A szüleimmel a kapcsolatom igazából egész jónak mondható, egyetlen dolog van ami miatt egymás idegein tudunk táncolni: a pénzügyek..Régebben is akárhogy könyörögtem, nem hatott rájuk semmi, akárhogy okoskodtam a zsebpénzemet érintő kérdésekben. Ma már eljutottunk addig a nagy lépésig, hogy saját számlát nyithatok. Egész nyáron a "malacperselyemet" helyettesítő megfelelő diákszámlát kerestem. Aztán erre bukkantam és azt hiszem meg van a döntésem: http://erstebank.hu/extras/fiatalsag/ De azért érdeklődnék, hogy ki hallott már erről? Illetve kinek milyen tapasztalata van?
A "legjobb", hogy amikor anyam eszrevette,hogy ezt olvasom,akkor is azt vagta a fejemhez, hogy "Na,te is innen vetted azt a sok baromsagot,amiket mondtal nekem". No comment.
Igen babanetezem, de igyekszem leszokni.
A mérgező szülőket apósom olvasta. Aszem meg is beszéltek pár dolgot a párommal. Én mégis érzem néha a mintát előtörni. :-( Magamon is érzem anyám hatásást. Nem tudom hogyan lehet ezeket a szinte reflexé vált dolgokat felülirni.
Anyámat az apja vasalózsinórral, nadrágszijjal. Anyám engem soha, viszont a hugomat már időnként elfenekelte. Kézzel, és csak jelzés értékkel... de akkor is.
Én már olvastam is :o) Tényleg jó! Ebben a sorozatban jelent meg a mérgező szülők is, amit idike ajánlott. Azóta már azt is elolvastam. Hihetetlen, de minden amit irtunk, ott van benne leirva.
Találtam egy jó kis könyvet, amit lelkesen elkezdtem olvasni, a címe magyarul Anyák és lányaik, amcsi szerzőpáros írta: Susan Jonas-Marilyn Niesson: Friends for Life - Enrichting the Bond Between Mothers and Adult Daughters az eredeti címe. Nálunk a Háttér kiadó jelentette meg tavaly, a Lélek kontroll sorozatban (amiben a Emberi játszmák, és a Sorskönyv is megjelent). A könyv arról szól hogyan kezeljék az anyukák a lányukkal való kapcsolatukat. Itt a tartalomjegyzék kedvcsinálónak:
Első rész:
1. fej.: Kényes egybeesés
2. fej.: A múlt terhes öröksége
Második rész:
Megoldatlan feszültségek
3. fej.: Lányunknak saját stílusa és szokásai vannak
4.: Lányunk szerelmi élete
5.: Ha a lány otthon lakik
6.: Meg tud-e állni a lány a saját lábán
7.: Változások az ön életében
8.: Az ön elvárásai és az ő élete
Harmadik rész:
A kapcsolat megszilárdítása
9.: Lányunk életében betöltött szerepünk újraértelmezése
10.: Lépjünk túl a bűntudaton
11.: Mondjuk el a véleményünket!
:-)))) Lehet, h. szörnyü...Az a fél nap, amennyit ott voltunk, nekünk nagyon tutira sikeredett... Betoltunk az arcunkba pár "Pilóta kexet" és nagyon vidámak voltunk egész nap...B-)
Hát ja... Lehet, h. mi sem telepszünk itt le. Én szívem szerint hazamennék idövel, mert nagyon köt sokminden. Nem annyira a család, az alantiak miatt, de talán az is,- hanem inkább a barátok meg az, h. nem tudnám otthon érezni magamat máshol...Bár itt nekem meglepöen otthonos sokminden...az emberek, a kultúra,ahogy az életröl gondolkodnak, a hétköznapok stb. Sok tekintetben még tán szimpatikusabb is, mint otthon...mégis... Hollandia milyen?
Ja. Az elképzelhetöbb , h. hazamegyünk, és a családtól valami tisztesebb, de mégsem fényévnyi távolságokra telepedünk le.
Juc, élünk, éldegélünk errefelé. :-)
A Párom kijött három hónapra -6 évvel ezelőtt.
(Mondjuk Amszterdam szerintem szörnyű. :-) )
Nekünk azért többet mutattak meg a szüleink, az akkori viszonyokhoz képest bőven vittek minket külföldre. De igen, ilyesmire gondoltam. Persze, hogy önállóságra nevelem. De nem mindegy, hogy úgy önálló, hogy tőlünk egy órányi BKV utazgatásra él, vagy mondjuk Amerikában, és örülhetünk, ha évente egyszer látjuk őt.
Az örökbefogadás nem minket érint, nekünk végül sikerültek a saját csemeték. Hanem egy nagyon kedves barátnőmet. De az emilcímem él.
