Olvasd Orbán beszédit mit 2001. november 29-én
egy politikai vitanapon mondott az Európai integrációról.
"ORBÁN VIKTOR miniszterelnök: Mélyen tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! A vitában elhangzott néhány olyan gondolat, amely talán igényli azt, hogy megjegyzést vagy válaszfélét fűzzek hozzá. Engedjék meg, hogy ott folytassam, ahol az előttem szóló abbahagyta, azzal a gondolattal, hogy a csatlakozás nem csodaszer. Ezzel én egyetértek. Ezért aztán érdemes is a csatlakozás szó helyett egy másik, talán mélyebb tartalmú magyar kifejezést használnunk, mondjuk a felzárkózás kifejezést, és akkor már láthatjuk, hogy a csatlakozás értelme nem önmagában van, vagyis nem csodaszer, hanem felzárkózásunk eszköze.
Azokkal értek egyet, akik azt mondják, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás segíti Magyarország felzárkózását, két értelemben is. Egyfelől segíti a magyar embereket abban, hogy a ma tőlünk nyugatra ismert életminőség szintjét hamarabb elérhessék, másfelől pedig egyetértek azokkal is, akik azt mondják, hogy van összefüggés egy ország versenyképessége, gazdasági ereje és nemzeti szuverenitásának valóságos tartalma között. És úgy gondolom, hogy belépésünk esetén a magyar nemzet gazdasági értelemben is jelentősen megerősödhet, versenyképessége nőni fog, és a jogilag meglevő nemzeti szuverenitásunkkal sokkal nagyobb mértékben élhetünk majd, valóságosabbá tudjuk tenni, ha az egy erős állam szuverenitása.
Ezért paradoxnak tűnik első hallásra, de az előttem szólóhoz szeretném hozzáfűzni azt, hogy szerintem az Európai Unióhoz való csatlakozásunk a felzárkózás révén bizony a nemzeti szuverenitásunkat is erősíteni fogja, dacára annak, hogy bizony - ez majd egy későbbi vita lesz talán ebben a Házban - bizonyos döntési jogkörök Magyarország helyett Brüsszelbe, az Európai Unió döntési központjába kerülhetnek át. Mégis, egy ilyen állapotban is, ha ügyesen csatlakozunk, nem mondom, hogy minden csatlakozás jó, de ha ügyesen csatlakozunk, ebből még kikerekedhet a nemzeti szuverenitás növekedése is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Másfelől engedjék meg, hogy azt mondjam, hogy bár néha szokás talán gúnyosan is minősíteni azt a célkitűzést, hogy 15 év alatt Magyarország próbálja meg, érje el az Európai Unió átlagos fejlettségi szintjét, mégis hadd ragaszkodjunk ehhez az elgondoláshoz. Részben azért, mert a gyors növekedés, amit a magyar gazdaság a nehézségek ellenére is mutat, erre ad némi alapot, másfelől számítunk két ugrásszerű, lökésszerű előrelépésre is. Egyfelől a belépés után, amikor hozzájuthatunk - ma még nem világos, pontosan mekkora - forrásokhoz Brüsszeltől, amelyeket be tudunk vonni a magyar gazdaság fejlesztésébe, és egy második nagyobb lépést is teszünk majd, amikor Magyarország csatlakozik majd reményeink szerint a közös pénzhez, és ezáltal a nemzeti valutatartalékok mai tízmilliárd fölötti összegét másfél-két milliárdos szintre vihetjük le - a zónához tartozó pénzek esetében ennyi elégséges -, ez egy újabb fejlesztési lehetőséget nyit majd meg a magyar gazdaság előtt.
Tehát továbbra is nyugodtan tegyük fel azt a kérdést, vagy fogalmazzunk úgy, mondjuk ki azt a gondolatot, hogy mi nem követelünk, vagy nem tartjuk túlzó igénynek az élettől azt, ha azt mondjuk, hogy egy ma megszülető magyar fiatal 15 éves korára rendelkezzen és rendelkezhessen olyan életesélyekkel, mint egy most megszülető portugál vagy spanyol gyermek. Úgy gondoljuk, ez egy olyan cél, amit érdemes kitűzni, és talán nem érzik nagyképűségnek, ha azt mondom, hogy ennél kisebb célt nem is érdemes kitűzni egy, a saját maga fejlődésében bízó nemzetnek.
