KŐSZEG FERENC
Erdélyben - Komlóssal
Hihetetlenül szép vidéken autózunk Parajdról Gyergyószentmiklós felé, hihetetlenül rossz úton. Mindkét oldalon véget nem érő fenyőerdők, házmagas fák. A kátyúkat azonban nem lehet kikerülni, ha elfordítod a kormányt, hogy megmentsd a jobb első kereket, a bal már bele is huppant a másik lyukba. Felérünk a Bucsin-tetőre, a szélesen kitáruló táj kárpótol a bosszúságért. De azért a fele út még hátravan, meg vissza is kell jönni, így a napfényben csillogó mezők látványa sem oszlatja el a szorongást, vajon megússzuk-e tengelytörés nélkül.
"Az én világképemben - írja Hajdú János - a ma Magyarországon zajló események úgy jelennek meg, mint egy óriási történelmi vargabetű..." Hajdú hisz benne, hogy az államszocializmus vissza fog térni, ahogy a középkor után "a reneszánsz meg a reformáció során" a kereszténység is "visszanyerte eredeti funkcióját."
A Szent Anna-tó parkolójában jórészt magyarországi autók, a tónál, bár az ég borús, piknikező sokaság. Menjen inkább az erdőbe, tanácsolják a szembejövők, amikor az ember a budit próbálja megközelíteni. A Gyilkos-tó környékét belepik a sör-, hamburger-, kukorica- meg főként gagyiárusok bódéi. Itt még az erdőbe sem lehet bemenni, az ösvény mentén katonás rendben sorakoznak a szarkupacok, egy-egy nagyobb halom, mint vezénylő tábornok, az út közepén tornyosul. A közeli fogadóban van ugyan fizetős WC a betérők számára is, ajtaja előtt kézmosó lavór, amelynek vizével majd a kagylót is le kell öblíteni, csak éppen a kulcs nincs sehol. Tessék várni, anyukám nemsokára jön haza, nyugtatnak a gyerekek. Marad hát mégis a fenyves.
Közép-Kelet-Európa számára - véli Hajdú János - "a rendszerváltozásnak becézett kártétel" "anyagilag mindenképpen egy harmadikvilágháború-vesztéssel ér fel". Mintha a jeles újságíró, aki vagy harminc éve elolvasható cikkeket írt egyebek közt a német gazdaság állapotáról, nem tudná, hogy a gazdasági összeomlás inkább az oka, mint a következménye volt a rendszerváltozásnak.
Hajdú szemében Komlós - akár maga Kádár János - az a kommunista, aki állandóan a kompromisszumot keresi a "mit kellene csinálni?" és a "mit engedhetünk meg magunknak?" között. Ha ez arról szól, hogy rossz rendszerben élünk, de minthogy rajtunk kívül álló okból kénytelenek vagyunk ebben élni, próbáljunk meg hát egy kicsit jobban élni benne, akkor a kompromisszumkeresés értelmes magatartás: a magyar társadalom túlnyomó többsége eszerint élt, és ezt tekintette a Kádár-rendszer előnyének. Hajdú szerint azonban Komlós (és Kádár) nem azért próbálgatta, hogy "mit engedhetünk meg magunknak?", mert valójában a pokolba kívánta az egészet, hanem azért, mert "a szocialista rendszert lényegre törően, alapjaiban megváltoztatni" akarta. Azaz a létező szocializmusból, amelyet alapjaiban kell megváltoztatni, el akart jutni a nem létező szocializmusba. Csakhogy a nem létező szocializmusnak a lényege, hogy nem létezik. Komlós 1980-ban, Kádár 1989-ben meghalt. Hajdú Jánosban viszont a nem létező szocializmus túlélte a létező szocializmust. Sok évvel korábban a Mikroszkóp Színpadon Hajdú szájából kicsúszott egy mondat a Görögországban ideiglenesen állomásozó amerikai csapatokról. A közönség üvöltve röhögött. Komlós "mint egy acélperec" megszorította vendége karját. "Ha ezt ő mással, más körülmények között is megtette, akkor egypáran erre emlékezhetnek. Így figyelmeztetett, hogy eddig és nem tovább." Azért a létező szocializmus mégiscsak jobb volt, mint a nem létező. Hisz ott legalább a kellő pillanatban megszoruló acélperec figyelmeztette az embert, hogy eddig és nem tovább. De szép is volt.
Az athéni demokrácia visszásságai
Kertész Péter, a hajdani Magyar Nemzet kitűnő újságírója egy főképp interjúkat tartalmazó kötetet állított össze Komlós Jánosról [Kertész Péter: A Komlós. Ulpius-ház, 2002 - K. F.]. A Komlósról szóló könyvben azonban Komlós a legkevésbé érdekes. A Mikroszkóp Színpad alapító igazgatója ugyanis még a saját közegében, a kommersz humoristák csapatán belül sem volt különösebben érdekes, és érdektelensége az idő múlásával csak fokozódott. A róla szóló kötetben a róla szólók az érdekesek.
Jobbára a Kádár-rendszer kedvezményezettjei, a támogatott kategóriába tartozó kultúrmunkások szólnak Komlósról, a közülük valóról, de főképp önmagukról. Kertész Péter megállta, hogy alig nyúljon hozzá a magnóról lefolyó szövegekhez. A túlbeszélés, az ismételgetések, az élőbeszéd esetlenségei csak átlátszóbbá teszik a reflektálatlan önünneplést. Tisztelet a kivételnek, mert az emlékezők között akadnak néhányan, akik annyira utálták Komlóst, hogy képesek hitelesen beszélni róla. Komlós egész életművében nincs annyi humor, mint ebben az emlékezéskötetben.
A nagy mese azzal kezdődik, hogy Komlós hihetetlen politikai érzékkel tudta, hol a határ, ameddig elmehet a rendszer bírálatában. "Komlós egyszerűen azért tudott odamondogatni - véli E. Fehér Pál -, mert olyan eszközökkel élt, amelyek szinte támadhatatlanná tették. És az odamondogatásból eredeztethető nagy népszerűsége is védte őt. Persze a fensőbbség bízott is benne..." Lakatos Ernő, a Párt (a fiatalabbak kedvéért: az MSZMP) Központi Bizottsága agitprop osztályának a vezetője, azaz a magyar sajtó legfőbb cenzora, konkrétabban írja le a komlósi bátorság mibenlétét. (Lakatos - becsületére legyen mondva - Hajdú Jánoshoz hasonlóan nem változtatta meg a nézeteit. Ma is meg van győződve róla, hogy a szocializmus azért nem sikerült, mert "Gorbacsov meg a többiek" Moszkvában elárulták. Meg arról is, hogy "minden idők legliberálisabb sajtóirányítása a miénk volt".) "Komlós János nagy politikai bátorságról tett estéről estére tanúságot, mondja Lakatos, és aki hallotta, az megrebbent egy pillanatra. Aczél György említette, hogy elment megnézni az előadást, és egyfolytában csak meghökkent, de a végén mégis azt mondta, ez a műfaj kell, szükséges". Elképzelem Aczél Györgyöt, amint éppen megrebben, nyilván rémületében, hogy valaki, mondjuk Aczél György, esetleg betiltja az előadást. Valójában azonban Aczél Györgynek aligha volt oka a megrebbenésre. Bátornak Komlós ugyanis legfeljebb abban akarta látni magát, hogy bátran fellépett a rendszer védelmében. "A kabarétól valóban elvárják az emberek - írta a Fő a fejünk című kötete (1970) bevezető párbeszédében -, hogy bátor legyen. De ne feltétlenül a fent lévőkkel szemben, hanem a butasággal szemben, a korlátoltsággal szemben, a hozzá nem értéssel szemben. És ezek a tulajdonságok nincsenek funkcióhoz kötve. Találhatók lenn is."
A Magyar Nemzet, majd a Népszabadság rovatvezetőjeként Komlós a párt kulturális politikájának egyik végrehajtója volt, az kellett legyen a munkaköri leírása szerint is. Mielőtt humorista lett, irodalmi-kultúrpolitikai cikkeket írt. A politikai enyhülés folyamatával párhuzamosan, sőt részben azt megelőzve vagy helyettesítve, az ötvenes évek második felétől megjelenhettek a kortárs nyugati irodalom korábban formalistának bélyegzett szerzői és alkotásai. A kiadásukat azonban illő mentegetőzésnek kellett kísérnie, sőt kívánatos volt, hogy a kritika a művek irodalmi értékét elismerve bírálja "eszmeiségüket", illetve értéküket éppen abban fedezze fel, hogy hitelesen tükrözik az író és a nyugati társadalom válságát. Ez a csavar olykor a szocialista tömb országaiban otthoni értékük fölé emelt egyes szerzőket. Friedrich Dürrenmatt például Nyugaton nem számított akkora írónak, mint Magyarországon, ahol egyébként nyüstölték a formabontó dramaturgiája miatt. Komlós az egyike volt azoknak, akik Dürrenmatt kritikus befogadását elvégezték (Az imperializmus elszabotálása, Valóság, 1959/6.). Komlós a felmagasztalva-ledorongolás gyakorlatának egyik ítéletvégrehajtója volt, írásaiban Révai kultúrpolitikusi agresszivitása keveredett az akkor éppen tilalmas Lukács esztétikai fejtegetéseinek valamiféle vulgarizált változatával. Révész Sándor 1994-ben írt esszéjében (Mi, a Komlós és az elefántok völgye), amely természetesen nem a jelen kötet számára készült, de a kötet egyik legjobb darabja, egy sor idézetet közöl Komlós ez idő tájt született írásaiból. "A Szerelmem, Hirosima fontos film - foglalja össze Révész Komlós értékelését -, Renais nagy tehetségű filmes, de "a szenvedélyes békesikoly elhal a kispolgári giccs fülledt légkörében"." "Az Édes élet nagy film, csak a harcoló tömegek öntudatát nem vette észre a rendező." A Nyolc és fél "csúcs és kátyú", amelyből kiút csak a társadalom valóságos áttekintése lehet". A kultúrpolitikusi feladatteljesítésen olykor átüt a polgári kultúrájú kommunista entellektüel mazochizmusa: le kell hánynia a művet, amelyben - szégyenére - gyönyörűségét lelte. Non christianus, sed ciceronianus es (Cicero-hívő vagy, nem keresztény), vádolta magát a Bibliát latinra fordító Szent Jeromos, amikor úgy érezte, a klasszikus stílus követésének vágya erősebb benne, mint a szent szöveg iránti alázat.