Nekem legalabb nem mondtak melle marhasagokat :)))
Nekem a csucs az volt amikor azert kaptam mert nem voltam oszinte. De ha megmondom amit csinaltam akkor azert kaptam volna ki!!! Ha eltitkolom, legalabb egy mini esely van hogy meguszom :)
Tudom...engem is vertek... fakanállal. És anyám elötte mindig szertartásosan közölte, h. ezt az én érdekemben teszi, szeretetböl...Miért ne hittem volna el neki?
Minden relatív...
""Döbbenet hogy megbirják a szülők nyomoritani a gyereküket."
Ez lehet h. télleg így van, de biztos nem szándékosan teszik..."
Mar bocs de a megnyomoritottnak edesmindegy milyen szep szandekai voltak a megnyomoritojanak. Attol hogy szeretem a gyerekemet, ezt meg nem tuzhetem a zaszlomra amikor megverem (az o erdekeben), kifigurazom, gunyolom, nem veszem komolyan, hazudok neki, nem tartom meg az igereteimet, stbstb persze mindezt az o erdekeben...
Igaz hogy negativ tapasztalatokat is lehet hasznositani, de nem konnyebb a pozitivakat? Negativakkal sokkal de sokkal nehezebb a sajat gyerekekkel valo kapcsolat egeszsegesse tetele.
Neha a nyelvem harapnam el amikor latom magam kivulrol hogy ugyanolyan vagyok mint az anyam rosszabb pillanataiban. Es rettenetes erofeszitesembe kerul tudatosan NEM olyannak lenni. Sokkal konyebb lenne ha a hozott mintak hasznalhatoak lennenek (mint ahogy legtobbszor hasznalhatatlanok) es nem kellene ennyit dolgoznom a sajat viselkedesemen. Tenyleg rengeteg munkam van benne hogy legalabb lassam amikor rosszul csinalom de ez meg nem eleg sajnos ahhoz hogy ne is csinaljam.
Ma este kicsit negativ vagyok :)
Juc!
Perszehogy. Tudom én azt jól. Csak olyan mintha sosem gondolkodtak volna igy. Nekem pici a fiam. Ma 6 hónapos. Anyám saját bevallása szerint sosem gondolkozott azon, hogy mit csinálna másként. Csak a verés volt olyan amit sosem. A hugomnál már ezt sem tartotta.
Ehh
mennem kell
pusz
Hollandia tök jó hely... :)))Amszterdamban én is jártam egy napra...szuper... mit csináltok arrafelé?
Nekünk 3 évre van munkavállalásink, utána meg majd meglátjuk. Kettön áll a vásár...
Szerintem, ezek tök jó dolgok, amikröl írsz a gyerekeddel kapcsolatban!!! Végülis mi is abban nöttünk fel, hogy a világ az V. meg a XIII. kerületöl áll, h. esetleg vidéken is élnek eberek, oszt slussz... Nekem tökre kinyílt a világ azzal, h.kijöttünk ide, és nem élek anyám szoknyája mellett... Hogy látom az emberek iszonyú sokféleségét, rengeteg kultúrát ismerek meg, stb.Ez a "középeurópai bezártság" nagyon sok szempontból meghatározza az emberek hétköznapi tudatát, és nagyon korlátozza is... Azokban a mesékben nöttünk fel, amik arról szóltak, h. a "szegényember fia felkerekedett, és elindult szerencsét próbálni..." Kiben van manapság annyi kurázsi, h. ezt megtegye? ...Pedig itt rengeteg ilyen emberkével találkozom, akik a Világ számos tájáról jöttek, és van rá lehetöségük, mert itt az emberek um. nyitottak...Belesüppedünk a jólmegszokottba, és sírunk a nyomorunkon, pedig ezer lehetöség van arra, h. tegyünk valamit a Világért, magunkért...Nnna ezek most nagy szavak...de én pl. tök büszke lennék a gyerekemre, ha merne úgy dönteni, h. esetleg a Világ másik felén akarja leélni az életét, és esetleg azt látom, h. ráadásul szépen boldogul... Hiszen ez a célom... nem?? H. önálló, felnött, dönteni képes embereket neveljek, akik képesek átadni azt, amit tölem, a környezetüktöl, a családtól kaptak, és képesek legyenek egészséges emberi kapcsolatokat kialakítani, képesek képviselni azokat az értéketet, amiket qvázi tölünk kaptak...
Zsunya!
"Döbbenet hogy megbirják a szülők nyomoritani a gyereküket."