Második gondolatként engedjék meg, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy elmondjam azt is, az Unió nemcsak azért nem csodaszer, amit az előttem szóló mondott, hanem azért sem csodaszer, mert nem egy olyan világ, ahol nincsenek problémák. Bizony az Unión belül is nagyon komoly problémák vannak. Így talán érdemes kicsit a saját gondolkodásunkat is revízió alá venni. Ugyanis én még az iskolában azt tanultam, még gimnáziumban is, hogy létezik konfliktusmentes világ, ezt hívják kommunizmusnak; az a helyes, ha az ember ebbe vágyakozik. Nem olyan könnyű oda eljönni és eljutni, mondták a tankönyvek, először át kell menni a szocializmuson. Az nem más, mint a konfliktusmentes világba vezető út. Ez régen volt, azóta mindannyian tudjuk, hogy ez nincs így. Valójában az igazság sokkal inkább úgy mutatja magát, hogy az ember és egy nemzet is hiába ér el sikereket egymás után, minden siker csak belépő egy újabb problémához. Nincs tehát problémamentes világ. Az embernek nem az adatott meg mint létező lénynek, hogy a problémamentes és a problémákkal terhelt világ között válasszon, hanem közreműködhet abban, hogy milyen problémák között tudja és akarja leélni az életét.
Az egész rendszerváltásnak az értelme éppen az volt, hogy úgy döntöttünk, nem egy megszállt ország, nem egy megszállt, a szovjet birodalomhoz tartozó ország problémáival akarunk küszködni, hanem a nyugati világ problémáival szeretnénk majd megküzdeni. (Dr. Kóródi Mária: Ez nem ilyen egyszerű!) Tulajdonképpen bizonyos nézőpontból szemlélve a dolgokat, problémák között választottunk. Ezt meg is kaptuk, szeretném jelezni. A problémáink ma már nagyobb részt olyanok, mint amilyenekkel tőlünk nyugatabbra fekvő országok polgárai küszködnek. És ezek nem kis problémák, de szerencsére más természetűek, mint a húsz vagy harminc évvel ezelőtti problémáink voltak.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Engedjék meg, hogy egyetértsek Szájer képviselőtársammal (Dr. Szent-Iványi István: Nem hittük volna!), aki a vita eddigi részében még nem kellő súlyt kapott gondolatot vetett fel, de ezt szeretném önöknek alaposabb megfontolásra javasolni. Ugyanis azt mondta a képviselőtársunk, hogy amíg nem lépünk be az Unióba, addig bizonyos szempontból a kormánynak, de az egész országnak is, különösen a gazdaságpolitika tekintetében, nagyobb a mozgástere - bizonyos kérdésekben ez kétségkívül így van -, mint lesz, amikor majd beléptünk. Ezért nemcsak az a kérdés, hogyan készüljünk fel technikai értelemben - jogharmonizáció és így tovább -, hanem hogy hogyan használjuk ki a belépésig még rendelkezésre álló időt olyan gazdaságpolitikai lépések megtételére, amit az Unióhoz való csatlakozás után nagy valószínűséggel már nem tehetünk meg. Ma sem korlátlan a kormány lehetősége és a gazdaságpolitika lehetősége, mert az OECD-hez való csatlakozásunkkal ott bizonyos szabályokat, versenyszabályokat elfogadtunk. Azonban azok a keretek nem azonosak azzal, mint amilyen keretek között majd az Unióba belépve találkozni fogunk.
