A Sound Advice az egyetlen kevésbé karakteres dal, és jóllehet nem lóg ki a lemezből, könnyen felejthető darab.

Az albumcímadó, szinti-dominálta 10,000 Days kissé himnikus és erősen melodikus dal, amolyan nagyon Wetton-Downes-os/Asiás.

Végül a lendületes It Never Ends ismét egy erős és tipikusan Sagás nóta, bár záródarab mivolta ellenére nem üt szinte már szokásos módon nagyot, amúgy különlegesen erősek a riffjei.

 

 

A 2009-es The Human Condition, ahogy már utaltam rá, kilóg a sorból. (Nagyon kis részben amiatt, mert szerintem a Saga legjobb lemezborítójával bír: fából, esetleg fémből készült emberi fej és kezek, homlokán keresztül látható agya helyett fogaskerekes szerkezet hosszú fémtengellyel, nyaka körül rokokós fodros zsabó).

Nem Sadler az énekes-frontember (ha jól tudom, a kislánya születése okán szállt ki, de persze lehettek más, zenekarbeli okok is), hanem egy nagyon más karakterű hang, Rob Moratti, és ezzel összefüggésben az album stílusa is határozottan más mint az eddigieké (és mint az eztán következő kettőé). A jóember amúgy kitűnő hangja a megváltozott stíushoz nagyon illik, olyannyira, hogy vélhetően egyenesen az ő hangjára írták Crichtonék a dalokat.

A stílus, a hangzás tehát nem igazán a megszokott Sagás: ha 2009-ben annyira ismertem volna a Sagát, mint most, és anélkül hallgattam volna a lemezt hogy tudom, ki az előadó, valószínűleg csak sokadjára tippeltem volna rájuk. Persze ott vannak a nagyon jellegzetes riffek, és Gilmour szintijátéka sem annyira más, mégis. Túlmenően azon az önmagában a csapattól még nem szokatlan tényen, hogy kifejezetten gitárcenrtikus az album, a zene sokkal inkább hasonlít egyes neoprog bandák (Pendragon, Arena, Galahad, Pallas, némileg IQ) új, karcosabb stílusához - sőt helyenként már progmetálba megy át -, mint az eddigi bármelyik Saga-albumhoz.

Innentől kezdve aztán az embernek vagy tetszik, vagy nem: nekem éppenséggel bejön, pont mert annyira más, és mert kifejezetten élvezem Moratti hangját, stílusát, és mert sok kitűnő dal van rajta - viszont örülök hogy azóta ismét Sadler az énekes: egyszerűen mert a Sagát a "Sagasága" okán szeretem.

 

Az album két legerősebb dala szerintem az első kettő. A lemezcímadó The Human Condition paradox módon épp az instrumentálissága okán a leginkább Sagás szám: az ének helyett főszerepbe kerülő riffek könnyen elárulják Chrichtont, a szintik is elég Gilmourosak, továbbá nagyon emlékeztet az előző album remek Corkentellisére, persze annál kicsit keményebb; a valamennyire amúgy mégiscsak szereplő ének, azaz inkább "kántálásos" vokál pedig nagyon Yeses.

A lemezről leginkább a Step Inside-ot élvezem, bármennyiszer tudnám hallgatni, jóllehet ránézésre elég egyszerű darab; mégis, az egész úgy tökéletes, ahogy van: biztos vagyok benne, ha bárki más énekelné Moratti helyett, nem találnám ennyire bitangjónak.

Kicsit TFK-s az egyetlen lassabb, nyugodtabb a Hands of Time, szép lassan fokozódó drámaisággal, amúgy nagyon rendben van ez is. Az Avalon szintén nagyon ütős cucc, klassz melódiával, unikálisan ható, skót dudát utánzó szinti-vonulattal. Az A Number with a Name egy lendületes, jófajta, Rush-ízű heavy prog, a leállásaiban némi Gentle Giant-beütéssel.

A Now Is Now és a Let It Go a két legkevésbé karakteres és erős szám, inkább csak úgy elmennek.

A progmetálos, dinamikus Crown of Thorns témái fantáziadúsak és melodikusak.

Végül a fő témájában nagyon Gentle Giantes You Look Good to Me az eddigietől nagyon elütő, könnyed, laza hangvételével kifejezetten szórakoztató és erős dal.    

InteriorLulu Creative Commons License 2015.05.05 0 1 87

A Full Circle-nél írtam, hogy a zenei vonal (a Human Condition kivételével) és az egyes albumok színvonala onnantól kezdve kisebb-nagyobb eltérésekkel, de ugyanaz. Egymást követő lemezek esetében a Marathon és a Network közti különbség talán a legnagyobb. A 2004-es Network sokkal karcosabb és erőteljesebb megszólalású, mint a három előd bármelyike, és leginkább mint a Marathon. Továbbá egyértelműen igényesebb anyag annál - a Networköt ugyanolyan erősnek érzem, mint a Full Circle-t, jóllehet összességében más jellegű a kettő. Úgy fest, a srácoknak ezúttal egyetlen év is elég volt, hogy megrázva magukat, a kissé inspirációt vesztett irányból másfelé fordítsák a szekeret... 

 

Olyannyira jól indít az album az On the Airrel, hogy az nem csupán az album legjobbja, hanem egyenesen a Saga legjobb nyitódala, hovatovább az egész életmű egyik legjobb dala. Egy remek progrock, sokszínű, összetett, izgalmas, Crichtonnak a '89-es Shape-hez hasonló, unikális riffjeivel, Sadler helyenként Roine Stoltos énekstílusával.

A Keep It Reel fokozza a keménységet, az Angus Youngos-Van Halenes alapriff tetszik leginkább benne, de eleve a progmetál jellege okán is elég erős darab. Az I'm Backben kitart a keménység, nincs benne viszont semmi olyan plusz, ami jobbá tenné egy átlagosan jó hardrocknál.

