Juc!
Perszehogy. Tudom én azt jól. Csak olyan mintha sosem gondolkodtak volna igy. Nekem pici a fiam. Ma 6 hónapos. Anyám saját bevallása szerint sosem gondolkozott azon, hogy mit csinálna másként. Csak a verés volt olyan amit sosem. A hugomnál már ezt sem tartotta.
Ehh
mennem kell
pusz
Hollandia tök jó hely... :)))Amszterdamban én is jártam egy napra...szuper... mit csináltok arrafelé?
Nekünk 3 évre van munkavállalásink, utána meg majd meglátjuk. Kettön áll a vásár...
Szerintem, ezek tök jó dolgok, amikröl írsz a gyerekeddel kapcsolatban!!! Végülis mi is abban nöttünk fel, hogy a világ az V. meg a XIII. kerületöl áll, h. esetleg vidéken is élnek eberek, oszt slussz... Nekem tökre kinyílt a világ azzal, h.kijöttünk ide, és nem élek anyám szoknyája mellett... Hogy látom az emberek iszonyú sokféleségét, rengeteg kultúrát ismerek meg, stb.Ez a "középeurópai bezártság" nagyon sok szempontból meghatározza az emberek hétköznapi tudatát, és nagyon korlátozza is... Azokban a mesékben nöttünk fel, amik arról szóltak, h. a "szegényember fia felkerekedett, és elindult szerencsét próbálni..." Kiben van manapság annyi kurázsi, h. ezt megtegye? ...Pedig itt rengeteg ilyen emberkével találkozom, akik a Világ számos tájáról jöttek, és van rá lehetöségük, mert itt az emberek um. nyitottak...Belesüppedünk a jólmegszokottba, és sírunk a nyomorunkon, pedig ezer lehetöség van arra, h. tegyünk valamit a Világért, magunkért...Nnna ezek most nagy szavak...de én pl. tök büszke lennék a gyerekemre, ha merne úgy dönteni, h. esetleg a Világ másik felén akarja leélni az életét, és esetleg azt látom, h. ráadásul szépen boldogul... Hiszen ez a célom... nem?? H. önálló, felnött, dönteni képes embereket neveljek, akik képesek átadni azt, amit tölem, a környezetüktöl, a családtól kaptak, és képesek legyenek egészséges emberi kapcsolatokat kialakítani, képesek képviselni azokat az értéketet, amiket qvázi tölünk kaptak...
Zsunya!
"Döbbenet hogy megbirják a szülők nyomoritani a gyereküket."
Ez lehet h. télleg így van, de biztos nem szándékosan teszik...Nekünk sztem az a dolgunk, h. mindenböl, még a "szarból" is "tökét" kovácsoljunk... Nemrég jöttem rá - :))) így a 3. X után az ember hajlamos a bölcselkedésre- h. a negatív tapasztalat is tapasztalat, és tud örömet, söt, boldogságot is adni annak, aki jól kezeli az eseményeket.
Sziasztok
Elolvastam a topikot, és sokkal okosabb lettem. :-) Én is tartottam két év mosolyszünetet az anyámmal. Szüleim 3 éves koromban váltak el. Apám nem beszámitható. Anyám művész. Anyámat mindig elnyomta otthon nagyapám, mint egy csikket. A mai napig képtelenek őszintén megdicsérni bármit is csinál. Rám meg 19 éves koromban azt mondta, hogy egy csőd vagyok, aki totálisan életképtelen. Kb két hónap múlva összeköltöztem az első adandó pasival. Ennek 4 éve lett vége. Azóta férhez mentem, és van egy kisfiúnk. Boldogan élünk amig meg nem halunk. Anyám az a tipus aki cinikus és keserű. Én meg a kemény és csökönsös vagyok, hirtelen de rövid életű haraggal. Szép párositás ez egy veszekedésnél. Először életemben múlt héten kért bocsánatot tőlem valamiért. Ez fejlődés mi? :-D Szóval én keményen edzek a témára. Mármint, hogy hogyan ne reagáljak megőrizve a keservesen kivivott önálóságomat, de rávezetve őt, hogyan ne kezelje a 11 éves hugomat. Mert az nekem mennyire szar volt. Anélkül hogy összevesznénk. Néha nem megy.... Ritkán igen. Soxor nem is érti miről beszélek. És csak annyit mond, hogy nagyon ráérek. Tudom hogy nagyon szeret. Már csak a saját szülei miatt is.
Konklúzió: esetleg próbáljátok pontosan felfedni, hogy ők mit kaptak, ami miatt máshogy kezeltek titeket, ami miatt nektek nem jó. Ha már ez tiszta, lehet rajta segiteni. Nálunk anyám maga sem tudta mit miért tesz úgy ahogy. Döbbenet hogy megbirják a szülők nyomoritani a gyereküket.
Bocs ha nem voltam összeszedett. Legközelebb talán jobban megy.
Zs
Mi Hollandiában.
Hogy tervezitek, maradtok 3 év után is kint, vagy megpróbáltok újra a szülők közelében?
Talán még nehezebb úgy, ha már megízleltétek az teljes önállóságot.
Persze, hogy sokat jelent, hogy MOST ezt mondja (ő különben már tini). És tisztában vagyok azzal, hogy ez csak azt jelenti, hogy még fogalma sincs a felnőtt életről. :-) Hiszen ki tudja, milyen párja lesz...
Ami bennem motoszkál, hogy ő ugye azt látta, hogy mi fogtuk a cuccunkat, és leléptünk a szülők mellől. Hogy neki teljesen mást jelent a külföld, mint nekünk jelentett. Nekünk még nem volt mindennapos dolog, hogy ide-oda utazgatunk. Még jelentett valamit, hogy idegennyelvet tanulunk, főleg, ha valaki sikeresen. Ő meg tiniként több nyelven beszél, és "csak úgy", szórakozásból akar tanulni újabbat is. Ez természetesen nagyon jó dolog, büszke vagyok rá, hogy ilyen. És azt érzem vele, hogy abba nő bele, hogy nincsenek határok. Olyan téren, hogy hol is telepedjünk le, illetve, hogy le kell-e egyáltalán telepedni? Én pedig hiába nevelem most önállóságra őket, azért csak agyalok azon, hogy iszonyú lehet nem napi kapcsolatban lenni velük. Pedig mi is ezt tettük a szüleinkkel. :-)
De jó...sorstárs...:-)Ti hol éltek most?