Ez lehet h. télleg így van, de biztos nem szándékosan teszik...Nekünk sztem az a dolgunk, h. mindenböl, még a "szarból" is "tökét" kovácsoljunk... Nemrég jöttem rá - :))) így a 3. X után az ember hajlamos a bölcselkedésre- h. a negatív tapasztalat is tapasztalat, és tud örömet, söt, boldogságot is adni annak, aki jól kezeli az eseményeket.
Sziasztok
Elolvastam a topikot, és sokkal okosabb lettem. :-) Én is tartottam két év mosolyszünetet az anyámmal. Szüleim 3 éves koromban váltak el. Apám nem beszámitható. Anyám művész. Anyámat mindig elnyomta otthon nagyapám, mint egy csikket. A mai napig képtelenek őszintén megdicsérni bármit is csinál. Rám meg 19 éves koromban azt mondta, hogy egy csőd vagyok, aki totálisan életképtelen. Kb két hónap múlva összeköltöztem az első adandó pasival. Ennek 4 éve lett vége. Azóta férhez mentem, és van egy kisfiúnk. Boldogan élünk amig meg nem halunk. Anyám az a tipus aki cinikus és keserű. Én meg a kemény és csökönsös vagyok, hirtelen de rövid életű haraggal. Szép párositás ez egy veszekedésnél. Először életemben múlt héten kért bocsánatot tőlem valamiért. Ez fejlődés mi? :-D Szóval én keményen edzek a témára. Mármint, hogy hogyan ne reagáljak megőrizve a keservesen kivivott önálóságomat, de rávezetve őt, hogyan ne kezelje a 11 éves hugomat. Mert az nekem mennyire szar volt. Anélkül hogy összevesznénk. Néha nem megy.... Ritkán igen. Soxor nem is érti miről beszélek. És csak annyit mond, hogy nagyon ráérek. Tudom hogy nagyon szeret. Már csak a saját szülei miatt is.
Konklúzió: esetleg próbáljátok pontosan felfedni, hogy ők mit kaptak, ami miatt máshogy kezeltek titeket, ami miatt nektek nem jó. Ha már ez tiszta, lehet rajta segiteni. Nálunk anyám maga sem tudta mit miért tesz úgy ahogy. Döbbenet hogy megbirják a szülők nyomoritani a gyereküket.
Bocs ha nem voltam összeszedett. Legközelebb talán jobban megy.
Zs
Mi Hollandiában.
Hogy tervezitek, maradtok 3 év után is kint, vagy megpróbáltok újra a szülők közelében?
Talán még nehezebb úgy, ha már megízleltétek az teljes önállóságot.
Persze, hogy sokat jelent, hogy MOST ezt mondja (ő különben már tini). És tisztában vagyok azzal, hogy ez csak azt jelenti, hogy még fogalma sincs a felnőtt életről. :-) Hiszen ki tudja, milyen párja lesz...
Ami bennem motoszkál, hogy ő ugye azt látta, hogy mi fogtuk a cuccunkat, és leléptünk a szülők mellől. Hogy neki teljesen mást jelent a külföld, mint nekünk jelentett. Nekünk még nem volt mindennapos dolog, hogy ide-oda utazgatunk. Még jelentett valamit, hogy idegennyelvet tanulunk, főleg, ha valaki sikeresen. Ő meg tiniként több nyelven beszél, és "csak úgy", szórakozásból akar tanulni újabbat is. Ez természetesen nagyon jó dolog, büszke vagyok rá, hogy ilyen. És azt érzem vele, hogy abba nő bele, hogy nincsenek határok. Olyan téren, hogy hol is telepedjünk le, illetve, hogy le kell-e egyáltalán telepedni? Én pedig hiába nevelem most önállóságra őket, azért csak agyalok azon, hogy iszonyú lehet nem napi kapcsolatban lenni velük. Pedig mi is ezt tettük a szüleinkkel. :-)
De jó...sorstárs...:-)Ti hol éltek most?
Dédike a "házunkban" lakik, vagyis abban a házban, amit az ö lakásából vettünk. De facto: a sajátjában... Anyuék 10 percre laknak töle,anyu minden nap látogatja, ellátja amivel kell. Egyébkény meg egy huszonéves középiskolai tanárnö-egyedülálló, ismerös ismeröse- lakik ott, no nem miatta, csak, hogy gondozva,lakva legyen a ház, amig mi távol vagyunk. De nagyon jól kijön dédikével, ami nem csoda, mert idegenekkel ö bübáj tud lenni.
Gyerekek...hát igen... Az, h. ö mondja,kéri és számít a segítségedre, az sztem nagyon sokat jelent...
Én magamban meg úgy próbálom kondicionálni magamat, h. megpróbálok én is önálló életet élni/találni, és öket is a maguk szintjén önállóságra szoktatni.Kicsit kivülállóként szemlélni magamat is, és öket is. Persze nem elhárítva a feladatokat, a felelösségeket stb. Nehéz...nemtom...nem tudnám megjósolni, milyenek lesznek kamaszként pl.?
