Az implikációs univerzálé olyan állítás, amely azt mondja ki, hogy ha valami teljesül egy nyelvben, akkor valami más is teljesül. Univerzálékutatáskor amúgy általában nem szoktak törekedni a százszázalékosságra, meg szoktak elégedni, a túlnyomó többséggel (a nyelvek száma olyan nagy, hogy ha olyan állításokat fogalmaznának meg, ami kivétel nélkül minden nyelvre jellemző, valószínűleg megmaradnának a trivialitások szintjén).
A nyelvekre vonatkozó állítások többfélék lehetnek. 1. (Lényegében) minden nyelvre igazak – ezek az univerzálék.
2. Csupán egy-egy nyelvre igazak – ezek az adott nyelv leírásakor említendő állítások.
3. Nyelvek bizonyos, jól körülhatárolható csoportjára igazak – ezeket vizsgálja a nyelvtipológia.
Mivel Greenberg nem csupán univerzálékutatással, hanem nyelvtipológiával is foglalkozott, nem kell meglepődni azon, hogy 3. típusú állításokkal is foglalkozott.
A szónak a meghatározása még egy nyelven belül is problémás. Állítólag a legfrappánsabb definíció szerint: szó az, ami két szóköz között található az írott szövegben. :-) Bármilyen más definícióra rögtön előáll valaki egy ellenpéldával - a magyar nyelvből. (Felteszem, a kínaiban kevésbé problematikus a definíció, ded kevés az annyira vegytiszta izoláló nyelv.)
Tehát a szófaj nem univerzálé. Ez az igazi pozitív negatív közlés: az univerzálék körét úgy is megközelíthetjük, hogy mi nem az. (NB - a szófaj ezek szerint lokális univerzálé az indoeurópai nyelvekben, vagy talán pontosabb, ha infelktáló nyelveket mondunk?)
Három vonalon lehet továbbgondolni:
A mondatrészek kérdésében kicsit Tamás vagyok. Most nem alany-állítmány stb. a lényeg, hanem az, hogy a mondatban résztvevő szavak funkciója a megnyilatkozásban különböző, és meghatározható. (Szvsz ez a mondatrész).
Vajon univerzálé a mondat, azaz van olyan nyelv, amelyre nem jellemző ez a kategória?
Lehet úgy is fogalmazni, hogy az implikációs univerzálékról van szó. Azonban én bajban vagyok időnként a terminológiával, mert pl. nem lennék képes most megmagyarázni, mi az implikációs univerzálé. Azonban abból, amit Vitya írt, meg amit én láttam a Greenberg lapján, abból arra következtettem, hogy a kutatás arra irányul, melyek azok az elemek, amelyek több nyelvben ismétlődnek, de nem korlátozódik azokra, amelyek minden nyelvben egyformák.
Kis Ádám
„El kellene dönteni, hogy azt tekintjük-e univerzálénak, ami a nyelvek egy sorában azonos, vagy azt, ami minden nyelvben azonos.”
Jól értem, hogy a „nyelvek egy sorában azonos”-on az implikációs univerzálékat érted? Vagy egyáltalán nem értem a hozzászólásod?
A szófajokról tudható, hogy nincsenek minden nyelvben. A kérdés valódi megválaszolásához azonban pontosítani célszerű a megfogalmazást. Lexikai szófajok ugyanis nincsenek minden nyelvben, aktuális szófajok – úgy tűnik – vannak. Jó példa a lexikai szófajok nélküli nyelvre a kínai, ott ugyanis a szavak szófajisága csak a mondatban születik meg. Ahogy az angol kezd tipológiailag egyre hasonlóbbá válni a kínaihoz (kötött szórend, izolálás, jellemzően egy szótagos szavak), az angolban is egyre gyakrabban megfigyelhető, hogy egy-egy szó lehet egyszerre főnév, ige vagy melléknév, csak a mondatból derül ki, hogy aktuálisan melyik.
Ha kicsit máshonnan közelítünk, azonban elég bajosnak érzem a kérdést, hogy minden nyelvben van-e szófaj vagy mondatrész, illetve mely szófajok, mely mondatrészek vannak/jellemzőek egy nyelvben. Ezek a kategóriák ugyanis – legalábbis jórészt – nem a nyelveket, hanem a nyelvleírást, a nyelvi modellt jellemzik. Magyarán: szófajok, mondatrészek nem a nyelvben vannak, hanem a nyelvtankönyvekben. Természetesen lehet bizonyos általánosan elfogadott definíciókat alkalmazni, és így vizsgálni a jelenségeket, de arról sem szabad megfeledkezni, hogy ezek a grammatikai kategóriák jobbára az indoeurópai nyelvcsalád nyelveinek leírásakor születtek, így elég könnyen szalad bele (akárcsak a magyar esetében) az ember olyan problémákba, amelyek az adott leírási keretben nem vagy nehezen, illetve többértelműen válaszolhatók csak meg.