Dédike a "házunkban" lakik, vagyis abban a házban, amit az ö lakásából vettünk. De facto: a sajátjában... Anyuék 10 percre laknak töle,anyu minden nap látogatja, ellátja amivel kell. Egyébkény meg egy huszonéves középiskolai tanárnö-egyedülálló, ismerös ismeröse- lakik ott, no nem miatta, csak, hogy gondozva,lakva legyen a ház, amig mi távol vagyunk. De nagyon jól kijön dédikével, ami nem csoda, mert idegenekkel ö bübáj tud lenni.
Gyerekek...hát igen... Az, h. ö mondja,kéri és számít a segítségedre, az sztem nagyon sokat jelent...
Én magamban meg úgy próbálom kondicionálni magamat, h. megpróbálok én is önálló életet élni/találni, és öket is a maguk szintjén önállóságra szoktatni.Kicsit kivülállóként szemlélni magamat is, és öket is. Persze nem elhárítva a feladatokat, a felelösségeket stb. Nehéz...nemtom...nem tudnám megjósolni, milyenek lesznek kamaszként pl.?
Juc, két kérdésem lenne.
Az egyik, hogy hol van most dédike, ki van vele? Visszament anyukádékhoz?
A másik, hogy azon szoktál gondolkozni, hogy mi lesz akkor, ha a gyerekeid önállósodnak?
Én rengeteget agyalok ezen, hiszen mi is külföldön élünk, messze a saját szüleinktől. Simán megy a segítség nélküli időbeosztás, a mindennapok megszervezése. A nagyobbik gyerek mégis beszélt már nekem arról, hogy ő a saját családi életét úgy tudja elképzelni, hogy majd én segítek neki. Én pedig tartok ettől. Nekem is így jó, hogy senki nem szól bele. De azt is nehezen tudom elképzelni, hogy a gyerekeimtől több ezer kilométer válasszon majd el. Pedig erre nagy az esély.
Nagyon hasznosnak érzem ezt a topicot, és személyes történetemmel magam is hozzájárulnék a tapasztalatok palettájához, ha nem haragudtok meg az esetlegesen hosszasabb leírás miatt.
Nagyon sok dolog visszaköszönt itt a saját történetemböl is, és sokszor megmosolyogtam egy-egy észrevételt, megtapasztalást.Köszönöm, h. megosztottátok...
Ami nálunk is nagyon jellemzö, apám és anyám között jelentös a korkülönbség: 17 év. Apám most 80 éves. Elég nehéz, morózus természetü volt mindig is, egyetlen baráttal, zárkózott, befeléforduló mindennapokkal. A II. Vháborúban pilóta volt...Minket az öcsémmel mindentöl féltett, állandó téma volt a rettegése attól, h. valami bajunk esik. Nem is tudom, igazából hogy is nöttünk fel így...? :-)Talán anyám, aki pedagógus, kompenzálta az aktivitásával, kreativitásával mindezt.No meg a körülmények alakulása...Merthogy mindketten viszonylag veszélyes sportot választottunk öcsémmel, amit hosszú évekig sikerrel, és örömmel üztünk.
A leválásunk a szülöi "teströl" viszonylag drasztikus volt. Öcsém külföldön kapott ösztöndíjat, magam egy közösséghez csatlakoztam, akik vidéken, egy kolostorban éltek.
Ez volt az elsö trauma,anyám ki is készült töle kicsit...
Aztán úgy alakultak a dolgok, h. férjhezmenetelem után haza kerültem a férjemmel. Teljesen rájuk voltunk szorulva, a párom akkor diplomázott, én babát vártam ( jelenleg két lánykánk van, 6-8 évesek)... A "tékozló fiú" klasszikus esete... De segítettek, és röviddel ezután a párom állást kapott egy Bp. környéki kisvárosban, ahol le is telepedtünk... Persze szülöi segítséggel, amire majd még visszatérek.
Szóval kicsit nehéz volt, h. teljesen az ö segítségükre szorultunk, hiszen semmink nem volt.
Anyámék is eladták a pesti lakást és jöttek utánunk. És itt jöttek a gondok... azaz a jólismert "betelepülés egymás életébe" szisztéma.
Az még hozzátartozik a történethez h. van egy Marqez regénybe illö dédike- anyai nagymamám- is a családban, aki szintén pedagógus volt, és rendkívül eröszakos, erös egyéniség...92 éves...és kb. 20 éve, h. nagyapám meghalt.Azóta is jó egészségben, aktívan, elnyühetetlenül... Nos, mi kaptuk um. dédike lakását, aminek az árából tudtunk hajlékot venni magunknak vidéken. Dédike anyámékkal lakott a 62 nm.-es lakásban...Anyám is, dédike is, mint pedagógusok és nyugdíjasok, állandóan a mi körülöttünk zajló dolgokkal voltak elfoglalva, árasztottak el tanácsokkal, stb.stb.stb...Kb. 1-1,5 km -re laktunk egymástól.
Nos... apám a nyolcvan évével, morozusságával, meg nagyanyám az örökös nyüzsgésével...el lehet képzelni...:))) Közöttük ott anyám, aki nem tudja, kinek kedvezzen.Dolgozott is nyugdíjasként egy iskolában. No meg mi, akiknek az élete um. töle függ...???!!! Sokzor tehetelen, mihaszna selejtnek éreztem magamat mellette... Kétségtelen, nagyon sokat segített... a gyerekeket hozta-vitte oviba, suliba, jött, amikor beteg voltam, stb...
De mindig volt bennem valami rosszérzes vele kapcsolatban...hogy én vetítettem-e, vagy tényleg létezett-e maga a probléma, máig nem tudom biztosan... de valahogy mindig azt éreztem, h. nem kellünk, nem hiányzunk mi neki igazán...Kvázi: szeretné élni a maga életét...čs itt egy borzasztó felismerésre jutottam, amikor egy ideig magamra maradtam a gyerekekkel,h. egy iszonyú harc van itt az "életben maradásért". Generációk harca ez a "fontosságért". Valamiféle szörnyü evolúciós mizéria ez, amit nehéz a szeretettel füszerezni,díszítgetni, mert valahogy sokkal ösztönösebb dolog ez...sokkal brutálisabb...
Nálunk odáig fajult a dolog, h. apám teljesen kikészült dédikétöl.Iszonyú volt látnom a fokozatos leépülését, azt, h. bár kora ellenére jó állapotban van, mégis hónapok alatt úgy összezuhant, h. azt hittük itt a vég...