Az előttünk lévő időszakot nemcsak arra kell felhasználni, hogy minél jobban hasonlítsunk az Európai Unióhoz, hanem arra is, hogy bizonyos lépéseink, ha kell és a nemzet érdekében állnak, akkor más természetűek legyenek. Itt lehet vitatkozni azon, hogy egy-egy döntése ilyen szempontból helyes volt-e a kormánynak vagy nem, miután a kormány természetesen nem hibátlan, ezért nem is lehetett minden lépése helyes, ezt készséggel elfogadom, azt azonban szeretném megerősíteni, hogy abba az irányba próbáltunk lépéseket tenni, hogy amikor a csatlakozás bekövetkezik, akkor ne csak technikai értelemben, hanem az élet valóságos értelmében is - versenyképesség, tőkeerő, versenyképes magyar vállalatok ügyében, egyes magyar piaci szegmensek magyarok által való befolyásoltságának, ne adj' isten, dominálásának a szempontjából is -, bizony Magyarország erős ország legyen. Ez az Unióhoz való csatlakozás utáni versenyképességünket is befolyásoló körülmény. Tehát én érdemesnek látnám elgondolkodni azon - nem biztos, hogy ebben a nagyon széles körben, a kormánynak mindenképpen kell ezen gondolkodnia -, egyetértve Szájer képviselőtársammal, hogy a rendelkezésünkre álló, a csatlakozásig még hátralévő időt hogyan lehet az általa felvetett szempontból is a nemzet megerősítése érdekében a leghatékonyabban felhasználni.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim! Mélyen tisztelt Elnök Asszony! A Magyar Igazság és Élet Pártjának elnöke felvetett néhány, nemzetstratégiai szempontból rendkívül fontos kérdést. Ezekkel érdemes foglalkoznunk. Nem feltétlenül és nem bizonyos, hogy épp az Európai Unióhoz való csatlakozás vitanapján kell ezt megtennünk, de ha már itt vetette fel, nincs más, itt kell ezzel foglalkoznunk.
Az egyik ilyen megfontolandó kérdés úgy hangzik, hogy múlik-e Magyarország csatlakozása az országjelentéseken, másképpen fogalmazva, múlik-e a mi csatlakozásunk azon, hogy mennyire vagyunk felkészültek, vagy kizárólag egy európai vagy világméretekben zajló politikai játszma következménye lesz majd az, teljesítménytől függetlenül, hogy belépünk-e vagy nem. Engedje meg az elnök úr, hogy erre azt válaszoljam neki és a pártjának, hogy kétségtelen, hogy a bővítésnél felmerülnek időnként politikai szempontok. Ezt a szocializmus újságain felnevelkedett újságolvasó, amikor a jelentést olvassa, és a sorok közé is tud olvasni, mert mi tudunk, láthatja, hogy itt bizony ravaszkodások és mérlegelések is időnként, szóhasználat óvatos kiválasztása formájában bizony feltűnnek. Ezek mögött általában nem valamifajta szakmai megfontolás, hanem inkább politikai szempontok vannak, amit én nem tartok természetellenesnek, mert tizenöt állam véleményét egyszerre kifejező szövegezést kell találni - és ez politika.
Tehát én elfogadom azt, hogy lesznek és vannak mind a mai napig politikai szempontok egy-egy ország értékelésénél, az arról szóló szöveg kialakításánál, és talán lesznek majd a felvételről szóló döntésnél is. De engedje meg, hogy vitatkozzam önnel abban, hogy ez egy kizárólagos szempont lenne, sőt, hogy ez volna a legfontosabb. Én inkább úgy érzem a saját tapasztalataim alapján, hogy a döntő szempont mégis csak a felkészülés lesz. Azt gondolom, hogy egy kombináció áll majd elő a döntéshozóknak a fejében, amikor meg kell hozni a döntésüket, politikai szempontok és felkészültségbeli szakmai szempontok kombinálása fog bekövetkezni. És ezért egyáltalán nem mindegy, hogy ennek a mixtúrának a kialakításában mi milyen teljesítményt tudunk felmutatni, hogy tudjuk-e a magunk révén befolyásolni ezt a döntést. Ezért a teljesítmény fontos dolog, és én azt az összefüggést, amely a teljesítményünk és a tagságunk között fennáll, bár nem nevezném egyenes vonalúnak, de kétségkívül erősnek kell hogy minősítsem. Ezért nem is értékelném le annak a jelentőségét, hogy mit teljesítünk, és arról milyen értékelés születik a világban.