Juc, két kérdésem lenne.
Az egyik, hogy hol van most dédike, ki van vele? Visszament anyukádékhoz?
A másik, hogy azon szoktál gondolkozni, hogy mi lesz akkor, ha a gyerekeid önállósodnak?
Én rengeteget agyalok ezen, hiszen mi is külföldön élünk, messze a saját szüleinktől. Simán megy a segítség nélküli időbeosztás, a mindennapok megszervezése. A nagyobbik gyerek mégis beszélt már nekem arról, hogy ő a saját családi életét úgy tudja elképzelni, hogy majd én segítek neki. Én pedig tartok ettől. Nekem is így jó, hogy senki nem szól bele. De azt is nehezen tudom elképzelni, hogy a gyerekeimtől több ezer kilométer válasszon majd el. Pedig erre nagy az esély.
Nagyon hasznosnak érzem ezt a topicot, és személyes történetemmel magam is hozzájárulnék a tapasztalatok palettájához, ha nem haragudtok meg az esetlegesen hosszasabb leírás miatt.
Nagyon sok dolog visszaköszönt itt a saját történetemböl is, és sokszor megmosolyogtam egy-egy észrevételt, megtapasztalást.Köszönöm, h. megosztottátok...
Ami nálunk is nagyon jellemzö, apám és anyám között jelentös a korkülönbség: 17 év. Apám most 80 éves. Elég nehéz, morózus természetü volt mindig is, egyetlen baráttal, zárkózott, befeléforduló mindennapokkal. A II. Vháborúban pilóta volt...Minket az öcsémmel mindentöl féltett, állandó téma volt a rettegése attól, h. valami bajunk esik. Nem is tudom, igazából hogy is nöttünk fel így...? :-)Talán anyám, aki pedagógus, kompenzálta az aktivitásával, kreativitásával mindezt.No meg a körülmények alakulása...Merthogy mindketten viszonylag veszélyes sportot választottunk öcsémmel, amit hosszú évekig sikerrel, és örömmel üztünk.
A leválásunk a szülöi "teströl" viszonylag drasztikus volt. Öcsém külföldön kapott ösztöndíjat, magam egy közösséghez csatlakoztam, akik vidéken, egy kolostorban éltek.
Ez volt az elsö trauma,anyám ki is készült töle kicsit...
Aztán úgy alakultak a dolgok, h. férjhezmenetelem után haza kerültem a férjemmel. Teljesen rájuk voltunk szorulva, a párom akkor diplomázott, én babát vártam ( jelenleg két lánykánk van, 6-8 évesek)... A "tékozló fiú" klasszikus esete... De segítettek, és röviddel ezután a párom állást kapott egy Bp. környéki kisvárosban, ahol le is telepedtünk... Persze szülöi segítséggel, amire majd még visszatérek.
Szóval kicsit nehéz volt, h. teljesen az ö segítségükre szorultunk, hiszen semmink nem volt.
Anyámék is eladták a pesti lakást és jöttek utánunk. És itt jöttek a gondok... azaz a jólismert "betelepülés egymás életébe" szisztéma.
Az még hozzátartozik a történethez h. van egy Marqez regénybe illö dédike- anyai nagymamám- is a családban, aki szintén pedagógus volt, és rendkívül eröszakos, erös egyéniség...92 éves...és kb. 20 éve, h. nagyapám meghalt.Azóta is jó egészségben, aktívan, elnyühetetlenül... Nos, mi kaptuk um. dédike lakását, aminek az árából tudtunk hajlékot venni magunknak vidéken. Dédike anyámékkal lakott a 62 nm.-es lakásban...Anyám is, dédike is, mint pedagógusok és nyugdíjasok, állandóan a mi körülöttünk zajló dolgokkal voltak elfoglalva, árasztottak el tanácsokkal, stb.stb.stb...Kb. 1-1,5 km -re laktunk egymástól.
Nos... apám a nyolcvan évével, morozusságával, meg nagyanyám az örökös nyüzsgésével...el lehet képzelni...:))) Közöttük ott anyám, aki nem tudja, kinek kedvezzen.Dolgozott is nyugdíjasként egy iskolában. No meg mi, akiknek az élete um. töle függ...???!!! Sokzor tehetelen, mihaszna selejtnek éreztem magamat mellette... Kétségtelen, nagyon sokat segített... a gyerekeket hozta-vitte oviba, suliba, jött, amikor beteg voltam, stb...