Sokkal lágyabb húrokat penget az If I Were You, egy élvezetes, melodikus dal, a fővonalat adó középtempótól eltérő váltásokkal. Jó értelemben vett hatásvadász, az emészthetőbb és érzelmesebb fajtából való progrock az Outside Looking in, a DT-nek vannak hasonlói, végighúzódik benne egy a Beatles vonósait idéző szintialap, amúgy ez is egy igen erős dallammal bíró, jó szám.

Az energikus Don't Look Now riffjei tetszetősek, amúgy a keményebb fajtából való, nagyon tipikus Saga-féle prog. Hasonló dal, bár szerintem jobb, érdekesebb és melodikusabb a Live at Five, a refrénben Sadler nagyon Geddy Lee-s - a szám mondjuk amúgy is elég Rushos. A Back Where We Started, hasonlóan az I'm Backhez, semmiképp nem az album erőssége, eléggé középszerű keménykedés, szellőssé tévő rövid leállásokkal, és egy rövidke szinti-szólóval.

A zongora-alapú, érzelmes Believe lassan építkezik, csöndességből vált hirtelen epikusba, kissé hatásvadász és elkoptatott módon, ám igen hatásosan - nagyon nem tipikus Saga, Sadler ennek ellenére remekel benne.

Végül a Don't Make a Sound, a nyitódal után az album második legjobbja: tipikusan Sagás progrock, méghozzá a kevés számú sokszínű, összetett, kimondottan izgalmas fajtából való - a Saga egyik legjobbja ez is.

 

 

A 2006-os Trust határozottan visszavesz a Network keménységéből, és az amúgy is erős, jól megírt dalok hangszerelését, megszólalását annyira jól bekalibrálja, hogy a végeredmény nem kevesebb, mint egy modern progresszív rock. Persze a közérthetőbb, szolidabb fajtából, elvégre a Sagáról van szó, és az 5-6 percesnél nem hosszabb dalok amúgy sem engednek teret a nagy kibontakozásoknak, de akkor is. A legelejétől a legvégéig szinte az összes dal egységesen erős, és nagyjából ugyanazon a szinten van: kevés az ennyire koherens egészet alkotó anyaga az egész eddigi (2006) Saga-életműnek - a koncept-Generation 13 mellett csak a debütáló album, a Wildest Dreams és talán a Full Circle volt ennyire homogén (függetlenül ugye ezek minőségétől). A billentyűk végre ismét nagy szerepet kapnak, a szokásosan jellegzetes riffekkel és a szintén tökéletes alapokkal kiegészítve egymást, teljes köztük a harmónia; érezhető, hogy Sadlerék a legkisebb részletet illetően sem bíztak semmit a véletlenre. (Negus helyett egyébként ezen és a következő két albumon az amúgy jó hírű Brian Doerner dobol).

Ha a Full Cirle-re azt mondtam, hogy az egy érett, erős anyag, akkor a Trust egy ugyanolyan érett és letisztult, ám annál ütősebb cucc.

 

(Az ezt megelőző négy lemezzel ellentétben nem veszem végig az összes dalt).

Nagyon erősen indít a That's as Far as I'll Go: elsöprően lendületes, összetett dal, elképesztően jó szintetizátor-témákkal és szimfonikus hangzással. A szintén lendületes Back to the Shadows első felében jók a riffek, az instrumentális második fele pedig a szinti- és gitárszólójával nagyon üt.

A kissé slágerízű és teátrális I'm OK elég dögös ahhoz, hogy ne váljon ízléstelenné, amúgy a végefelé a rövidke billentyűs betét kimondottan eredeti.

Számomra szokatlanul mély hangneműnek tűnik a Time to Play, ám talán pont ettől, valamint a karakterességétől  és a jellegzetes riffjeitől erős. Gyönyörű dal a melankolikus My Friend, az összetett, szaxofont és vonósokat is imitáló hangszerelése egészen rendkívüli.

Az energikus lemezcímadó, a Trust instrumentális betétének szinti-gitár duettje félelmetesen jól szól.

Az Ice in the Rain hosszú szinti- és gitárszólója pazar, az On the Other Side pedig erősen Gentle Giantes elemekkel bír, amúgy egy kimondottan izgalmas hangszerelésű, nagyon erős záródal.

InteriorLulu Creative Commons License 2015.05.05 0 0 86

A két évvel későbbi, ’99-es  Full Cirle-lel végre helyrezökken a világ. A srácok az elmúlt másfél évtized zenei kacskaringói, és a korábbi sikereik ezzel öszefüggésben lévő elmaradása - vagy legalábbis túlságosan nagymértékű ingadozása - okán beláthatták, nincs már értelme az aktuális zenei irányzatoknak minduntalan megfelelni: térjünk vissza a sikeres alapokhoz, az első négy-öt album dalaihoz és világához, és maradjunk is rajta következetesen!

Persze nem a már nagyon rég halott újhullám és nyolcvanas évek eleji szintis pop-rock soundjával, hanem az igen karakteres és egyedi, tipikusan Sagás, azóta konkrétan védjegyükké vált Crichton-riffek dominanciájával, a gitárcentrikus hangzásvilággal, maradva az erős szintijelenlétnél. (Minderre utal a chapterök folytatása is, összefüggésben a borítók modernizáltabb formában visszatérő rovar-alienjeivel).

A zenei vonal ettől az albumtól kezdve - ugyan hangsúlyeltolódásokkal, kisebb-nagyobb eltérésekkel, és a Human Condition egyedüli kivételével, de - ugyanaz, és bár színvonalbeli különbségek vannak, azok közel sem olyan óriásiak, mint az elmúlt másfél évtizedben voltak.

Ami pedig konkrétan a Full Circle-t illeti (a címadással vélhetően a nagy kanyarral való visszatérésre utalnak), ez egy érett, letisztult, karakteres és emlékezetes dalokkal megpakolt, erős lemez.