Egykori professzoraim, Pándi Pál vagy Trencsényi-Waldapfel Imre mindig megtalálták az alkalmat, hogy az irodalomtörténet, sőt a vallástörténet tényeit aznapi aktualitások összefüggésében értelmezzék. Eötvös József megriadt attól, hogy levonja a következtetést abból a társadalomkritikából, amelynek A falu jegyzőjében hangot adott: 1848-ban, látva a forradalom radikalizálódását - disszidált. Vergilius az augustusi konszolidáció elkötelezett, mondhatni pártos híveként írta meg, az Aeneist, Róma nemzeti eposzát. Horatius ellenben, akár a szocializmus koszorús költője, Illyés, fenntartásokkal viszonyult az augustusi rendszerhez, amelynek kegyeltje volt. Gagarin, a szovjet űrhajós görög ephéboszként kering a fejünk felett, ő az eszményi ifjú, aki önmagát testben és lélekben kiteljesítve (kalokagathia) hajtja végre a közösség által rábízott feladatot. Ebben a szellemben emeli Komlós a szocialista kabaré előfutárává Arisztophanészt. Elemzése arra fut ki, hogy a klasszikus komédiaíró, akit értetlen értékelői konzervatív és arisztokrata szellemiségűnek tartanak, valójában "az athéni demokrácia visszásságai ellen harcolt, a demokráciát szerette volna "megtisztítani"". Legélesebben Komlós Szerb Antallal vitázik. A világirodalom történetének szerzője szerint "Arisztophanész konzervativizmusa csak a cinizmus maradisága", "Arisztophanészt felelőtlenségében kell élvezni, és nem szabad több erkölcsi komolyságot keresni benne, mint amennyi minden vígjátékíróban volt". Komlós itt leáll az idézetekkel. Pedig Szerb Antal a negatívumok után mondja ki a véleményét: "azt hiszem, könnyen rá lehet mutatni, mi adja meg Arisztophanész vígjátékainak csodálatos, elévülhetetlen varázsát: a szabadság. A szabadság, Athén magában álló politikai remekműve..." "A fantázia szabadsága", "A malícia és gonoszság szabadsága", "A szókimondás szabadsága". És végül: "az igazmondás szabadsága". Arisztophanészt - írja Szerb Antal - "egy ízben meg is büntették nem diplomatikus nyilatkozataiért, egyszer pedig Kleón megverette -, de az senkinek nem jutott az eszébe, hogy darabjának előadását megakadályozzák. A leleményes athéniek a cenzúra intézményére nem voltak képesek rájönni." A szocialista kabaré előfutára a demokrácia visszásságai ellen küzd. De a korlátozatlan szabadság, amelynek közegében ezt teszi, kívül esik a szocialista utód horizontján.
Kabarészerzőként Komlós egyre inkább eltávolodott publicisztikájának harcos elviségétől. "A rendszerhű kabaré csak kispolgári lehetett, s ha politikailag rendszerhű akart lenni, akkor teoretikusan rendszerellenessé kellett válnia" - írja Révész Sándor. "Ez a kabaré elszántabb, következetesebb, mint a másik: a hátulról agitációt nyílt érveléssel cseréli fel, a mechanikus poéngyártást publicisztikus szárazsággal. (...) Nézőjét ez a kabaré éppúgy meg akarja nyugtatni, mint a másik. A kispolgár hétköznapi reálpolitikáját (...) az új kabaré szenvedélyes ellenszenvvel - elfogadja."
Az utóbbi, idézőjelbe tett mondatokat már nem Révész Sándor, hanem - hasonlóan az idézőjelbe nem tett mondatokhoz - én írtam. Ezektől mégis abban különböznek, hogy valóban idézetek a Sándor Györgyről - előhanggal című cikkemből, amely a régi, még Almási Miklós, Diószegi András és Wéber Antal szerkesztette Kritika egyik utolsó számában jelent meg, 1970 júniusában. A folyóirat hamarosan új formátumban indult újra, szerkesztését Pándi Pál vette át. A leváltott szerkesztőség bűnlajstromán állítólag az én írásom is szerepelt. Tény, hogy a Népszabadság kipécézte a cikket, és alaposan rám húzta a vizes lepedőt, válaszom közlését viszont Rényi Péter megtagadta. A cikk, mint címe is jelzi, a kortárs pódiumi humor egyetlen zsenijéről szólt, Sándor Györgyről, aki az elmúlt tíz évben tragikus - de rápillantva pályatársai fejlődésvonalára korántsem érthetetlen - módon belegabalyodott a rendszerváltás útvesztőjébe. Az Előhangban megpróbáltam néhány szóval jellemezni az 1945 utáni kabaréhumor típusait. Az úgynevezett ötvenes években a kabaré - személy szerint Kellér Dezső - a későbbinél szigorúbb cenzúra ellenére még megőrzött valamit a műfaj szükségképpen kritikus attitűdjéből. "Ellenzéki megjegyzést nem engedhetett meg magának, de ha a Patyolatot meg a Közértet csipkedte, a polgár kényszerű életformájának valóságos sérelmeit panaszolta" - írtam. A konferanszié "bízvást kacsinthatott a közönségre: a nézőtérről a polgár önmagával nézett szembe. Együtt, egy szintről nevettek - fölfelé". (Rényi láthatólag csak a polgár szót vette tudomásul a szövegből. Elképzelte, hogy afféle balos ifjoncként nyilván elmarasztalom Kellért a polgári mivolta miatt. Telefonbeszélgetésünk során hiába próbáltam megmagyarázni, hogy a szövegem Kellér mellett szól, és a polgár szót egyáltalán nem negatív minősítésként használom. De hát pozitív értelemben a polgár szót legfeljebb Thomas Mann-nal kapcsolatban lehet használni, mondta hüledezve. A Fidesz-vezetők, akik a Magyar Polgári Párt elnevezést kitalálták, nyilván a Rényi-féle értelmezést vették át, ellenkező előjellel.)
"Napjaink kabaréja (...) - folytattam az Előhangot - saját törvényeit borította fel: a politikai kritika műfaját, mint elnyűtt kabátot - kifordítva - a politikai agitáció műfajává tette". A nézőtéren az egykori polgár helyén "az igénytelen pesti (vagy bécsi) kispolgár" ül, "aki néhány ellenzékinek látszó bemondás kedvéért operettzenével hígítva még a soha el nem olvasott vezércikket is szívesen meghallgatja". Ez a hatvanas évek Vidám Színpadáról szólt, amelynek szövegeit jobbára Róna Tibor írta, egykori szerkesztő kollégám, a sziporkázó szellemiségű, Litványi Károly segédletével. Ennek a kabarénak az ellenében jött létre a Komlós-féle Mikroszkóp. "Az egyik színpadon vállvonogatva, megértő kacsintással kijelentik: a dolgozók nem dolgoznak; a másik színházban vádaskodva bizonygatják: ugyanezt. Az egyik kabaré úgy tesz, mintha a névtelen kisember szemszögéből szólna, a másik nyíltan vállalja, hogy az állítólagos kisember felettesének nevében szól. "Fenn nem is beszélnek - mondja ez a Felettes szemrehányóan -, de lent már azt hallják, hogy ..." vagy még nyíltabban: "Fenn a rendelet jó, lenn megfúrják?"" Nem csoda, hogy Kádár, Aczél meg Lakatos Ernő kedvtelve hallgatták ezt a kabarét. Sőt, talán még azt is elhitték maguknak, kurva bátrak voltak, hogy engedélyezték. De vajon, rajtuk kívül ki volt az a napi 160 ember, aki még pénzt is adott érte, hogy a Népszabadság stílusában lehordják?