Na erre léptem, h. költöztessék dédikét hozzánk. Én fiatal vagyok, elbirom, ismerem, stb.
De a belepofázás -szisztéma így a sokszorosára hatványozódott, és én is kezdtem kikészülni...
A Gondviselés!!! -Komolyan!!!- a Gondviselés lépett közbe az életünkben!!!
A párom egy kb. 3 éves szerzödést kapott Svédországba. Most itt vagyunk együtt, lassan fél éve, és el nem mondhatom milyen nagyszerü, h. felnöttként, szabadon lélegzö emberekként élhetünk. Felelösen, nem hibák nélkül, de okulva a hibáinkból, a saját jövedelmünkböl élve, végülis saját hajlékban a magunk sorsát élve...
Én a magam törékenységét látva a saját lányaimnak azt szeretném átadni, beléjük simogatni, h. szeressék egymást, magukat, és azt a sorsot, amit Isten nekik szán... hogy találják meg a kincset...
Hát a dédimmel igazából sosem volt semmi bajom. Nehezen is tudom elképzelni a sztorit, mert én egy végtelenül nyugodt és kedves embernek ismertem. De dédnagyapám katona volt, lehet, hogy onnan ered ez a hozzáállás.
Az is segitett a konfliktusok konszolidálásában, hogy csak te jártál pszichoterápiára? Mert ha jól értem – és gondolom – akkor nem együtt jártatok. Az a nagy baj, hogy én (is, mint te) bizton állithatom, hogy anyámnak lenne olyan problémája, amin segiteni kellene, persze erről mindig is mélységes volt a hallgatás. Én a saját elemzéseim alapján ugyanis a következőkre tudtam csak visszavezetni a hozzám való viszonyát: anyám első házasságában született egy fia majd egy lánya. Elvált, majd megismerkedett az apámmal és elköltöztek jóóó messzire anyám szüleitől (anyám addig otthon lakott a két gyerekkel – és még mondja valaki, hogy vannak véletlenek :o). Amikor velem terhes volt, akkor kezdte a bátyám az első osztályt ezen az új helyen. És még valamikor szeptember elején a suliból hazafelé jövet, a zebrán elgázolta egy autó, a kórházba szállitás közben pedig meghalt. Hogy engem óvjanak, anyámat azonnal befektették a kórházba, nyugtatózták, a temetésen sem volt ott. Végül is szerencsésen, éppen a kiirt napon, decemberben érkeztem meg. De hogy hova, milyen „lelki” szituba, arról elképzelésem sincs. Milyen lehet, ha az embernek meghal az első szülött gyereke és közben a pocakjában egy másik (engem az is foglalkoztat, hogy felmerült e anyámban, hogy ha nem terhes, akkor elment e volna a bátyám elé a suliba, és hátha akkor…), akiről ha akarja ha nem, de gondoskodnia kell, és két hónap múlva minden percét lefoglalja? Szóval nagy kérdés, hogy én akkor nyűg voltam e valamilyen szinten (egyébként tervezett és vágyott baba, csak hát ugye a szitu átalakult), vagy helyettesitő és űrkitöltő szerepem volt e egy ideig, vagy … magam sem tudom igazán mit gondoljak. Ezek persze csak akkor fogalmazódtak meg bennem, amikor már nekem is megvoltak a lányok, mert csak igy tudok – dehogy tudok – beleérezni a dologba.
Azzal teljesen tisztában vagyok, hogy ez a konfliktus nem a gyerekekről, pontosabban szólva a nagyobbik gyerekemről szól, hanem sokkal inkább anyámról és az én szerepemről az ő életében. Én úgy gondolom, hogy talán valamennyit értek abból, hogy miért nem tudok elég jó lenni neki… csak hát kettőn áll a vásár. A szitu milyensége miatt sosem álltam annyira közel hozzá, hogy ilyen mélyen kommunikáljunk.
És még a levélhez. Nálam is megiródott, bár a nevezett könyvet nem ismerem, ez spontán jött. Nem anyámnak irtam direkt, hanem apámnak, hogy legalább ő megértsen, persze tuti volt, hogy továbbadja. Továbbadta. Akkor volt az, hogy egy idő után normalizálódott a helyzet. Mostanra viszont megint romlott, bár nem érte el a korábbi szintet szerencsére.
Szegeny dedmamad onbecsulese igencsak a beka popsija alatt lehetett ha velt vagy valos igazat kiskoru unokajaval (anyaddal) szemben csak hajlott korara valo hivatkozassal es a kiskoru altal meg nem torolhato testi sertes eszkozevel volt kepes csak megvedeni! Ilyet sem csinal am egy rendes ember!!! Az nem tiszteletremelto es nem is erdem hogy valakinek sikerult a kortarsait tulelni. Az idoseket nem azert kell tisztelni ab ovo mert idosek hanem mert eletuk soran ezt kierdemeltek. Van olyan idos ember is aki semmi tiszteletet nem erdemel, szvsz. Ettol persze eloreengedem az ajtoban es atadom a helyet a buszon de ez nem tisztelet, fizikailag nagyobb szuksege van ra mint nekem.