 

Jól indul a Remember Whennel, friss és dinamikus dal, benne Crichton kristálytiszta riffjeivel, és egy igen élvezetes instrumentális résszel. A The One kevésbé jó, egysíkúbb, és nekem már kicsit harsány, hatásvadász. A belasultabb, lágy hangzású Follow Me-ben az akusztikus gitáralapja tetszik igazán, és jó a refrén gyerekkórusa.

Az album egyik legjobbja az Uncle Albert's Eyes: tipikusan Sagás progrock, az alapkíséretet szinti adja, a viszonylag rövid instrumentális betét gitáros-billentyűs virtuózkodása pedig valami elképesztően jó.

Az üdítően letisztult mini-dráma, az akusztikus alapú Home szintén az egyik legjobb dal, amúgy a Simple Minds legjobb pillanataira (Street Fighting Years-album) emlékeztet.

Eléggé jellegzetesek a sejtelmes hangzású és hangulatú Don't Say Goodbye basszusa, riffjei és gitárszólója. A Time Bombban a többrétű, elszállós hangvételű verze és a kemény, harapós riffekkel operáló refrén jól ellenpontozzák egymást. Szép, érzelmes és titokzatos az akusztikus gitáros-szintis Not This Way, a végefelé Crichton háttérbeli szólója fantasztikus. A Night to Remember kemény és feszes, ám nem kimondottan Sagás dal.

Végül a Goodbye, mint Sadler és Crichton remeklése: erős atmoszférájú, gyönyörű dal, erősen emlékeztet a Queen Who Wants to Live Foreverjére, a Howe-os/May-es gitár hátborzongató, brilliáns.

              

 

A 2001-es House of Cards nagyon hasonló album stílusban is, hangzásban is, van ugyanakkor eltérés: határozottan érződik rajta a szélesebb közönség elérésének vágya. A dalok jellemzően melodikusabbak, ugyanakkor kevesebb szám bír olyan mélységgel, sokszínűséggel és fantáziával, mint a Full Circle-ön. Viszonylag sok a slágeríz, és mindezzel összefüggésben feltűnően (azaz inkább túlságosan) gyakori - az AOR határait itt-ott már átlépve - bizonyos korabeli vagy akár későbbi zenékhez, leginkább talán az Asiáéhoz való hasonlatosság. Vannak rajta nagyon erős dalok és főleg momentumok, ám összességében szerintem egyértelműen gyengébb, mint az előd.   

 

Hagyományosan jó nyitószám a God Knows, tipikusan Sagás, erős riffekkel, és nagyon jót tesz neki a középtáj kisebb leállása. A The Runaway sodró lendületű, energikus hardrock, Crichton sokszínű riffeléseivel és szólóival. Fülbemászó és slágeres az Always There.

Az album egyik legjobbja az Ashes to Ashes: a gitár éles, kristálytiszta riffjei nagyon jól szólnak, a sokszínű riffekkel és szólókkal tarkított betét pedig nagyon ütős. A szerintem erősen Arenás (a zenekar, nem az Asia-album!) és erősen melodikus Once in a Lifetime slágerízűsége ellenére is viszonylag erős darab, talán az igényesebb hangszerelése okán.

Inkább a klasszikus, mint a Payne-es Asiát idézi az Only Human, nagy erőssége Sadler szenvedélyes éneke. A That's How We Like It a progrockos szerkezetével, a határozott, karakteres riffjeivel és harsány, energikus refrénjével az egyik legjobb dal a lemezen. A másfél perces zongorajáték, a Watching the Clock egyszerű és szép.

Az album talán legjobbja a We'll Meet Again: sok tekintetben hasonlít az Ashes-hez, de annál kicsit progosabb - sokszínű és zseniális a gitárjáték, kristálytiszták és metszőek a riffek, az instrumentális betét pedig ütős és izgalmas.

Slágerízű és AOR-osan dagályosba forduló viszont a Money Talks, a lemezcímadó House of Cards pedig simán csak egy nem különösebben jó szám, szerintem harsány és közönséges.

 

 

A 2003-as Marathon a három újkori-chapteres album közül egyértelműen a legkevésbé erős. Valahogy mintha kifáradt volna a banda, elfogyott a lendület, túl kevés az inspiráció. Kevés, az előző lemeznél is kevesebb a sokszínű, összetettebb dal, kevés az emlékezetes dallam, túl sok viszont a zenei semmitmondás, az üresség, hiába a szokásos megszólalásbeli igényesség. Sokkal kevesebb az olyan riff, amire az ember felkapja a fejét, kevés az önálló billentyűs megmozdulás, ám a kelleténél több a lapos hangzáshoz nagyban hozzájáruló dobgép.

 

Az albumcímadó Marathon mint nyitószám korrekt, bár nem olyan jó, mint a már szokásos nyitódalok: nem több energikus rocknál, némileg hatásvadász és AOR-os refrénnel.

A csak refrénjében harsány How Are You? a tempó- és témaváltásaival az igazán jó dalok egyike. A szintis-akusztikus gitáros, női háttérvokálos és rendkívül monoton Breathing Lessons amolyan relaxálós, tipikusan inkább kilencvenes évekbeli dal. Az ütemes Hands Up! a mélypont, nem több hatásvadász ürességnél.

Kimondottan jó riffekkel operál a Streets of Gold, és tetszetős a verzék és a refrének közti rövid akusztikus gitár, de a chapter-mivoltához képest eléggé felejthető darab.

Az album három igazán melodikus dala közül az egyik a Blind Side of Your Heart, egy jól megírt, igényes szoftrock. Tipikus Saga-szám a Return to Forever, mintha kábé a Heads or Tales-ről maradt volna le: ütemes, dallamos, jó benne Crichton szólója. A Too Deepet illetően csupán a sokszínű, fantáziadús riffekkel és szólókkal bíró instrumentális betétje mondható jónak.