"A közönség persze nem spontán verbuválódott - írja a Mikroszkóp egykori művészeti titkára, Zoltai Gusztáv. (...) - Aki ismeri az akkori struktúrát, tudja, hogy voltak a jegyirodák, a bőrös, a vasas és a többi szakszervezet, amelyek közönségszervezéssel foglalkoztak". Ez sem volt elég azonban, ha a Mikroszkóp szovjet darabokat mutatott be. Molnár Gál Péter emlékezése szerint erre ő beszélte rá Komlóst: Ljubimov Moszkvában ellenzékinek számító bemutatóit akarta átplántálni a magyar színházi világba. A közönség azonban nem jött be a színházba, akármilyen jó volt is a mű és nívós az előadás. "Most már elárulhatom - folytatja Zoltai - ennyi idő után, hogy csak úgy tudtuk megtölteni a színházat a szovjet darabokra, hogy duplán rászerveztünk, majdnem háromszáz jegyet adtunk el a százhatvan helyre. Komlós őrjöngött, dührohamot kapott, ha két üres hely volt a színházban." Ráadásul az volt az igénye, hogy a munkásság töltse meg a színházat. "Ezért egy idő után már az előadás kezdete előtt beírtam a vasast". Később "csak annak adtunk Hofi-jegyet, aki vett a szovjet darabra is". Utólag felfoghatatlannak tetszik, hogy ez a rendszer, amelynek a legkisebb részlete is hazugságokból állt össze, ennyi ideig fennmaradhatott, sőt jobb híján még népszerű is volt. Az egykori hazudozók pedig máig büszkék a teljesítményükre.
Kifelé tartunk a legmagyarabb erdélyi városnak mondott Székelyudvarhelyről: a negyvenezer fős lakosságnak 97 százaléka magyar. A statisztika vélhetően magyarnak számolja a magyar anyanyelvű cigányokat is, ahogy a Trianon előtti Magyarországon is mózesvallású magyaroknak tekintették a zsidókat, különösen nemzetiségi vidékeken, ahol fontos volt a magyarok arányszámának a növelése. Aztán a numerus clausus meg még inkább a zsidótörvények idején kiderült, hogy mégsem egészen magyarok. Úgy nézem, hogy a statisztikai számbavételen túl a székelyudvarhelyi lakosság sem tekinti magyaroknak a mezítlábas cigánygyerekeket, akik rajokban veszik körül a külföldinek látszó járókelőt, és éneklő hangon ismételgetik, egy kis kenyeret, az Isten nevében könyörüljön.
A környékbeli székely falvakból a szakképzetlen munkaerő Udvarhely felé áramlik. Az egykori szocialista ruhagyár privatizálva is nagyszámú nőt foglalkoztat betanított munkásként. A reálbér, azt mondják, alacsonyabb, mint Ceauºescu idejében volt. - Ezeknek nem kell a bérét emelni - mondta állítólag a gyár egyik mérnöke budapesti ismerősének. - Ezeket még úgy nevelték, hogy akkor is rendesen dolgozzanak, ha nem fizetik meg őket. A vérlázító szöveg kapitalizmusellenes indulatot kelthetne, de bennem ez is az államszocializmus ellen fordul. Hiszen az államszocializmus számolta fel a munkásmozgalmat, és tette hazug rítussá a szolidaritást ember és ember között.
A bögözi lelkész mégis a kapitalizmust meg a globalizációt gúnyolja. Persze neki is igaza van. De talán mégsem kellene ilyen hamar elfelejteni, hogy a rettegés, a szabadsághiány milyen rémséges világát váltotta fel a csúf kapitalizmus, az utálatos globalista demokrácia. Különösen itt Erdélyben nem. Szívesebben hallgatom, ahogy a középkori templom freskótöredékeiről beszél; nyilván ezerszer elmondott szöveget ad elő, mintha mesét mondana. Ez itt Várad, a várfalon a harsonások. Itt Szent László király üldözi a leányrabló kun vitézt. Itt a lefejezett kun teteme mellett a király a megmentett lány ölébe hajtja a fejét. A lelkész ravaszkásra váltó hangja félreérthetetlenül utal arra, amit a kép is sugall: a szent már itt a földön elnyerte vitézsége jutalmát.
Székelyderzs híres erődtemplomában az unitárius lelkész távollétében a harangozó felesége az idegenvezetőnk. Így mindenekelőtt a padlásra visz fel, ahol ma is ott függ a falubeliek oldalszalonna- és sonkakészlete. Ha a falura törő ellenség elől a fallal körülvett templomba kellene menekülniük, lesz mit enni, amíg el nem vonul a vész. A heti sonka- és szalonnaadagot az asszonyok szerdánként viszik haza. Aki más napon jön, amikor a többiek nincsenek ott, azt rossz gazdasszonynak, sőt lopósnak tartják.
A harangozóné a hangját lehalkítva elmondja, hogy a tanító urat elhagyta a csinos felesége, egy görög kamionossal szökött meg. A derék fiatalember azóta egyedül van a gyerekkel. Ez a történet is a világ állapotáról szól, akár a bögözi lelkész háborgása a tévé meg a Coca-Cola ellen, de legalább nem újsütetű sablonokból áll, akár az a panelkultúra is, amelyet elmarasztalni kíván, hanem időtlen alkotóelemekből. A jóravaló férj, a szépséges, ám állhatatlan asszony meg az idegenből jött harmadik: valami efféle történettel kezdődik az Iliász és vele az európai irodalom.
Az emlékezés kemény munkája
Zoltai Komlósnak hazudott a békesség kedvéért. Aczél György a közvéleménynek hazudott, "Magyarországon nincs cenzúra", állította (Valóság, 1980/12.), holott tudta, hogy van. Ez a hazugság racionális volt. Nem azt a célt szolgálta, hogy a társadalom elhiggye, amit mond, hanem azt, hogy tudomásul vegye: nyilvánosan csak ezt szabad mondani.
Szilágyi János elmeséli, hogy Kettesben című rádióműsora tervezésekor, 1973-ban mindenféle listákat készített, hogy kiket hívna meg. "A rádió ebbe sosem szólt bele, legfeljebb azt mondták, hogy az illetőről szó sem lehet." Akkor például, így Szilágyi, Latinovitsot és Moldovát nem lehetett. Tetszenek érteni: sosem szóltak bele, legfeljebb megmondták, mi tilos. Továbbá: "nem szóltak bele, mit kérdezzek, mit ne kérdezzek, mert akkor abbahagytam volna". Amikor például Komlóssal, "akit a rádió ajánlott", készített riportot "a főnökök azt kérték, hogy ne feszegessem az ávós múltját". Ezen kívül még azt mondták meg, mit muszáj. "Akkor állítólag Kelen Bélát, aki minden volt, ami a munkásmozgalomban és a pártban egy ember lehetett, azért kellett meginvitálnom ..." Pedig Szilágyi mint tapasztalt riporter nyilvánvalóan nem is kísérletezett olyanokkal, akik nyilvánvalóan nem szólalhattak meg a rádióban.
Hajdú János emlékezete szerint a Népszabadságnál "az alatt a húsz év alatt, amit én ott töltöttem, 1961-től 1980 végéig, az egymás közötti érintkezésben és az ügyek kezelésében abszolút felvilágosult, toleráns, kifejezetten jó humorú légkör uralkodott". Vannak bizonyos periférikus emlékeim arról a "felvilágosult, toleráns" légkörről, ami olyan természetes volt a Népszabadság székházában, mint a bajtársi pertu a ludovikás tisztek között. Körülbelül ez volt a lényege: politikus emberek vagyunk, ne etessük egymást azzal a maszlaggal, amit az olvasóknak kell beadnunk.
A tolerancia persze egyáltalán nem vonatkozott arra, ami az újságban megjelent. Hajdú emlékezete szerint Komlós tintaceruzával bekeretezett vagy aláhúzott egy-egy mondatot, és "a brutalitásig menő keménységgel" figyelmeztette az újságírót: "ne hagyj nekem az újságban olyan hülyeségeket, amikről nem vagy meggyőződve, hogy az kell nekünk". Vagyis Komlós nem elhárítható, hanem irányt mutató cenzor volt. Nem csupán azt tiltotta ki a szövegből, ami túlment azon a bizonyos határon, amelyet kabarékonferansziéként állítólag feszegetett, hanem mindent, ami "nem kell nekünk", azaz ami nem szolgálja a párt irányvonalát.
Az emlékezésekből úgy tetszik, hogy Komlós - bár az emlékezők a szerkesztői nagyvonalúság jeleként idézik fel a gesztust - cenzorként kifejezetten szadista volt. "Mutasd meg azt a sort, amiért írtad" - mondta Ungvári Tamásnak. "Azt kihúzta, és a cikk változatlanul jelent meg". Ungvári azt sugallja, hogy átverte Komlóst. Ez azonban kevéssé valószínű, inkább arról lehet szó, hogy a gyors írógépű irodalmár nem írt olyasmit, ami fennakadhatott a cenzúrán. Egyébként nem jelenhetett volna meg ezer cikke a Magyar Nemzetben, és nem mondhatná most el, hogy "heti egy cikkből megéltem, közben lefordítottam százötven színdarabot, harminc regényt, írtam negyven könyvet, pusztán azért, mert megbízhatatlan voltam". Molnár Gál Péter leírja, hogy miután leadott egy cikket, Komlós behívta a szobájába, "elkezdett beszélni, és elemzett. Kvázi diktált (...) Ez volt az utolsó eset, hogy engem instruálni lehetett." "A Népszabadságnál nem ragaszkodtak ahhoz, hogy hazudjak, hogy ne írjak igazat. Egy csomó cikkem nem ment keresztül, és a fiókban maradt." Szerzőként és szerkesztőként egyaránt tudom, hogy egy szerzőt semmi sem frusztrál annyira, mintha az írása nem jelenik meg, vagy ha kihúznak, kihúzatnak belőle valamit, amit fontosnak tart. A frusztráltság pedig sehogyan sem fér össze azzal a jó kedélyű, oldott légkörrel, amelyet az emlékezők felidéznek.