A kérdés jó, de a felvezetés is jó volt. Azért nem írtam magánhangzót. A magyarban a szótagok magánhangzók körül alakulnak ki, vannak nyelvek, amelyekben lehetnek szótagképző mássalhangzók is.
Bizonyos sajátos helyzetektől eltekintve jelentés csak szótaghoz kapcsolódhat, azaz a nem szótagképző fonémák önmagukban csak ritkán jutnak jelentéshez
2. Minden nyelvben van szótag Mi az a szótag?
Ez most nem vétónak van szánva, hanem kérdésnek. Egyes nyelvekben ugyanis a mi fogalmaink szerinti mássalhangzó is szótagképzö.
Szükségszerüen az egy magánhangzó (vagy egyéb szótagképzö) + valahány mássalhangzó egységek szerint tagolódik a beszéd? - Nyilván tagolható így bármely nyelv, de minden nyelv eszerint tagolódik magától is?
Úgy érzem, Oszi megfogalmazott valamit, ami engeb zavart a Greenberg-féle megközelítésben. El kellene dönteni, hogy azt tekintjük-e univerzálénak, ami a nyelvek egy sorában azonos, vagy azt, ami minden nyelvben azonos.
Szerintem korlátozott univerzálékat viszonylag könnyű találni (attól függ, milyen nyeéveken vizsgáljuk őket).
Engem igazából az abszolút univerzálék érdekelnének (bár szerintem ez fából vaskarika: a korlátozott univerzálé nem univerzálé).
Visszatérve az elejéhez, ezért tartom Oszi kérdését érdekesnek:
a nyelvnek vannak olyan strukturális elemei, amelyeket szinte objektívnak tekintünk.
Például a szófajok, a mondat (és a mondatrész), a személy, a szám.
Ezeket kellene gyűjteni.
Van egy javaslatom:
Lehet, hogy helyigényes, de célravezető módszer. Nyissuk meg az univerzálék listáját! Az újonnan megjelenő javaslatokat vagy beillesztjük, vagy nem. Az illeszthető be, amellyel kapcsolatban senki nem jelent be vétót. A vétót nem kell indokolni. A listát mindig visszaírjuk. Ha igaz, hogy 40 körüli ilyesmi lehet, nem lesz túl hosszú, és van nekünk copy-paste-ünk.
Annyi megszorítást tegyünk a dologba, hogy csak olya nyelveket veszünk figyelembe, amelyek élnek vagy éltek (természtes, vagy a természetes nyelvekhez hasonlóan elfüggetlenedő mesterséges nyelvek).
A listát a következőkkel szeretném megalapozni:
1. minden nyelvet tanulni kell
2. Minden nyelvben van szótag
Kivácsi lennék arra (bár az eddigi hozzászólásokból az igenlö válasz tünik valószínünek), hogy a szófajok (ige, fönév, melléknév...) illetve a mondatrészek (alany, állítmány) fogalma minden nyelvre alkalmazható-e.
Nyilván nem az összes szófaj létezik minden nyelvben (a magyarban nincs elöljáró, más nyelvekben meg névutó nincs), illetve szó esett az ergatív nyelvekröl, ahol nincs (vagy másképp van) tárgy - de állítmány azért ott is van.
Mely szófajok, mondatrészek vannak meg minden nyelvben? Vannak-e "egzotikus" szófajok, mondatrészek, melyek csak kis számú nyelv sajátjai?
„Ha a S az alany, az O a tárgy, a V az ige, akkor ezt nem értem.
Magyarul simán mondhatjuk, hogy »Homokot hord a szél.« meg egyébként is szinte akármilyen szórendü mondatot kreálhatunk.”
Akkor nem domborítottam ki eléggé, hogy ilyenkor mindig az alapszórendre kell gondolni, azaz arra a szórendre, amely a nyomtatéktalan mondatokat jellemzi, amelyekben nincs hangsúlyozva, kiemelve semmi.
Ezeket a típusokat tekintette alapul: SOV, SVO, VSO – merthogy megfigyelte, hogy az S mindig megelőzi az O-t. Ha a S az alany, az O a tárgy, a V az ige, akkor ezt nem értem.