Felvetette az elnök úr azt a kérdést is, most Lengyelországot nem érintem, mert az messzire vinne, és a frakcióvezető úr meg fogja tőlem vonni a szót, ha még abba is belebonyolódnék; de felvetett egy másik kérdést, amely közelebb van hozzánk, és fontosabb is nekünk, ez pedig Románia és Erdély kérdése. Ahogy ön fogalmazott - fel is írtam magamnak idézőjelek közé -: nem szabad figyelmen kívül hagyni a magyar kormánynak ezt a dimenziót. Bizony nem! Sőt ez az egyik legfontosabb dimenzió; nem a legfontosabb, de az egyik legfontosabb dimenzió.
Úgy gondolom, önnek abban is igaza van, hogy a státustörvényhez különböző európai testületek mintha ellentétes módon viszonyulnának. Ismét a sorok közötti olvasás képességére van szükségünk ahhoz, hogy megértsük, pontosan most akkor hányadán is állunk. De mégis azt gondolom, hogy a státustörvény elfogadása nagy lépés volt a magyar nemzetstratégia szempontjából, mert az Európai Unióhoz való csatlakozással összefüggésben felmerülő romániai és erdélyi problémának a megoldásában ugyan nem - ez egy komoly ontológiai kérdés, hogy megoldható-e egyáltalán ez a probléma, most ezt tegyük zárójelbe -, de a probléma kezeléséhez, a mainál kedvezőbb helyzet kialakításához az a szép parlamenti többséggel elfogadott törvény minden bizonnyal hozzájárul, és ezt nyugodtan tekinthetjük éppen ezért közös sikernek.
Azt is mondta az elnök úr, nyilván sokak szívében pengetett meg kedves húrokat, hogy Magyarország hasson oda, hogy beneš i dekrétummal Csehország és Szlovákia ne csatlakozzon az Európai Unióhoz. Azt tudom mondani, elnök úr, hogy mi egy jelentkező ország vagyunk. Mi más, harmadik országok belépéséül feltételeket szabni nem tudunk. Ezért mi ebben a pillanatban ezzel a kérdéssel az uniós csatlakozással összefüggésben nem akarhatunk és nem is lenne szerencsés, ha foglalkoznánk.
Az alapszerződések felülvizsgálatára vonatkozó nemzetstratégiai javaslaton érdemes elgondolkodni, bár én nem támogatom. Ettől még persze beszélni lehet róla, de én itt nem értek egyet az előttem szólóval, ezeket a szerződéseket nem kell felülvizsgálni, dacára annak, hogy egyébként nagyon sok kívánnivalót hagynak maguk után. Nem véletlen, hogy oly sokan nem is szavaztuk meg őket. A probléma inkább az velük, hogy nagyon fontos kérdéseket nem oldanak meg. Amit most mi tehetünk, ahelyett hogy szerződések felülvizsgálatára fordítanánk az erőinket, gondolom, mindannyian belátjuk, hogy ennek a konnotációja nem a legszerencsésebb a céljaink elérése szempontjából, tehát szerződések felülvizsgálata helyett mi pozitív javaslatokkal állunk elő, amelyeket egyébként rendezni kellett volna meggyőződésem szerint azokban a bizonyos szerződésekben, most utólag kell egyenként hozzáragasztgatunk.
Van, ahol sikerrel járunk, tisztelt képviselőtársaim, és van, ahol még nem jártunk sikerrel. Az erdélyi magyar egyetem ügyében, amelynek benne kellett volna lenni érzésem szerint ebben a szerződésben, úgy tűnik, hogy sikerrel jártunk. Teljes kudarc ez idáig az egyházi ingatlanok visszaadásának kérdése, amiről szintén nem egy fikarcnyi lábjegyzetben, hanem hosszadalmasan kellett volna traktátust tartalmazni ennek a szerződésnek. És bizonyára sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy egy kommunizmus utáni ország esetében fontos mérce, hogy a korábban elkobzott vagyonokat, különösen ha azok egyébként egy nemzet lelki önazonosságának kérdésköréhez tartoznak, hajlandó-e visszaadni, vagy nem hajlandó, van-e ilyen készség vagy nincs.
