talán ez a vígasz visz Téged tovább. BUÉK! illetve kívánom, hogy az idő kicsit enyhítsen a fájdalmadon. Az tényleg "jó", hogy nem szenvedett, az esély... meg, hogy esélye sem volt, hogy életbe maradjon..... talán jobb, ha ekkora sérülés volt, biztos nem lett volna egészséges, sem testileg sem szellemileg, nem bizots, hogy Neked könnyebb lett volna végignézni az állandó szenvedését. Én ápoltam kómás beteget. Már én kívántam azt, hogy bárcsak ne hoznák mindig vissza az orvosok a klinikai halálból, talán 5-ször hozták vissza. Jó volt látni, hogy "életben" maradt, de gyakorlatilag egy élő halott volt. Nagyon idegkimerítő volt és neki sem volt jó, én hiszem, hogy éberkómában volt, és érzékelt minket, de az orvosok szerint nem, de hiszem, hogy tudta, hogy mi folyik körülötte, emlékezett mindenre amiről meséltem neki, a közös élményekre és sírt, mert azt sem tudta mondani milyen jó volt, megmozdulni nem tudott. Tudod milyen az, hogy fekszel, érzékeled (talán) körülötted a világot, de nem tudsz még megmozdulni sem, nem tudsz mondani semmit, saját testedbe vagy bezárva. Talán ez lett volna Mogorvával, talán csak "testi" sérült lett volna, de ha belegondolsz az is szörnyű lett volna. Ha belegondolunk minden eshetőségbe, talán azt mondjuk így lett jobb, hogy elment, nem szenvedett, szerintem most neki már jó. Tudom, hogy egy anyának nem mondhatjuk meg, hogy ne sírasd a fiad, sírasd csak, de azért élj, és gondolj azokra a szeretteidre, akik élnek. és próbálj rájuk 100%-osan figyelni, mert ha ők is elmennek, gyötörhet a lelkiismeret, hogy míg itt voltak, nem "törödtél" úgy velük, ahogy kellett volna. Mogorva is ezt szeretné.
Igen én is sokszor gondoltam rá, hogy a mi fiunk sem szeretette volna tolókocsiban leélni a hátralevő életét, neki talán jobb így, de nekem nem. Esélye sem volt a túlélésre, mert azonnal meghalt /koponyatörés, agysérülés stb./ Négy év után engem is csak az vígasztal, hogy nem sokat szenvedett.
A karácsonyokat még mindig szívfájdalommal élem meg, mert a szüleimet is decemberben temettük el, egy év különbözettel.
nem voltam net közelben karácsonykor, csak most, de tudtam, hogy gondolsz rám, meg én is gondoltam rád.
egy gondolat jutott eszembe, nem tudom említettem-e, hogy volt nekem is egy balesetem, elütött az autó. "csak" a bokám roncsolódott, most már egész szép, tudok járni, de időnként nem funkcionál, egyik percről a másikra lebénul, és olyankor bizony eldőlök legyek akárhol, tegnap sikerült kificamítanom a lábamat, állóhelyzetben, el akartam indulni, ugyanúgy, ahogy mindig, de a lábam, ill. lábfejem nem mozdult, és magam alá gyűrtem, ránehezedett a testsúlyom, és ahol voltam onnan kb. 50 méter alig bírtam hazamenni, most is iszonyúan fáj, be van dagadva, nem bírok menni és 30 éves vagyok. Van egy másik barátnőm szintén elütötte az autó, az egyik lába teljesen roncsolódott, iszonyú fájdalmakat kell átélnie... Ő azt kérdi mindig, miért kell neki ezeket elviselnie, miért nem mehetett haza...
Én meg azért járok ide, hogy megnézzem, hogy vagy. Sajnálom, hogy nem tudok, nem tudunk segíteni, de hidd el sokan vagyunk, akik átérezzük a fájdalmadat, és szeretnék Neked segíteni. Olyan sokszor eszembejutsz kedves mama, szerinte Mogorva nem örülne neki, ha látná, hogy idejössz és keseregsz. :) de tudom nehéz, sokkal nehezebb egy anyának elveszítenie a gyermekét, mint a gyermeknek a szüleit. Mindkettő rossz, de valahogy úgy gondoljuk, ják, hogy rendeltetési sorrendben, tehát először a szülő és csak utána mehet el a gyerek. Néha ez másképp van. Tudom nehéz, főleg most, hogy jön a szeretet ünnepe... hogyan segíthetnénk Neked?