Az idő kisimítja az emlékeket. Rózsa Gyula, aki Komlós közbenjárására lett a Népszabadság képzőművészeti kritikusa, úgy emlékszik, hogy "60-tól kezdve valami iszonyat uralkodott el a képzőművészeti politikában". Ez igaz, de az is igaz, hogy az 1961-ben indult Új Írásban erőteljes vita kezdődött a korszerű művészetről, amelyben - Németh Lajos vitaindítójához kapcsolódva - az akkor végzős művészettörténész, Perneczky Géza kertelés és vörös farok nélkül egyértelműen kiállt a modernizmus mellett. Effajta írások mellett a szocreál védelmezőinek handabandázása bágyadt utóvédharcnak tetszett. A korszak kirobbanó tehetsége, Kondor Béla a hivatalosság folyamatos gáncsoskodása ellenére újra meg újra kiállíthatott, és művészetének elkötelezett hívei, Németh Lajos, Kovács Péter, Perneczky Géza, Dévényi Iván, Frank János minden kiállítása kapcsán hallathatták a szavukat. Nem igaz, amit Kristóf Attila állít, hogy "Kondor Béláról abban az időben egy betűt nem lehetett leírni a magyar sajtóban", csak neki, Kristófnak nyílt lehetősége arra, "dicsérő hangvételben" írjon Kondorról 1963-ban. A fentebb felsoroltak mellett (sőt előtt) Dutka Mária írt óvatosan elismerő kritikát Kondorról, épp a Magyar Nemzetben, 1960. április 12-én.
A Népszabadság kulturális rovata ebben a viszályban inkább az ellenoldalt képviselte. A Rózsa Gyula által fordulópontnak tekintett X. Magyar Képzőművészeti Kiállítás (1965) alkalmából a Népszabadság kritikusa megállapítja: "A kiállítás egyik legerőteljesebb tehetsége Kondor Béla. Lapjain minden tudatosan a helyén van, még a felületes szemlélő számára hiányosságnak tűnő mozzanatok, a hamis hangok is célzatosak; Kondor mondanivalóját, világképét kiválóan szolgálják. Ez a mondanivaló, ez a világkép azonban vitára késztet." [...] [A reménytelen szorongásból és a már-már embertelen hitetlenségből] "egyféle életérzés születik: a kiüresedésé, a sivárságé. Ezért nem vállal a művész közösséget ezzel a világgal (láthatóan nemcsak társadalmunkkal, a tágabb világgal sem), ezért nem vesz át a terheiből, s ezért ítélkezik felette kívülálló idegenként". (Népszabadság, 1965. október 10.) Ezek a kijelentések ma egyszerűen marhaságnak tűnnek, akkor azonban gyilkos hatalmuk volt - lásd Komlós fentebb idézett kritikáit a hatvanas évek elejének nagy filmjeiről. "... folytatnunk kell a szellemi vitát az irracionális és kiábrándult életbölcselettel - írja Rózsa Gyula még 1968-ban is (január 21.). De: "Legyőzni, meggyőzni csak akkor tudjuk, ha elsősorban ideológiai lényegét támadjuk szellemi vitákban, s nem képviselőjének egzisztenciális és művészi érvényesülését a gyakorlati életben." Vagyis: püfölni kell, de azért éhen ne haljon. Ez a bátor kiállás egyébként akkor született, amikor Kondor már a Velencei Biennálén is kiállíthatott. Végül a történethez még az is hozzátartozik, hogy Rózsa Gyula akkor állt teljes szívvel Kondor mellé - a feltétel nélküli hivatalos elismerést kifejező 1970-es műcsarnoki kiállítás idején -, amikor korábbi hívei, így Perneczky Kondor művészetén is észrevenni vélték annak a művészi hipertrophiának a jeleit, amelynek sorra estek áldozatául nagy művészek, akik a tiltás-tűrés sivár, hosszú korszaka után hirtelen belecsöppentek a támogatás paradicsomába, és egyszerre úgy érezték, mindent megengedhetnek maguknak. (Juhász Ferenc költészetét ormótlanná puffasztotta ez a kór, a lírai elefántiazis. Jancsó Miklóst a hosszú élet mentette meg attól, hogy pályája bukásba torkolljon: a Szegénylegényekkel induló csodálatos korszak lezárultával két évtizeden át nézhetetlen filmeket készített, és csak a rendszerváltás után talált rá az új helyzethez illő új formára. Kondor mindössze két évvel élte túl a hivatal behódolását. Nem tudjuk, képes lett volna-e ellenállni a Perneczky jelezte rontásnak. Az élete utolsó korszakában készített fényképei azt sejtetik: igen.)
A tolerancia műhelyeként emlékezik vissza a Népszabadság Komlós vezette kulturális rovatára a rovatvezető utód, E. Fehér Pál is. E. Fehért az olvasói emlékezet az 1968-as intervenció haditudósítójaként, meg kemény levágások, ideológiai büntetőrúgások végrehajtójaként tartja számon. Persze az olvasót megcsalhatja az emlékezete. E. Fehért azonban biztosan megcsalja. Elbeszélése szerint a szovjet nagykövetség két fiatal, magyarul jól beszélő munkatársa, Vasziljev és az örmény Darcsijev, mindketten a Mikroszkóp gyakori vendégei, 1967. november 7-én rávették Tyitov nagykövetet, hogy hívja meg a fogadásra Lukács Györgyöt. A két diplomata elment Lukácsért, autón behozták a nagykövetségre, közben értesítették Kádárt: az első titkár 1955 óta ekkor találkozott először Lukáccsal. Valójában 1967 őszén, hónapokig tartó egyeztetések után, amelynek részeként Lukács a gazdasági reformot támogató interjút adott az Unitának, az Olasz Kommunista Párt lapjának, az öreg filozófust, az MSZMP alapító tagját visszavették (akkoriban úgy mondták: visszazárták) a pártba. A rövid életű Lukács-Kádár-liaison csúcspontjaként Pándi Pál és Rényi Péter interjút készített Lukáccsal, amely a Népszabadság karácsonyi számában jelent meg. (Minderről részletesen ír Révész Sándor Aczél és korunk című könyvében.) E. Fehér a szovjet és a kelet-európai társadalmak jól tájékozott ismerője, nem gondolhatja komolyan, hogy egy ilyen világpolitikai jelentőségű találkozást (ha egyáltalán sor került rá, mert E. Fehér emlékezésén kívül más forrás nem áll a rendelkezésemre), a szovjet és a magyar pártvezetés továbbá Kádár és Lukács előzetes hozzájárulása nélkül két fiatal szovjet diplomata ad hoc megszervezhetett, akármennyi konyakot ittak is meg Komlós szobájában.
Az emlékezet munkájának legszebb teljesítménye azonban Kristóf Attila írása. A Hazafias Népfront és az új magyar jobboldal csöpögős tollú publicistája nem tagadja a kínos, de közismert tényt, hogy újságírói pályafutását Komlós indította el. Az emberiséget, mint tudjuk, a világ teremtése óta a jobboldali-baloldali ellentétpár osztja jókra és rosszakra. Ennek ellenére Weöres Sándor nagy költő volt, "attól függetlenül, hogy nem politizált, és azt se tudjuk róla, hogy jobboldali volt-e, vagy baloldali." A világ tele van ilyen rejtélyekkel. Kristóf Attila például nem tudja eldönteni, hogy Komlós "kommunista volt-e, vagy a körülményekhez alkalmazkodott". Ha tényleg kommunista lett volna, az bizony szomorú. Már Boross Péter belügyminiszter megmondta (Kristóf nem hivatkozik rá, de a tétel tőle származik), hogy aki egzisztenciális okokból, netán a szakmai előrejutás kedvéért lépett be a pártba, annak nincs miért szégyenkeznie, ellenben aki meggyőződésből tette, az mélységesen szégyellje magát. Komlós valószínűleg mégsem volt meggyőződésből kommunista, hiszen "okosabb ember volt annál, hogy azt a sok baromságot, ami a munkásmozgalomban, illetve a szocializmusban benne foglaltatott, komolyan vegye". (Ugyanebből az okból vonja kétségbe egyébként Komlós kommunista meggyőződését Ungvári Tamás is.) Annak idején Kristóf Attila - feltehetőleg egyedül az országban - még azt sem tudta, hogy Komlós ávós volt: bár hallott ilyen szóbeszédet, bizonyosságot erről csak a közelmúltban, Kiszely Gábor ÁVH-könyvének az elolvasása után szerzett. A szóbeszédnek viszont ellent mondott, hogy az ifjú újságíró "sem túlzó balosságot, sem engesztelhetetlenséget" nem tapasztalt nála. Sőt a felesége odaajándékozta neki a fiuk kinőtt cipőjét.