Ez ügyben a szóban forgó ország területén eddig kevés történt ahhoz, hogy az ott élők elégedettek lehessenek. Ez talán minden, Romániával szembeni baráti érzésünk kinyilvánítása mellett is elmondható.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kovács elnök úr felvetett egy gondolatot, egy olyat, ami már 1990 óta hol így, hol úgy fordul bennem, nehéz igazán jó álláspontot kialakítani, illetve ez egy olyan probléma, amiről az ember, a hangulatától függően is mindig újra és újra gondolkodik: most akkor vizsgázunk-e vagy nem? Szabad-e úgy gondolkodnunk, hogy az ezeréves magyar állam valami vizsgabizottság előtt áll, még akkor is, ha az ember csak harminc-egynéhány éves? Mégiscsak úgy hozta a sors, hogy egy ezeréves államot kell kellő méltósággal képviselni. Helyes-e ilyen összefüggésben azt mondani, hogy itt állunk, tisztelt vizsgabizottság, most akkor tessenek rólunk véleményt mondani? Nem olyan egyszerű lelki kérdés ez! Ezért én nem intézném el egyetlen kézlegyintéssel, mondván, hogy esetleg az ebben az ügyben megszólaló választópolgárok - nem akarom önt rosszul idézni - hamis önérzetére apellál, nincs ilyen szándék bennünk, ez egy valódi probléma. Ez egy valódi, önérzetbeli probléma. Lehet, hogy a politikában szokatlan erről beszélni, de én úgy gondolom, ennek nincs különösebb akadálya, hiszen nincs bennünk rossz szándék, nem sandaság vezet bennünket, hanem valóban küzdünk ezzel a problémával. Ezért én azt gondolom, ezt talán érdemes felvetni.
Én a következőre jutottam legutóbb, amikor ezzel a kérdéskörrel találtam magam szembe: az kétségtelen - és ez a NATO-n belüli helyzetünkre is igaz -, hogy Magyarország nem azonos súlyú ország, mint maga az Európai Unió, bár ez nem egy ország, sőt, a NATO-n belül is Magyarország nem azonos súlyú ország, mint a legnagyobb NATO-tagállam. De nem véletlen, hogy mind a magyar nyelv, mind a többi nyelv különbséget tesz az azonos súlyú meg az egyenrangú kifejezés között - ezt helyes, ha mi is megtesszük. Meggyőződésem szerint ez nem azért van, hogy színesítse a nyelvünket, hanem ennek ténylegesen van jelentősége, a nemzetközi kapcsolatokban vannak nem azonos súlyú, de egyenrangú felek. Szerintem az Unióval való viszonyunk is ilyen: egyenrangú felek, bár nem azonos súlyú felek tárgyalnak egymással. S ez a második megjegyzés, amit szeretnék tenni.
Az sem véletlen, hogy a magyar nyelvben a vizsga szó mellett létezik a tárgyalás kifejezés is, és az sem véletlen, hogy maga az Európai Unió nem azt mondja, hogy vizsgáztatjuk a tagjelölt államokat, hanem azt mondja, hogy tárgyalunk velük. Ezért úgy érzem, hogy ez a diák-tanár hasonlat nemcsak az önérzet okán, hanem a helyzet valóságos leírása okán is mintha hibádznék. Ha megengedi, én nem javasolnám magunknak azt, hogy mi ebbe a szituációba képzeljük magunkat, amikor vizsgáztatnak bennünket.