De mindig volt bennem valami rosszérzes vele kapcsolatban...hogy én vetítettem-e, vagy tényleg létezett-e maga a probléma, máig nem tudom biztosan... de valahogy mindig azt éreztem, h. nem kellünk, nem hiányzunk mi neki igazán...Kvázi: szeretné élni a maga életét...čs itt egy borzasztó felismerésre jutottam, amikor egy ideig magamra maradtam a gyerekekkel,h. egy iszonyú harc van itt az "életben maradásért". Generációk harca ez a "fontosságért". Valamiféle szörnyü evolúciós mizéria ez, amit nehéz a szeretettel füszerezni,díszítgetni, mert valahogy sokkal ösztönösebb dolog ez...sokkal brutálisabb...
Nálunk odáig fajult a dolog, h. apám teljesen kikészült dédikétöl.Iszonyú volt látnom a fokozatos leépülését, azt, h. bár kora ellenére jó állapotban van, mégis hónapok alatt úgy összezuhant, h. azt hittük itt a vég...
Na erre léptem, h. költöztessék dédikét hozzánk. Én fiatal vagyok, elbirom, ismerem, stb.
De a belepofázás -szisztéma így a sokszorosára hatványozódott, és én is kezdtem kikészülni...
A Gondviselés!!! -Komolyan!!!- a Gondviselés lépett közbe az életünkben!!!
A párom egy kb. 3 éves szerzödést kapott Svédországba. Most itt vagyunk együtt, lassan fél éve, és el nem mondhatom milyen nagyszerü, h. felnöttként, szabadon lélegzö emberekként élhetünk. Felelösen, nem hibák nélkül, de okulva a hibáinkból, a saját jövedelmünkböl élve, végülis saját hajlékban a magunk sorsát élve...
Én a magam törékenységét látva a saját lányaimnak azt szeretném átadni, beléjük simogatni, h. szeressék egymást, magukat, és azt a sorsot, amit Isten nekik szán... hogy találják meg a kincset...
Hát a dédimmel igazából sosem volt semmi bajom. Nehezen is tudom elképzelni a sztorit, mert én egy végtelenül nyugodt és kedves embernek ismertem. De dédnagyapám katona volt, lehet, hogy onnan ered ez a hozzáállás.
Az is segitett a konfliktusok konszolidálásában, hogy csak te jártál pszichoterápiára? Mert ha jól értem – és gondolom – akkor nem együtt jártatok. Az a nagy baj, hogy én (is, mint te) bizton állithatom, hogy anyámnak lenne olyan problémája, amin segiteni kellene, persze erről mindig is mélységes volt a hallgatás. Én a saját elemzéseim alapján ugyanis a következőkre tudtam csak visszavezetni a hozzám való viszonyát: anyám első házasságában született egy fia majd egy lánya. Elvált, majd megismerkedett az apámmal és elköltöztek jóóó messzire anyám szüleitől (anyám addig otthon lakott a két gyerekkel – és még mondja valaki, hogy vannak véletlenek :o). Amikor velem terhes volt, akkor kezdte a bátyám az első osztályt ezen az új helyen. És még valamikor szeptember elején a suliból hazafelé jövet, a zebrán elgázolta egy autó, a kórházba szállitás közben pedig meghalt. Hogy engem óvjanak, anyámat azonnal befektették a kórházba, nyugtatózták, a temetésen sem volt ott. Végül is szerencsésen, éppen a kiirt napon, decemberben érkeztem meg. De hogy hova, milyen „lelki” szituba, arról elképzelésem sincs. Milyen lehet, ha az embernek meghal az első szülött gyereke és közben a pocakjában egy másik (engem az is foglalkoztat, hogy felmerült e anyámban, hogy ha nem terhes, akkor elment e volna a bátyám elé a suliba, és hátha akkor…), akiről ha akarja ha nem, de gondoskodnia kell, és két hónap múlva minden percét lefoglalja? Szóval nagy kérdés, hogy én akkor nyűg voltam e valamilyen szinten (egyébként tervezett és vágyott baba, csak hát ugye a szitu átalakult), vagy helyettesitő és űrkitöltő szerepem volt e egy ideig, vagy … magam sem tudom igazán mit gondoljak. Ezek persze csak akkor fogalmazódtak meg bennem, amikor már nekem is megvoltak a lányok, mert csak igy tudok – dehogy tudok – beleérezni a dologba.
Azzal teljesen tisztában vagyok, hogy ez a konfliktus nem a gyerekekről, pontosabban szólva a nagyobbik gyerekemről szól, hanem sokkal inkább anyámról és az én szerepemről az ő életében. Én úgy gondolom, hogy talán valamennyit értek abból, hogy miért nem tudok elég jó lenni neki… csak hát kettőn áll a vásár. A szitu milyensége miatt sosem álltam annyira közel hozzá, hogy ilyen mélyen kommunikáljunk.