En egy olyan csaladbol jovok, (elsoszulottkent, akik mint tudjuk uttorok), ahol az "amig az en kenyeremet eszed..." vagy "amig az en fedelem alatt elsz..." tipusu mondatok nem voltak ritkak. Azt is sokszor hallottam hogy tisztelnem kell oket mert a vilagra hoztak, felneveltek. Mar lazado kamaszkent is santitott ez a megallapitas, bar akkor meg bizonytalankodtam, hiszen azt is tudtam hogy kamasz vagyok :) Ma mar, anyakent pontosan tudom mekkora marhasag is ez. En MAGAMNAK szultem a gyerekemet, neki ezert halasnak lennie semmikor nem kell. EN akartam az o letezeset, magamnak. Hogy nekem legyen egy gyerekem, nem pedig azert hogy neki legyen anyukaja. Ami, (erre mostanaban jottem ra) nagyreszt biologia. Bar talan off egy kicsit de ep esszel ki vallalna hogy eloszor is hordonyira dagad, mindenfele fizikai kellemetlensege lesz eleg hosszu idore, kesobb pedig sokaig egy tisztessegeset nem bir aludni, ha anyagi lehetosegei gatoljak a megfelelo helyettesites szemelyeben es vallakozo ingyenes sem akad akkor evekig semmi buli, mozi, tanc stb este 8 utan, a napkozbeni szorakozasok is meglehetosen limitalva, stbstbstb. Es megis kellett es kell a gyerekem, mert persze az elobb felsoroltakon tul is van a gyerekvallalasban poezis. Visszaterve on allapotba, a tortenetem tovabbi resze, hogy anyukam a mindent jobban tudo fajta, aki ezen tudasat at is adja, keres nelkul is sokszor, es neha meg meg is bantodik ha zokon veszik tole. Nekem nem volt eleg 40 km tavolsag, en mindjart 1000-t szaladtam hogy ne halljam, bele egy nagyon szar hazassag kellos kozepebe, amibol csak egy eleg dramai esemeny mozditott ki, mert magamtol ugyan be nem ismertem volna, hiszen igy bebizonyithattam az ellenkezojet annak, amit egesz gyerek- es kamaszkorom alatt hallgathattam, vagyis hogy velem lehetetlen egyuttelni, alkalmatlan vagyok barmifele kozos letre es a csaladi konfliktusok szinte kizarolag az en rovasomra irhatok. Szerencsere a dramai esemeny bekovetkezett es en arra hivatkozva kileptem a hazassagombol (ami furcsa modon a szuleimet igazolta, annyira konfliktusos es elviselhetetlen volt) es most egyutt elek valakivel, szinte minden gond nelkul, bekeben es tiszteletben pedig verbalisan vagy mashogy ennek kivanasa sosem hangzott el.
Az anyukammal valo viszony javulasa (megoldasa??) 2 ev pszichoterapia es rengeteg konfliktus eredmenye. Valamint aze a tenye hogy megint jo messze vagyok :). Bar most nem menekultem, igy alakult, mar korabban is konszolidaltnak volt tekintheto a viszonyunk. Termeszetesen o is tett a dologert, hiszen ellenkezo esetben megint csak elmentem volna. Sajnos, neki maganak vannak megoldatlan gubancai, amelyek kibogozasa nem az en feladatom (nem is vagyok hajlando magamra vallalni, en a gyerekem anyja vagyok, nem az anyame), kepes sem nagyon lennek ra, o pedig azt hiszem nem is hajlando elismerni hogy vannak problemai. De az az o elete, ez meg az enyem.
Van egy szerintem nagyon jo konyv: Susan Forward - Mergezo szulok. Nekem meg ez a konyv volt nagy segitsegemre.
Blan, szerintem neked nem a gyerekeid miatt kellene az anyaddal valo viszonyodat rendezni, hanem magad miatt. A konyvet pedig nagyon ajanlom (a nehezen kezelheto szulonek valo leveliras abban is benne van :) ) de ne mutatsd meg neki, az enyem nagyon megsertodott amikor meglatta :)))
A gyerek nagyjából képben van, mert őt is állandóan rendberakja. „Miért ezt vetted fel és nem azt, x-y fokot mondtak… hogy néz ki a hajad, igy ki nem megyek veled az utcára (ha kócos)… miért a zsebedben van a kesztyű, majd jól megfázol és maradhatunk otthon mert lázas leszel aztán jól lemaradsz a suliban…” Szóval neki elég azt mondanom, hogy tedd ezt vagy rakd oda azt mert jön a nagyi, és már csinálja is. Szereti azért, viszonylag gyakran van odaát anyámnál, de azért a háta mögött visszamondja a sztereotip mondatokat. Viszont anyámnak direkte nem nagyon mer ellentmondani, mert akkor meg jön az „édes kislányom…” kezdetű oktatás, valahogy ugyanúgy, mint nekem anno. Olyan is volt már, hogy valamiről eszébe jutott, hogy „de jó hogy ezt a nagyi nem látta mert helyből infarktust kapott volna, ne is mondjuk el neki inkább”
De mondom, mindezek ellenére jóban vannak a helyzethez mérten. Persze anyám sokszor úgy körülugrálja mint ha egyszem saját gyereke lenne. Mostanában sokat elgondolkodtam ezen, és mindannyiszor arra jutottam, hogy engem (minket) sosem ugrált igy körbe, mégis valamiért ma igy emlékszik. Tipikus példa rá, hogy a múltkoriban abba kötött bele, hogy miért nem mosom a gyerek haját hetente. Nem mentségként mondom, de a gyerek haja olyan mennyiség, hogy két hajókötelet is lehetne fonni belőle, hosszú is és iszonyú lassan szárad. Nos én valóban nem szoktam hetente mosni. Erre anyám, hogy bezzeg ő nekünk minden héten, stb. A hugomnak pedig éppen ilyen tipusú haja volt, és éppen fültanuja volt a dolognak, és rögtön megcáfolta, hogy bizony neki is csak 2 vagy inkább három hetenként mosta a haját. Erre anyám visszavonulót fújt. Speciel én egyáltalán nem emlékszem, hogy valaha más is mosta a hajamat, mint én, mindenesetre most az aktuális téma, hogy anyám szerint a 8 és fél éves lányom még túl kicsi ahhoz, hogy egyedül fürödjön.
Hát igy valahogy…
Szia Blan!
A tavalyi "szakitásunkig" nagyon-nagyon foglalkoztattak ezek a kérdések, mindig gondolkodtam rajtuk, kerestem az okokat, aztán valamire megtaláltam, a többségre pedig nem. De valahogy onnantól kezdve megszakadt valami, nem érdekel, nem foglalkozom vele. Azért "negatív örökség" van, azokkal próbálok folyamatosan megküzdeni, javítani magamban.
Nálad hogyan látja a nagyobbik gyereked a problémádat anyukáddal?
Blan esetéhez szeretnék hozzászólni. Nálunk szinte ugyanez volt a helyzet, én és az öcsém ebben (is) nőttünk fel. Lehet, hogy az is hozzájárult az anyámmal való kapcsolatom alakulásához, hogy soha nem mert kiállni önmagáért nagyapámékkal (anyám anyja meghalt, a papám pedig újranősült, 25 éve)szemben, persze értünk sem, soha nem védett meg minket. A hátuk mögött mindig szidta őket (nagy volt és erős), a szemükbe meg mosolygott. Nem volt jó anyámnak ez a helyzet, de ahhoz nagyon gyenge volt hogy legalább megpróbáljon rajta változtatni. Gyerekfejjel nem láttam ezt át, csak nagyon érthetetlen, bizonytalan, hamis és labilis volt minden. És persze ezzel a viselkedésével egyre hiteltelenebb lett a szemünkben. Nem értettem és ma sem értem nagyon, hogy ennek miért kellett így lennie. Felnőttként nekem a legnagyobb döbbenetet az okozta, mikor rájöttem mekkora hazugság volt ez a családosdi. Nagyapám sem könnyű ember, de sikerült vele megtalálnom a hangot (hazugságok nélkül), most nagyon jó a kapcsolatunk.