Magasan kiemelkedik a mezőnyből az Asia jobb progos pillanatait ragyogóan idéző You Know I Know: igazán emlékezetes dallam, Sadler kitűnő éneke, karakteres riffek, és az instrumentális rész hátborzongatóan jó szólója... A Rise and Shine alapból nem lenne rossz dal, de a kopogós dobgép nagyon nem tűnik jó megoldásnak a kibontakozáshoz.

Utolsóként az egyértelmű ínyencfalat, a Worlds Apart: fülbemászóan dallamos keretbe foglalt progrock - ugyanez a melódia amúgyaz egész dalban végighúzódik -, a Saga egyik legjobb dala. Nem kimondottan Sagás, mint inkább tipikus neoprog jóság, dinamikus hangzással, ritmusváltásokkal, klassz riffekkel és szólókkal, és óriási dallammal.            

InteriorLulu Creative Commons License 2015.05.05 0 1 85

1995, és a kakukktojás. Azt hiszem, a Sagát ismerő proggerek a Generation 13-t vagy akár az egekig magasztalják, vagy ellenkezőleg, kvázi értelmetlen katyvasznak tartva hanyagolják, a középút ritka. És azt hiszem, a többség az előbbi állásponton van, jómagam is. Fura ennek a lemeznek a léte az életműben, se előtte, se utána még csak valamennyire hasonló sem volt: egy igazi, ízig-vérig progrock-konceptalbum. Nem tudom, pontosan mi indíthatta a csapatot egy ilyen lemez készítésére, talán a kezükbe akadt regényt, a '93-as 13th Gen-t mindenképp meg akarták zenésíteni, talán inkább végre meg akarták mutatni, ha akarnak, ilyenre is képesek, és ehhez jó apropó volt a könyv...

Bárhogy is, nagyon jól tették hogy megcsinálták: a legjobban ezt a Saga-albumot szeretem. Mondanám, hogy szerintem a legjobb lemezük, de ez a kakukktojás-lét okán kicsit inkorrekt lenne, így azt mondom, ez az egyik legjobb tőlük. Nem a valaha létezett legjobb prog-konceptlemez, különböző szempontok alapján vannak akár sokkal jobbak is. Amihez szerintem leginkább hasonlít - jóllehet a Generation azért érdekesebb és izgalmasabb nála -, az a TFK '99-es Flower Powerjának egyórás műve, a 18 tételes (dalos) The Garden of Dreams: a változatos és vissza- visszatérő zenei témák, dallamok, a kisebb-nagyobb belassulások-elmerengések, a sok helyütt nagyon hasonló zenei ötletek...

A Generation egyes dalai és témái igen melodikusak, sokféle a hangulat, sok a nagyzenekari(nak tűnő) játék és sok az orgona; eleve igen változatos a hangszerelés, sokféle a zenei megszólalás (kemény riffelések, bluesos tempózás, pszichedélia, indusztriális elektro, akusztikus csendesség, Pink Floydos-Waters-ös bombasztika... - viszonylag sok amúgy a Floydos beütés). Egységes zenefolyam az egész, így kiemelni dalokat nemigen látom értelmét, ez az album így, egyben üt igazán; de persze van jópár dal, ami önmagában és koncerten játszva is megáll a lábán: a The Cross (Home 3)-t le is szokták adni, bár szerintem "slágernek" jobb a The 13th Generation (ebben játssza amúgy Crichton talán a legélvezetesebb Sagás szólóját).

Nem valószínű, hogy fognak ilyet valaha tenni, de bitang jó lenne egy olyan koncert, melynek során egy az egyben leadják a Generationt. Csinálnak egyéb bandák ilyeneket a konceptalbumaikkal, és idén a kerek évforduló pont jó apropó lehetett volna... De nem. Majd talán öt év múlva. Talán.

 

 

1997, és a tíz évvel ezelőttihez hasonló újabb mélypont: a Pleasure & the Pain konkrétan siralmas. A "fantastically wrong"-minősítéstől az album elején és végefelé lévő, nagyon kevés számú pleasure menti meg, a többi valóban pain. Elképzelni nem tudom, mi volt a céljuk vele, hogyan adhatták ezt így ki a kezükből, hogy miért nem tudtak várni még egy évet, hogy összegyűlhessen egy albumnyi épkézláb dal...

 

A nyitószám, a Heaven Can Wait messze a legjobb, pontosabban az egyetlen igazán jó dal: bármelyik '89 óta megjelent korrektebb lemezük egyik ékköve lenne. Amolyan tipikusan Rushos, azon belül is a jobbak közül való heavy prog, a sűrű tempóváltásoknak köszönhető szellősséggel, kitűnő riffekkel és dobmunkával. Szerintem a Saga történetének második legjobb nyitódala...

A How Do You Feel sem rossz, de már messze nem olyan zseniális, mint az előző. A fő riffje amolyan korabeli U2-s/REM-es hangzásúra torzított, amúgy egy kemény és grunge-osan vadóc kis nóta. A szélsőségesen torzítottság a Welcome to My Zoora is jellemző, de ez a szám már a How Do You Feel szintjét sem éri el.

A siralomvölgy a Where's My Money-val kezdődik, ami ugyan lehet hogy valamiféle ironikus visszakacsintás a debütáló album Give 'em the Money-jára, de attól még a primitív dalszerkezet és az hiperigénytelen technoalap egy nagyon más pálya. A You're Not Alone kemény riffekre való újraépítése teljesen felesleges lett, semmit nem tesz hozzá a régi klasszikushoz, ellenben jelentősen elvesz belőle.

Harrison Taxmanjével kábé ugyanez a helyzet, remélhetőleg míg még élt szegény, nem hallotta. Amilyen gyenge dallamban a You Were Made for Me, annyira öncélúan keménykedő.

Érdekes kakukktojás a Gonna Give It to Ya: a meghökkentően igénytelen, dobgépes diszkóalapjával a karcosabb riffekkel együtt is az egyedüli popszám a lemezen. És nem csupán emiatt érdekes: ha csak önmagát a gitár- és szintiszólós instrumentális betétet nézzük, és szigorúan elvonatkoztatunk az ultragagyi alaptól, akkor a régi, fantáziadús Sagát halljuk tündökölni... Új, normális alapokkal újra feljátszva, ez a dal nagyot szólna.