Magyarul simán mondhatjuk, hogy "Homokot hord a szél." meg egyébként is szinte akármilyen szórendü mondatot kreálhatunk.
De svédül is hangozhat a "Péter a könyvet olvassa." jelentésü mondat akár Peter läser boken., akár Boken läser Peter. formában, attól függöen, hogy mit akarunk hangsúlyozni.
Az alábbiakat Havas Ferenc óráinak jegyzete alapján írom, a memóriámban ugyanis nincs meg tökéletesen. Greenberg a formális mondattani tipológia legfontosabb személyisége, a fő tipizálási alapja a mondat szórendje volt. 30 különféle nyelvet vizsgált meg, ennek alapján próbált univerzálékat (elsősorban implikációsakat) megfogalmazni Ezeket a típusokat tekintette alapul: SOV, SVO, VSO – merthogy megfigyelte, hogy az S mindig megelőzi az O-t. A típusok elnevezhetők aszerint, hogy az ige hányadik helyen van, így az SOV pl. a III. típus. Ha az AN jelzősorrendű nyelveket A-val, az NA sorrendűeket N-nel jelöljük, az inkább prepozíciós nyelveket Pr, az inkább posztpozíciósakat Po jelöli, akkor előáll a következő táblázat (a számok az adott típusba tartozó nyelvek számát jelentik; a megjelenítés nagyon csúnya lesz):
- I. II. III.
PoA 0 1 6
PoN 0 2 5
PrA 0 4 0
PrN 6 6 0
A Po típusra jellemző a birtokos-birtok szórend, míg a Pr típusra (kivétel: norvég) a birtok-birtokos szórend.
Néhány implikációs univerzálé: I. => Pr; I. => N; III. => Po (kivétel a latin, mely SOV, de Pr); II. => Pr (ez nem kivétel nélküli). Itt van a jegyzetemben egy számomra már nem értelmezhető, kérdőjeles implikációs univerzálé: III. & birtok-birtokos => N.
Az NA típusú nyelvekben általában van, de legalábbis lehetséges a mellékneveknek egy olyan kis csoportja, amely AN szórendet ír elő, az AN típusú nyelvekben nincs olyan csoport, mely NA szórendet írna elő (a magyar értelmező e szerint az elmélet szerint tehát nem tekinthető jelzőnek; ez koherens az egyéb modern kutatásokkal). Más implikációs univerzálé: a névmási O követi a V-t => a fn-i O is, de az implikáció ellenirányban nem igaz. Van grammatikai nem => van grammatikai szám. Ezt megint nem tudom egyértelműen dekódolni (jól jegyzetelek :-) ), két olvasatom van: Minden nyelvben van névmási kategória, legalább 2 számra és 3 személyre. Vagy: Minden nyelvben, amelyben van névmási kategória, van legalább 2 szám és 3 személy. Ha mind a képző, mind a rag a tő egyazon oldalán van, akkor a képzp helye a tő és a rag között van. Nincs olyan nyelv, amelyben van hármas szám, de nincs kettes szám, azaz duális. Nincs olyan nyelv, amelyben van duális, de nincs plurális.
Greenbergnek összesen 45 univerzáléja volt. Munkásságát azonban számosan bírálták. A legtriviálisabb bírálat azon alapul, hogy bár különféle jellegű nyelveket vizsgált, a világ 4-6000 nyelvéből 30 meglehetősen kevés. Ennél magvasabb probléma, hogy magától értődőnek vette azt a tényt, hogy minden nyelvben van alany és tárgy. Ez az állítás azonban az ergatív* nyelvekre nem igaz, és a világ nyelveinek jelentős hányada ergatív, vagy vannak ergatív vonásai. További probléma Greenberg elméletével, hogy a SOV-SVO-VSO típusok meghatározásánál az alapszórendből indul ki, de ez egyáltalán nem definiálható egyértelműen. A németben pl. más a függő mellékmondatnak és az önálló mondatnak az alapszórendje (általában az elsőt szokták meghatározónak tartani), vagy a magyarban más az alapszórend határozott és határozatlan tárgynál, így a magyar tekintetében sem dönthető el könnyen, hogy az SVO vagy az SOV szórend-e a jellemző (azt szokták mondani, hogy a magyar halad az SOV típusból az SVO típusba).