Krisz.ti,
azt hiszem kétség nem fér hozzá, hogy neked sokkal szomorúbb (nem igazán jó kifejezés) a történeted. Azt, hogy kiegyensúlyozottabb és boldogabb vagy igy, azt nagyon meg tudom érteni! Viszont gondolom, hogy valahol belül ott vannak eltemetve benned a miértek is. Vagy sikerült azokat is feldolgoznod?
Én állandóan kutatom a „nem elfogadás” miértjére a választ, és van is rá teóriám, ami megmagyarázhatja anyám viselkedését. Mondjuk a te esetedben nincsen erre ésszerű vagy felmentő magyarázat, de ettől még a miért miért marad… gondolom én.
Fel sem merült bennem, hogy bármibe is bele akarnál „pofázni” – ahogy fogalmaztál – semmi bajom azzal, ha elmondod a véleményedet. Persze, hogy ez egy nyilt fórum, úgyhogy eszem ágában sincs megsértődni semmin, rossz néven venni bármiféle véleményt is, hiszen szabad akaratomból irtam le mindent. Kifejezetten jó néven veszek bármiféle véleményt is, hiszen külső szemlélő gyakran meglát vagy rávilágit olyan szempontokra, amik mellett én már elsiklom. Szóval nyugodtan irhatjátok, ha van hozzáfűzni való :o)
Anyám tényleg erős személyiség, és mivel én is az vagyok, ez az összes konfliktusnak a táplálója. Az is igaz, nagyon is, hogy idegenekkel – meg ismerősökkel, akik nem állnak hozzá közel – sokkal visszafogottabban viselkedik. Bár apám mesélte, hogy fiatal korában az anyám nem volt ilyen „meggondolt” kifelé, és okozott ezzel apámnak jó néhány kellemetlen szitut. Szóval anyám is változott állitólag, méghozzá előnyére.
Azt nem hiszem, hogy magamévá fogom valaha is tenni azt az értékrendet, amelyet ő képvisel és az egész életemet igy élném le. Nem hiszem, hogy igy a 30 körül ennyit még változni fogok, persze ki tudja! Én csak bizonyos dolgokban próbálok neki megfelelni, mégpedig olyan esetekben, amikről ő kerek perec állitja, hogy számomra elérhetetlen dolgok. Ilyen volt a diploma megszerzése is. Félre ne legyek értve, én nagyon szerettem a sulit, kicsit mániásan is, és én magam nagy örömet éreztem, amikor megcsináltam. Szóval nem csak miatta csináltam, hanem magamnak is. A lelkemnek jót tett. És valahol persze magamnak akartam bizonyitani azt, hogy nekem volt igazam. :o)
A biliborogatás és a kapcsolatok szüneteltetése isolyan, amin már túl vagyunk, azt hiszem, ezt emlitettem is. Nem vezetett eredményre. Bár ne legyek igazságtalan, valamivel visszafogottabb lett a mama, de az is lehet, hogy azért érzem igy, mert az egyik gyerekkel kapcsolatban „kimarad a buliból”.
Nyugodt pillanatomban is előfordult már, hogy leültem vele, olyankor talán egy fokkal jobban odafigyel arra, amit mondok és talán részben igazat is ad nekem egyes dolgokban,de ez csak átmeneti. Amikor „elkapja a gépszijj” és beleveti magát az „életbe” ismét, akkor nem lehet leállitani, vagy ha mégis, akkor vérig sértődik is kikéri magának a tiszteletet a kora miatt. Kicsit ördögi kör.
Lehet, hogy neked lesz igazad és ha minden marad a régiben akkor a gyerekek is kárát fogják látni ennek, és főleg a nagyobbik. Viszont én jelenleg úgy érzem, hogy mindenfélével próbálkoztam már, ideig óráig volt is ami segitett, de átütő eredményre nem jutottam. Nyugi csak akkor volt mikor volt köztünk 40km távolság. És nagy alapigazság az is, hogy a másikat nem lehet erőszakkal megváltoztatni, magad viszont változtatsz. Inkább megpróbálom elfogadni, hogy ő ilyen, ilyen volt korábban is, tehát nagyjából marad is ilyennek. Én pedig bizonyos kereteken belül megpróbálok ezzel együtt élni, és az egészséges egymás mellett élés érdekében hosszabb távon törekszem arra, hogy fizikálisan távolabb kerüljünk egymástól.
Bocsi mindenkitől, ha túltengek, nyugodtan „lőjetek” le ha elég volt.
Kedves Blan,
köszönöm a választ. Olvasd el figyelmesen azt is amit Bolond nőszemély írt, szerintem hogy úgy mondjam eltalálta két szarva közt a tőgyét.
Ami meg a lelkiismeretfurdalást illeti... Két történet.
A barátnőmnek is igen erős akaratú anyja volt, aki nemigen szerette a "nyalás-falást", ami abban nyilvánult meg, hogy mindenre fanyalgott, semmi nem volt jó neki. 3 gyereke volt, ezek közül kizárólag csak a fiát szerette úgy, mint ahogyan ezt a lányoknál is kellett volna. A barátnőm egész életében bizonyítani akart, hármójuk közül ő volt az, aki végül is együtt maradt a szüleivel, ő főzött rájuk, gondozta őket, mindenben a segitségükre volt. Az anyjától soha egy elismerő szót nem kapott. Most, 56 éves (a barátnőm) és tavaly meghalt az anyja. Ne tudd meg, mennyire megviselte őt, hogy még a halála előtt sem mondott egy elismerő szót sem neki. Most akkor kinek legyen lelkiismeretfurdalása?