A Fantastically Wrong már erőteljes próbálkozás a siralomvölgyből való kikecmergésre: nem lenne rossz szám, de a túl keményre vett hangszerelése eléggé visszahúzza, vagyis inkább agyoncsapja. Végül a másik kakukktojás, a lemezcímadó, egy rövidke akusztikus gitáros szépség. Gyöngyszem a disznóólban...

InteriorLulu Creative Commons License 2015.05.05 0 1 84

Két évvel később, a The Beginner's Guide to Throwing Shapes-szel fordul végre a kocka, és nem is kicsit. Ez egy meglehetősen jó anyag, szerintem sokkal jobb, mint amilyennek pl. a progarchives-on értékelik - hovatovább a Saga egyik legjobbja. Messze járunk már zeneileg az első két-három albumtól, azok new wave-es beütésétől és szintis dominanciájától, de ez jelen esetben - ellentétben az előző albummal - nem baj, sőt természetes is. A lemez kissé elektronikus hangzású, ugyanakkor határozottan gitárcentrikus; Crichton itt kezd igazán kiteljesedni, elképesztő néha, amit itt a riffjeivel művel. Egyébként innentől datálható az az alapvető sound, ami aztán (1999-től újrakezdődően) jelen pillanatban is meghatározza a Saga zenéjét. Miután itt sem külön billentyűs, sem dobos nincs (azaz van Sadler és a két Crichton, mint már a Wildest-en is), a ritmusalapokat dobgép adja, de ez sem baj, a dalok ugyanis elég erősek ehhez. Erősek, érdekesek, karakteresek.

 

Pont ilyen az induló How Do I Look is, izgalmasan összetett ritmusú, a két Crichton fantasztikus összjátékával. A könnyedebb Starting All Over a legkevésbé erős dal, a feszes ritmusú Shape viszont már az egyik legerősebb, Crichton zseniális alapriffje eléggé Angus Youngos.

A lassabb, billentyű-dominálta Odd Man Out szép és izgalmas, jó hallani végre akusztikus gitárt is.

A The Nineties igazából nem egy erős dal: szinte túljátszottan gépies, repetitív alapú, nyolcvanas évek végi hangzású, tele akkoriban divatos effektekkel, nekem mégis bejön; talán a hatásvadász dallama, a vokálja, a keményen és határozottan riffes alapja okán, vagy mindez együtt... nem tudom.

A Scarecrow a lemez messze legkeményebb száma, a gitár többféle témát többféle torzítással, hangszínnel játszik, akár többet is egyszerre, és jó benne a rövid rappelő betét is. Dallamban nagyon erős a sodró lendületű As I Am, Crichton pedig szinte ragyog...

Kevésbé jó a tempós Waiting in the Wind, ám nagy erénye a középtáj instrumentális betétje, benne Crichton parádés játékával.

Végül a leghosszabb és legjobb dal (amúgy az egész életmű egyik legjobbja), a Giant, ami egy gitáralapú, remek progrock: lassú, de rövid bevezető téma, a feszes ritmus kisebb-nagyobb leállásokkal tűzdelt, az öblös basszus és a fő gitártéma karakteresek és emlékezetesek, a melléktémák pedig - köztük például a mandolin-utánzat - meghökkentően sokszínűek. "Time goes by"...

 

 

Soha annyi idő nem telt még el két Saga-album között, mint most: a The Security of Illusion '93-as, a csapat ismét teljes. Mindezek ellenére, pont ellentétben az előző lemezzel, a Security szerintem erősen túlértékelt album. Túl sok benne a közhelyes és középszerű dal: sajnos nem sokkal több az egész, mint egy átlagos nyolcvanas-kilencvenes évekbeli hardrock-lemez. Crichton túlságosan domináns riffjei kevés kivétellel elég fantáziátlanok, mögötte Gilmour billentyűi alig jutnak szóhoz, és Sadler a hangjával hiába van csúcsformában, túl sok benne a tipikusan hardrockosan/glam-rockosan maníros árnyalat és hajlítás.

 

Hangulatos a rövidke, tangóharmonikás nyitódal, az album végén ugyanez, jó ez a keretbe foglalás. A Mind over Matter és a Stand Up a lemez két mélypontja, fantáziátlan és hatásvadász hardrock mindkettő. A Once Is Not Enough-nak a későbbi DT-t idéző nyitása nagyon jó, a verzét végigkísérő decens szintiszólam és az instrumentális betét is tetszetős.

Erősen közhelyes a lassú és egyértelműen slágernek íródott Alone Again Tonight, az I'll Leave It in Your Hands pedig egy Whitesnake-ízű, sima hardrock.

Az album egyik legjobbja az akusztikus, hangulatos címadó, már nagyon hiányzott egy ilyen a Sagától, jól áll nekik. Az amúgy eszetlen jó progosan induló, viszont kissé lapos Days Like This szintén a jobbakhoz tartozik, még ha nem is Sadler énekli.

A rövid Voilá ugyanaz billentyűkön, mint a Security akusztikus gitáron, jó és üdítően ható. A tempósan zakatoló No Man's Landnek csak a viszonylag hosszú, gitáros instrumentális része tetszik.

Végül a Without You: az albumcímadó mellett a másik igazán jó dal, lévén kicsit árnyaltabb, mint bármelyik másik szám, bár a hardrocktól ez sem igazán rugaszkodik el.

 

 

Másként, de szintén nem jó Saga-album a ’94-es Steel Umbrellas, jóllehet annyira azért nem rossz, mint amilyennek tartják. (Ha jól tudom, ők maguk erre a az anyagukra a legkevésbé büszkék, pedig szerintem van ennél két rosszabb is). Stílusában, az alapvetően poposan kommersz irányultságában a Behaviourhöz hasonlít, persze a nyolcvanas helyett kilencvenes évekbeli köntösben.