* Az ergatív nyelvek az ágens (cselekvő) és páciens (elszenvedő) jelölésének másfajta módjával élnek, mint az alany-tárgy nyelvek. Az alany és a tárgy alapvetően ugyanis szintaktikai kategória, és meglehetősen lazán függ össze a szemantikával; az ergatív nyelvek szemantikusabb, természetesebb megoldással élnek. Abszolút esetben van az, akivel, amivel történik az igei tartalom, ergatív esetben pedig – ha ismeretes – az aktív cselekvő. Tehát ha a következő két mondatot tekintjük: Péter könyvet olvas. A labda gurul., a könyv és a labda lesz azonos, abszolút esetben, míg a Péter ergativusban. Látszatra ez olyan, mintha az ergatív nyelvek szenvedő szerkezetet használnának: A könyv olvastatik Péter által., jelentős különbség azonban, hogy míg az alany-tárgy nyelvekben a passzív szerkezet mindig transzformációval jön létre az aktív szerkezetből, azaz jelölt, az ergatív nyelvekben ez a jelöletlen, a természetes szerkezet.
Nem nagyon mernék évekkel ezelőtti emlékeimre alapozva tudományos igényű kiselőadásba kezdeni. A lényeg az, hogy ez a Greenberg nevű nyelvész meghatározott tulajdonságok alapján vizsgált egy csomó nyelvet, majd olyan "képleteket" állított fel, miszerint ha egy adott nyelvre jellemző az "A" tulajdonság, akkor nagy valószínűséggel "B" tulajdonság is jellemző lesz rá. A példákat pedig már elfelejtettem, sajnos, csak egy dereng (lehet, az is pontatlanul): ha egy nyelv "balra bővítő", akkor valószínűsíthető a főnévi csoporton belüli prepozitív névelő, illetve az egyéb determinánsok, jelzők főnév előtti helye. Sok hasonló megállapítása volt, amelyek adott esetben egy megfejtésre váró nyelv esetén is segítenek bizonyos, már ismert tulajdonságaik alapján az ismeretlenek kikövetkeztetésére (vagy "megtippelésére"), de talán elárulnak valamit az általános emberi nyelvi logika működéséről, avagy egy feltételezett általános nyelvtani "mélyszerkezetről". (Generatív grammatikusok, ne lőjetek!!!) :-)
Sajnos, most nem vagyok olyan agyi állapotban, hogy ilyen nagyívű dolgot áttekinthetnék. Ezért csak vázlatosan:
Szerintem nem az intervokális [p], [t], [k] hangokat, hanem a zöngés [b], [d], [g]-t fenyegeti inkább "veszély". Én úgy vélem itt hangzóssági hasonulás lép fel a környező magánhangzók hatására: zöngétlen zár(rés)hang > zöngés zár(rés)hang > zöngés réshang-approximáns > félmagánhangzó (> kiesés) irányban.
Az ősmagyar [*k] is előbb [*g] kellett hogy legyen, utána lett [*G], majd [u] ~ [v], ill. [j], vö. *roke (> *roge) > *roG > rou > ró ~ rov(ás) 'vés', ill. *tanokt (> *tanoGt) > *tanoxt > *tanojt > tanít.
Ugyanez figyelhető meg pl. a spanyolban is, vi. előbb zöngésülés, utána réshangúsodás, végén esetleg kiesés: l. caput 'fej' > [*kabeda] > sp. cabeza [kaweTa] 'ua.', tepidus 'langyos' > [*tibido] > [*tiwiDo] > sp. tibio [tiwio] 'ua.'.
A jelenség ugyanakkor nem egységes a veláris képzési helyen (hátsó mgh. előtt) a spanyol megrekedt a zöngés zárhang állapotában: l. focus 'tűzhely' > sp. fuego [fuego] 'tűz'. Ugyanakkor a francia itt eljutott a kiesésig: > [*feGu] > [*feu] > fr. feu [fő] 'ua.'.
Úgy vélem, erre a jelenségre vezethető vissza az [l] vokalizálódása is [u] félhangzóvá.
(Nem intuitív speciális jelek (SAMPA szerintiek): "x": zöngétlen veláris réshang, vö. német ach-Laut, "G": az "x" zöngés párja, "T": zöngétlen dentális réshang, vö. angol "thin", "D": a "T" zöngés párja, "w" itt = "B" = zöngés bilabiális réshang)
> Keresni kellene - különböző nyelveken - olyan szópárokat, amelyek csak az r-l-ben térnek el.
Sajnos az ilyen feladatokban nagyon rosszul teljesítek, ezért csak néhány példa jutott most eszembe,, és egyelőre magyarul: szel - szer, talál - talár, keleszt - kereszt, halaszt - haraszt.