Kékszemű bugyutaságban Kristóf Attilához csak Görgey Gábor hasonlítható. Görgeynek mentségére szól azonban, hogy személyes barátság fűzte Komlóshoz, és nem az alázatos slapaj hangján beszél róla, hanem az egyívású pályatársén. Mégis Kristófhoz hasonlóan ő is azt állítja, semmit sem tudott Komlós ÁVH-s múltjáról. Holott kizárt dolog, hogy Ungvári, aki Görgeyt beajánlotta Komlósnak, ne pletykálta volna el, mit kell tudni a rovatvezetőről. De egyébként is Komlóst, akár Berkesit vagy Kardos Györgyöt, mindenki az ávós Komlósként emlegette. Kristófhoz hasonlóan Görgey is azzal mentegeti Komlóst, hogy "praktikusan ő már nem hitt a kommunista eszmében. Amikor jobban megismertem, 1959-60-ban ő már túl volt ezen". Vajon hogy magyarázta meg akkor magának Görgey azokat a (fentebb idézett) kultúrpolitikusi cikkeket, amelyeket Komlós ez idő tájt írt? Eldöntötte magában, hogy ez az éles eszű, jó humorú, aranyos Komlós természetesen nem kommunista, csak hazudik, mint a vízfolyás? És 56, amelyet Komlós aligha tekintett forradalomnak vagy "népfelkelésnek", soha nem került szóba közöttük, miközben "remekül labdáztak a világgal"? Görgey úgy tudja, hogy Komlós "eltávolodott" az ÁVH-tól, kilépett onnan. Ez "legfontosabb atyai barátját", Vas Istvánt juttatja az eszébe, aki 1952-ben kilépett a pártból. Arról, hogy Komlós nem kilépett az ÁVH-ból, hanem mint a jelen kötetből kiderül, zavaros körülmények között eltávolították, Görgey valóban nem tudhatott. Arról azonban kellett tudnia, hogy Vas kilépését számos nyílt összecsapás előzte meg a párt irodalompolitikájával, és arról is hogy Vas éveken át rejtegette az ez idő tájt írott - és azóta természetesen tucatnyi kiadásban megjelent - verseit, amelyek a legcsodálatosabb, a magyar irodalomban egyedülálló lírai dokumentumai, annak a folyamatnak, ahogy egy baloldali meggyőződésű ember szembefordul azzal az iszonyattal, ami a Magyar Dolgozók Pártja vezetésével és Komlós János aktív közreműködésével népi demokrácia, épülő szocializmus néven létrejött. Ezt a két "kilépést" egymás mellé állítani bizony vaskos érzéketlenségről tanúskodik. Görgey elmondja, súlyos betegsége idején a Komlós-házaspár nap mint nap meglátogatta. "A barátságnak és a szeretetnek egy olyan óriási injekcióadagját kaptam tőlük, amit én soha elfelejteni nem tudok". A barátság és a hála útját állja az objektivitásnak, a "leleplezést" pedig egyenesen ízetlenné tenné. Csak az a kérdés, hogy ilyen esetben megszépíteni kell-e a múltat, vagy inkább hallgatni róla.
Avar János - Hajdúhoz hasonlóan - nosztalgiával idézi fel a Népszabadság szerkesztőségét, ahol akkor (a hatvanas évek első felében) "meglepő módon olyan légkör volt, hogy szabadon lehetett bármiről beszélni, és ez senkit sem zavart." De az éberség azért jelen volt. Amikor elkészült a vidéki lap, Komlós átnézte, kiadta az utasítást, hogy mit kell megváltoztatni a budapesti kiadáshoz, majd éjjel 1-kor visszajött, hogy megnézze, végrehajtottuk-e az utasítását. "Nem bízott az emberekben - írja Avar -, ezt valószínűleg a múltjából hozta magával" Így van: Dzserdzsinszkij jelszava volt, hogy bízni kell az emberekben, de ellenőrizni kell őket. Az idézet 1956 után is kint függött az állambiztonsági kihallgató szobákban, a mester képe alatt.
1957 novemberében gyanúsítottként kísértek vissza a zárkámba a BM vizsgálati osztályának (Gyorskocsi utca) a folyosóján. Minthogy kevés volt az őr, egy felügyelő kettőnket kísért. Akkoriban még nem volt olyan általános, mint manapság, hogy kísérés közben a fogva tartottak kezét hátrabilincselik, csak egymásba kellett karolnunk, így lépkedtünk a kísérő rendőr előtt. A folyosó fordulójában egyszerre egy csoport civil ruhás férfi bukkant fel, feltehetően a politikai osztály nyomozói. Az őr azonnal a falnak fordított bennünket, hiszen az állambiztonsági tiszteknek az arca is államtitkot képezett. A hátunk mögött elhaladó urak nagyokat kacagtak, és tréfás megjegyzéseket tettek ránk, összekarolt gyanúsítottakra, hogy bizonyára szeretjük egymást. (A társamat természetesen nem ismertem, sem korábban, sem azután nem láttam.) Bár a falnak fordulva álltunk, lopva hátrapislantottam, és egy-egy figura az emlékezetembe vésődött. Különösen jól emlékszem egy feltűnően alacsony, puffadt arcú emberre, aki a száját folyamatosan nyitva tartotta, mint egy tátogó ponty. Hogy teljes termetű társai maguk közé fogadják, ágaskodott és erőltetetten röhögött. 1963-tól a Szépirodalmi Könyvkiadónál dolgoztam, helyileg a Lapkiadó Vállalat székházában, azaz a New York-palotában. Kerekded ismerősömet itt, a liftre várva láttam viszont. Akkor már újságíró volt, nem tudom, melyik lapnál. Még sokszor találkoztam vele a lépcsőházban, de sosem próbáltam megtudni, kicsoda voltaképpen. Felteszem, hogy víg kedélyét a szerkesztősége toleráns légkörében is megőrizte.
A kötet borítószövege is felhívja a figyelmet arra, hogy az emlékezők nemcsak Komlós szerepének értékelésében, de az életrajzi tények felidézésében is ellentmondanak egymásnak. Kertész Péter nem próbálja kigyomlálni az ellentmondásokat, nem kérdez rá az ellentétes állításokra. Tiszteletre méltó szerkesztői fegyelemmel tartja magát ahhoz, hogy nem történelmet ír, nem Komlós-monográfiát. Az olvasó dolga és szórakozása, hogy véleményt alkosson, hogy higgyen vagy ne higgyen az emlékezőknek.
Abban többé-kevésbé minden emlékező egyetért, hogy Komlós János éles eszű ember volt, éber szerkesztő, jó újságíró, aki rövid idő alatt sokféle információt tudott összegyűjteni és értelmezni. Molnár Gál Péter szellemesen mondja, hogy a kihallgató tisztnek hasonló képességekre van szüksége, mint az újságírónak. Mindkettőnek "különböző szétszórt elemeket egy pillanat alatt kell összefogni egy fókuszba, és jó esetben valóban az igazságra rávilágító módon egybegyűjteni". Feltéve persze, hogy az újságíró is meg a kihallgató tiszt is az igazság felderítésére törekszik, nem pedig arra, hogy különböző koncepciókat sulykoljon olvasó, illetve a gyanúsított fejébe.
Komlós műveltségével kapcsolatban már sokkal inkább megoszlanak a vélemények. Sas József úgy tudja, hogy Komlós rengeteg nyelven beszélt, még svédül is. Bár azt állította, hogy németül nem tud, Németországban többször kijavította a tolmácsot. Rózsa Gyula elmondja, olaszországi kiküldetése előtt három hónapig tanult olaszul. F. Fehér Pál szerint ellenben "nem tudott semmilyen idegen nyelven rendesen, de még megközelítően sem", Ennél azért valamivel talán mégis jobb volt a helyzet, hiszen leszerelése után műszaki fordítóként, oroszból fordított. Valószínűleg első feleségének van igaza: Komlósné Molnár Klára szerint "élőbeszédben gátlásos volt, miután nem mozogtunk nyelvi közegben". A rabbiképző gimnáziumában a német mellett tanult latint, görögöt és hébert, de az utóbbit sem élő nyelvként.
Molnár Klára szerint öltözködésben rossz ízlése volt, de jó szabója, utolsó éveiben viszont már nagyon rosszul öltözött. Görgey Gábor ellenben úgy látja, hogy "Komlós szeretett jól öltözni, adott a külsejére, majdnem hogy gigerlisen". Görgey ajánlotta Komlósnak Király urat, a József Attila utcai szabót. Rózsa Gyula szerint nagyon adott arra, hogy úriemberként jelenjen meg. Farkasházy ellenben azt írja, hogy "rettenetes ruhákat tudott felvenni. Ahogy kinézett azokban a fényes alpaka zakókban, ember úgy nem öltözik". Igaz, ez már a késői években volt.
Ungvári úgy emlékszik, hogy Komlós "egy nagyon finom ember volt". Molnár Gál Péter szentimentálisnak, érzelmesnek látta. Harkányi Endre szerint viszont kíméletlen, sőt szadista volt. Hatalmi szóval, zsarolással szerzett színészeket a Mikroszkópba. Verebes István tisztelte, de "csöppet sem szeretetre méltó", cinikus alaknak látta.