A másik történet rólam szól. Az apám igen erős akaratú, rabiátus és despotikus hajlamú ember volt. 24 évvel volt idősebb az anyámnál. Nagyon igazságtalan volt velünk szemben, ha rossz kedve volt repültek a pofonok, csattogott a szíj, minden hétvége üvöltözéssel telt. Emlékszem, 8 éves voltam (annyi mint a te nagyobbik lányod most), és térdenállva könyörögtem anyámnak, hogy váljon el. Ő pont az ellenkezője volt az apámnak - szinte nem is erre a világra való. Küzdési szellem egy szikra sem volt benne, minden hajlandó lett volna felálldozni a "békességért". Válásról szó sem lehetett, mert "mit mondanak majd az emberek" stb. Mikor tőle vártam védelmet, gyakran csak egy kétségbeesett kezeit tördelő asszonyt láttam - talán emiatt is lettem olyan, hogy én nem hagyom, hogy velem bárki is úgy beszéljen, mint gyerekkoromban az apám. És most jól figyelj - egész életemben haragudtam az anyámra, hogy képtelen volt annyira összeszedni magát, hogy egyszer ő is fellázadjon.
87-ben meghalt az apám - 84 éves volt, öregkorára szeretnivaló öregember lett belőle - majd 95-ben az anyám is. Hosszú időnek kellett eltelnie, hogy ÉN megbocsássak nekik. Gondold át ezt az egészet a gyerekeid szemszögéből is.
(Amúgy egyszer úgy oldottam meg egy rázós helyzetet az apámmal - mert hogy beszélni nemigen lehetett vele, rögtön orditpzni kezdett - hogy írtam neki egy hosszú levelet. Meglepően jól sült el a dolog.)
Ja, nem akarom, hogy őket úgy képzeld el, mint afféle antiszociális embereket - tisztességes családból jött, konszolidált emberek voltak káros szenvedélyek nélkül - csupán egy rossz házasság volt, nem más, de ezek annak idején általában rejtve maradtak.
Kedves krisz.ti!
Történeted nagyon szomorú . Azt hiszem ez merőben más eset, mint amivel a topikinditó nyitott. A Te esetedben nem egy szerető anyáról és szerető családról van szó, tehát nyilván nem is lehet aszerint kezelni. Többet most nem is irok ezzel kapcsolatban, mert kevarognak bennem a gondolatok és indulatból semmit nem jó megfogalmazni.
Sziasztok!
Ez eléggé szomorú téma, és sok gondolkodás után döntöttem úgy hogy írok. Nálunk a gyermekkoromban előfordult, hogy anyám nekünk esett (van egy öcsém) és nem csak megütött, hanem ÜTLEGELT, az öcsémet sokszor fakanállal is. Továbbá rendszeres szóhasználata volt, hogy a "k..va anyád aki a világra hozott, b...meg, megöllek". Amikor az esküvönk előtt hozzáköltöztünk a párommal, aki éppen nem volt otthon, szinte mindennap talált rá okot, hogy "rohadt, büdös k..vának" nevezzen, persze mindezt ordítva. Akkor volt utoljára, hogy meg akart verni (23 évesen!!!), de akkor lefogtam mind a két kezét, akkor megpróbált rugdosni, de köztünk volt egy asztal. És akkor megláttam a szemébe a gyűlöletet. Íszonyúan fájt, kiborultam, szóltam a páromnak és másnap elköltüztünk albérletbe. De még évekig nem tudtam mit is lehetne tenni, még mindig hittem hogy ez jó is lehet, kapcsolatban voltunk, mintha mi sem történt volna. Ja, és 19 évesen terhes lettem, amikor felhívtam a munkahelyén, első reakciója az volt el kell vetetni. Sikerült. Azóta is mindig mondta, hogy ő nincs felkészülve egy unokára, még nem nagymamakorú (50 éves) Tavaly áprilisban terhes lettem, és az első öröm után, borzasztó félelem, gyomorremegés jött rám, hogy nehogy megtudja. Majd kiderült, hogy méhenkívűli. A műtét másnapján, végig gondoltam mindent, és akkor, ott befejeztem vele a kapcsolatomat, teljesen. Féltem hogy lelkiismeretfurdalásom lesz, de (engem is meglepett) NEM VOLT, ÉS MÁIG NINCS! Kiegyensúlyozottabb, boldogabb vagyok a férjemmel, és mindenhogyan. Ne haragudjatok, hogy ilyen hosszú lett, de így nagyjából érthető a történet.
Mivel én nem Te vagyok és mivel nem a Te életed élem ezért nincs jogom, hogy belepofázzak az életedbe. Nem is teszem, de mivel ez itt egy nyilt forum elmondom, mit gondolok erről.
Anyukád egy roppant erős szeméyliségnek tűnik, aki nem érte el az életben azt, amit ő szerinte el ekllett volna érnie.Azt gondolja magáról, hogy megfellebezhetetlen igazságok birtokában van és igyekszik maga alá gyűrni azokat, akikről tuja, hogy bizhat a szeretetükben. Valűszinüleg alázatosabban viselkedik idegenekkel szemben, hisz ők bármikor rácsaphatják az ajtót és ezt ő is tudja pontosan.
Viszont, ha Te ezt igy hagyod és a már felsimert elvárásainak továbbra is meg akarsz felelni szerintem a következő esetek lehetségesek:
1. Idővel Te is magadévá teszed az ő életfelfogását és éelted végéig - de legfőképpen ha már ő nem lesz - saját magad szabad akaratodból élsz úgy, ahogy anyukád elvárná tőled. ha ezzel tisztában vagy és nem okoz semmilyen lelki konfliktust, akkor semmi baj...
2. egyszer egy hülye apróság miatt (pl. a vázának nem ott helye, mert nem szépen világitja meg a beáramló fény), kiborul az a bizonyos bili és ugy összevesztek, hogy egy pár évig nem nézel felé. Ez szerintem kerülentő
3. akkor mikor nem vagy mérges, dühös megbántott szépen leülsz vele szembe és elmondod a gondolataidat - vagy előle leirod - vigyázva, hogy ne támadást érezzen belőle, hanem segitség kérést. Segitségkérést, hogy élhesd a felnőtt életedet. Valószinüleg ennek is sértődés lesz a vége, de mivel nem indulatból indul a beszélgetés ezért mély sebeket remélhetőleg nem ejtetek egymáson.
3. Minden marad ugy ahogy van esetleg Téged a dolog még frusztrál is. gyermekeid ezt pontosan érzik nagyira később nagyobb korukban haragudni fognak, téged meg gyengének tartanak majd.