De szerintem rengeteg ilyen van. A tévesztés persze szövegkörnyzetben az "igazi", így az azonos szófajú szavak közt kellene inkább keresni. Ez a listám rövidebb: szelel ~ szerel, fal '<épület része>' ~ far.
Az "l ~ r" tévesztés a magyar nyelvtörténetben is előfordult: vö. világ ~ virág hasadás (a vil- ~ vir- kétalakú fiktív tőből). Egy régebbi a három '3' szó hagalakjának kialakulása. Ezt még manysi rokonainkkal együtt téveszthettük el (manysi chúrum), mivel a többi finnugor nyelvben (a hantiban is: chul@m!) "l" hang van a mi "r"-ünk helyén.
„a király és a kutya k-ja szükségképpen más fejlődési irányt vesz-é (amint ez történt a szatem-nyelvekben, majd pár évszázaddal később a kentum-nyelvek jelentős részében is)”
Nem kell olyan messzire menni: a magyarban is (vö. kéz : hajlik ~ kajla).
Szerintem nagyon érdekes - és talán az univerzálék témájába vágó - kérdés, vajon mi az oka annak, hogy térben, időben és nyelvcsaládi hovatartozásban oly távoli nyelvek történetük során hasonló jelenségeket produkálnak a hangtani fejlődésükben? Általános jelenség pl. az intervokális "gyengülés" (a zöngétlen zárhangok zöngésülése, majd réshang-állapoton keresztül történő elmagánhangzósodása), az "l" elmagánhangzósodása (talán ugyanaz a jelenség), a palatalizáció, a magánhangzók hosszú-rövid - kvantitatív - oppozícióját felváltó nyílt-zárt - kvalitatív - oppozíció. A kérdés egyébként tudom, hogy nem jó, mert "miért"-ekre a legritkább esetben van válasz. Másképp fogalmazok: állítható-e, hogy egy intervokális helyzetben álló zöngétlen zárhang nyelvtörténeti szempontból instabil helyzetben van és várhatóan (és megjósolható irányban) meg fog változni, és ugyanígy instabil egy veláris mássalhangzó helyzete palatális magánhangzó előtt? Megint másképpen: a király és a kutya k-ja szükségképpen más fejlődési irányt vesz-é (amint ez történt a szatem-nyelvekben, majd pár évszázaddal később a kentum-nyelvek jelentős részében is), avagy fogadhatnánk-e arra, hogy a "lepedő" szavunk p-je nem lesz hosszú életű?
Az univerzálék témájához: egyszer fél évig foglalkoztunk egy szemináriumon Greenberg implikációs univerzáléival. Szerintem a topiknyitó kérdésére ezek adhatnak - persze csak részleges - választ.
> Érdekes,de léci, magyarázd meg, mi ennek az összefüggése a surorival?
Nincs már összefüggése, mint annyi, hogy én abban a hitben vagyok, hogy a te a 7-esbeli alábbi beírásod:
> Megjegyzem, azért az l-r oösszemosása éppenséggel okozhat értési problémákat. Az idézett előadáson elhangzott egy példa: surori.,
az én 5-ösbeli alábbi megjegyzésemre való válasz:
> Talán felvetődhet, hogy miért döntött Trubezkoy a fenti hangok megtartása mellett. Amelyik nyelv nem ismeri az l-t, de ismer valamilyen r-félét, az ejtheti azt, ettől még meg fogják érteni.
Nem láttam sehogy, csak hallottam, azt k-val. Ez nekem nem okozott problémát, mert a khi latinos ejtése inkább k, mint h, tehát – gondoltam én – semmi gond a k-val. Ezek szerint balek voltam.
Érdekes,de léci, magyarázd meg, mi ennek az összefüggése a surorival?
Más.
Aiszkhülosz - Eszkil
Aiszkhülosz neve latin átírásban Aeschylus. Ebből elég törvényszerűen alakult ki az Eszchil alak. (Hogy kell itt cirillül írni?") A múlt században nálunk is divat volt a latin nevek végéről lelopni az ust, ill az iust. Horatius pl. oroszul Gorac.
Most, hogy rumci k-val vagy x-val látta-e,azt nem tudom, de az utóbbi a helyes.
Az Aiszkülosz-ra még jó darabig nem jöttem volna rá. (Egyébként az Eszkil varég személynévként, és egy bolgár-török törzsnévként elöfordul orosz lejegyzésben.)