"János, ennek van egy óriási hátránya, hogy neked semmi humorod nincs" - mondta emlékezete szerint Ungvári Tamás Komlósnak, amikor az elárulta neki, hogy a kabaréra akarja felcserélni az újságírást. "Szokták mondani, hogy Komlós tulajdonképpen a színpadon is újságíró volt. Ennél, azt hiszem egy kicsit rosszabb a helyzet: ő publicista volt a színpadon. Vezércikkeket, belső vezércikkeket mondott el konferansz helyett." Ezt Molnár Gál Péter mondja, aki egyébként kedvelte a Mikroszkópot, s úgy véli, amit Komlós "a színházban képviselt, egy új hang volt, frissebb szél". Komlós személyes sikeréhez azonban nagy mértékben hozzájárult, hogy olyan színészek végszavaztak neki, mint Gera Zoltán vagy Harkányi Endre. Harkányi rettenetesen szenvedett attól, hogy "nem szerepeket, hanem elméleteket, papírfigurákat kellett játszani. Komlós a politikai mondanivalójához kitalált különböző figurákat, és ezt még meg is ideologizálta. Úgyhogy mi voltunk a gomb, és hozzánk varrták a kabátot". Mindezt még élesebben mondja el Farkasházy Tivadar: "Ha Komlós azt magyarázza, hogy a kommunizmus jó dolog, csak rosszul adják elő, ez nekem olyan, mint egy rendőrségi szóvivő. Az is egy műfaj, de miért fizessek ezért?" Igaz, ugyanő 1987-ben még azt írta, "a Mikroszkóp Színpad a hetvenes évek elején nemcsak tartalmilag, hanem formailag is megújította a pesti kabarét", Komlós pedig, mint szilveszteri szóvivő, "méltó utóda Nagy Endrének, Békeffynek, Darvasnak, Kellérnek".
Sándor György, akit Komlós néha szerepeltetett, nem akart beszélni róla. De nem adott interjút a kötethez a nagy felfedezett, a Mikroszkóp első számú sztárja, Hofi Géza sem. Szeretném azt hinni, azért nem, mert rájött, hogy örökre foglya maradt annak a figurának, amelyet Komlós iránymutatásával épített maga köré. A kisembernek tudniillik, aki átlát az üres dumákon, de azért tudván tudja, hogy "aki dolgozik, az boldogul", és "aki nincs ellenünk, az velünk van". Mondani azonban Marton Frigyes emlékezete szerint csak annyit mondott, méghozzá nem sokkal Komlós halála után: "az egy geci volt".
Gyergyószentmiklósról kis kitérőt teszünk Szárhegy felé, az útikönyv azt mondja, itt van Erdély egyik legszebb reneszánsz kastélya, itt nevelkedett Bethlen Gábor, nagybátyja, a kastély ura, Lázár András gróf felügyelete alatt. Fél ötkor, nap mint nap, menetrendszerűen megered az eső, de egy óra múlva többnyire eláll. Töprengünk, van-e egyáltalán értelme a kitérőnek, hiszen a nevezetes lovagterembe már nyilvánvalóan nem tudunk bemenni, és kívülről meg mit nézegessük az épületet a zuhogó esőben. Mire azonban a falun kívül álló kastélyhoz érünk, egyszerre eláll az eső, és az épületet körülvevő védőfal kapuja is nyitva. Hála az egy órás időeltolódásnak még süt a nap, az esőtől megtisztult levegőben szinte lebegni látszik előttünk a reneszánsz palota. Nem számít, hogy a tatarozás a kezdet kezdetén tart, hogy a melléképület előtt halomban hever a rozsdás hulladékvas. A homlokzatot lezáró pártás tető, a kerítésfal mellvédje fölé magasodó - támadás esetén nyilván lőállásként is használható - ívelt kövek ritmusa, változatossága mindent feledtető gyönyörűséggel tölti el a nézőt. Pedig mondhatni, az Isten háta mögött vagyunk, a falvakban, amelyeken keresztül jöttünk a székelykapus parasztházak között tíz-tizenöt éve épült iszonyatos kockaházak, a szisztematizálás termékei. De még ezek is jobbak, mint távolabb, a vegyes lakosságú falvakban épülő, az ortodox templomokra emlékeztető új - félkész vagy félbehagyott - épületek, amelyeknek bádog (vagy sztaniolpapír) teteje úgy csillog, mint a boszorka háza egy Walt Disney-filmben. A szárhegyi kastélyt a magyar művészettörténet nem is tekinti a korszak különösen kiemelkedő alkotásának: Péter András művészettörténete szerint csupán kiágazása az 1500-as évek felső-magyarországi kastélyépítészetének. Mégis - persze kevésbé elhanyagolt állapotban - állhatna Franciaország akármelyik kisvárosában. Képzeljük el viszont Ceauºescu elnöki palotáját Párizsban! Kelet-Európa évszázadok alatt sodródott el a Nyugattól. De azért a szocializmus negyven éve erőteljes lökettel növelte a távolságot.
"Nem vagyok írástudó ember"
Komlós életének leghomályosabb fejezete az a nyolc év, amelyet a politikai rendőrségnél, illetve az ÁVO/ÁVH-nál töltött. Kertész Péter történészhez illő buzgalommal kutatott az 56-os Intézetben, az Országos Levéltárban, a Történeti Hivatalban, de Komlósról kevés adatot talált. Várkonyi Tibor elmondja, hogy Komlós a nyilas puccs után megszökött a Pesten állomásozó munkaszolgálatos századából. Mint az illegális kommunista párttal kapcsolatban állt fiatalember feltehetőleg nyomban belépett a kommunisták által szervezett politikai rendőrség kötelékébe, mihelyt az orosz vonalak mögé került. Ez 1945 januárjában történhetett. E. Fehér Pál szerint, ha nagyon sokat ivott, azzal dicsekedett, hogy ő akasztotta a háborús bűnösként halálra ítélt Rotyis Pétert és Szívós Sándort. E. Fehér úgy véli, Komlós legfeljebb a biztosításban vehetett részt, a dokumentumok szerint a halálos ítéletet állami ítéletvégrehajtó hajtotta végre.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen korai emlékek kapcsolnak Komlós Jánoshoz. 1945 januárjában vagy február elején egy napsütéses délelőtt elindultunk valahová anyámmal Schlachta Margit zárdájából, ahol sok más bujkáló zsidóval együtt az ostrom heteiben laktunk. A Stefánia úton (vagy a Thököly úton) egy csoport haladt el mellettünk: négy vagy hat orosz katona feltűzött szuronynyal, közöttük két fogoly. Bár még nem voltam hatéves, a szuronyos katonák látványa annyira szokatlan volt, hogy a kép élesen megmaradt bennem. Néhány órával később az Oktogonon át igyekeztünk vissza a zárdába. A téren nagy tömeg verődött össze, két lámpaoszlopon, igen magasan két ember lógott, minden bizonnyal azok, akiket az orosz katonák kísértek. Később a kivégzés képeit Kossa István A Dunától a Donig című könyvében láttam újból: innen tudom, hogy az elsőként kivégzett háborús bűnösök annak a büntető századnak a keretéhez tartoztak, amelybe számos kommunistagyanús szociáldemokratával, szakszervezeti emberrel együtt a későbbi kommunista minisztert is besorozták.
Komlós hamarosan Szegedre került. Gyerekkoromban a nyaraimat, úgy 1950-ig Szegeden töltöttem, többször is hallottam, hogy az ÁVO székháza az egykori (és későbbi) Tisza Szállóban van. Valahányszor elmentem mellette, mindig valamilyen félelemmel átszőtt tisztelettel tekintettem az épületre. Hajdú Jánosnak Komlós azt mondta, Szegeden "ő bizony nem bánt kesztyűs kézzel azokkal a nyilas csirkefogókkal, akik a keze közé kerültek". Bár Szegeden a nyilasok sosem voltak hatalmon, hiszen a várost még október 15-e előtt elfoglalták az oroszok, embertelen tisztviselő, kegyetlenkedő csendőr akadt bőven. Az utóbbiak közül egyet évtizedekkel később Kanadában állítottak háborús bűnösként bíróság elé.
Bizonyos, hogy Komlós nem kisávós volt. A Népszabadságnál azzal dicsekedett, hogy ő tartóztatta le Mindszentyt. Avar kételkedik ebben, pedig Farkas Vladimir is úgy tudja, hogy Komlós nagyobb egyházi ügyekkel foglalkozott. Egyáltalán nem kizárt tehát, hogy Mindszenty letartóztatásában is részt vett.