Nem tesz jót neki, hogy a Sagától szokatlan módon nagyon nem egységes anyag, nincs egy határozott, markáns irányultsága: van egy alapvetően harsány (ál)funkys, háttérvokálos és fúvósokat szintivel imitáló pop-rockos vonal, ám ezen kívül még könnyedebb Saga-hangzás (You Were Not Alone), csendes ballada (I Walk with You), és billentyű-dominálta melankólia (Say Goodbye to Hollywood) is található itt.    

A 11 dalból csupán négy az, ami igazán erős. A nyitó Why Not? pont a legerősebb, friss és funkys-rockos. A Shake That Tree nem egy bonyolult darab, ám a női vokálos refrénjével és dögösen funkys riffjeivel elég hatásos. A szintis-akusztikus I Walk with You szép és érzelmes, a Feed the Fire pedig a végére végre egy igazi funky, élvezetes gitár- és basszustémával.

InteriorLulu Creative Commons License 2015.05.05 0 1 83

A Heads or Tales talán legjellemzőbb vonása a gitár, a markáns riffek és szólók előretörése. Ugyanakkor a nyolcvanas évek első felének mainstream hangzásán belüli kiteljesedési kényszer is határozottan lejön, és talán épp ezzel függ össze, hogy a dalok igényességben jellemzően elmaradnak az előző albumokéi mögött.

 

A The Flyer egy elsöprően friss, némileg Rush-ízű pop-rock, a basszustémát tekintve pedig mintha testvére lenne a szintén '83-as Owner of a Lonely Heartnak.  A Cat Walk az egyik példája a túlontúl erősen  mainstream hangzásnak, amúgy dicséretes módon van telepakolva karakteres riffekkel. A feszes ritmusú The Sound of Stranger járatja csúcsra ezt a hangzásbeli megfelelést, engem az Abacab leggyengébb nótáira emlékezet.

A The Writing túl monoton, az Intermission viszont tetszik, az elszállóssága, relaxossága miatt. A Social Orphan sodró, lendületes rock, a The Vendetta (Still Helpless) pedig egy szinti-irányította, középtempójú dal, a végefelé a gitáros betét tetszetős.

Az album talán legjobbja az újhullám legjobb pillanataihoz visszanyúló Scratching the Surface a szinti-vezérelt, érzékeny, hipnotikusan pulzáló ritmusával.

Végül a The Pitchman: feszes, rockos, normál Saga-dalnak indul... aztán úgy a közepétől instrumentálisba vált, és innentől csak kapkodja az ember a fejét: a karakteres billentyűszóló, majd a meglepő, a Sagától szinte példa nélkül állóan szokatlanul progrockos zene, a ritmusváltások, a gitár-szinti-összjáték, a végének szinte metálos pörgése... szóval ez a kábé három perc nagyon üt.

 

 

A '85-ös Behaviour az eddigi hat közül a leggyengébb (azaz inkább a legkevésbé erős) album, sokkal inkább popos, mint rockos. Progrockos elemek, de egyáltalán különösebben izgalmas momentumok csak nagyon elvétve kerülnek elő. Ami mindvégig igazán jó, az egyedül Crichton gitárjátéka, ami ugyan nem jobb, mint a legutóbbi albumon, ám ebben a viszonylagos sivárságban kimondottan feltűnő és megbecsülendő.    

Az összesen 11-ből a még jobb dalok: a tempós Take a Chance, a What Do I Know, bár ez inkább csupán a Sagánál nagyon ritka női mellékvokál miatt érdekes. A lassú You and the Night kissé szirupos és unalmas, ám legalább hangulatos dal. Az Out of the Shadowsnak a lüktetése tetszik, az Easy Way Out pedig a rockossága okán.

Végül a (Goodbye) Once upon a Time: messze a lemez legjobbja, jó kis Saga-féle, téma- és ritmusváltásokkal bőven tűzdelt progrock.

 

 

A lejtmenet folytatódik a Wildest Dreamsszel, ami nem igazán meglepő, elvégre még sűrűn a nyolcvanas években járunk, nincs rockzenekar, amelyik egy popos mélypontból pont '87-ben ébredne és törne fel főnixmadárszerűen. Fordulópont viszont a lemez a Saga alapvető hangzásában: innentől kezdve dominál a zenéjükben a gitár a szintik, billentyűk felett. A Wildest Dreams ennélfogva, a Behaviourrel ellentétben sokkal inkább rock, mint pop, és a slágerlisták meghódításának egyértelmű szándéka okán tipikus korabeli kommersz (ha tetszik: gagyi-) rock.

Éppenséggel egyébként hallgatható rock, sőt van köztük jobbféle dal is (The Way of the World, Only Time Will Tell, Don't Look Down), ám progrock-elemeket már keresni sem érdemes. Sekélyes és felszínes rockalbum. Mint az előző lemezen, itt is Crichton riffjei az (igazán) emlékezetes dolgok.

InteriorLulu Creative Commons License 2015.05.05 0 1 82

Az 1978-as, debütáló Saga egy, akkor még egészen eredeti módon erősen újhullámos-avantgard beütésű progrock, szerintem a Saga egyik legjobb lemeze. A főszerep ekkor - és a következő pár albumon is - még a sokszínű, és akkoriban gondolom részben elég újszerű hangzásúnak számító szintiké, de Crichtonnak az egész későbbi Saga-életművet meghatározó, karakteres riffjei már itt is, minden számban feltünedeznek. Mindegyik dal erős, szinte mindegyiket szeretem, de talán a két chapter-dalt, a komor tónusú Tired Worldöt és a klasszikus progrockra leginkább hajazó Will It Be You-t a leginkább.

A hangzás engem egyébként a szintik és Sadler énekstílusa okán a korai Prognózisra emlékeztet: nem tudom mit mond erről Vörös István, de egészen biztos, hogy a korai Saga erősen hatott az Előjelek-lemezre.