És még a levélhez. Nálam is megiródott, bár a nevezett könyvet nem ismerem, ez spontán jött. Nem anyámnak irtam direkt, hanem apámnak, hogy legalább ő megértsen, persze tuti volt, hogy továbbadja. Továbbadta. Akkor volt az, hogy egy idő után normalizálódott a helyzet. Mostanra viszont megint romlott, bár nem érte el a korábbi szintet szerencsére.
Szegeny dedmamad onbecsulese igencsak a beka popsija alatt lehetett ha velt vagy valos igazat kiskoru unokajaval (anyaddal) szemben csak hajlott korara valo hivatkozassal es a kiskoru altal meg nem torolhato testi sertes eszkozevel volt kepes csak megvedeni! Ilyet sem csinal am egy rendes ember!!! Az nem tiszteletremelto es nem is erdem hogy valakinek sikerult a kortarsait tulelni. Az idoseket nem azert kell tisztelni ab ovo mert idosek hanem mert eletuk soran ezt kierdemeltek. Van olyan idos ember is aki semmi tiszteletet nem erdemel, szvsz. Ettol persze eloreengedem az ajtoban es atadom a helyet a buszon de ez nem tisztelet, fizikailag nagyobb szuksege van ra mint nekem.
En egy olyan csaladbol jovok, (elsoszulottkent, akik mint tudjuk uttorok), ahol az "amig az en kenyeremet eszed..." vagy "amig az en fedelem alatt elsz..." tipusu mondatok nem voltak ritkak. Azt is sokszor hallottam hogy tisztelnem kell oket mert a vilagra hoztak, felneveltek. Mar lazado kamaszkent is santitott ez a megallapitas, bar akkor meg bizonytalankodtam, hiszen azt is tudtam hogy kamasz vagyok :) Ma mar, anyakent pontosan tudom mekkora marhasag is ez. En MAGAMNAK szultem a gyerekemet, neki ezert halasnak lennie semmikor nem kell. EN akartam az o letezeset, magamnak. Hogy nekem legyen egy gyerekem, nem pedig azert hogy neki legyen anyukaja. Ami, (erre mostanaban jottem ra) nagyreszt biologia. Bar talan off egy kicsit de ep esszel ki vallalna hogy eloszor is hordonyira dagad, mindenfele fizikai kellemetlensege lesz eleg hosszu idore, kesobb pedig sokaig egy tisztessegeset nem bir aludni, ha anyagi lehetosegei gatoljak a megfelelo helyettesites szemelyeben es vallakozo ingyenes sem akad akkor evekig semmi buli, mozi, tanc stb este 8 utan, a napkozbeni szorakozasok is meglehetosen limitalva, stbstbstb. Es megis kellett es kell a gyerekem, mert persze az elobb felsoroltakon tul is van a gyerekvallalasban poezis. Visszaterve on allapotba, a tortenetem tovabbi resze, hogy anyukam a mindent jobban tudo fajta, aki ezen tudasat at is adja, keres nelkul is sokszor, es neha meg meg is bantodik ha zokon veszik tole. Nekem nem volt eleg 40 km tavolsag, en mindjart 1000-t szaladtam hogy ne halljam, bele egy nagyon szar hazassag kellos kozepebe, amibol csak egy eleg dramai esemeny mozditott ki, mert magamtol ugyan be nem ismertem volna, hiszen igy bebizonyithattam az ellenkezojet annak, amit egesz gyerek- es kamaszkorom alatt hallgathattam, vagyis hogy velem lehetetlen egyuttelni, alkalmatlan vagyok barmifele kozos letre es a csaladi konfliktusok szinte kizarolag az en rovasomra irhatok. Szerencsere a dramai esemeny bekovetkezett es en arra hivatkozva kileptem a hazassagombol (ami furcsa modon a szuleimet igazolta, annyira konfliktusos es elviselhetetlen volt) es most egyutt elek valakivel, szinte minden gond nelkul, bekeben es tiszteletben pedig verbalisan vagy mashogy ennek kivanasa sosem hangzott el.
Az anyukammal valo viszony javulasa (megoldasa??) 2 ev pszichoterapia es rengeteg konfliktus eredmenye. Valamint aze a tenye hogy megint jo messze vagyok :). Bar most nem menekultem, igy alakult, mar korabban is konszolidaltnak volt tekintheto a viszonyunk. Termeszetesen o is tett a dologert, hiszen ellenkezo esetben megint csak elmentem volna. Sajnos, neki maganak vannak megoldatlan gubancai, amelyek kibogozasa nem az en feladatom (nem is vagyok hajlando magamra vallalni, en a gyerekem anyja vagyok, nem az anyame), kepes sem nagyon lennek ra, o pedig azt hiszem nem is hajlando elismerni hogy vannak problemai. De az az o elete, ez meg az enyem.