1949-ben az ÁVH Baranya megyei parancsnoka. Ebben a minőségében feltehetőleg neki kellett irányítania a megyei pártbizottság első titkára, Aczél György letartóztatásának előkészítését és végrehajtását. A történtekről mindenesetre ő számolt be a megyei pártbizottságnak. Az ülésen hivatalból részt vett a megyei lap főszerkesztője, Radó István is. - Készítsetek erről egy kommünikét, Radó elvtárs - mondta beszámolója végeztével Komlós. - Én nem vagyok írástudó ember. (1951-ben Radót is letartóztatták, szabadulása után a Losonczy Géza vezette Magyar Nemzethez került, 1956 után hosszú évekre kiszorult az újságírásból. Helyzetét nehezítette, hogy katonaorvos bátyját 1957-ben tizenkét év börtönre ítélték. Amikor István ezt a történetet elmondta, Komlós már ismert újságíró és humorista volt. A fiatalabbik Radó később autóbalesetben meghalt.)
A homályos fejezet leghomályosabb szakasza Komlós megválása az ÁVH-tól. Rabbiképzős múltja arra predesztinálta volna, hogy Péter Gábor bűntársaként a készülő cionista per vádlottja legyen. Efféle szándékra utal, hogy a Kertész Péter által idézett jegyzőkönyvekben több gyanúsított, így Janikovszky Béla, Szöllősi György fontos kapcsolatukként nevezik meg Komlóst. Súlyosbító körülmény lehetett volna, hogy az ÁVH-tól akkorra már elbocsátott feleségének a testvérei Izraelben éltek, Komlóst magát pedig a felesége közbenjárására az utóbb ugyancsak letartóztatott Vándor Ferenc (Aczél egyik vallatója) mentette meg attól, hogy egy terhére rótt - és nemzetközi botrányt kavaró - "túlkapás" miatt letartóztassák. Komlósné szerint a férje végül azért vált megbízhatatlanná, mert Kádár kihallgatási jegyzőkönyveinek elemzőjeként azt jelentette, hogy Kádár ártatlan. Szép történet, csakhogy Kádár kihallgatása 1951-ben folyt, Komlóst pedig 1953-ban szerelték le. A két dolog tehát akkor sem függhet össze, ha Molnár Klára állítása netán igaz volna.
Mindez nem olyan helyzetre utal, amelyből szabad elhatározással ki lehet szállni. Komlós a leszerelése után is olyan házban lakott a Madách téren, amelyben az övén kívül számos ávós lakás volt. Ungvári Tamás emlékezete szerint Komlós 1955-56 táján a kérdésére azt válaszolta, hogy a Belügyminisztériumban dolgozik. A történetet azonban valószínűtlenné teszi, hogy a kérdésre azért került volna sor, mert Ungvári egy nagy fekete Csajkába látta Komlóst beszállni. Nagy fekete Csajka a pártvezetés első vonalába tartozóknak járt, ebbe a körbe Komlós semmiképpen nem tartozott.
Ellentétben Ungvárival mások, beleértve Komlós feleségét is, úgy emlékeznek, hogy leszerelése után műszaki fordításból élt, és nem létező szovjet írók elbeszéléseit adta el különböző lapoknak fordításként. Ebből a helyzetből legfeljebb valamilyen beosztott újságírói státusba kapaszkodhatott volna fel, vagy még inkább egy szállító brigád élére, mint az a volt ÁVH-s ezredes, aki Komlós bútorait költöztette a Madách térről a Labancz utcába. Arról ellenben, hogy valaki egyik napról a másikra a Magyar Nemzet kulturális rovatának a vezetője és egyúttal a lap párttitkára legyen, a pártközpontban kellett döntést hozni; utóbb Komlós tagságát a Népszabadság szerkesztőbizottságában (a dokumentumot Kertész előszava közli) egyenesen a Politikai Bizottság hagyta jóvá.
Nem, Komlós nem az az ember volt, aki bátran elhagyta a szervezetet, amelyből kiábrándult, ahogy Görgey szeretné látni. Nem is az az ember, akit igazságtalanul vagy éppen a tisztessége miatt az utcára tettek, ő azonban szorgalommal és ravaszsággal ismét felküzdötte magát, ahogy az első feleség emlékezik viszsza rá. Valószínűbbnek tetszik, hogy Komlós a leszerelése után is kapcsolatban maradt a szervezettel, ahogy vallomása szerint elbocsátásától a letartóztatásáig Janikovszky Béla titkos informátor, tartótisztje pedig éppen Komlós János volt. 1956-ban Komlós eljárt a Petőfi-kör vitáira, részt vett az október 23-i tüntetésen, sőt az ostrom kezdetekor ott volt a Rádiónál is. Mindezt egy volt ávós felsőbb jóváhagyás nélkül aligha tehette meg. Azt a feltételezést sem zárnám ki, hogy egy darabig kísérleteztek vele, hírszerzőt vagy kémelhárítót akartak csinálni belőle (rövid időre a Külkereskedelmi Minisztériumba került), végül azonban engedtek a kívánságának, és átirányították a kultúrába. Ebben fő támogatója, Szirmai István, ekkor a Központi Bizottságnak a sajtóért is felelős titkára, lehetett a segítségére.
Elmulasztottuk, hogy felmásszunk a Hargitára. Mégis úgy véltük, egy havasi kirándulás hozzátartozik az erdélyi úthoz. Parajdhoz, ahol megszálltunk, a térkép szerint a Mező-havas nevű csúcs volt a legközelebb. A köves úton behajtani tilos tábla állta az utunkat, de az autók egy része a jelzéssel mit sem törődve tovább hajtott. - Menjen tovább nyugodtan - mondta egy arra sétáló férfi -, nagyon messzire úgyse tud menni, le van zárva az út, onnantól kezdve a hegy a zsidóé.
Zavartalanul autóztunk még két-három kilométert, ekkor azonban sorompóhoz értünk. - Itt nem lehet továbbmenni - lépett elénk a sorompó túlsó oldalán álló csőszkunyhóból egy ember. - Ez a zsidóé. Már majdnem azt mondtam, engedjen csak be nyugodtan, én is zsidó vagyok, de aztán inkább a térképet előhúzva kezdtem magyarázni, hogy a Mező-havasra szeretnénk felmenni. Ha kocsival nem lehet tovább, akkor gyalog. A csőszféle a fejét rázta. - Várjanak, - mondta, a társam jobban el tudja magyarázni. Egy-két perc múlva egy jóarcú fiatalember került elő, fegyveres biztonsági őr. - Az nagyon messze van, magukra sötétedik mielőtt visszaérnek. De ha akarják, elkalauzolom én magukat egy darabon, nekem úgyis az erdőt kell járnom. - Az jó lesz - feleltem -, mert attól tartok, hogy magunkban csak eltévednénk. De mondja meg, mit kérne a fáradságáért, aztán majd megalkuszunk. Erre valósággal felcsattant. - Nem vagyunk mi cigányok, hogy alkudozzunk! Bemutatkoztunk egymásnak, Erdély egyik főúri családjának a nevét viselte. A név túl gyakori ahhoz, hogy megalapozza a feltételezést, egy gróf szegődött vezetőnkül. De azért annyira nem gyakori, hogy értelme se legyen eltöprengeni a lehetőségen. Ilyen messzire azonban nem jutottunk a bizalmasságban, a beszélgetésünkből csak annyi derült ki, ide való a székely vidékre, de távolabbra nősült, amikor nincs szolgálatban, a hónap második felében az apósáék földjén dolgozik a Mezőségben. - Mit jelent az, hogy a hegy a zsidóé? - kérdezem. - Izraeli? - Igen, mondta, de valahonnan Ukrajnából ment oda. - Bérbe vette a bányát, most innen viszik a követ a Nagyvárad és Bukarest között épülő autópályához. Azt mondják Iliescuval kötötte az üzletet. - És itt is él? - Á, dehogy, talán egyszer volt itt. De a munkavezetőjének naponta telefonál. - Az is izraeli? - Igen, de az Kolozsvár környékéről ment ki a Ceauºescu idejében. - Akkor az biztos beszél magyarul is. - Hát hogy a fenébe ne. Akár maga vagy én. Nagyon rendes ember. Ha szólok neki, hogy haza kéne mennem, rögtön elenged.
Vezetőnk korábban erdész volt, gombaféléket, gyógynövényeket mutat. Nagy csokor áfonyát szed, levelestül, bogyóstul főzzük meg teának, ajánlja. Kipróbáltam, de inkább maradok az Earl Gray teánál meg áfonyadzsemnél. Hanem a macska, az boldogan legelészi az elszáradt bogyókat, de még a leveleket is. Aztán kapunk még egy csokorra való korpafűnek nevezett növényt. Kösse a derekára, ha fáj, egy-két óra alatt elmulasztja a fájást. Egyelőre nem próbáltam, pedig volna rá okom. Inkább csak csodálkozom, hogy ez a pár szál fűféle, hogy megőrizte a harsogó zöldjét, pedig már jócskán benne vagyunk az őszben.
"A zsidóé"
De megőrizte a furcsa fényét a mondás is: A zsidóé. Szállásadó házigazdánknak mesélem, a kőbányánál jártunk. Bólint: a zsidó bányájánál. Senki nem mondja másként. "Egy külföldi kapta meg a kőfejtés koncesszióját." "Egy izraeli vállalkozó cége termeli ki a követ." Nem. Csak azt mondják: a zsidóé. Vajon mi lenne, ha Pesten is így beszélnénk, mondjuk a Komlós-könyvről. Kiről szól? A zsidóról. Ki beszél benne? A zsidó. És még? A zsidó. Más nem? De. A zsidó.