 

 

A következő, az Images at Twilight kicsit gyengébb album. A dalok valamivel kevésbé fajsúlyosak, kevésbé érdekesek, mint az első lemezen; pontosabban igazán erős eresztés a nyolc dalnak csupán a fele.

 A See Them Smile jóféle riffekkel van telepakolva, a Slow Motion sokrétű, karakteres szintijeivel üt, a döntően billentyűk-dominálta lassú, himnikus Imagesnek fantasztikus az atmoszférája, az újhullámosan zaklatott tempójú You're Not Alone pedig leginkább a középtáji, igazán progos instrumentális betétje okán erős.

 

 

A '80-as Silent Knight erősségben valahol az első két lemez között van, jóllehet a dalok sokkal inkább hajaznak az Images-albumra, mint a debütálóra. Az újhullámos beütés és a szintetizátor-dominancia még kitart - igaz, az előbbi már az előző albumtól kezdve gyengülőben van -, a hangzásban már nagyobb súllyal szerepelnek Crichton riffjei, és határozottan érezni hogy a csapat egyre magabiztosabb, egyre inkább megtalálja a hangját.

 

A sokkal inkább záró-, mint nyitószámnak ideális Don't Be Late a Saga egyik kötelező koncertdarabja, abszolút megérdemelten: különlegessége a - Saga-mércével mérve - elképesztően élvezetes instrumentális utolsó harmada, a gitár és a billentyűk szólóinak pazar összjátéka. Már a folyamatos szintifutamokkal és be-beszólogató riffekkel operáló első kétharmad is különleges, annyiban, hogy kvázi előkészítése a végkifejletnek, és külön érdekes Sadler Mercury-stílusú vokálja.

Ami az összesen nyolcból a többi igazán jó dalt illeti: a Time to Go egy nagyon karakteres, keringőző tempójú, finoman hangszerelt progrock. A harsány Compromise-t a középtáj instrumentális betétje, és benne az agresszív szinti-szóló teszi igazán érdekessé. A Too Much to Lose is egy egész jó, sodró

lendületű és erősen Asia-stílusú dal. A kicsit Gentle Giantes Help Me Out könnyed hangvétele és végig ugyanazon ritmusa ellenére is igen élvezetes. Végül a Careful Where You Step: nagyon karakteres dal, talán a hangszerelésének és a vokódernek köszönhetően van egy fenyegető hangzása, amúgy a fő szintivonulat a korai Marilliont előlegezi.

 

A '81-es Worlds Apartot tartják általában a korai Saga legjobb albumának, én nem így látom, szerintem a debütáló az. Egyértelmű benne a korabeli mainstream felé való közeledés: az unikális újhullámos hangzás alig-alig van már csak jelen, a progrockra jellemző jegyek is kevésbé jellemzőek, ellenben a zene határozottan popularizálódik, változik "rádió- és stadionbarátabb" irányba (On the Loose, Wind Him Up, Amnesia, Framed, The Interview).

Igaz ugyanakkor, hogy a Worlds Apart dalai általában melodikusabbak az eddigieknél, a dalszerzői képesség ebben az időszakukban talán itt csúcsosodik ki leginkább. És jóllehet a korabeli mainstream nagyon jellegzetes, szintetizátor-uralta, popos jegyei a progrockkal induló zenekarok közül a Sagát különösképpen és viszonylag tartós módon érték el (valószínűleg mert későn, és már eleve erősen újhullámos beállítódással indultak), ez itt még nem hatott számottevően a zenei minőségre, igényességre. Rádióbarátság ide vagy oda, nagyon sok a zenei ötlet, még mindig sok a progos mozzanat (különösképp a Framed-ben és a No Strangerben), illetve ennek a korabeli mainstream hangzásnak az igen kreatív alkalmazása (Time's Up, és a parádés Conversations).

InteriorLulu Creative Commons License 2015.05.05 0 1 81

Voltam a minap Bochumban egy Saga-koncerten (Sagacity Tour), életemben az elsőn. Persze jó volt, jó hangulatú, élveztem végig, de azért kicsit csalódtam is. Jóllehet várható volt, hogy a dalok többségét az első négy-öt klasszikus lemezről adják le, de ez olyannyira így volt, hogy ez a lassan negyvenéves csapat a repertoár talán háromnegyedét tényleg az első ötről játszotta. Túlságosan kiszámítható az egész, évtizedek óta pontosan lehet tudni, melyek a kihagyhatatlan számok, hogy ezek minden egyes koncert elengedhetetlen darabjai. Nem mintha nem lennének jók ezek az átlag 35 éves dalok, de könyörgöm, az 1983 utáni 16 (tizenhat!) studióalbumról összesen öt számot játszani...! (És ebből kettő a legutóbbi, amúgy egész jó lemezről).

 

Az amúgy a helyzet szerintem a Sagával, hogy ugyan a koncerteken végtelenül profik, és a tényleg karizmatikus Sadler már önmagában nagyon magával tudja ragadni a közönséget, valójában sokkal jobb zenét játszanak, sokkal jobb albumokat adnak ki, mint amilyenek a koncertjeik - vagy mint az csupán a koncertjeikből kiderülne. Amit a lemezeiken lassan, de biztosan változó és megújuló zeneként tolnak, az általánosságban szolid, viszonylag könnyen befogadható, dal- és dallamközpontú, harmóniaorientált, bombasztikusságtól és pátosztól teljesen mentes progrock. Vagy ha a relevancia okán direkt csak az első négy klasszikus albumról beszélünk, akkor ugyanez, de izgalmasan újhullámos beütéssel és sok-sok zenei ötlettel. Tehát egy sima rocknál, hardrocknál mindenképp messze igényesebb dolog. Ám a koncertjeiken ez eléggé korlátozott mértékben jön csak át, ellentétben talán bármelyik hasonló zenét játszó kollégájukkal... Ott van például a banda '79-es You're Not Alone-ja. Ez a koncerteken kötelezően játszott dal tipikusan olyan, ami élőben sokkal, de sokkal kevésbé üt: ellentétben mondjuk a '81-es In Tranzit-Live-os előadásával, ahol az az eredetivel még jószerivel megegyezik, a '99-es Detours-Live-on Crichton riffjei már egyszerűen agyoncsapják a dal finom szinti-gitár összhangját - és ugyanez volt ezen a 16 évvel későbbi koncerten is. Ez csak egyetlen példa, de nekem ez volt a legszembetűnőbb. Az élőben játszó Sagát sokkal gyengébbnek érzem a studióalbumokon hallhatónál: mert az amúgy is döntő többségben lévő régi dalokban a finomságok egyszerűen eltűnnek, elmosódnak, feloldódnak, azt hiszem jellemzően az évek-évtizedek alatt amúgy is hangsúlyosabbá váló riffek, a dögség, a hatásvadászat kedvéért. Ez az elmosódás-feloldódás persze talán bármely rock/progrock-koncertre többé-kevésbé jellemző lehet, de ha valakiket, akkor a Sagát illetően szerintem különösképp.