Van egy szerintem nagyon jo konyv: Susan Forward - Mergezo szulok. Nekem meg ez a konyv volt nagy segitsegemre.
Blan, szerintem neked nem a gyerekeid miatt kellene az anyaddal valo viszonyodat rendezni, hanem magad miatt. A konyvet pedig nagyon ajanlom (a nehezen kezelheto szulonek valo leveliras abban is benne van :) ) de ne mutatsd meg neki, az enyem nagyon megsertodott amikor meglatta :)))
A gyerek nagyjából képben van, mert őt is állandóan rendberakja. „Miért ezt vetted fel és nem azt, x-y fokot mondtak… hogy néz ki a hajad, igy ki nem megyek veled az utcára (ha kócos)… miért a zsebedben van a kesztyű, majd jól megfázol és maradhatunk otthon mert lázas leszel aztán jól lemaradsz a suliban…” Szóval neki elég azt mondanom, hogy tedd ezt vagy rakd oda azt mert jön a nagyi, és már csinálja is. Szereti azért, viszonylag gyakran van odaát anyámnál, de azért a háta mögött visszamondja a sztereotip mondatokat. Viszont anyámnak direkte nem nagyon mer ellentmondani, mert akkor meg jön az „édes kislányom…” kezdetű oktatás, valahogy ugyanúgy, mint nekem anno. Olyan is volt már, hogy valamiről eszébe jutott, hogy „de jó hogy ezt a nagyi nem látta mert helyből infarktust kapott volna, ne is mondjuk el neki inkább”
De mondom, mindezek ellenére jóban vannak a helyzethez mérten. Persze anyám sokszor úgy körülugrálja mint ha egyszem saját gyereke lenne. Mostanában sokat elgondolkodtam ezen, és mindannyiszor arra jutottam, hogy engem (minket) sosem ugrált igy körbe, mégis valamiért ma igy emlékszik. Tipikus példa rá, hogy a múltkoriban abba kötött bele, hogy miért nem mosom a gyerek haját hetente. Nem mentségként mondom, de a gyerek haja olyan mennyiség, hogy két hajókötelet is lehetne fonni belőle, hosszú is és iszonyú lassan szárad. Nos én valóban nem szoktam hetente mosni. Erre anyám, hogy bezzeg ő nekünk minden héten, stb. A hugomnak pedig éppen ilyen tipusú haja volt, és éppen fültanuja volt a dolognak, és rögtön megcáfolta, hogy bizony neki is csak 2 vagy inkább három hetenként mosta a haját. Erre anyám visszavonulót fújt. Speciel én egyáltalán nem emlékszem, hogy valaha más is mosta a hajamat, mint én, mindenesetre most az aktuális téma, hogy anyám szerint a 8 és fél éves lányom még túl kicsi ahhoz, hogy egyedül fürödjön.
Hát igy valahogy…
Szia Blan!
A tavalyi "szakitásunkig" nagyon-nagyon foglalkoztattak ezek a kérdések, mindig gondolkodtam rajtuk, kerestem az okokat, aztán valamire megtaláltam, a többségre pedig nem. De valahogy onnantól kezdve megszakadt valami, nem érdekel, nem foglalkozom vele. Azért "negatív örökség" van, azokkal próbálok folyamatosan megküzdeni, javítani magamban.
Nálad hogyan látja a nagyobbik gyereked a problémádat anyukáddal?
Blan esetéhez szeretnék hozzászólni. Nálunk szinte ugyanez volt a helyzet, én és az öcsém ebben (is) nőttünk fel. Lehet, hogy az is hozzájárult az anyámmal való kapcsolatom alakulásához, hogy soha nem mert kiállni önmagáért nagyapámékkal (anyám anyja meghalt, a papám pedig újranősült, 25 éve)szemben, persze értünk sem, soha nem védett meg minket. A hátuk mögött mindig szidta őket (nagy volt és erős), a szemükbe meg mosolygott. Nem volt jó anyámnak ez a helyzet, de ahhoz nagyon gyenge volt hogy legalább megpróbáljon rajta változtatni. Gyerekfejjel nem láttam ezt át, csak nagyon érthetetlen, bizonytalan, hamis és labilis volt minden. És persze ezzel a viselkedésével egyre hiteltelenebb lett a szemünkben. Nem értettem és ma sem értem nagyon, hogy ennek miért kellett így lennie. Felnőttként nekem a legnagyobb döbbenetet az okozta, mikor rájöttem mekkora hazugság volt ez a családosdi. Nagyapám sem könnyű ember, de sikerült vele megtalálnom a hangot (hazugságok nélkül), most nagyon jó a kapcsolatunk.