Komlós János első felesége, mint írja, egy kolozsvári zsidó család hetedik gyermeke volt. 1947-től az ÁVH pártbizottságán dolgozott, egyebek közt a nyomozó-jelöltek káderezésében vett részt. Három testvére élt Izraelben, azért ment nyugdíjba, mert csak így utazhatott el meglátogatni őket, "különben nem adtak volna útlevelet". Zoltai Gusztáv, a Mikroszkóp művészeti titkára, Komlós mindenese jelenleg a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének ügyvezető igazgatója. Komlós az üvöltözésére figyelt fel. "Ki ez az üvöltő zsidó?" - kérdezte, majd meghívta a Mikroszkóphoz. Harkányi Endre, akinek a szülei (akárcsak Zoltai szülei) a holokauszt áldozatai lettek, azt mondja róla: "nagy pártember volt. Fölfelé nyalt, lefelé taposott, és összevissze hazudott mindig". Komlósnak ötvenedik születésnapjára élettársa, Varga Mária egy Tórát ajándékozott. "Hát én még elgyengülni embert így nem láttam!" - mondja Zoltai. Görgey és Pethő Tibor - emlékezik Ungvári Tamás - úgy tudtak beszélni, mint két dzsentri. Mi Komlóssal sose beszéltünk úgy, mint két rabbi. A legbelsőbb identitásunk rejtve maradt egymás előtt."
Valójában nem maradt rejtve, sem egymás, sem a világ előtt. Csak a riadt zsidók képzelték, hogy nem zsidónak tekintik őket, hogy nem azt mondják mindenre, ami hozzájuk tartozik: "a zsidóé". Azt képzelték, ha kommunisták, az eltakarja, hogy zsidók.
Azt szokták mondani, körülbelül így vélekedik Görgey Gábor is, hogy a zsidók a holokauszt ellenhatásaként lettek kommunisták. Fiatal emberek hazatértek az éppen csak túlélt munkaszolgálatból, családjukat elhurcolták, meggyilkolták - az útjuk természetesen vezetett a kommunista pártba, a kommunista politikai rendőrséghez, amelytől azt várták, hogy leszámol a gyilkosokkal. Ez azonban csak fél igazság.
A holokauszt a végjáték volt. De előtte már huszonöt éven át a zsidók Magyarországon azt élték át, hogy másodrendű állampolgárok. Nem csak akkor, amikor nem vagy csak nehezen jutottak be az egyetemre, nem lehettek köztisztviselők. Akkor is, amikor kollégáik azt mondták egymásnak, Szervusz, István bátyám, nekik meg azt, hogy Jó reggelt, Schwartz úr. Az "István bátyám", így sértettséget, viszolygást, gyűlöletet felszikráztató hívószó lett. 1944 visszaigazolta az indulatot. Jólesett látni ennek a kegyetlen népnek a rettegését, írta a Budapest ostromát követő első hetekről És jött a fergeteg című könyvében Joel Palgi, aki angol ejtőernyősként tért vissza Palesztinából Magyarországra, de társával, a kivégzett Szenes Channával ellentétben sikerült megszöknie, és túlélte a háborút. Az indulat, amely a zsidókat Magyarországon kommunistává tette egyetemesebb volt, mint a holocaust kiváltotta fájdalom és harag. Az indulat a háború előtti világ egésze ellen irányult, a társadalom belső hierarchiája, az ezt kifejező viselkedési stílus, a politika nyelvezete ellen, minden intézmény ellen, amely e társadalmi építmény fenntartásában részes volt.
A kommunizmus olyan eszme volt, amely a gazdasági alapokkal együtt a társadalom egész gyűlöletes felépítményének lerombolását ígérte, beleértve az emberek gondolkodásmódját is. És egyúttal azt is ígérte, hogy a régi helyébe totálisan új világot teremt. A régivel szemben ezért megengedett az erőszak, kívánatos a kíméletlenség. A zsidóknak pedig nemcsak azt ígérte, hogy nem lesznek többé másodrendű állampolgárok, hanem azt is, hogy nem lesznek többé zsidók.
Ezért értelmetlen azon töprengeni, hogy hitt-e Komlós János a kommunizmus eszméiben. Abban hitt, hogy a régi Magyarország nem fog visszatérni, ha a kommunisták fegyverrel, erővel, cenzúrával és propagandával (meg a Szovjetunió segedelmével) védelmezik a régit tagadó új rendszert. Ha a rendszer védelméhez az tartozik hozzá, hogy leleplezzük Fellini burzsoá dekadenciáját, akkor leleplezzük. Ha az, hogy jópofizunk a hibákon, s közben dicsőítjük a helyes elveket megvalósító vezetőket, akkor jópofizunk és dicsőítünk. Maga a kommunizmus pedig olyasmi, mint az inkvizítornak Krisztus királysága. Majd eljön az is, ha itt lesz az ideje. Most azonban az a dolgunk, hogy elégessük az eretneket.
Pszichológiailag mindez jól követhető, csak az vele a baj, hogy aki nem élte át, nem hordozza a zsigereiben a sérelmet, amely Komlóst és társait kommunistává tette, nem ért az egészből semmit. Mint tűt a szénakazalban, úgy kerestünk egy keresztény munkást a kommunista munkásmozgalomban, de mindenütt csak magunkfajta zsidókat találtunk - magyarázta egy hajdani kommunista nő, az idő tájt már jómódú üzletasszony Németországban. Ezért őrjöngött Komlós is, hogy csepelieket lásson a Mikroszkóp nézőterén. Nem a láncait vesztő marxi proletárra vágyott, hanem hús-vér emberekre, akik igazolják, hogy amit csinál, az nem zsidó belterj, hanem a nép ügye. Aztán megkapta a nép jelképének Hofit. Az meg nyomban zsidózni kezdett, amikor Komlós direktor le akarta szerződtetni a Mikroszkóphoz Kabost.
Ez az érem harmadik oldala. Zsidókként viszolygunk a világtól, amelyben sérelmeket szenvedtünk el. Be akarjuk bizonyítani, hogy nem a sérelmeink miatt harcolunk ellene, hanem a nép, a jövőt hordozó munkásosztály érdekében. Közben rettegünk, hogy kiderül, a munkásosztálynak egyáltalán nem kellünk. Ezért csak zsidókban bízunk meg: legalább attól nem kell tartanunk, hogy zsidózni fognak. Kié a bánya? A zsidóé. Kié a színház? A zsidóé. Egész jól jön ez a határozott névelő.
Ma azok, akik, ha gyerekként is, de a saját bőrükön tapasztalták meg a másodrendűség sérelmeit, hatvanévesnél idősebbek. Hihetnők, hogy az én nemzedékemmel kihal a sérelmek emléke is. De nem így van. A rendszerváltás után, mihelyt a mérsékelt vagy kevésbé mérsékelt jobboldali kormányok elkezdték feltámasztani a háború előtti Magyarország stílusvilágát, a zsidók húszévestől hatvanig borzongva kapták fel a fejüket, mintha valóban örökölték volna a viszolygást, a fenyegető kódok felismerésének képességét.
De így van ez a másik oldalon is. Mindazok, akiknek a szüleit, a nagyszüleit a kommunista rendszerben sérelem érte, nemcsak azok, akiknek a felmenőit kitelepítették, bebörtönözték, de azok is, akik 1951-ben feszengve mondták be az osztály színe előtt, hogy az apjuk jegyző volt vagy katonatiszt, egyszerre, de főképp 1998 után úgy érezték, végre büszkék lehetnek arra, ami eddig kínosnak számított. Annál öntudatosabban érezték így, minél indulatosabban reagált erre a másik oldal. Így aztán még azt is elhitték, hogy az ez évi választás eredménye tényleg a létükben fenyegeti őket. A Fidesz-kormányzás - megbocsáthatatlan módon -, de legfeljebb katalizálta a társadalom kettéosztódását. A kettéosztódásra való hajlam azonban mélyen benne van a társadalom szövetében. Ezért én, liberális barátaimmal ellentétben, nem hiszem, hogy nincs zsidókérdés, hogy csak antiszemita kérdés van. A zsidókérdéshez tartozik az is, hogy tucatnyi kortárs, zömében zsidó, nosztalgiázva emlékezik vissza Komlós Jánosra, és ez senkinek se szúr szemet.
Görgey Gábor mondja el, azt a tesztet szokta alkalmazni, hogy elképzeli magát zsidónak. Megvallom, régóta én is használok egy tesztet: egyszerre próbálom elképzelni magam zsidónak és nem zsidónak. Ha hallok valakiről, aranyos, intelligens öregúr, 1957-ig az ÁVH-nál volt, finom idősebb hölgy, a hatvanas években kerületi párttitkár volt, elképzelem, mi lenne, ha ugyanebben a társaságban egy vendég elkezdene beszélni egy nemrégiben Ausztráliában elhunyt kedves barátjáról, aki 1944-ben csendőrtiszt volt, vagy vezető tisztviselő Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyénél (Endre László alispán alatt), esetleg Nagyvárad vármegyei jogú városban, netán szerkesztő volt a Magyarságnál.
Ez se rossz teszt. Ajánlom elvbarátaim és hitsorsosaim figyelmébe.