 

És ott van még az a másik, szintén kissé bosszantó dolog, amire fentebb utaltam; hogy jóllehet az olyan lemezek, mint a Trust, a Generation 13, a Beginner's Guide, a Network, a Full Circle, a 10,000 Days, tele vannak 6-7 percnél nem hosszabb, mégis komplex és kifejezetten színvonalas darabokkal, ezekből jószerivel semmit nem játszanak. Maradnak a régi, bombabiztos slágereiknél, a legfőbb piacuknak, a német közönségnek úgy tűnik ez elég... Bár a fene tudja: a koncert végefelé Sadler megkérdezte, mit játsszanak, és hát mit mondjak, záporoztak az ötletek a kilencvenes évek közepe óta megjelent albumokról... (És ha jól emlékszem, a '81-es No Strangerrel folytatta a banda. Eh!...).

 

Egyébként az is érdekes, hogy a progarchives-on, ahol talán a legegyszerűbben és legbiztosabban lehet lemérni egy adott prog-előadó más, hasonló zenét játszó, vagy mondjuk hasonló "kaliberű" csapatokhoz viszonyított ismertségét, a kimagaslóan jó dalszerzői kvalitású tagokkal bíró, és megalakulása óta szinte szünet nélkül aktív Saga mennyire nem ismert, és hogy mennyire alulértékeltnek tűnik. Erre mondjuk részben magyarázat lehet, hogy a Saga a progger keménymag szemében saját magát gyakorlatilag kétszer is lenullázta (a 80-as és a 90-es évek 2. felében)... Nem tudom.

 

Na mindegy. Rég csináltam már ilyet, most újra volt kedvem hozzá, hogy törekedve a teljes szubjektivitásra, időrendben végigveszek egy egész diszkográfiát, ami most speciel ugye a Sagáé. Cél elsősorban, hogy önző módon kiadjam magamból mindezt, másodsorban mert minél konkrétabb valami, annál jobb róla az eszmecsere.

A teljesség igénye nélkül az egyes konkrét dalokat is elemezgetem picit: az albumok többsége esetében mindegyiket, van ahol csak a többségét, van ahol csak párat, van ahol inkább csak a karakteresebbeket, vagy azokat, melyek nagyon tetszenek, de persze olyanokat is, amik nagyon nem tetszenek... lényeg, hogy amelyekről valami eszembe jut, amelyekről van a semmitmondáson túli érvényes mondanivalóm.

kayleigh Creative Commons License 2014.04.27 0 0 80

Május 19-én nekiindulunk Regensburgnak. Lehet csatlakozni, ha valaki ellenállhatatlan vágyat érez egy Saga/Magnum bulira.

kayleigh Creative Commons License 2013.10.07 0 0 79

Jövő májusban Saga/Magnum double-bill turné!

nicko Creative Commons License 2012.02.07 0 0 78

akkor 88 ;)

87-ben volt Genesis a stadionban, UDO a körcsarnokban meg már nem tudom még kik jártak a vasfüggöny mögött ;)

akkoriban jó sok koncert volt.

Előzmény: kayleigh (77)
kayleigh Creative Commons License 2012.02.07 0 0 77

Nem kötözködésképpen, de az a '87 egészen pontosan 1988 március 7-én volt :) Nekem az utóbbi tíz évben volt szerencsém még négyszer látni őket, mindannyiszor nagy megelégedésemre. A tavalyi meg különösen maradandó emlék lesz, akárcsak a 82-es BS megnyitó. Sajnos nem hiszem, hogy egy itthoni koncert tekintetében igazán vérmes reményeket táplálhatunk.

Előzmény: nicko (75)
nicko Creative Commons License 2012.02.07 0 0 76

Like!

Előzmény: STM810 (74)
nicko Creative Commons License 2012.02.07 0 0 75

Nagy álmom Saga koncert Magyarországon!

 

'87-ben voltak itt és jó is volt a buli.

Előzmény: STM810 (72)
STM810 Creative Commons License 2012.02.07 0 0 74

Idén érkezik az új lemez!

NORTHLINE Creative Commons License 2011.02.24 0 0 73

Sajnos nem élünk olyan időket...

Örülnék legalább egy közelebbi német koncertnek.Élőben kötelező anyag lenne mindenkinek, aki azt állítja magáról, hogy szereti a rockzenét úgy általában.Amikor 1985-ben először hallottam az In transit-et(nekem akkor új volt), hetekig lestem, mint a vett malac.Különleges volt, a mai napig az egyik legjobb élő lemez szerintem.

Előzmény: STM810 (72)
STM810 Creative Commons License 2011.02.10 0 0 72

Meglepetés ám a javából.

Amúgy nekem tetszett a 2009-es lemezük, de a következő még jobb lehet.

Nagy álmom Saga koncert Magyarországon!

 

Előzmény: kayleigh (71)

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!