Krisz.ti,
azt hiszem kétség nem fér hozzá, hogy neked sokkal szomorúbb (nem igazán jó kifejezés) a történeted. Azt, hogy kiegyensúlyozottabb és boldogabb vagy igy, azt nagyon meg tudom érteni! Viszont gondolom, hogy valahol belül ott vannak eltemetve benned a miértek is. Vagy sikerült azokat is feldolgoznod?
Én állandóan kutatom a „nem elfogadás” miértjére a választ, és van is rá teóriám, ami megmagyarázhatja anyám viselkedését. Mondjuk a te esetedben nincsen erre ésszerű vagy felmentő magyarázat, de ettől még a miért miért marad… gondolom én.
Fel sem merült bennem, hogy bármibe is bele akarnál „pofázni” – ahogy fogalmaztál – semmi bajom azzal, ha elmondod a véleményedet. Persze, hogy ez egy nyilt fórum, úgyhogy eszem ágában sincs megsértődni semmin, rossz néven venni bármiféle véleményt is, hiszen szabad akaratomból irtam le mindent. Kifejezetten jó néven veszek bármiféle véleményt is, hiszen külső szemlélő gyakran meglát vagy rávilágit olyan szempontokra, amik mellett én már elsiklom. Szóval nyugodtan irhatjátok, ha van hozzáfűzni való :o)
Anyám tényleg erős személyiség, és mivel én is az vagyok, ez az összes konfliktusnak a táplálója. Az is igaz, nagyon is, hogy idegenekkel – meg ismerősökkel, akik nem állnak hozzá közel – sokkal visszafogottabban viselkedik. Bár apám mesélte, hogy fiatal korában az anyám nem volt ilyen „meggondolt” kifelé, és okozott ezzel apámnak jó néhány kellemetlen szitut. Szóval anyám is változott állitólag, méghozzá előnyére.
Azt nem hiszem, hogy magamévá fogom valaha is tenni azt az értékrendet, amelyet ő képvisel és az egész életemet igy élném le. Nem hiszem, hogy igy a 30 körül ennyit még változni fogok, persze ki tudja! Én csak bizonyos dolgokban próbálok neki megfelelni, mégpedig olyan esetekben, amikről ő kerek perec állitja, hogy számomra elérhetetlen dolgok. Ilyen volt a diploma megszerzése is. Félre ne legyek értve, én nagyon szerettem a sulit, kicsit mániásan is, és én magam nagy örömet éreztem, amikor megcsináltam. Szóval nem csak miatta csináltam, hanem magamnak is. A lelkemnek jót tett. És valahol persze magamnak akartam bizonyitani azt, hogy nekem volt igazam. :o)
A biliborogatás és a kapcsolatok szüneteltetése isolyan, amin már túl vagyunk, azt hiszem, ezt emlitettem is. Nem vezetett eredményre. Bár ne legyek igazságtalan, valamivel visszafogottabb lett a mama, de az is lehet, hogy azért érzem igy, mert az egyik gyerekkel kapcsolatban „kimarad a buliból”.
Nyugodt pillanatomban is előfordult már, hogy leültem vele, olyankor talán egy fokkal jobban odafigyel arra, amit mondok és talán részben igazat is ad nekem egyes dolgokban,de ez csak átmeneti. Amikor „elkapja a gépszijj” és beleveti magát az „életbe” ismét, akkor nem lehet leállitani, vagy ha mégis, akkor vérig sértődik is kikéri magának a tiszteletet a kora miatt. Kicsit ördögi kör.
Lehet, hogy neked lesz igazad és ha minden marad a régiben akkor a gyerekek is kárát fogják látni ennek, és főleg a nagyobbik. Viszont én jelenleg úgy érzem, hogy mindenfélével próbálkoztam már, ideig óráig volt is ami segitett, de átütő eredményre nem jutottam. Nyugi csak akkor volt mikor volt köztünk 40km távolság. És nagy alapigazság az is, hogy a másikat nem lehet erőszakkal megváltoztatni, magad viszont változtatsz. Inkább megpróbálom elfogadni, hogy ő ilyen, ilyen volt korábban is, tehát nagyjából marad is ilyennek. Én pedig bizonyos kereteken belül megpróbálok ezzel együtt élni, és az egészséges egymás mellett élés érdekében hosszabb távon törekszem arra, hogy fizikálisan távolabb kerüljünk egymástól.
Bocsi mindenkitől, ha túltengek, nyugodtan „lőjetek” le ha elég volt.