Ráadásul, amit Szájer képviselőtársam mondott, az is ide kapcsolódik, hiszen ő azt mondta, hogy itt érdekek is vannak. Márpedig egy tanár meg egy diák kapcsán az ember abból indul ki, hogy a tanárnak nincsenek a diákkal rivalizáló vagy azzal ellentétes érdekei. Ezzel szemben, amikor tárgyalunk az európai uniós országokkal, bizony vannak egymással rivalizáló és időnként konfliktusba kerülő érdekeink.
Mindezek alapján én inkább arra jutottam, tisztelt elnök úr, hogy inkább nem értenék önnel egyet ebben a vizsgázunk-nem vizsgázunk kérdéskörben (Derültség a Fidesz padsoraiból.), és inkább továbbra is elismerem, hogy fogyatékosan ugyan, de hangot adnék annak a problémának, hogyan is kell viszonyulni lelkileg ehhez az időszakhoz, amelyen, remélem, mindannyiunk érdekében hamar túl fogunk majd jutni.
Volt még néhány kérdés itt, amire egy-egy megjegyzést azért szeretnék tenni, de úgy látom, az időmből kiszaladván ezt inkább meghagyom másoknak: földtörvény, földalap, egészségügyi reform és költségvetés összefüggése, amin nem megtakarítani fogunk, hanem többletkiadást fog majd okozni, autópálya-építés - ezeket inkább meghagynám majd az utánam szólóknak.
Már csak egyetlen dologgal foglalkoznék, ez az országjelentéssel kapcsolatosan a bírálat helyes aránya kérdésköre. Egyetértek azzal, hogy az országjelentés minden idők Magyarországról született eddigi legjobb országjelentése. Örülök annak, hogy ezt az ellenzék sem vonja kétségbe. Mint az előttem szólók is elmondták, ez nem a kormánynak köszönhető; a kormánynak is van ugyan hozzá köze, egyesek szerint ez inkább negatív előjellel értendő, én azokhoz tartozom, akik azt mondják, hogy mi segítettünk abban, hogy ez az országjelentés így születhessen meg. Az sem kétséges, hogy az előző kormányoknak is van közük ehhez az országjelentéshez, de elsősorban mégiscsak a magyar polgárok teljesítményéről szól ez az országjelentés, tehát mindannyiunk számára jó hír az, hogy a teljesítményünket most értékelték a legmagasabbra. És vannak bírálatok is ebben a jelentésben, amikkel szintén foglalkoznunk kell; nem azért, mert az Unió kéri - ez sem elhanyagolható szempont -, hanem elsősorban azért, mert ezek a mi problémáink. A cigánykérdéssel, a romák magyarországi helyzetével nem azért kell foglalkozni, mert az Uniónak valamifajta flastrom kellene, ami elfedi ezt a vonást az arcunkon, hanem azért kell vele foglalkoznunk, mert a magyar jövő egyik nagyon súlyos kérdéséről van szó. Az egészségüggyel nem azért kell foglalkoznunk, mert az Unió most már sürget bennünket, hanem azért, mert szeretnénk, ha az élet értékesebb lenne Magyarországon, és megtartani, megmenteni is nagyobb sikerrel lennénk képesek, mint most vagyunk.
A kérdés azonban nem ez, hogy vannak-e bírálatok, hanem hogy mi a teljesítményelismerés és a bírálat közötti helyes arány. S amikor itt most hallgattam a hozzászólásokat, eszembe jutott egy idézet, amit állítólag a süllyedőfélben lévő Titanic egyik utasa mondott, aki a következőket mondta: én ugyan kértem jeget a teámba, de ez azért már nevetséges! (Derültség.) Azt hiszem, ebben a gondolatban talán van igazság, és ha ezt szem előtt tartjuk, akkor ez segít mindannyiunkat abban, hogy a teljesítmény, az elismerés és a bírálat közötti, mindannyiunk javát szolgáló helyes arányt megtalálhassuk. Ehhez kívánok a vitában részt vevőknek sok szerencsét!
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormányzó pártok, valamint a MIÉP padsoraiban.)
(http://www.mkdsz.hu/n14/pn011129-orban.html)