Biztos van több lehetőség is, nekem most ennyi jutott eszembe. perzse mindez ugy, hogy csak a TE szemszögedből ismerem a történteket, anyukádat nem hallottuk. (tudod az érem két oldala:-) )
Először a gyakorlati kérdésekre válaszolok: én valóban elváltam, két lányom van, a nagy nyolc éves, a kicsi 14 hónapos. Külön lakásban élek, vagyis nem anyámékkal. A szüleim együtt élnek, nem váltak el, de érdemi információ a témánkhoz, hogy míg anyám 57 éves, addig apám 78! Ő, még ha velem is ért egyet általában, már nem képes anyám latinos és lehengerlő stilusával szembeszállni, ráadásul ő eleve sem volt sosem hive a biliborogatásnak. Egyébként az, hogy anyámmal ismét beszélő viszonyba kerültem, apám komoly, háttérben végzett diplomáciai ügyködésének köszönhető.
Azt egy pillanatig sem hiszem, hogy te nem tűrted volna el az én szitumat anyámmal szemben, hanem szembeszálltál volna, vagy szembeszállnál jelenleg. A miértnek pedig két megközelitése van, ami végül összetalálkozik. Először is én nyilas jegyű vagyok, tűz jegy, és igencsak határozott egyéniség, akaratos, konok, és minden, ami ezzel jár. Kifejezetten küzdős, szembeszállós tipus. Másodsorban azonban anyám nevelt :o) és belémnevelte azt, amiről Iceberg is beszélt, vagyis az elvárásait. Valahogy olyan formán, mint a klasszikus „viccben” anyákra leforditva: első törvény, hogy az anyának mindig igaza van, második törvény, ha az anyának mégsem lenne igaza, akkor már csak a korára tekintettel is – és ha a világ visszafelé forog, akkor is – az első törvény lép életbe, vagyis neki van igaza. Legvégsőbb esetben ha tudom, hogy nincs igaza, ezt mégis megtartom magamnak, mert hogy jövök én ahhoz, hogy egy idősebb szavát meghazudtoljam. Tanmese is volt hozzá – ma is elevenen emlékszem a sztorira, pedig kicsi voltam, mikor nekem elmesélte – mégpedig az, hogy mekkora pofont kapott visszakézből a nagyanyjától csak azért, mert annyit mondott valamire, amit a nagyi mondott, hogy „ez nem igaz”. És azt is elmesélte, hogy szerinte neki volt igaza és nem a nagyijának, de akkor egy életre megtanulta, hogy tisztelni kell a kort és nem lehet egy idősebb szavát meghazudtolni.
Nos ilyen örökséggel szemben még az én tüzes és eredetileg biliborogató temperamentumom is lefékeződik, bár tény, hogy feszegeti a határokat. Ha a végsőkig szembeszállnék, lehet, hogy hosszú idő után én nyernék függetlenséget, de elismerést soha, valamint egy életre rágna belülről, hogy olyat tettem, amit nem lett volna szabad. És csak azért, mert egyszer elmesélte valaki nekem, hogy ilyet rendes ember nem tehet!
Iceberghez még annyit: mostanra eljutottam oda, hogy azok közé tartozom, akik bevallják, hogy az anyjuknak szeretnének megfelelni. Szélmalom harc, győzni esélyem sincs, de valamiért nem adom fel mégsem. Mindig meg akarom neki mutatni, hogy képes vagyok olyan dolgokra, amik szerinte bőven erőmön felüliek. Igy volt ez a diplomámmal is, és megcsináltam felnőtt fejjel, mégis egyedül voltam ott a diplomaosztómon :o( Senkinek nem kivánom azt az érzést!
És a bögre füléhez: azt hiszem kezemben a bögre füle, és szerintem el is birnám, csak meg vagyok győződve róla, hogy letörne a fül és csak az maradna a kezemben, nem lenne többet bögrém, csak a fül, ami a bögre hiányára emlékeztetne. (bocsika, de fogékony vagyok az elméleti dolgokra:o)
Alice,én azt hiszem,az anya-gyerek kapcsolat jóval mélyebb és bonyolultabb annál,semmint
egy "kapd össze magad és borítsd ki a bilit..." hozzáállással rövidre lehessen zárni.
Bármilyen furcsa,de gyakran előfordul,hogy a szülők még a haláluk után is "hatnak",olyan mélyre sikerül elültetniük az elvárásaikat vagy meggyökereztetni a bűntudatot.
Igenis,mindannyian meg akarunk felelni az anyánknak.Ki kisebb,ki nagyobb mértékben,ki bevallja és van, aki nem,de szvsz egész életünkben az ő elismerésére és szeretetére vágyunk.
Hiszen a te lánykád is glédába vágja a lakást,legalábbis átmenetileg,az általad képviselt érték szerint, mert kitakarít a jöttödre,nem?
Van egy jó mondás, valahogy így hangzik:
Minden dolognak van egy elvihető és egy nem elvihető oldala.Néha az okozza a konfliktusainkat,hogy a sima oldalán kaparásszuk az edényt,és nem keressük meg a fülét,aminél fogva felemelhetjük.Máskor pedig hiába van meg az a fül, ha az erőnket
meghaladja a felemelése.
Gondolom,Blan is így van ezzel. A fül már megvan,csak... nagyon nehéz.
Anyámmal szembeszállni? Lehet, de minek… Az előre boritékolható válaszok ugyanis ilyenek: „ha már azt nem tiszteled bennem, hogy az anyád vagyok, akkor az a minimum, hogy a koromra tekintettel legyél!” vagy „az én lakásomban kikérem magamnak, hogy velem szembeszállj, hogy nekem ezt el kelljen tűrnöm, hogy ezt kelljen hallgatnom!” esetleg „tudom, hogy marha okosnak képzeled magad, de azért nekem is van némi tapasztalatom”. Aztán kicsit gyakoribb az is, hogy „tudom, hogy semmi közöm sincs hozzá, de nem birom szó nélkül, hogy… hisz te vagy az anyja… és ez neked kutya kötelességed!”
Mindemellett az is az igazsághoz tartozik, hogy túlnyomó részt a nagyobbik gyerekemmel kapcsolatos dolgokba ártakozik bele, a kicsivel való dolgaimat csak szent borzadállyal, külső szemlélőként nézi valahogy igy „mert ennek a gyereknek még azt is hagyod, hogy a tyúkszart is megegye” vagy „ránézek is kiver a víz, hisz nekem egyikőtök sem volt ilyen sajtkukac gyerek”, esetleg „tudom, hogy edzésben tartod, hogy kiderüljön mit bir a gyerek, de talán sapkát adhatnál rá” etc. De vigyázni rá, azt nem hajlandó. Illetve csak abban az esetben és csakis rövid időre, ha ő úgy itéli meg, hogy nekem erre elengedhetetlenül szükségem van. Ilyen pl. a szülői értekezlet a nagynál, oda belátja, hogy mégsem mehetek gyerekkel, esetleg az évzáró 40 fokban. De ennyi. Buli, mozi, sőt iskola sem elég ok neki, egyszerűen kijelentette, hogy ő elfoglalt ember, nem ér rá, hisz a saját háztartását is rendben kell tartania valamikor, a kicsit pedig egy pillanatra sem lehet magára hagyni, mert az ő lakása nem úgy van berendezve, meg én 8 hónaposan kiszoktattam a járókából, mikor neki minden gyereke 2 éves koráig elvolt benne.
Nos a fenti okok miatt már nem szállok szembe, vagy MÉG nem. Egy olyan összeveszésen túl vagyunk, amikor hónapokig nem is beszéltünk egymással, és mégsem látta be, hogy igazam van. Alice, azt irtad, hogy „de a végén be fogja látni - be kell látnia” hát nem látta be. Sajnos. Ezen tapasztalatom szerint csak egy valami segitett!segithet és az a távolság, de most nem tudom megoldani, hogy messzebbre költözzek.
Felnőtt gyerekek anyjaként bizton állíthatom, hogy szörnyű anyád lehet. Na pl. ez volt az a magatartásforma, amit én mindig kerülni akartam - még a látszatát is!
És bizony azt mondom, nem jó, hogy így utánaengedsz a dolgoknak. Bizony megér néhány veszekedést, hogy kiharcoljad az önállóságodat - nem is magad miatt, hanem a gyerekeid miatt. Micsoda dolog, hogy nekik nem az anyjuk mondja meg mi a jó, hanem a nagyanyjuk! Nem szeretnék a tekintély szóval operálni, mert kevésre tartom, de kamaszkorukban ez vissza fog ütni, mert gyengének fognak tartani, akinek még mindig az anyja parancsol, ők is majd a saját fejük után mennek. Nézd, jól jegyezd meg amit mondok: egy gyereket 10 éves koráig lehet nevelni, hogy úgy mondjam a "helyére tenni", utána már csinálhatsz amit akarsz, azok a reflexek rögződnek bennük.
Lesz néhány sírás-rívás, sértődés, haragszomrád periódus, de a végén be fogja látni - be kell látnia - hogy ezt nem lehet csinálni. Végül is nem vérre megy a dolog, csak erősnek kell maradni. Ha legközeleb felhúz valami miatt, nyugodtan borítsd ki a bilit, ő már elvégezte a kötelességét, most az a kötelessége, hogy hagyjon téged élni a legjobb tudásod szerint.
Sziasztok!
Blan!
"Ha tudjuk, hogy jön, az ő általa képviselt értékrend szerint glédába vágjuk magunkat legalább felületesen, hogy ne hallgassuk az állandó szemrehányásokat. " Biztos , hogy ennek így kell lennie? Nem tudod tisztázni vele? Tudom, hogy mik történtek, elég durvának is tartom (nekem is oroszlántermészetű anyám van, sokszor szembehelyezkedik velem más javára, de egy ilyen komoly helyzetben, mint pl válás, elképzelhetetlen lenne, hogy ellenem tanúskodjon). Szóval gondolom, hogy azért nehezebb dolgod lehet, mint sokunknak, de mégis... Nem lehet valahogy ellenállni?
Nekem nem volt anyámmal kamaszkoromban semmi bajom, büszke volt a jó kapcsolatunkra, na de amikor 20-22 éves lettem! Akkor jöttek a balhék. Persze , mert nem laktam már otthon, kevesebbet látott, akkor jött rá, hogy elveszít, vagy hiányoztam neki, nem tudom, de akkor vívtuk meg az összes harcot, amit 5-6 évvel korábban kellett (és lehetett) volna. Kritizálta a barátaimat, az életmódomat, hogy mennyit (nem) tanulok, mikor hol alszom stb. Olyan dolgokba szólt bele, amikben már 16 évesen teljes szabad kezet kaptam. Hááát.. számomra ez elég nag visszalépésnek tűnt..így felvettem a kesztyűt. Valahogy rendeződtek aztán a dolgok, de azt hiszem, akkor nyugodott meg igazán, amikor férjhez mmentem egy "jóravaló" fiúhoz..De mintha meg is könnyebbült volna, hogy már nem az ő "felelőssége" vagyok. (Persze ez igy hülyeség, csak az ő szempontjából lehet egy megnyugtató dolog). Amikor megszületett az onoka, volt egy-két vitánk , nagy balhé nem, én igyekeztem mindent elmagyarázni, hogy most miért így csináljuk és nem úgy mint ők 30 éve, általában elfogadta. Most nagyon óvatosan ad tanácsot, ennyi bőven belefér. Bár apu azt mondja, sokszor aggódik miattam, néha sír is, de ez -úgy tűnik- az ő problémája marad, merthogy velem nem osztja meg. (Állítólag sokszor megbántom, pedig tényleg figyelek..én elég nyers ember vagyok, de azért annyira nem, hogy aki ismer, az lépten-nyomon fennakadjon a szavaimon. Talán inkább a változó kor lehet, nem tudom.)Mindenesetre az unokát rengeteget viszem, ill. ők jönnek, mi párszor már el is utaztunk kettesben és ha ők vannak vele, akkor úgy csinálja a dolgokat, ahogy akarja, igyekszem rábizni, mennyi ruhát ad pl a gyerekre stb. (Persze az ember úgy mondaná...de én is felnőttem , anyám gondos anya volt, szóval ilyen dolgokba nem szólok bele, csak ha kérdez.)
Nem tudom miért írtam ilyen regényt, mint látható, azért nagyon messze vagyok a címbeli állapottól. Talán mégis motoszkál még bennem valami:-)) Mindenesetre nálunk a kenyértörés célra vezetett, ha nem is mindig szavakkal, beszélgetéssel, de a következetesen végigvitt ellenállással. Más lenne, ha 70 éves lenne az anyám, de még fiatal, úgy gondoltam, nem fogok a hátralévő 25-30 évben sem "haptában állni a kedvéért", sem őszintétlenkedni. Ennyivel tartozunk egymásnak, még ha átmenetileg fájdalmas is a dolog. És visszatekintve: bár még mindig indulatba tud hozni, azért már tudom magam figyelmeztetni, hogy mindig a féltés , a szeretet vezeti.
